14. Fejezet

Azonnal tudtam, hogy ki lesz a kedvenc tanárom. Tudtam, hogy Richards edző óráin fogok a legkeményebben dolgozni.
- Huh, csak szerintem ijesztő ez az ember? - úgy tűnik, a többieknek nem volt szimpatikus.
- Nem, én is beparáztam tőle - meglepetésemre, a fiúk ijedtek meg tőle a legjobban.
- Ne már ennyire nem volt ijesztő, sőt nekem nagyon szimpatikus az edző - úgy néztek rám, mintha legalább is azt mondtam volna, hogy megöltem valakit - Mi van?
- Majd meglátjuk, hogy az első óra után is ezt fogod-e gondolni - Colin milyen pozitív, de most már csak azért sem változtatom meg a véleményemet. Az öltözők előtt vártam meg Adamet, a többieket meg elküldtem a következő óránkra. Nem sokára meg is jelent.
- Bocsi, csak a Richards mondott pár szót, hogy mit csináljak a következő osztállyal, de itt vagyok történt valami?
- Tudtad, hogy John bácsi és apa is idejártak és, hogy a családunk legendás?
- Hogy mi? Lehetne egy kicsit bővebben?
- A családunk állítólag különlegesnek számít az iskola köreiben, mivel apáék is itt tanultak és kiemelkedően jók voltak. Aztán jöttél te és kiváló vizsgát tettél. Most meg itt vagyok én. Úgy tűnik, sok közünk van ehhez az iskolához.
- Apa sose mondta, hogy ide jártak volna. Miért titkolta el előlünk?
- Fogalmam sincs, de egyre több a megválaszolatlan kérdés és nem hiszem el, hogy ez csak engem zavar - néztem rá szemrehányóan.
- Szerinted engem nem? Figyelj, suli után együtt hazamegyünk és kérdőre vonjuk apámat, jó
- Rendben.
- Viszont most menj, de hol lesz órád, odatalálsz egyáltalán?
- Ööö... 15-ös terem.
- Földszint, ha kimentél innen balra, és a harmadik terem lesz az - mosolygott rám, majd intett és bement a szertárba. Arra mentem amerre navigált és tényleg ott volt a terem. Az osztályom már bent is volt. Leültem az első ember mellé, akit egyedül láttam.
- Minden oké? - bökte meg a vállamat hátulról Nate és mellette Em is aggódva nézett rám. Colin is felém fordult. Mit néztek? Elég frusztráló volt.
- Persze, semmi baj nincs - erőltettem magamra egy mosolyt, ami vagy meggyőzte őket, vagy pedig csak feladták a faggatásomat.

A nap hátra lévő részében nem nagyon voltam jelen, ezért a tanárok csak úgy jegyeztek meg, mint egy, a sok diák közül vagy meg se jegyeztek. Kezdtem megszokni az összevissza rohangálást két óra között. Caroline és Jeremy néha megjelentek, de mivel látták, hogy nem vagyok beszámítható, beszéltek pár szót Nate-tel és kimentek. Mindenen járt az agyam, csak azon nem, amin kellett volna. Miután kicsengettek az utolsó óráról, kivettem a kabátomat a szekrényemből és futottam a bejárat elé, hogy Adamet megvárjam. Amikor a többiek utánam jöttek, mind sorban megöleltek, de Nate és Caroline még közben a fülembe súgtak pár szót.
- Jössz egy magyarázattal - alig láthatóan bólintottam, majd a barátom vállába temettem a fejem pár másodpercre.
- Csajszi, megvan a számom hívj, ha bármi van - ahhoz képest, hogy alig két napja ismerjük egymást Caroline is átlátta a helyzetet. Csak pár percet maradtam egyedül és Adam már meg is jelent.
- Nem tudom, mit mondjak neki - vágtam bele egyből.
- Segítek, hiszen én sem tudtam az igazat.
- Annyi mindenre szeretnék rákérdezni.
- Azért ne rohanjuk le egyszerre mindennel.
- Idiótának érzem magam. Tizenhat éven keresztül nem foglalkoztam semmivel, pedig a családomban több a rejtély, mint gondoltam.
- Ne ostorod magad, én sem erőltettem meg magam, hogy belegondoljak a dolgokba.
- Mire kérdezünk rá először?
- Arra, hogy ki vagyok én - ezután csendben telt az út. Mindketten a gondolatainkba temetkeztünk és csak akkor néztünk össze, amikor megálltunk a ház előtt, ami televolt titkokkal és hazugsággal. Óriási görccsel a gyomromban léptem át a küszöböt és vettem a konyha felé az irányt, persze csak miután a lehető leglassabban levettem a dzsekimet és a bakancsomat.
- John bácsi itthon vagy? - Remegett meg a hangom. Igazából nem is tudom mitől féltem. Talán az igazságtól?
- Itt vagyok - jelent meg előttünk. - Minden rendben srácok? - Hirtelen minden bátorságom elszállt, pedig tudtam, hogy csak meg kellett szólalnom, utána már minden jön magától.
- Apa beszélnünk kell veled - lépett mellém Adam, és a vállamnál fogva magához húzott, hogy erőt adjon, vagy talán azért, hogy magát erősítse?
- Mi történt?
- Erre mi is kíváncsiak lennénk.. - Kezdte meglepő magabiztossággal Adam.
- Miről beszéltek?
- Mi vagy te?
- Mi vagyok én? - vágott a szavamba Adam, akin már látszott, hogy nemsokára robban.
- Tudunk a mappáról, arról, hogy varázsló vagy és, hogy Adam is az. Hogy lehetséges ez? Mikor akartad elmondani nekünk? Vagy egyáltalán el akartad?
- Ez bonyolult...
- Akkor egyszerűsítsd le - már szinte kiabált, ezért egy kicsit megszorítottam a kezét, hogy vegyen vissza - Négy évig szenvedtem a Defendersben, mivel amikor a többieknek már megvolt a különleges képességük nekem semmim sem volt. Azt hittem velem van a baj, ezért sokkal keményebben dolgoztam, de ez nem változott. Azért nem találtam meg a rejtett képességemet, mert sosem volt. Miért tanultam vadásznak, amikor nem vagyok az? Így semmi hasznom sincsen - a hangja vészesen remegett, a sírás határán állt.
- Adam én... megmagyarázom.
- Nem... Semmi Adam. Amióta az eszemet tudom, hazudsz nekem és neki is - mutatott rám, én viszont nem bírtam megszólalni a sokktól -, elég volt. Nem érdekel a magyarázatod és nem érdekelsz te sem - ezzel sarkon fordult és már csak az ajtócsapódást hallottam. Ott álltam, mint egy rakás szerencsétlenség, amikor John bácsi rám nézett.
- Ann figyelj minden okom meg volt rá, hogy...
- Most nem vagyok képes végighallgatni.
- Kérlek...
- Csalódtam. Bíztam benned. Olyan voltál nekem, mint az apám és mégis kutatnunk kellett utánad, hogy megtudjunk bármit is a családunkról. Sok ez nekem egyszerre. Caroline-nál alszok - felrohantam az emeletre, bedobáltam a táskámba a holnapi tankönyveimet, valami váltásruhát és én is szinte kiszáguldottam az ajtón. A kapu előtt kivettem a zsebemből a telefonomat és tárcsáztam a barátnőmet, aki szerencsére már a harmadik csengésre felvette.
- Szia, Ann mizu?
- Care ott aludhatok nálatok? - Éreztem, hogy az én hangom sem úgy csengett ahogy kellett volna.
- Mi történt?
- Hosszú.
- Mondom, a címet idetalálsz?
- Megoldom.
- Rendben, de ha valami nem tiszta hívj és kimegyek érted.
- Oké és Care... köszi - mosolyodtam el annak ellenére, hogy tudtam, úgysem lát.
- Mégis mit? A barátnőm vagy, na de siess, mert meg fogsz fázni - és ezzel kinyomott. pát másodperc múlva jött is az üzenet. Ahogy sétáltam a kihalt, egyre sötétebb utcákon eszembe jutott az unokatestvérem, aki éppen zavarodottan és kissé idegbetegen mászkált egyedül. Tudnom kellett, hogy mi van vele, ezért írtam neki egy SMS-t, mivel tudtam, hogy a telefonját mindenhová magával viszi.
"Ne csinálj hülyeséget." Pár másodperc múlva érkezett is a válasz.
" Egy haveromnál vagyok minden okés, majd holnap beszélünk."
Nyugodtan fújtam ki a levegőt, amint megtudtam, hogy jó helyen van. Jó fejek a barátai, találkoztam is már néhánnyal, egyik sem hagyná, hogy baja legyen. Az idő egyre hidegebb lett, ezért összehúztam a kabátomat és még gyorsabban szedtem a lábaimat. Befordultam az utolsó utcába, amikor megláttam Caroline-t a házuk kapuja előtt toporogni. Amint meglátott veszettül elkezdett rohanni felém, amikor ideért és a nyakamba vetette magát, akkor tört el nálam a mécses.
- Hé, hé, nem sírunk. Gyere, gyorsan menjünk be - húzott maga után a meleg előszobába, ahol rögtön elkezdtek felolvadni a végtagjaim. A barátnőm bevezetett a konyhába, ott pedig már az anyukája várt minket, két bögre forró kakaóval.
- Caroline szólt, hogy jössz, Annabell. Eliza Ross vagyok, de nyugodtan tegezz, és hívj Elizának - nagyon szép nő volt, a lánya nagyon hasonlított rá, már csak a nyitottságában is.
- Csak Ann, és nagyon sajnálom, hogy csak így megjelentem itt én csak...
- Jaj, semmi baj nincs, mindig szeretem látni a lányom barátait és mondta, hogy most nagy szükséged van arra, hogy ne legyél otthon. Megértem, tessék kakaó - tolta elém az egyik pohár forró csodát, én meg hálásan néztem rá és azonnal a kezembe is fogtam, hogy felmelegítsen.
- Gyere, megmutatom a szobámat - intett Caroline, hogy kövessem, én pedig engedelmesen mentem utána.
- Anyukád nagyon kedves, hogy nem szúrt le, amiért csak úgy betörtem hozzátok.
- Amit mondott azt komolyan is gondolta. Szeret segíteni - ahogy beléptem a szobájába olyan kellemes megnyugtató érzés fogott el. A fehér és a világos lila szín harmonikusan oszlottak el a falakon, mintha mindennek meg lett volna a tökéletes helye. Még az apró dísztárgyaknak is.
- Gyönyörű a szobád - mosolyogva figyelte, ahogy kicsodálkozom magam.
- Köszönöm egy Japán Feng shui alapján rendeztem be. Gyere, ülj le - paskolta meg a hatalmas franciaágyát maga mellett, hogy csatlakozzak, amit meg is tettem, de amint letettem a fenekemet megszólalt a telefonom. Azt hittem, John lesz az vagy Adam, de a kijelzőn Nate neve villogott.
- A francba, most nem tudok beszélni vele - mutattam meg Care-nek a mobilomat, aki szó nélkül kivette a kezemből és beleszólt.
- Szia Nate, Caroline vagyok... igen itt van, de nincs olyan állapotban, hogy beszéljen... Nem még nem tudom, a teljes sztorit most akarja elmesélni... tudod, mit gyere át hozzánk te is és akkor mind meg tudjuk... hívom Jeremyt hiszen ő is közénk tartozik... mindjárt küldöm a sajátomról a címet... Oké, szia - letette, és mint aki jól végezte dolgát felém fordult - Úgy tűnik csoportos itt alvás lesz.

13. Fejezet

Nate is előkerült a kialakult helyzet közepette, hogy ha úgy adódik ő is védhessen. Mondjuk azért szerintem annyira nem volt vészes a helyzet, mint ahogy a fiúk reagáltak.

- Adam, mi a fenét keresel itt? - Engem csak ez érdekelt.

- Nyugi, mindjárt elmagyarázom, csak előbb lerendezem ezt a kis pöcsfejet - mondta, és megindult Zach felé.

- Mi? Ne, ne, ne, Adam - próbáltam visszahúzni, de egy feldühödött, elég jó fizikai állapotban lévő fiúhoz képest semmi vagyok. Könyörögve pillantottam Natere, aki időben kapcsolt és befurakodott Zach és az unokatestvérem közé. Hirtelen egy kisebb sikításra lettem figyelmes, de amikor előretörtem és megláttam az okát elképedtem, majd utána elkapott a nevetőgörcs. Adam ugrásra készen állt, Nate előtte, hogy visszatartsa, viszont ami mögötte volt, az az igazán röhejes. Zach éppen a haverjai mögé menekült előlük. Mit ne mondjak igazán férfias.

- Ha még egyszer meglátlak Ann közelében, az összes csicskád sem lesz elég arra, hogy megállítson - megfordult és maga előtt lökdösve folytattuk utunkat az edzőterem felé, miközben én még mindig azon a képen nevettem ahogy az a szerencsétlen sikítva bújik el Adam elől.

- Mi olyan vicces, az a gyerek akár bánthatott is volna - ezek után valahogy nem tudtam elképzelni.

- Túlreagálod. Emberek előtt nem csinált volna semmit és egyébként is, Nate ott volt - néztem a barátomra, aki csak bólintott - amúgy pedig még mindig lógsz nekem egy magyarázattal. Mi a fenét keresel itt?

- Itt fogok dolgozni, mint tanársegéd. Segítek a laborban, az edzőteremben vagy ahol kell. Meg akartalak lepni, ezért nem mondtam el. - Akkor ezt titkolta annyira! Nem mondom, hogy nem örültem annak, hogy itt van csak fura lesz, hogy miközben épp talán valami mérget kotyvasztok, ő ott fog állni a tanár mellett és asszisztál.

- Ez komoly? - Viszont nem bántam, hogy a közelemben fog tartózkodni..

- Teljesen és a második órám pont a te osztályoddal lesz, Richards edzőnél. Akkor majd igazán eljöhetnél értünk a töri teremhez, mert fogalmam sincs hol van a tormaterem.

- Majd megkereslek, viszont most menjetek, mert mindjárt csengetnek - bólintottam majd elindultunk a folyosó vége felé.

- Ez brutális volt - szólalt meg Nate miközben én be-be nézegettem az ajtókon hátha meglátok egy ismerőst.

- Melyik része?

- Ahogy Adam neki akart ugrani annak a srácnak a folyosón. Egyébként ki volt az?

- Adam ismerte amikor még idejárt. A gyerek nagyon be akart kerülni a baráti társaságába, de mivel egy piti kis köcsög, ők nem foglalkoztak vele és most rám vetett szemet, mert a rokona vagyok és így akart bosszút állni, csakhogy ez nem jött össze, mert nekem nem jönnek be az ilyen egoista, tömegfiúk akik azt hiszik, hogy bárkit megszerezhetnek - végre megláttam az osztálytársainkat az utolsó előtti teremben és azzal a lendülettel be is fordultam. Nem volt itt még mindenki, szóval időben voltunk. Emily ott ült a harmadik padban egyedül és egy kicsit megsajnáltam, mivel még rajtunk kívül nem nagyon láttam mással beszélgetni.

- Nem lenne baj, ha beülnék mellé? - intettem a fejemmel a lány felé.

- Dehogy én akkor beülök elétek.

- Okés - beléptem a terembe és egy hangos köszönés után amit az hallott meg aki akart, egyenesen felé vettem az irányt.

- Jó reggelt - álltam meg a pad előtt, mire felkapta a fejét

- Szia.

- Nem gond, ha ideülök? - láttam az arcán a meglepődést, de egyben fel is csillant a szeme.

- Dehogy, gyere csak - húzta be a székét, én pedig átslisszoltam és ledobtam magam az ablak mellé. Nate elénk ült és vele beszélgettünk, amíg le nem vágta magát mellé egy srác és fordult hozzánk hátra.

- Sziasztok, a nevem Colin. Remélem nem haragszotok amiért ide ültem, csak kihagytam az első napot, mert a szüleimmel elutaztunk és csak tegnap délután értünk haza - olyan gyorsan beszélt, hogy minden erőmmel arra kellett koncentrálnom, hogy megértsem amit mond.

- Semmi gond, Nate vagyok - nyújtotta neki kezét a barátom, amit lelkesen meg is rázott. Kicsit hiperaktív.

- Nagyon örülök.

- Ann - cselekedtem én is hasonlóan, majd a barátnőm is.

- Emily, de hívj csak Em-nek

- Cennedy ez most komoly? - Összerezzentem a neve hallatára és a hang felé fordultam. Isabel állt az ajtóban és döbbenten nézett rám.

- Mi van? 

- Hogy Adam Cennedy itt van az iskolában és majdnem megverte az iskola legjobb pasiját, Zachari Johnsont? - Hú de gyorsan terjednek a hírek és még mennyire tévesen.

- Ki mondta ezt neked?

- Az egész iskola erről beszél, hogy az unokatestvéred rátámadt Zachre és a barátai védték meg.

- Mert az a puha pöcs nem képes megvédeni saját magát - nagyon felment bennem a pumpa - és egyébként is ő kezdte, Adam csak engem védett attól a seggfejtől.

- El tudom képzelni mennyire szükséged lehetett a védelemre. "Úristen segítség egy dögös pasi érdeklődik irántam." Na persze, és már hírneved is van az iskolában nem elég neked, hogy a legendák családjába tartozol? - Na jó, ez azért erős túlzás volt. Tény, hogy Adam szinte tökéletes vizsgát tett és sokan szerették, de jártak nála sokkal jobbak is ebbe az iskolába.

- Mi a fene bajod van? Nem értem miről beszélsz...

- Dehogynem, John és Ethan Cennedy a csodaikrek, az unokatestvéred és most te. A Cennedy család minden tagja ide járt és kivétel nélkül mind különlegesek voltak akárcsak Ryan családja a Gilbertek. 

- Isa engem hagyj ki ebből! - A srácnak semmi kedve nem volt ebbe belefolyni amit teljesen meg tudtam érteni.

- Állj, állj, állj! Isabel honnan tudod mindezt?

- Azt hiszed a szüleim nem készítettek fel erre? Mindent tudok az egész évfolyamunkról. Ha én akarok lenni a legjobb, akkor nem jöhetek ide mindenféle tudás vagy információ nélkül...

- Jó napot mindenek - jelent meg az ajtóban az osztályfőnök -, esetleg akadt valami probléma?

- Jó napot tanár úr! Nem semmi gond - Nate már megint tudta, hogy mikor kell közbeszólnia mivel a szőkeség és én még mindig egymást néztük. Belőle áradt a düh, belőlem viszont a döbbenet és az értetlenkedés. Még több kérdés keresztezte az életemet. Most viszont már rá kellett kérdeznem valakinél.

- Akkor ez esetben lennétek szívesek leülni? - Kábán bólintottam és visszamentem helyemre, de figyelni képtelen voltam. Valahol tompán hallottam Mr. Pierce hangát, de nem fogtam fel amiről beszélt, egész végig járt az agyam. A saját nagybátyám hazudik nekem Mindenről. Lassan úgy érzem az sem igaz amit kérdez. Beszélnem kellett Adammal. A csengő megszólalta után elsőnek hagytam el a termet, aztán megálltam a folyosón, mert fogalmam sem volt merre kellett volna mennem. 

- Ann itt vagyok - a megmentőm -, minden oké? - Neki nem tudtam hazudni.

- Az egyik szünetben beszélnünk kell, de most elvinnél minket a tornacsarnokhoz? - Intettem a fejemmel a barátaim felé akik közben szintén kiértek a teremből.

- Persze, gyertek utánam - kellemes volt a másodikról átmenni az épület másik felébe ahol az edzésünk volt. Megálltunk az öltözők előtt. - Most még nem kell átöltöznötök, mert Richards először még csak eligazítást fog tartani - bólintottam, mire otthagyott minket, mi pedig bementünk volna a terembe, ha nem jelenik meg hirtelen Caroline és Jeremy.

- Sziasztok, elrabolnánk Annt egy pillanatra, ha nem gond - a többiekre néztem akik csak bólintottak, majd eltűntek a teremben - Igaz amit beszélnek? 

- Jesszus, már ti is tudjátok? - A homlokomra csaptam - Melyik verziót hallottátok, ahol Adam ok nélkül neki esik annak a pöcsnek vagy azt, hogy levágtam a hisztit amiért a közelembe jött? 

- Tojok a sok pletyka éhes kavarógépre, mi a te verziód miatt vagyunk itt.

- Tegnap este írt nekem az a srác egy olyan üzenetet, ami az értelmi szintjéről árulkodik - mutattam meg a telefonomon nekik -, ezt megmutattam Adamnek és azt mondta, hogy a srác csak bosszút akar állni rajta, mivel nem vették be a baráti társaságukba, de ennek meg volt az oka. Ma meg mentünk Nate-tel a termünkhöz és elkapta a kezemet útközben. Akkor jelent meg Adam, hogy leszedje rólam.

- De miért van itt? Mert azt is mondják, hogy te hívtad be, mert félsz - egyre jobban öntött el az ideg. Micsoda képzelőerejük van az itteni embereknek. 

- Baromság, én sem tudtam, hogy itt lesz. Kapott tanársegéd munkát, de nem szólt róla, mert meglepetésnek szánta. Viszont egy kicsit tényleg túlreagálta. Nem kellett volna megfenyegetnie - a beszélgetésünket a csengő szakította félbe. - Most viszont menjetek, nem akarom, hogy miattam késsetek - löktem rajuk egy kicsit, majd a többiek után beléptem a csarnokba. Elakadt a szavam, éreztem ahogy leesik az állam a látványtól. Szerintem a terem akkora volt, mint a fél iskola és két részre lehetett osztani, ha két osztály volt bent egyszerre. A belmagasság egyszerűen elképesztő volt és akkor megláttam a felszereléseket... Dárda, íjak, legalább tizenötféle kés és még ezermás. Még védőöltözetek is voltak amiket az akciók során hordanak a harcosok. A nagy ámuldozásban valaki bevágta mögöttem az ajtót. Ijedten fordultam hátra és akkor megláttam a tanárt. Volt legalább két méter magas, szőke haja fel volt nyírva, zöld szeme csak úgy villogott és hatalmas karjai tele voltak tetoválásokkal. Elővett egy megafont és belekiabált.

- Sorakozó! - kiáltotta mire mindenki vigyázzállásba vágta magát ott ahol volt én meg odarohantam Emily mellé és hasonlóan cselekedtem - Richards edző vagyok. Én foglak megtanítani titeket arra, hogy éljétek túl a világban. Fegyvereket fogtok használni, közelharcot fogtok tanulni, elő fogom hozni a bennetek rejtőző erőt, ami nem lesz könnyű, szóval aki gyengének és beszarinak érzi magát az a mondandóm végét se várja meg, hanem menjen. - Egy röpke pillanatra elhallgatott és végignézett rajtunk, majd folytatta - Azért vagyok itt, hogy vadászt faragjak belőletek, harcosokat akik képesek megvédeni az ártatlanokat.

12. Fejezet

SZIASZTOK! NAGYON SZÉPEN KÖSZÖNÖM AZ 5 FELIRATKOZÓT, A KOMMENTEKET ÉS A TÖBB, MINT 3000 MEGTEKINTÉST ISZONYATOSAN HÁLÁS VAGYOK NEKTEK :* <3 JÓ OLVASÁST! :D

- Ann, te vagy az? - hallottam meg a nagybátyám hangját nappali irányából.
- Igen, én - leraktam a kabátomat és elindultam a hang forrása felé, aki éppen a kanapén ült és valamit molyolt a laptopján.
- Milyen volt az első nap? - pillantott rám kíváncsi tekintettel.
- Jobb, mint vártam. Reggel még izgultam, de a legtöbb osztálytársam jó fej és már az évfolyamból is szereztem egy-két barátot. Adam hol van? - néztem körbe, mert feltűnt, hogy nem rontott be a szobába és bombázott kérdésekkel az első napomról.
- Bement a városba munkát nézni, fogalmam sincs, hogy mikor jön haza.
- Nem várhatnánk meg őt is a beszámolómmal? Mert nincs kedvem kétszer elmesélni
- De persze. Addig eszel?
- Persze mi van itthon?
- Hát van tegnap esti kínai kaja maradék, de ha akarsz csinálj magadnak salátát, azt hiszem minden van hozzá a hűtőben - mivel nem voltam a tavaszi tekercs híve, ezért inkább a saláta hozzávalói után kezdtem el kutatni, amiket kipakoltam a a konyhapultra. Közben meghallottam a kedvenc számomat a tévében.
- John nyomj rá hangerőt - kiáltottam majd a zene ritmusára vagdostam össze a hozzávalókat, egy tálba pakoltam őket, majd egy kis Ezersziget öntettel megbolondítottam és már kész is volt. Fogtam egy villát és bevonultam a nappaliba, hogy ott várjuk meg Adamet. Közben egy kisebb vita kerekedett, hogy mit nézzünk a tv-ben, mert John bácsi a híreket akarta, én viszont a Vasember 3-at ami a másik csatornán ment, de miután elvettem tőle a távirányítót és átültem a fotelba feladta a harcot. Már a salátámat is elpusztítottam, mire végre meghallottam az ajtócsapódást az előszoba felől. Felugrottam és a hang felé futottam.
- Adaaam - szegény a cipőjét alig tudta levenni, de én máris a nyakába vetettem magam
- Hello, kicsi lány mi a helyzet? - dobta le a kabátját, hogy meg tudjon tartani.
- Hol voltál? - gyanús volt nekem ez a fiú.
- Az bizony titok - kacsintott rám, ami nekem nagyon nem tetszett - de nyugi holnap megtudod.
- Nem tetszik ez nekem, csináltál valamit?
- Aki kíváncsi hamar megöregszik, viszont, ha nem haragszol, éhes vagyok és inkább te mesélj, hogy milyen volt az első hivatalos napod a Defendersben - feladtam, mert már megtanultam, hogyha beveti a közmondást akkor tényleg felesleges erőlködnöm. Inkább visszavonultunk a nappaliba, és miközben Adam betermelte a tegnapi kínai kaját, meséltem neki a suliról.
- Elég érdekesek az osztálytársaim, de van akivel szívesen barátkoznék, viszont olyan is akikek szeretnék messzire elkerülni.
- Ki az osztályfőnököd? - kérdezte Adam, miközben kivitte a tányérját a konyhába.
- Jason Pierce, akinek egyből leesett, hogy rokonok vagyunk. Nagyon bír téged.
- Ja, Mr. Pierce jó fej tanár, nagyon bírtam a töri óráit.
- Remélem én is fogom és nem fog velem másképp bánni, csak azért, mert az unokahúgod vagyok.
- Nyugi ő nem az a tanár. Ő csak saját magad miatt fog bírni téged, nem miattam - mosolygott rám biztatóan. - Na és mesélj az osztálytársaidról. Milyenek? Hány barátod van már? - imádtam John bácsi lelkesedését.
- Nos, láttam pár szimpatikus diákot, mind az osztályban, mind az évfolyamban. Képzeld Adam, találkoztam Natalie húgával Carolinenal, és az egyik osztálytársával Jeremyvel. Nagyon bírom őket és ma velük meg Natetel, maradtunk kint suli után beszélgetni. Meg van egy osztálytársam Emily, ő is nagyon kedve,s viszont kisebb összetűzésbe kerültem az egyik sráccal - erre mindketten tökéletesen egyszerre felemelték a szemöldöküket és magyarázatot vártak
- Ugye nem mentél neki senkinek? - tette fel a kérdést Adam mire rajtam volt a sor, hogy elképedjek.
- Ez most fájt. Komolyan azt hiszitek, hogy leégetném magam már az első nap? Egyébként, beszólt az egyik gazdag ficsúr, és én csak megvédtem magam.
- Szerintem nagyon helyes, hogy nem hagyod, hogy beszóljanak. A srácot, hogy hívták?
- Ryan Gilbert, egy elkényeztetett kis apuci kedvence, de nem mondom, hogy nem ijesztő a srác.
- Gilbert? Akkor ismerem az apját, Shane Gilbertet. Most osztották be mellém és nagyon szimpatikus ember, szóval szerintem fogtok ti még találkozni Ryannel az iskolán kívül.
- Mi van? Neem, nem, nem, nem. Még csak egy napja ismerem, de máris minden ok nélkül beszólt nekem, szerintem azzal senki sem járna jól, ha mi egy légtérben lennénk huzamosabb ideig.
- Ezt majd még megbeszéljük - ezzel lezártnak tekintette a témát én viszont közel sem, de most nem volt energiám vitatkozni vele, túl fáradt voltam. Felballagtam a szobámba és elfeküdtem az ágyamon. Pár másodpercig bámultam a plafont, de aztán a telefonom pittyegése megzavart a tevékenységemben. Felemeltem a kis készüléket a fejem fölé, hogy megnézzem a zaj okát. Sok ismerősnek jelölés várt a közösségi oldalakon, legfőképp az osztálytársaim és néhány évfolyamtársam azon viszont meglepődtem, hogy felsőbb évesek is megtaláltak. Hirtelen bevillant egy üzenet. "Hello baby láttalak az évnyitón. Adam Cennedy unokahúga igaz? Nagyon dögös vagy koccanhatnánk egyszer suli után."
- Mi ? - és azzal a lendülettel kiesett a kezemből a telefon, egyenesen az arcomra. Azt hiszem eltört az orrom. Iszonyatosan fájt. Valaki meghallhatta a segélykiáltásaimat vagy bármi is volt az a hang amit kiadtam, mert kinyílt az ajtóm, ahol Adam állt meg a küszöbnél és nézte végig a szenvedésemet, ahogy az orromat fogva lefordulok az ágyról közben pedig elkap a röhögő görcs az ismeretlen sráctól.
- Veled meg mi van? - az arc kifejezéséből az jött le, hogy teljesen hülyének néz. Kellett egy perc, hogy újra érezzem az orromat. Felkászálódtam a földről a telefonom után kutatva, majd a kezébe nyomtam hátha tud válaszolni a kérdésemre.
- Ismered? - egy pillanatra elgondolkodott majd mint aki megvilágosodott a homlokára csapott és elkezdte nyomkodni a kis készüléket.
- Ő itt Zachari Johnson. Talán idén lehet végzős. Amikor még a Defendersbe jártam minden áron be akart kerülni hozzám és a barátaimhoz, mivel mi idősebbek voltunk és ő ezzel népszerűvé vált volna, de mindig lepattintottuk, mert nem csíptük a nyalizó gépeket. Úgy tűnik ezzel akar bosszút állni. Nagyon megváltozott, amint látom azóta már menő lett belőle - megmutatta a srác profilképét. Tökéletesen barna haj, fekete farmer és póló, edzőcipővel, körülbelül 180 centi magas lehetett. Az a tipikus sablon srác akibe minden második lány bele van zúgva, de fogalmam sincs miért.
- Adam, nem akarom, hogy ez a gyerek zaklasson - semmi kedvem nem volt egy ilyen idiótához, már a kinézetéből és az írás stílusából is az jött le, hogy sorra szedi fel a csajokat. Hányni tudnék.
- Nyugi holnap elintézem
- Mégis, hogy?
- Emiatt te ne aggódj - kacsintott rám ami még jobban zavart. Mit titokzatoskodik?
- Hagyjuk majd úgyis megtudom - legyintettem
- Mégis mit? - Az a sunyi vigyor. Annyira szerettem volna letörölni az arcáról.
- Amit titkolsz előlem.
- Hidd el hamarabb meg fogod tudni, mint gondolnád - kacsintott és kiment a szobámból. Nem foglalkoztam vele, legalább is próbáltam. Gondolatelterelésképpen vettem egy zuhanyt. Felfrissültem tőle. Elszállt a fáradtságom, ezért leültem az ágyra és végig néztem a tankönyveimet, az órarendemet és azt, hogy milyen füzetek kellenek. A könyveimet látva előre tudtam, hogy a matekot utálni fogom. Viszont az irodalom és a történelem eléggé megfogott. Mindkettőben voltak legendák és mítoszok, de a második sokkal részletesebben taglalta az ősi vámpír és vadász háborút. Annyira elmélyedtem a témában, hogy csak fél tizenkettőkor jutott eszembe, hogy aludni kéne. Bepakoltam a táskámba és elterültem az ágyon,

***

Reggel úgy éreztem magam mint egy hulla. Talán mégsem kellett volna olyan sokáig olvasnom. Egy frissítő zuhany után leszökdeltem a lépcsőn, mert szükségem volt egy pohár tejre. Bizony, amíg mások kávéval meg teával indítják a napot nekem ehhez egy bögre tejre volt szükségem és óriási hisztit tudtam csapni amikor nem kaptam meg. Most viszont ott volt az ebédlő asztalon, rántotta kíséretében. Biztos voltam benne, hogy csak a nagybátyám csinálhatta.
- Jó reggelt! - emlegetett szamár - Jó étvágyat, a szendvicsed a pulton.
- Adam hol van? - kérdeztem miközben elfogyasztottam a mennyei reggelimet. Na igen ezt meg tudtam volna szokni.
- Korán el kellett mennie, ahogy most nekem is. Sok sikert ügyes legyél! - nyomott egy puszit a homlokomra és ki is viharzott a szobából. Elpakoltam az uzsonnámat, felvettem a dzsekimet és elindultam a suli felé egyedül, mivel Jeremynek előbb kellett bemennie és Nate pedig a suli előtt várt meg. Egy kicsit felébresztett a reggeli levegő és a fülemben dübörgő zene így teljesen megjött az életkedvem mire végre megláttam a hatalmas épületet.
- Szia - vettem ki a fülhallgatót amikor Nate mellé értem.
- Szia, na megyünk be? - bólintottam és elindultunk a történelem terem felé ahol az első óránk volt. Fel kellett mennünk a második emeletre ami nem volt épen kellemes egyrészt azért, mert én nem voltam hozzászokva a lépcsőzéshez másrészt iszonyatos tömeg volt majdnem szem elől is veszítettem Natet amikor valaki megragadta a csuklómat, ezzel megállásra kényszerítve.
- Hello, kis Cennedy - úristen. Azt hittem a mai nap jól fog indulni, de óriásit tévedtem.
- Figyelj... Zachari igaz?
- Neked csak Zach - vetette be a "csábos" mosolyát amitől mások elájultak engem viszont bosszantott. Mit képzel magáról?
- Jó Zach, viszont elengednél, mert mennem kell órára? - Megpróbáltam kirángatni a kezemet, de sikertelenül.
- Mi lenne, ha elmennénk valahová suli után? Csak mi ketten.
- Kösz nem - reméltem, hogy ennyivel be is fejeztük, de az arckifejezése egy pillanat alatt megváltozott. Feldühítettem volna, ilyen hamar?
- Nekem senki sem mondott még nemet - hajolt közelebb hozzám -, és te sem fogsz. - Azt csak hiszi... Már épp visszaszóltam volna amikor egy kéz tépte ki az enyémet Zachéből és maga mögé rántott.
- Veszed le a mocskos kezedet az unokahúgomról!
- Adam? - Na Ő mit keres itt?

11. Fejezet

Az órák hátra élvő részében ki kellett töltenünk pár papírt. Megkaptuk a tankönyveket, megbeszéltük az órarendet, ja és persze, mint minden új osztály bemutatkoztunk, mind az ofőnek, mind egymásnak. Kiderült, hogy a vezéregyéniségnek Ryan Gilbert a neve és pénzes családból származott, a szőkeséget Isabel Fordnak a könyvmolyt pedig Cameron Hillnek hívták. Nem jegyeztem meg mindenki nevét, de előbb-utóbb úgyis belevésődnek az agyamba.
- Annabell? - szólalt meg Mr. Pierce miközben az adatkapunkat nézegette. Megijedtem, hogy valamit rosszul töltöttem ki.
- Igen?
- Mondd csak nem vagy a rokona véletlenül Adam Cennedynek? Mert ha jól látom az édesapja a gyámod - annyira éreztem, hogy ez a téma elő fog kerülni.
- De igen, az unokahúga vagyok. John pedig a nagybátyám
- Áh értem, nos Adam remek srác, akkor kezdte itt a tanulmányait amikor én idejöttem tanítani. Igazi bajkeverő volt, de ez nem hatott ki a tanulmányaira hiszem gondolom tudod kitűnő érettségi vizsgát tett majdnem minden tárgyból. Nagyon remélem te is vagy ilyen jó, mint ő.
-Úgy látom megvan az új kis kedvenc - nem tudtam mire vélni Ryan bunkó beszólását, a többiek ugyan nevettek rajta, de én nem hagyhattam szó nélkül.
- Fogd be pénzeszsák, mert a végén még kiderül, hogy apuci plusz költségei miatt vagy itt - a mondatomat elismerő huhogás követte Ryan meg nem számított arra, hogy visszaszólok, ezért csak tátogott, mint a sült hal én meg elégedett mosolyra húztam a számat és folytattam társalgásomat a tanár úrral - nézze Mr. Pierce nagyon örülök, hogy ilyen jó véleménnyel van az unokatestvéremről, a nagybátyám és én is nagyon büszkék vagyunk rá, de lehetne, hogy engem nem az ő alapján ítéljen meg? - nem akartam tiszteletlen lenni, de ezt jobb még az elején tisztázni.
- Persze én nem is mondtam, hogy legyél olyan, mint ő vagy pedig, hogy tőled többet várok el miatta, csak jeleztem, hogy a lazaság és a növekvő társasági élet mellett a tanulásra is lehet koncentrálni - bólintottam. Megkaptuk a szekrénykulcsunkat is ami elég szuper, mert semmi kedvem nem volt a marha nehéz tankönyveimet mindennap összevissza cipelni. A szekrényeink közvetlenül a termünk mellett voltak ami előny mivel a legtöbb óránk úgyis ebben a teremben lesz. A szekrények szorosan egymás mellett voltak, pont mint a filmekben csak, nem számkóddal hanem ugyebár kulccsal. Az egy oldalamon Nate volt a másikon pedig Emily.
- Elég keményen beszóltál Ryannek- szólalt meg Emily.
- De ő kezdte - védtem meg magam, bár nem tudtam miért is - rám senki se gondolja, hogy kis kedvenc vagyok.
- Úgy érzem nem lesztek nagy barátok ez alatt a pár év alatt.
- Túl fogom élni - elköszöntünk Em-től és elindultunk a kijárat felé. Caroline és Jeremy tényleg ott vártak minket a kerítés előtt, ahogyan mondták.
- Sziasztok - egyszerre fordultak felénk és mosolyogtak ránk.
- Hello, na hová menjünk? - tette fel a döntő kérdést Care.
- Hát innen nem messze láttam egy régi játszóteret amikor jöttem reggel, esetleg oda? - Igazán tetszett Jeremy ötlete.
- Nekem okés - néztem Natere aki szintén bólintott.
- Menjünk - intett a fejével Jeremy, hogy kövessük. Tényleg nem volt messze. Megkerültük az iskola épületét és körülbelül tíz perc séta után tényleg ott volt a játszótér. Látszott rajta, hogy rég nem járt itt kisgyerek. Voltak rozsdás hinták, egy fűvel benőtt homokozó, kemény kőből készült padok és egy összegraffitizett mászóka. Nekem viszont mégis tetszett. Az egésznek olyan misztikus hangulata volt. Felültem az egyik pad támlájára, Jeremy a lábam mellé a pad szélére, Caroline és Nate pedig a velünk szemben a hintákon foglaltak helyet.
- Ann honnan ismered a nővéremet? - kezdte a beszélgetést Caroline, miközben egy kis lendületet szerzett a hintázáshoz.
- Csak egyszer találkoztunk a nyáron a The Orleansban. Az unokatestvérem évfolyamtársa volt. Azt mondta nagyon jó barátok voltak, együtt voltak az érettségi vizsgán.
-Áh Adam Cennedy, igaz? - hihetetlen, hogy mindenki ismeri - Nathalie már mesélt róla amikor még a Defenderbe járt. Nektek van testvéretek? - intézte kérdését az eddig néma fiúkhoz.
- Én egyke vagyok.
- Nekem van egy húgom - Jeremy válasza meglepett. Nem tűnt annak a nagy erős bátyó típusnak aki mellett el tudok képzelni egy kislányt.
- Hány éves?
- Idén lesz kilenc. A neve Mia.
- Egyszer bemutatod nekünk? - elfogott a kíváncsiság, Hogy nézhetett ki? Vajon hasonlított Jeremyre?
- Ha ennyire szeretnéd persze - mosolygott rám. Egy pillanatra beállt a kínos csend amit a telefonom hangja tört meg, ami persze mindenkire a frászt hozta.
- John szia! - egy kicsit arrébb mentem a többiektől.
- Ann hol vagy? - tudtam, hogy elfelejtettem valamit. Szólni a nagybátyámnak, hogy nem megyek haza rögtön suli után.
- Jaj, ne haragudj elfelejtettelek felhívni, hogy még egy kicsit kint maradnék néhány barátommal, tanítás után.
- Már is találtál barátokat? Hát ez remek, de legközelebb akkor is szólj, ha ilyen van. Mikor jössz haza?
- Ígérem, és fogalmam sincs. Mikorra menjek?
- Mondjuk 5-re? - a telefonom kijelzőjére pillantottam. Fél három, tökéletes.
- Rendben. Szia.
- Szia- a zsebembe süllyesztettem az apró készüléket és visszamentem a többiekhez.
- Anyukád volt? - kérdezte Caroline.
- Nem, a nagybátyám.
- A szüleiddel mi van? - mástól ez a kérdés indiszkrét lett volna és az illetőt már reflexből elküldtem volna melegebb éghajlatra, de nekik elmondtam.
- Ők már nem élnek, anyukám akkor halt meg amikor születtem apukám pedig körülbelül hat éves koromban. Ezért élek a nagybátyámmal és Adammel - egy pillanatra csend támadt láttam a többiek arcán, hogy elgondolkodtak, majd kétkedve bár, de Jeremy megszólalt
- Apám lelépett amikor a húgom megszületett. Azt mondta sok ez neki és nem bírja a kötöttséget, majd összepakolt és azóta egy szót sem hallottunk felőle - elfogott a méreg. Hogy lehet valaki ekkora paraszt, hogy elhagyja a családját, mert éppen olyan kedve van?
- Micsoda féreg - morogtam az orrom alá.
- Tudom, de megtanultam élni vele, hogy az apámat nem érdekeljük - Caroline és Nate összenéztek úgy tűnt az ő családjukban minden rendben volt aminek örültem. Még rengeteget beszélgettünk, megismertük egymást, és a végén belegondoltam... azt hiszem barátokat találtam és egy törzshelyet amit bár nem mondtunk ki, de nyilvánvaló, hogy az a kis játszótér mostantól a miénk. A telefonom kijelzőjére pillantva konstatáltam, hogy itt az ideje elindulni haza. Kiderült, hogy Jeremy is arra lakik, mint és szóval amikor Caroline és Nate leváltak tőlünk, mi még együtt sétálunk tovább.
- Szép a nyakláncod - azt hittem már sose fog megszólalni. A kezembe vettem a medált és elmosolyodtam.
- Kösz a szülinapomra kaptam
- A nagybátyádtól?
- Nem... a szüleimtől - az arcára az értetlenkedés jelei ültek ki amit meg is tudtam érteni.
- Mi? De azt mondtad, hogy... Mi van? Magyarázd már el kérlek ahelyett, hogy itt vigyorogsz nekem- mi tagadás tényleg élveztem, ahogy próbál találgatni.
- Anyukám csinálta a medált a születésem előtt, de ő már nem tudta nekem odaadni, ezért úgy volt, hogy apától kapom meg a tizenhatodik születésnapomra, de pár évre rá ő is meghalt, de előtte még írt nekem egy levelet és ahhoz tartozott a nyaklánc így olyan mintha tőlük kaptam volna - láttam az arcán, hogy erősen agyal mit mondhatna erre a hírre, de én azt is elfogadtam volna, ha nem mond rá semmit.
- Nagyon durva történeted van.
- Nekem? Szerintem a tiéd erősebb - erről még elvitatkozhattunk volna egy ideig, de megláttam a házunkat - nos én eddig jöttem - álltam meg a kapu előtt.
- Te itt laksz? - mérte végig Jeremy a hatalmas házat majd elismerően bólintott egyet.
- Én viszont most megyek, mert nem akarom, hogy John ne engedjen ki többet, mert elkéstem. Szia - nem tudom honnan jött a gesztus, de megölelt. Nem zavart csak váratlanul ért, de attól még visszaöleltem. Pár másodperc után elengedett.
- Szia - intett és elindult tovább az utcán. Beléptem a bejárati ajtón, bevágtam magam után és hosszan, megkönnyebbülve fújtam ki a bent tartott levegőt. Túléltem az első napot. 

10. Fejezet

Már megint késésben voltam. Miért van az, hogy a filmekben minden lány időben és tökéletes kinézettel ébred? Én olyat miért nem tudok? Most is alig tizenöt percem volt elkészülni, mert a hülye ébresztő óra nem abban az időben szólt amikor én azt akartam hanem húsz perccel később. Fogalmam sincs miért, de most időm sem volt gondolkodni rajta. Gyors zuhany, még gyorsabb felöltözés (piros pont amiért tegnap este kikészítettem a ruhámat), táskával a vállamon lerobogtam a konyhába, ahol már érezni lehetett a kissé égett pirítós illatát ami azzal volt egyenlő, hogy Adam a reggelivel próbálkozott. Az ebédlőben tányérok, tojás héjak, szénné égett kenyérdarabkák fogadtak mindenfelé.
- Adam élsz még?
- Itt vagyok - jelent meg egy jégkockát nyomva az egyik ujjhegyére.
- Hadi sérülés?
- Nem vagyok szakács.
- Hát most már tudom mit fogsz csinálni amíg John bácsi és én nem vagyunk itthon. Összetakarítasz és megtanulsz főzni - kerestem neki egy ragtapaszt, beleittam az egyik pohár almalébe, felkaptam egy viszonylag ép állapotú pirítóst puszit nyomtam a sérült unokatestvérem arcára és az ajtó felé rohantam.
- Mennem kell már így is késésben vagyok. Isteni a pirítós, de azért gyakorolj még egy kicsit, szia! - A kabátommal a kezemben kiléptem a kapun és sietősen az iskola felé vettem az irányt. Út közben a reggelimet majszolva, fülessel a fülemben próbáltam oldani a gyomromban keletkezett óriási görcsöt. Alapjáraton húsz perc lett volna az út, de mivel tíz perccel később indultam otthonról futhattam, hogy időben odaérjek. Nate már a hatalmas épület előtt várt. Vettem egy mély levegőt és odamentem hozzá.
- Szia
- Szia. Na izgulsz már?
- Csak tegnap este óta és te?
- Amióta látom bemenni ezt sok embert én is. Nekik olyan természetes, hogy itt vannak. Mi meg, kezdő zöldfülűként, sunnyogunk be, fogalmunk sincs mi merre van, nem ismerünk senkit és semmit - kicsit hirtelen ért ez az indulat zuhatag, de teljesen igaza volt. Egy pillanatra beállt a csend. Fel kellett készülnöm. Vettem egy mély levegőt és elindultam az ajtó felé, Nate pedig mögöttem. Annyira más volt így látni az előteret. Tele volt felsőbb évesekkel. Tegnap az egész iskolában csend volt ma viszont már a nyári sztoriktól volt hangos az egész épület. Az aulában egy tábla volt felfüggesztve, hogy az új osztályoknak melyik terembe kellett menniük. Vörös Vadászok 9. osztály, 11-es terem. Bárcsak tudtam volna, hogy az hol van. Kérdőn Natere pillantottam hátha ő okosabb, mint én, de ő csak meredten bambult maga elé. Legyezni akartam az arca előtt, hogy észhez térjen amikor elkapta a csuklómat és elkezdett húzni az egyik folyosó felé.
- Tudom hol van a termünk
- Mégis honnan?
- Tegnap korábban jöttem a szimulációra, hogy legyen egy kis időm bejárni az iskolát, hogy ma ne tévedjek el. Kapóra jött. Látod milyen jó, hogy együtt jöttünk? Különben most itt állnál tök esetlenül, hogy merre kell menni - okos, de az egó nagyon nem tetszett ott a mondat végén. Én is megoldottam volna!
- Oh Nate hálám üldözni fog a sírig. Mi lenne velem nélküled? - reméltem, hogy kihallatszott a hangomból a szarkazmus. Csak vigyorogva hátrafordult és rám öltötte a nyelvét, mint egy rossz óvodás. A termünk az iskola egyik eldugottabb szakaszában volt. Olyan volt az egész, mint egy kisebb labirintus. Eleve a három emeletes épület plusz könyvtár, kiképzőterem és a varázslóknak egy hatalmas labor és hozzátartozó szertár a különböző főzeteik miatt. A terem nem volt túl nagy, mivel az osztályunk is csak húsz főből állt. Három sorban álltak a két személyes padok, némelyikhez már lepakoltak azok akik előttünk érkeztek. Lepakoltunk az ablak melletti második padra majd alaposabban szemügyre vettem az osztálytársainkat, de mielőtt alaposabban szemügyre vehettem volna bárkit is egy lány jelent meg a pad előtt bájosan vigyorogva.
- Sziasztok! Emily Collins vagyok, de szólítsatok csak Em-nek - nyújtotta a kezét először Nate felé.
- Nate Colton - mosolygott vissza és rázott vele kezet, majd a lány rám pillantott és most felém nyújtotta a kezét.
- Ann Cennedy - csúsztattam a tenyeremet az övébe és illedelmesen mosolyogva köszöntöttük egymást.
- Lenne egy kérdésem ami remélem nem túl indiszkrét - kérdőn néztünk rá, hogy folytassa - ti együtt jártok?- minden kérdésre számítottam csak erre nem. Attól még, hogy együtt jöttünk suliba és egymás mellé ültünk máris együtt járunk? Jó tudni. Szerintem pont olyan döbbent arckifejezésem lehetett mint Natenek amikor összenéztünk. Pár másodpercig csak meredtünk a másikra aztán egyszerre tört ki belőlünk a nevetés. Szegény Emily meg csak nézett, hogy mi lehetett ilyen vicces abban amit mondott.
- Nem Em, nem járunk együtt - még jó, hogy drága barátom válaszolt helyettem, mert nem voltam olyan állapotban, hogy megszólaljak, mivel még mindig kapkodtam a levegőt a nevetés utóhatásaként.
- Oh bocsi csak azt hittem... - mintha egy kicsit elpirult volna. Hirtelen belém csapott a felismerés, de vissza kellett fognom magam, hogy csak egy kis kuncogást hallassak.
- Semmi gond, de tényleg csak barátok vagyunk hiszen tegnap találkoztunk először- nyugtattam meg szegény lányt. Mintha felcsillant volna a szeme és amikor rám pillantott én csak alig láthatóan bólintottam jelezve neki, hogy tőlem szabad a pálya viszont mielőtt bármit is válaszolhatott volna megszólalt a csengő. Furcsa dallam volt. Rövid, de mégis figyelem felkeltő. Akkor vettem csak észre, hogy tanterem már teljesen megtelt. Vagyis egy-két hely kimaradással. Hirtelen kivágódott az ajtó és egy magas, körülbelül a harmincas éveinek elején járható, férfi lépett be a tanterembe egy köteg lappal a kezében. Rövid fekete haja volt, világoszöld szeme izgatottan csillogott. Inget viselt kék nyakkendővel és farmer nadrággal. Egyáltalán nem úgy nézett ki, mint egy tanár. Túl lazának tűnt ehhez a szakmához, persze ez csak kinézet alapján.
- Jó napot újdonsült diákok! Jason Pierce vagyok az osztályfőnökötök illetve a történelem tanár. Szólítsatok csak Mr. Piercenek - a karórájára pillantott, majd ismét ránk - Mielőtt megbeszélnénk a fontosabb iskolai teendőket és megkapnátok az iskolai egyen pólótokat ki kell mennünk az udvarra meghallgatni az igazgató évnyitó beszédjét - fájdalmas arckifejezéssel indultunk el a hosszú folyosón a kijárat felé. Mire kiértünk a többi osztály már körbeállta azt a kisebb dombot az udvar közepén ahová most éppen az igazgatónő sietett. Megkocogtatta a kezében lévő mikrofon fejét aminek iszonyatos sípolás lett a következménye. A fülemhez kaptam a kezemet, hogy elnyomjam a hangot.
- Elnézést kérek - nem nézem el - Szép napot, kedves tanárok és diákok! Üdvözlök mindenkit a The Secret Defender újabb tanévnyitóján...- mivel az évnyitókon sose történik semmi érdekes gondoltam megnézem magamnak egy kicsit mind az osztály, mind az évfolyamtársaimat. A fiúk és a lányok körülbelül egyenlő arányban oszlottak el az osztályban. Legelöl egy magas szőke hajú fiú állt, az arcát nem láttam, mert háttal volt nekem, de már a testtartásából és a körülötte lévő kisebb csapat fiúkból és lányokból azt következtettem ki, hogy erős vezéregyéniség. Aztán kicsit arrébb egy srác könyvvel a kezében teljesen kizárta a világot, láttam még különcöket furcsa ruhákban és egy nitrogén szőke hajú szépséget akin kissé tovább időzött a tekintetem mint kellett volna, mert fogalma sem volt, hogy kerülhetett az erősek közé, de valami azt súgta jobb, ha vigyázok vele. De voltak átlagos emberek is akik csak álltak és csendben hallgatták az igazgatónő beszédét. Az évfolyamot végig nézve láttam néhány érdekes arcot, de pár kivételével bárkivel szívesen beszélgettem volna. Ahogy pásztáztam a tömeget megakadt a szemem egy lányon. Hosszú barna haja volt és épp a mellette álló fiúval beszélgetett halkan, nehogy feltűnjön bárkinek is. Olyan ismerős volt. De honnan? Hosszú, derékig érő barna haj, kecses testtartás, szép testalak, világosbarna szemek. Hol láttam én már ilyet? Minél tovább néztem annál ismerősebb volt és amikor végre leesett miért felém fordította a fejét. Először felhúzta a szemöldökét majd ő is elkezd erősen szuggerálni, de nincs ideje alaposabban megnézni, mert Nate legyezett az arcom előtt, hogy vissza kell mennünk a terembe. Észre sem vettem, hogy Ms. Marshall végzett is a beszéddel.
- Várj egy kicsit - fogtam meg a karját, hogy egy kicsit lemaradjunk a többiektől.
- Mire? - de már nem tudtam megválaszolni a kérdését, mert valaki hátam mögött a nevemet mondta.
- Annabell Cennedy ,igaz? - fordultam meg és a lánnyal találtam szembe magam és a barátjával.
- Csak Ann, te meg ha nem tévedek Caroline Ross - ráztunk kezet mosolyogva - ne haragudj, hogy úgy bámultalak csak először nem tudtam honnan vagy ilyen ismerős aztán rájöttem, hogy nagyon hasonlítasz a nővéredre.
- Én is azért néztelek, mert Natalie nagyjából leírta, hogy nézel ki. Átlagos termet, hosszú szőke haj, ja és persze vadász is vagy - köhintést hallottam a hátam mögül mire leesett, hogy mekkora bunkó is vagyok.
- Ne haragudj - fordultam Nate felé és közelebb húztam magunkhoz - Caroline ő itt Nate. Nate, Caroline - olyan hülyének éreztem magam amíg meg nem láttam a Caroline mögött csendben álló sötét barna hajú srácot akivel beszélgetett az évnyitó alatt.
- Jeremy vagyok - fogott kezet velem ő is.
- Ann - mosolyogtam rá. Magasabb volt nálam, barna haja kissé szétállt, sötétbarna szeme csak úgy csillogott.
- Nem kéne visszamennünk az osztályba?
- Basszus, de. Nem kéne rögtön elvágnunk magunkat az ofőnél azzal, hogy az első adandó alkalommal elkésünk - még mielőtt rohanásba kezdtünk volna újdonsült barátaink felé fordultam- Órák után beszélgethetnénk egy kicsit - összenéztek majd egyszerre bólintottak - Megvártok kint a kerítés előtt?
- Persze - intettünk nekik majd fénysebességgel indultunk meg a termünk felé. A tanár szerencsére nem volt bent, a többiek azt mondák, hogy fel kellett mennie a tanáriba, de fél percen belül itt lehet. Amint letettük a fenekünket a székre betoppant Mr. Pierce.

9. Fejezet

Kipattant a szemem és kapkodtam a levegőt. A szimuláció. Ez csak a szimuláció volt. Nem öltem meg senkit és nem hagytam meghalni azt a lányt. Levettem a sisakot majd a tenyeremre néztem. Teljesen sértetlen volt. A tekintetemet a felügyelőtanárokra szegeztem akik bőszen írogattak valamit majd sokat mondó pillantásokat vetettek egymás felé, ami kicsit megrémisztett.

- Köszönjük Annabell, még az este folyamán értesítjük a nagybátyját a döntésünkről. Köszönjük, hogy eljött - illedelmes utalás arra, hogy útban vagyok, értem én. Búcsút intettem majd fellélegezve léptem ki az ajtón ahol nem csak John bácsi várt rám.

- Na, hogy ment?- A nagybátyám izgatottan ugrott fel, amikor meglátott.

- Megöltem két vámpírt és hagytam meghalni egy lányt szóval fogalmam sincs. Mennyi ideig voltam bent? - Kicsit még mindig a szimuláció hatása alatt voltam. Amíg vártam, hogy John bácsi mondjon nekem egy időt feltűnt, hogy nem voltunk egyedül. Volt ott még egy illető aki szintén megvárta a szimulációm végét.

- 14:20 körülbelül egy negyed órát voltál bent. - Csak fél füllel figyeltem rá, mert a srácnak feltűnt, hogy nem értettem a jelenlétét, ezért felállt és a kezét nyújtotta felém bemutatkozásképp.

- Nathan vagyok, te pedig Annabell igaz? Biztos csodálkozol, hogy mit keresek itt, de beszélgettem egy kicsit a nagybátyáddal és mivel évfolyamtársak vagy esetleg osztálytársak leszünk és jó lenne egy kicsi megismerkedni legalább egy emberrel, hogy ne legyek olyan elesett az első nap. - Kissé félve ugyan, de a tenyerébe csúsztattam a sajátomat és kezet ráztunk. Mit veszíthetek? Barátra mindig szüksége van az embernek. Már csak az a kérdés, hogy milyen barátra.

- Hívj csak Ann-nek és szerintem semmi akadálya, hogy megismerkedjek egy leendő iskolatársammal.

- Esetleg megengeded, hogy hazakísérjelek? Közben beszélgethetünk - John bácsira pillantottam aki arra várt, hogy jelezzem neki a döntésemet. Alig láthatóan bólintottam, mire ő is és vissza nézett Nathanre. Ez kicsit túl bensőséges.. Tapadós.

- Figyelmeztetlek, hogy nem lakom én olyan közel az iskolához ezt biztos meggondoltad? - Próbáltam poénkodni egy kicsit, hogy ő is megnyugodjon, mert láttam rajta, hogy kissé feszeng. Talán a nagybátyám szúrós pillantásai miatt.

- Nem gond, szeretek sétálni.

- Rendben - pillantottam John bácsira jelezvén, hogy elmehet, de nem nagyon esett le neki, hogy mire akartam kilyukadni - John ugye nem fogsz minket követni a kocsival? - egy pillanatra mintha elgondolkodott volna rajta, mire kapott tőlem egy elég csúnya pillantást.

- Nyugodj meg nem csinálok semmit. Otthon találkozunk - nyomott egy puszit a homlokomra, kezet fogott Natnannel és elment, remélem.

- Ne haragudj miatta, csak eléggé félt. Néha nem tudja hol a határ, de azért szeretem.

- Semmi gond megértem,de azért majd mondd meg neki, hogy semmi rossz szándékom nincs veled szemben - vigyorodott el most már ő is, bár kicsit nagyképűen.

- Mindenképp. Elindulunk? - kérdeztem, mert végiggondoltam, hogy még mindig a folyosó közepén álltunk.

- Persze, menjünk - elfogott a megkönnyebbülés amint kiléptünk az iskola kapuján, a hűvös levegő felfrissítette az elmémet.

- Szóval Nathan...

- Csak Nate, hívj Natenek. A Nathan olyan hivatalos és csak anya hív így amikor bajban vagyok - eltartott pár percig mire meg tudtam szólalni, mert láttam magam előtt, ahogy a pici Natet szidja az anyukája, mert eltörte a vázát. Viszont az is eszembe jutott, hogy vajon engem, hogy fenyegetettek volna a szüleim miután rosszat csináltam. Valószínűleg elbambultam, mert egy kéz legyezésére tértem észhez az arcom előtt.

- Ann jól vagy?

- Jaj bocsi ne haragudj csak elgondolkodtam, minden rendben.

- Min agyaltál ennyire? - Érdeklődve vizsgálja az arcomat, amitől kissé zavarba jöttem.

- Nem érdekes. Szóval Nate mesélj magadról, mert nem vagyok olyan lány aki minden második embernek felfedi a teljes élettörténetét. Nálam ki kell érdemelni a bizalmat. Kölcsönösnek kell lennie - avattam be az életem szabályaiba. Nem nagyon lepte meg a dolog, habár szerintem ilyen egyenesen még senki sem mondta meg neki.

- Én sem adom olyan könnyen a titkaimat szóval úgy érzem mi nagyon jóban leszünk. - Egyszerre nevettük el magunkat.

- Milyen volt a szimulációd? - Kíváncsi voltam, hogy mindenkinek egyforma volt-e vagy különböző.

- Egy harcmezőn voltam. Talán egy erdőben vagy annak a környékén. Vadászokkal harcoltam egy kisebb sereg vámpír ellen. Kezemben nyílpuska, övembe karók és fagolyós pisztolyok. A szövetségeseimnek éreztem őket pedig még soha nem láttam egyiküket sem azelőtt. Minden kérdés nélkül rájuk bíztam az életemet. Ahogy csatasorba álltunk, úgy éreztem bármire képes vagyok. Volt egy pár másodperc néma csend a kezdet előtt, az úgynevezett "vihar előtti csend" amikor hallottam az egyenletes levegő vételüket és ahogy a szívük egyszerre dobbant és egyszerre indultunk a halálba egy csatakiáltás kíséretében. A legtöbben ott haltak meg körülöttem, de én csak harcoltam és akkor lett vége amikor az egyik társam elé vetettem magam amikor egy vámpír ki akarta tépni a szívét, de helyette az enyémet tépte ki. Annyira élethű volt az egész, nem olyan mint az álmok. - Hosszú csend következett. Lejátszódott előttem az egész jelenet, próbáltam felfogni, de nehezebben ment mint akartam.

- A tiéd milyen volt? - az enyém az övéhez képest semmi volt. Én megöltem két vámpírt ő pedig talán több tucatot és feláldozta magát egy társáért. Szánalmasnak éreztem magam. Nem akartam elmondani neki az igazat, de az én ötletem volt, hogy csak őszinteséggel, lehetünk barátok erre az első adandó alkalommal hazudtam volna neki? Nem tehettem.

- Az enyém egy elhagyatott környéken játszódott. Egyedül voltam, egyszer csak egy sikolyt hallottam. Futottam a hang felé és egy lányt találtam harapásokkal a nyakán. Ott feküdt a földön esetlenül egy vámpír társaságában aki mintha rám várt volna. Mire sikerült megölnöm, megsebesültem a lány pedig meghalt. Nem tudtam rajta segíteni viszont ott sem maradhattam, ezért elhagytam a tetthelyszínt és egy régi kórházba menekültem amit futás közben találtam. Ott kitisztítottam a sebemet, de megtalált az áldozatom egy bosszúszomjas barátja aki az életemre pályázott és amikor őt is megöltem akkor ért véget a szimulációm. - A mondandóm végével beállt a csend. Nem tudtam mi járhatott a fejében. Talán éppen elítélt, hogy nem segítettem annak a szerencsétlen lánynak. Vagy csak túlságosan gyengének tartja az én feladatomat.

- Huh biztos az erős osztályba fogsz kerülni - nem éppen erre számítottam. Azt hittem be fog szólni a lány miatt akit hagytam meghalni és teljesen igaza is lett volna.

- Mi? - Hangot is adtam a meglepettségemnek.

- Egyedül, sérülten elbántál két vérszomjas vámpírral ez azért nem semmi - úgy tűnt mindketten teljesen máshogy láttuk a dolgokat.

- De miattam is halt meg az a lány. Mi van, ha ez élőben is előfordul? A vadászoknak az a dolguk, hogy minden áron megvédjék az ártatlanokat a vámpíroktól. Én elmenekültem.

- Nem igaz megmentettél egy csomó ártatlant két vámpírtól. Ez többet ér.

- De...

- Nincs de, figyeld meg, hogy igazam lesz. - nem mertem vele vitába szállni és ez nem sok embernél fordult elő, de hülye lettem volna elmondani neki. Talán új barátra tettem szert, nem akarom már most elrontani. Ha nem áll be a hirtelen nagy csend észre sem vettem volna, hogy hazaértünk. Megálltam a ház előtt és Natere néztem.

- Itt vagyunk... nem akarsz bejönni?

- Nem köszi már így is le fogják otthon harapni a fejemet, hogy hol voltam eddig, de írd le a számodat, hogy tudjunk beszélni. Már, ha nem gond - halászott elő egy füzetet és egy tollat a táskájából majd felém nyújtotta azokat. Egy pillanatig haboztam, de aztán ki vettem a kezéből az íróeszközt és papírt. Bíztam benne, nem hittem, hogy majd az éjszaka közepén fog perverz SMS-ket küldözgetni és hívogatni, és így legalább már meglesz egy évfolyam vagy osztálytársam elérhetősége. Rávéstem a számsort a lapra majd visszaadtam a tollat és elindultam befelé hiszen bármennyire is naptár szerint még nyár volt késő délután már lehetett érezni az ősz közeledtét. Az ajtóban viszont megálltam, hogy visszaforduljak és még egy utolsót intsek neki mielőtt eltűnök a hatalmas ajtó mögött. Mosolyogva intett vissza és elindult arra amerről jöttünk. Az előszobába lépve annyi időt sem kaptam, hogy levehessem a cipőmet és a kabátomat, mert Adam azonnal ott termett, mintha csak rám várt volna.

- Na mi volt? Milyen volt a szimulációd? Kik voltak bent a teremben? Mennyi ideig tartott?

- Hé, lassabban vegyél levegőt is - nevettem el magam Adam izgatottságán.

- De, akkor mesélj már!

- Mesélnék, de nem hagysz szóhoz jutni - élveztem, hogy egy kicsit játszhattam az idegeivel.

- Jól van bocsi hallgatlak - állta el az utamat.

- Bemehetnénk a nappaliba? Bírsz addig várni?- észbe kapott és arrébb állt az ajtóból, de a szoba felé végig a sarkamban volt. Megálltam a konyhában egy kis nassolni valóért, majd egy pudinggal a kezemben mindent elmeséltem neki. A helyet, a két vámpírt, hogyan öltem meg őket, a lányt. Néha közbe kérdezett, de sose hülyeséget hiszen ő ezen már túl volt. Jó volt egy tapasztaltabb féllel ezt megbeszélni, Ő talán tud segíteni nekem. Később John bácsi jelent meg a kanapé mellett.

- Na és mi volt azzal a fiúval akivel hazajöttél? - A szemöldököm körülbelül a homlokom közepéig szaladt. Mégis mi lett volna? Mi ez itt, vallatás?

- Fiú? Milyen fiú? Nem beszéltél semmiféle fiúról. Kit kell megvernem? - Mi van ebben a családban?

- Adam ne már. Csak egy leendő iskolatársam.

- Vele jöttél haza?

- Igen.

- Rád mászott? Nyalizott? Mit csinált? - Rám jött a nevethetnék ettől a sok oktalan és már-már nevetséges vádtól.

- Csak együtt jöttünk haza, mert utána voltam a szimuláción. Megvárt, bemutatkozott és beszélgettünk. John bácsi is ott volt - tekintettem a nagybátyámra aki vigyorogva állt mellettünk. Élvezte ahogy Adam átváltott "védem a kis unokahúgomat minden fiútól aki a közelébe jön" üzemmódba, így nem csak ráhárul ez a felelősség.

- Tetszik neked? - Na ezzel a kérdéssel most alaposan meglepett. Tetszett nekem Nate? Nem. Bár ami igaz az igaz, helyes volt. Viszont bennem nem ébresztett semmit. Nem éreztem semmi különöset amikor megláttam. Ő sem viselkedett úgy, mintha különleges lettem volna számára. Csupán csak barátok.

- Nem.

- Nem kell szégyenlősködnöd attól még, hogy fiúk vagyunk. Nyugodtan elmondhatod - ez kezdett egyre kínosabb lenni.

- Nincs mit mondanom szóval ha befejeztétek a magánéletem kitárgyalását ne felejtsétek el felvenni a telefont amikor hívnak az iskolából - meguntam ezt a magánéletbeli határokat feszegető beszélgetést és felvonultam a szobámba várva a csodát ami körülbelül két óra múlva következett be amikor Adam rontott be hozzám.

- Azonnal le kell jönnöd. Apa most beszél a dirivel - fogta meg a csuklómat felrántott az ágyról és a lépcső felé húzott. Lerobogott nekem meg közben a karomat tépte ki a helyéről, de nem érdekelt, mert végre megtudtam az eredményt ami miatt sok minden forog kockán. Bár egy kicsit féltem, hisz ha nem kerültem az erősek közé talán csalódást okozok John bácsinak. A nappaliba érve lefagyok amikor meglátom a telefonáló nagybátyámat aki elég komoly arccal válaszolgat a vonal túlsó végén lévőnek.

- ... értem...köszönöm, hogy hívott viszont hallásra - megszakította a hívást és rám emelte a tekintetét. Beállt a csend a szobában. Én nem mertem kérdezni ő viszont arra várt, így viszont csak farkas szemet néztünk a másikkal amíg Adam meg nem törte a szinte már kínzó csendet.

- Na? - John bácsi rápillantott majd hosszasan kifújta a levegőt és belekezdett.

- Ann, az a helyzet,... hogy... - Elhallgatott, és nagyot sóhajtott -... az erősebb osztályba kerültél - hatalmas sikoly hagyta el a számat és az immár mosolygó nagybátyám nyakába vetettem magam. Majdnem felborultunk, de ez egyikünket sem zavarta.

- Erős vagyok! Az erősek között vagyok - kiabáltam majd Adamre is ráugrottam. A karomat a nyaka a lábaimat meg a csípője köré fontam bízva abba, hogy nem borulunk fel. Nevetve tartott meg és még forogni is elkezdett, és az sem érdekelt, hogy elszédülök.

- Megfeleltem. Bejutottam az erősek közé - nem tudtam betelni a tudattal, hogy elég jó voltam. Megcsináltam. Büszke lesz rám a családom. Viszont ekkor bevillant a fejemben egy név.

- Nate - szálltam le Adamről - meg kell tudnom, neki, hogy ment. Mindenféle magyarázat nélkül felrohantam a szobámba ahol a telefonom nem fogadott hívást jelzett. Ő már keresett engem. Azonnal megkezdtem a hívást amire a második kicsengés után válaszolt is.

- Hívtak már titeket?

- Igen és gondolom nektek is megvan a válasz, ezért is kerestél

- Pontosan. Szóval ki kezdi? - megvolt a patthelyzet. Egyikünk se tudta, hogy sikerült a másiknak és nem is akartuk kimondani, mert mi van, ha a másik a gyengék közé került és az így elég kellemetlen lett volna.

- Kezdem, de ígérd meg, hogy nem akadsz ki.

- Az erős osztályba kerültél ugye? - ráérzett, de a hangjában nem bujkált sem harag, sem csalódottság, csupán izgalom.

- Igen... és te? - féltem a választól. Azt akartam, hogy az osztálytársam legyen.

- Hát... tudod, Ann az a helyzet, hogy... - rosszul kezdődött. Nem akartam hallani a mondat végét. - én is! - Egy pillanatra megállt bennem az ütő. Megszívatott. Úgy tűnik ma mindenki ilyen kis vicces kedvében van

- Mi van? - kiáltottam a telefonba - Menj a francba azt hittem, nem sikerült. Ne ijesztgess már- nagyon reméltem, hogy a hangos nevetéstől hallotta, hogy milyen mérges voltam rá.

- Bevetted, annyira szerettem volna látni az arcodat - alig bírt megszólalni.

- Nem hiszem el, ezt annyira vissza fogod kapni - én se bírtam tovább nevetés nélkül. - Akkor megvársz a suli előtt holnap? Nem akarok egyedül bemenni.

- Persze és mikor?

- Nyolc körül? - A kérdésem szinte már költői volt, később nem igazán tudunk találkozni.

- Rendben akkor ott találkozunk. Viszont most megyek szia.

- Szia - miután megszakadt a hívás már csak egy gyors zuhanyra volt erőm és már borultam is be az ágyba. Álmomban ismét a Defenders falai között jártam.

8. Fejezet

Másnap reggel idegesen ébredtem.Tegnap még órákat beszélgettünk John bácsival amikor bejött hozzám. Nagy volt a kísértés, hogy kiabáljak vele az aljas titkai miatt, de nem ez volt a megfelelő alkalom. Most a segítsége kellett. Próbált megnyugtatni és majdnem sikerült is neki. Tudom, hogy megígérte, hogy hazaér, de ha mégsem akkor Adam is el tud vinni, de akkor sem ugyanaz.. Itt nem volt második esély, ha nem jelentél meg automatikusan a gyengékhez kerültél. Kikeltem az ágyból és leballagtam a földszintre reggeliért hátha az eltereli egy kicsit a figyelmemet, de sikertelenül, mert attól eltekintve, hogy tele a hasam még mindig ugyanolyan ideges voltam. Ekkor eszembe jutott a legjobb megoldás. Visszamentem a szobámba, felöltöztem és kimentem az erdőbe futni. Ez az egyetlen dolog ami megnyugtatott. A fülemben dübörgött a basszus és hozzá Patrick Stump hangja elfeledtette minden gondomat. Nem tudom meddig futottam, de amikor úgy éreztem kellemesen elfáradtam elindultam vissza a ház felé. A konyhába lépve összetalálkoztam Adammel akinek szétálló haja és álmos tekintete azt bizonygatta, hogy nemrég kelt fel.

-Jó reggelt! - nyomtam egy puszit az arcára majd összekócoltam a haját (még jobban).

- Hát te meg hol voltál? Fél tizenegy van.

- Futottam, hogy egy kicsit lenyugodjak.

- Amint látom sikerült.

- Igen, de nem lesz tartós - ránéztem az órára tizenegyet mutatott - viszont most megyek tusolni, te meg reggelizz, ha ajánlhatom szendvicset, mert a kenyér ropogós, a szalámi és a paprika hozzá pedig friss - hadartam el a mondanivalómat majd a zuhanyzó felé vettem az irányt. A zuhany alá állva éreztem, hogy megtisztulok. kb. egy órát állhattam a forró víz alatt mire végre rávettem magam, hogy kikászálódjak. Tiszta ruhát vettem, szoros copfba fogtam a hajamat és vártam. Az óra tizenkét óra hét percet mutatott. Azt ígérte legkésőbb egyre itthon lesz. Bármivel is próbáltam elfoglalni magamat zenehallgatás, olvasás, tévé nézés vagy egyszerűen csak a plafon bámulása semmi sem segített. Háromnegyed egy. Én már itt állok harci öltözetben, de semmi. Sem egy hívás, sem egy SMS. A szobában iszonyatos nagy csend honolt. Csak a kis faliórám kattogását lehetett hallani. Hirtelen megszólalt a telefonomon a Fall Out Boytól a Mighty Fall én pedig egy kiáltás kíséretében fordultam le az ágyról ijedtemben. De abban a pillanatban ugrottam is fel, hogy elérjem az íróasztalomon villogó kis készüléket.

- Hol vagy? - szóltam bele köszönés nélkül.

- Egy kicsit késni fogok, de ne aggódj odaérünk. Negyed kettőre gyerek ki a ház elé - még mielőtt válaszolhattam volna bontotta a vonalat. Ismét az órára pillantottam. Öt perc múlva egy óra. Megálltam a szobámban lévő tükör előtt és utoljára végig néztem magamon. Fekete hosszú farmer, fehér ujjatlan póló, tornacipő és a medálom. Vettem egy mély levegőt és elindultam a kapu felé. Adam a nappaliban ült és valami krimi sorozatot nézett.

- Szia indulok John bácsi mindjárt itt van értem - kiabáltam neki az előszobából.

- Sok sikert ügyes legyél, szeretlek - kiáltott utánam.

- Én is téged - és ezzel becsaptam a bejárati ajtót. A kapu elé érve egyik lábamról a másikra toporogtam és fél percenként a telefonom kijelzőjére pillantottam. Egy óra tizenhárom perckor éles fékcsikorgásra lettem figyelmes. Felkaptam a fejemet és a fekete terepjáró fél méterre előttem állt meg.

- Ne haragudj itt vagyok- pattantam be az anyósülésre.

- Menjünk, mert egy jó fél órával vagy húsz perccel kell előbb ott lennem.

- Nyugi az út alig negyed órás, odaérünk- próbált megnyugtatni, de azért erőteljesen taposott a gázra.

Egyszer már jártam az iskolában, be kellett jönnöm nyár elején, amikor elmondták, hogy egyáltalán jöhetek-e a tesztre. Minden gyereknek aki jelentkezett be kellett küldenie egy úgynevezett önéletrajzot amin rajta volt a képe és az adatai. Szülők, testvérek, adottságok, betegségek és minden egyéb. Amikor megálltunk, rám jött a pánik. Úgy éreztem, mintha éppen a kivégzésemre készülnék. Kiszálltam a kocsiból és a pokol kapuit láttam magam előtt. Magas, szegecses kerítés fogta körbe az iskola három emeletes, piszkosfehér színű épületét. Megálltam a kapu előtt és valahogy nem nagyon akaródzott nekem bemenni oda. Csupán John bácsi kisebb lökése segített abban, hogy elinduljak. Egy hosszú folyosó vezetett el a teremhez ahová mennem kellett. A szürke kockás köveken hangosan csattogott a cipőm. A falak Fehérek voltak, tele fekete absztrakt mintákkal. Séta közben éreztem magamon azok tekintetét akik a környező termek előtt vártak a sorukra. Átérzem a félelmüket, sok múlik ezen. Megálltam egy ajtó előtt amin egy kisebb bekeretezett táblán a 38-as szám szerepelt. A terem sorszáma. Majd alatta egy névsor a vizsgázókról. Én a negyedik voltam. Ha minden igaz akkor most Nathan Colton volt bent. Bárki is ő. Leültem az ajtóval szembe és vártam. Már megint. Kegyetlenül untam már ezt az idegölő várakozást. Viszont egy óra ötvennyolc perckor kivágódott az ajtó és egy fiú lépett ki rajta. Magas volt, kusza barna hajjal, zöld szemekkel. Biztos ő Nathan. Nem mondom, hogy csúnya, de nem az esetem. Rám pillantott és talán észrevette mennyire ideges vagyok, mert elmosolyodott és a "nyugalom" szót tátogta felém, mire én is megeresztettem egy mosolyt és kifújtam a levegőt.

- Annabell Cennedy - hallottam meg a nevemet az ajtó felől. Most már nincs menekvés. Lassan emelkedtem fel a székről és indultam el a bejárat felé. Még utoljára John bácsira pillantottam aki kacsintott egyet majd intett a fejével. A terem közepén egy szék helyezkedett el rajta a szimulációs sisakkal. Majd a fal mellett egy hosszú asztal négy ülőhellyel a felügyelőtanároknak. A mögöttem lévő falon egy hatalmas kivetítő vászon amiről azt hallottam, hogy onnan nézik a szimulációt a külső szemlélők. Leültem a valószínűleg nekem és sorstársaimnak kikészített székre, kezembe vettem a sisakot és vártam a történéseket.

- Szóval, Annabell Cennedy én Jenna Marshall vagyok az intézmény igazgatója. Megkérném, hogy a szimulációs gyakorlat előtt mondjon pár mondatot magáról.

- Persze. A nevem Annabell Cennedy és pár napja töltöttem be a tizenhatodik életévemet. A nagybátyámmal és az unokatestvéremmel élek. - nem nagyon akartam belefolyni a magánéletembe, ezért inkább nem folytattam a mondanivalómat reménykedve, hogy megelégedtek ennyivel.

-  Mi történt a szüleivel, ha szabad kérdeznem? - csak nem elég nekik amit mondtam. Reflexből válaszoltam volna, hogy semmi közük hozzá, de nem akartam egyből elvágni magam az első találkozásnál, úgyhogy csak diszkréten utaltam rá.

- Ne haragudjon, de nem nagyon szeretnék erről a témáról beszélni, ha nem nagy baj.

- Oh, én sajnálom, hogy felhoztam. Nos akkor kezdjük el a szimulációt. Vegye fel a sisakot, majd nyomja meg az oldalán lévő nagy gombot és mehet is - a fejemre helyeztem a készüléket és benyomtam az említett gombot.

Egy kihalt sikátorban voltam az éjszaka közepén. Bár az utcai lámpák rendületlenül küldték felém a fényt nem láttam túl sokat. Kisétáltam az utcára hátha találkozok valakivel. Elindultam az egyik irányba hátha történik valami. A környéken lepukkant panelházak voltak, ha találgatnom kellett volna akkor azt mondtam volna, hogy a város rossz hírű negyedében vagyok. Egyik lakásból sem szűrődött ki fény. Mintha teljesen egyedül lettem volna az egész városban... vagy mégsem. Valaki hirtelen elsuhant mögöttem. Megfordultam, de senki sem volt ott. Sikoltást hallottam. Elkezdtem a hang felé rohanni és egy lányt találtam a saját vérében fekve. A nyakán harapás nyomokkal.

- Segíts...kérlek... - nyögte.

-Nyugodj meg, nem lesz semmi baj segítek neked- próbáltam megnyugtatni bár tudtam, hogy valószínűleg elveszítem. 

- Mö...mö...mögötted- nézett nyomatékosan a hátam mögé és amikor megfordultam egy kb. 25-27 éves férfi állt velem szemben véres arccal amin ördögi vigyor ült. Vámpír. Mit csináljak? Meg fog ölni. 

- Jó estét, kedves. A nevem Jonas Moore. Nyugodjon meg nem lesz semmi baj. Hallom a szíve szapora verését- ebben sajnos igaza volt, mert tényleg úgy éreztem, hogy a szívem majd kiesik a helyéről. Nyugalom Ann csak gondolkozz. 

- A nevem Annabell Cennedy és, ha minden igaz maga most meg fog ölni engem ha nem tévedek. 

- Lassan a testtel Miss Cennedy, ott még nem tartunk, mindennek eljön a maga ideje. 

- Ugye tudja, hogy én nem félek magától? 

-Nos azt rosszul teszi, mert elég veszélyes vagyok.

- Mutassa - léptem hozzá közelebb, hogy minél meggyőzőbbnek tűnjek, amikor a háta mögött kiszúrtam egy régi csövet ami a földön hevert- nem hiszem, hogy képes lenne megölni- kerültem ki és a holttest mellé sétáltam kellően közel a fegyveremhez és direkt háttal álltam Jonasnak egyszer azért, hogy még jobban hergeljem másrészt, hogy amit szükség van a segítségre a kezembe vehessem. 

- Oh, valóban? - tudtam, hogy a vámpíroknak az egójuk az egyik legnagyobb gyengéjük, arra mindig ugranak. Éreztem ahogy kinőnek a szemfogai és ahogy visszafogottról átvált ragadozóvá. Amikor a nyakamon éreztem a leheletét, akkor ráléptem a csőre ami a kezembe pattant és a fordulatom lendületével a szívébe szúrtam. 

- Valóban - mielőtt még felfogtam volna mit tettem menekülőre fogtam a dolgot, de előtte még megakadt a pillantásom azon a szegény lányon akinek azt ígértem, segítek. Már nem mozgott, nem könyörgött. Meghalt - sajnálom -suttogtam mielőtt kirohantam a sikátorból. Fogalmam sem volt merre megyek, csak abban voltam biztos, hogy a vámpírok nem járnak egyedül és semmi kedvem nemvolt megismerni Jonas barátait. Rohanás közben vettem észre, hogy vérzett a kezem. Biztos a rozsdás vascső megsértette. Mivel nem akartam bármiféle vérfertőzést magamnak ezért próbáltam egy kórház felé venni az irányt, vagyis csak reméltem. Pár percnyi kóválygás után mintha meghallgatták volna imáimat egy elhagyatott kórházzal találtam szembe magam. Ablakai betörve, a kórház elején lévő keresztet már csak a szentlélek tartotta a helyén és ahogy közelebb mentem láttam, hogy a zárak se úgy működtek ahogy régen, mert egy kisebb rúgással beengedtem magam az épületbe. Kellett lennie valahol egy kis fertőtlenítőnek vagy valaminek amivel kitisztíthattam a sebemet. Sok régi és dohos kórterem mellett haladtam el ahol be vetetlen ágyak és a mellettük lévő kos asztalokon száradt virágok amiket biztos még az egykor beteget szerettei hoztak. A folyosókon tolókocsik, véres hordágyak próbáltak utamat állni. Mint egy rossz, elmegyógyintézet. Kirázott tőle a hideg. Végre megálltam egy ajtó előtt amin a RAKTÁR felirat díszelgett. Berontottam és azonnal a polcok felé vettem az irányt. Aszpirin, fájdalomcsillapító... betadin. Győzelem. Levettem a kis üvegcsét öntöttem belőle egy kis vattára és erősen a kezemre nyomtam, hogy kitisztíthassam. Égető érzés fogott el, de legalább nem fertőződött el. Utána kerestem egy kis gézt amivel körbetekertem a tenyeremet majd leragasztottam. Hangokat hallottam kintről. Mintha felborult volna valami. Nem voltam egyedül. Körbenéztem, hogy mit használtattam volna védekezésképp és egy felmosón állapodott meg a tekintetem. Letörtem a végét majd nesztelenül kinyitottam az ajtót és kiléptem a folyosóra. Próbáltam az érzéseimre hagyatkozni, de nem sokat segítettek ezért elindultam arra amerről jöttem. Egy cipő kopogását hallottam... és nem a sajátomét. Megálltam és füleltem. A fülem volt a legerősebb érzékszervem. A hátam mögül jött. gyorsan elrejtőztem egy szekrény mögé és hallgattam ahogy az illető egyre közeledik. 

- Annebell. Tudjuk, hogy itt van. Nagyon meg fogja bánni, hogy olyan csúnyán végzett Jonas társunkkal - alig pár méterre lehetett a rejtekhelyemtől. Még a lélegzetemet is visszatartottam attól félve, hogy meghallja - érzem a szagát. Itt van a közelben és nagyon fél. Meg tudom érteni - A szekrény mellett állt. Még nem jött el a megfelelő pillanat- én is nagyon félnék, ha egy nagy és félelmetes vámpír járna a nyomomban a halálomra vágyva- amikor megláttam a cipője orrát előugrottam és a felmosónyelet a szívébe szúrtam. Pontosan mint a barátjának.

- Nem félek semmitől - morogtam miközben még mélyebbre toltam a fegyveremet. Láttam ahogy kiszáll a testéből az élet és a földre rogyik. Nem győzedelmeskedhettem sokáig, mert hirtelen szédülni kezdtem, majd elsötétült előttem a világ, elhagyott az erőm és tehetetlenül a földbe csapódtam.

7. Fejezet

Helloszia mindenki! Igen tudom, hogy augusztus óta nem volt rész, de nekem is elkezdődött a suli és egy kicsit megnehezítette a dolgomat, hogy most kezdtem a középsulit és szinte semmire sincs időm, de ígérem, hogy próbálom valamilyen rendszerességgel hozni a részeket, köszönöm a kommenteket és a feliratkozókat. :D Jó olvasást! :*

A bevásárlóközpontba érve hirtelen nem is tudtam merre vegyük az irányt. Cipőbolt? Ruhabolt? Esetleg könyves bolt? Viszont amikor végre elindultam valamerre Adam a vállamnál fogva visszahúzott és magával szembe fordított.

- Én addig egy boltba se vagyok hajlandó betenni a lábamat amíg nem ettünk valamit, mert ha rajtad múlik éhen maradunk.

- Jól van, oké gyere keresünk valami kaját- elsétáltunk a gyors éttermek felé. Én vettem magamnak egy gyrost és egy kis üveges Nesteát, Adam pedig egy hamburgert evett kólával. Mit ne mondjak egészséges reggeli a fejlődő szervezetünknek.

- Mit nézünk elsőnek?- tette fel a kérdést miközben az üdítőjét szürcsölte.

- Fogalmam sincs talán néhány ruhát - gondolkodtam el.

- Rendben, de maximum három ruhaüzletbe megyek be s egyikben sem töltök húsz percnél többet emlékszel?

-Igen, igen persze csak menjünk - álltam fel a székről és húztam őt magammal. Az üzletben azonnal megrohamoztam a farmerokat. Rövidet, hosszút kéket, feketét és szürkét.

- Ehhez mit szólsz? - mutatott fel Adam egy vigyorogva egy rózsaszín, csipkés szoknyát.

- Jaj, de kis vicces valaki, inkább fogd meg a táskámat - köztudott tény rólam, hogy utálom a szoknyákat. Kiráz tőlük a hideg. Pont ahogy a nagyon rikító például neon sárga vagy rózsaszín színektől is. Bevonultam a próbafülkébe legalább hat darab nadrággal. Adam kettő kivételével mindegyiket elfogadta, úgyhogy gazdagodtam négy hosszú farmerrel amiből kettő fekete a másik kettő pedig kék abból is az egyik egy kicsit szaggatottabb. Plusz egy halványzöld és egy türkizes rövid nadrággal. A következő boltba vettem magamnak néhány pólót. A kedvencem egy sötétkék felső, amin egy éjjeli város képe van. Világító felhőkarcolók és csillagok az égen. Tökéletesen kiegészítették egymást. A póló bal felső sarkában egy hatalmas hold és a közepén ezüst betűkkel a New Orleans felirat. Gyönyörű. Egy cipőboltban szert tettem egy egy fekete bakancsra, egy kék és egy virágos tornacipőre. Az utolsó állomás előtt leültünk egy kicsit a bevásárlóközpont udvarán lévő szökőkút mellé. Mellettünk egy halomnyi szatyor mindegyik más-más márkajelzővel az oldalán.

- Adam - hallottam meg egy enyhén magas hangot a távolból mire mindketten felkaptuk a fejünket. Egy magas barna hajú lány rohant felénk mosolyogva és amikor ideért Adam nyakába ugrott aki boldogan viszonozta az ölelést.

- Szia Nat, mi a helyzet? Mi van veled? Olyan rég nem találkoztunk. Mióta is?

- Amióta befejeztük a Defenderst. Mindenki szétszéledt - az unokatesóm tavaly végzett az iskolában ahová készülök ezért kértem mindenben a segítségét

- Te vagy Annabell igaz?- Most felém fordult. - Már hallottam rólad. Te mikor kezdesz a TSD-ben? - kissé meglepődtem, hogy ilyen jól informált velem kapcsolatban, de válaszoltam neki.

-Idén.

-Akkor lehet, hogy a húgom évfolyam társa leszel. Talán lesznek közös óráitok. Caroline Ross. Én Natalie Ross vagyok. Remélem még találkozunk most viszont mennem kell sziasztok - nyomott egy puszit Adam arcára, majd hozzám fordult és szorosan átölelt. Furcsa volt a ez a közvetlen gesztus, de végül visszaöleltem. Miután elengedett elsietett a kijárat felé.

- Az osztálytársad volt?

- Csak évfolyam mivel ő varázsló. De nagyon jó barátok voltunk, együtt mentünk vizsgázni. Ő varázsigékből és pedig gyakorlatoztam.

- Honnan tudta, hogy a Defendersbe megyek?

- Mint említette meséltem neki rólad, de nem sok mindent és csak neki. Pont azért, mert tudom, hogy nem szereted, ha túl nagy az ismeretséged, de ezt nem tudod elkerülni, mert a neved alapján úgyis rájönnek, hogy a rokonom vagy. Tudod volt egy kis hírem a suliban. Viszont most gyere menjünk tovább - szedtük össze a cuccainkat és elindultunk egy papír-írószer felé. Ott nem sokat időztünk. Vettem egy fekete-fehér tolltartót amiről egy nagy sárga smiley vigyorgott vissza rám. Pár tollat, feketét és színeset egyaránt. Füzetekből nem tudom mennyi kell ezért inkább többet vettem. A végén táska gyanánt egy világoskék-lila csíkos hátizsákra esett a választásom. Amikor a könyvesbolt felé mentünk, szegény Adam már teljesen el volt fáradva, mivel a legtöbb cuccot ő hozta. Amikor beléptem rögtön azonnal a "Régi" feliratú polcok felé vettem az irányt. I. Vadász és Vámpír háború, Varázsigék a múlt századból. Végül megakadt a szemem egy könyvön. Vadászok és varázslók, mítoszok és legendák. A borítón egy férfi szerepelt késsel a kezében és vele szemben pedig egy nő aki az ég felé fordult. A tenyere felett kicsivel egy lila gömb világított. Levettem egy példányt és elindultam a kassza felé Adam a szemben lévő padon várt rám.

- Na, mit vettél?

- Egy kis történelem. Mítoszok és legendák.

- Megmutatod? - ahogy a kezébe nyomtam a könyvet abban a pillanatban megszólalt a telefonom. A kijelzőn John bácsi neve villogott.

- Hallo?

- Szia, Ann. Hol tartotok? Én már végeztem.

- Mi is most fejeztük be, akkor értünk jössz?

- Persze tíz perc és ott vagyok az Orleans bejáratánál.

- Okés megyünk - nyomtam ki a telefont.

- Jó könyv. Talán kölcsön kérem néha.

- Rendben, de most gyere John bácsi mindjárt itt van - mire kiértünk már láttam a nagybátyám fekete Nissan terepjáróját a parkolóban. Bepakoltunk a csomagtartóba, beszálltunk és elindultunk haza.

-Milyen volt a vásárlás?

- Fárasztó, de mindent találtunk ami kellett. A konferencia?

-Fel kell húznunk néhány irodaházat a belvárosban és ahhoz kellettek a részletek. Ez azt jelenti, hogy az elkövetkezendő időszakban elfoglaltabb leszek. Lehet, hogy nem fog annyi időm jutni rátok, mint szeretném, de próbálkozni fogok. Sajnálom Ann, és Adam neked megígértem, hogy segítek munkát találni. Sajnálom srácok, de tudjátok, hogyha bármi baj van akkor természetesen azonnal eldobok mindent és segítek. Ígérem - könny szökött a szemembe. Haragudnom kellett volna rá, utálnom kellett volna, hiszen hazudott nekünk. Méghozzá nem is akármiről. A származásunkról, a családunkról és még ki tudja miről, mégis apám helyett apám volt és a családom felét ő teszi ki.

- Semmi gond apa. Majd én segítek Ann-nek amiben kell, nekem meg ráér munkát találni. Addig lehet, hogy bemegyek a Defendersbe kisegítőnek - a nagybátyám hálásan pillantott a fiára a visszapillantóban. Nekem viszont csak egy dolgom járt az eszem aminek végül hangot is adtam.

- És mi lesz holnap? - egy pillanatra megfagyott a levegő a kocsiban. Szinte hallottam kattogni a kerekeket John bácsi fejében, hogy mi lehetne a helyes válasz. Úgy tűnt elfelejtette, hogy holnap lesz a leendő Defendereseknek egy felmérés ami a testi és szellemi erőnket teszi próbára így indítanak egy gyengébb és egy erősebb osztályt. Nincsenek pontok, se szabályok csak te és az elméd. Ez egy szimuláció. Fel kell venned egy sisakot amin beállítanak egy szituációt. Csata, üldözés bármi csak közelharccal és stratégiával legyen kapcsolatos. Ha tetszik nekik az észjárásod, beraknak az erős osztályba viszont ha nem kezdhetsz mindent előröl a gyengék között. Évek óta edzettem és holnap végre megmutathatom mire vagyok képes.

- Apa, ha nem tudod elvinni szólj és elviszem én motorral - Adam a huszadik születésnapjára kapta meg az álom járművet amire már nagyon régóta vágyott, egy gyönyörű fekete Yamaha motort amit egyszerűen imád. Már én is sokszor utaztam rajta és mit ne mondjak tényleg eszméletlen jó.

- Ha törik, ha szakad elviszlek- őszintének hangzott, de nem hittem el teljesen - mikorra kell menni?

- Délután kettőre, de egy fél órával előbb ott kell lennem.

- Elviszlek. A szavamat adom rá.

- Elviszel vagy ott is maradsz velem?

-Ott maradok ameddig csak kell - bólintottam, de amikor megálltunk kipattantam a kocsiból kiszedtem a cuccaimat, berohantam a házba (már amennyire tíz szatyorral a kezemben lehetséges lehetséges) beléptem a szobámba és amint becsukódott mögöttem az ajtó rám tört a zokogás.Tudtam, hogy sok a dolga, de ez nagyon fájt. Nem bírtam visszatartani a könnyeimet, örültem, hogy addig sikerült amíg ideértem Eldobtam a kezemben lévő zacskókat és a szőnyegre rogytam. Pár perccel később valaki becsukta maga mögött az ajtómat. John bácsi ült le velem szembe törökülésbe.

6. Fejezet

Amikor reggel kinyitottam a szemem, egy pillanatra azt hittem, csak álmodtam, hogy Adam az éjszaka bejött, de amikor oldalra fordítottam a fejem és a drága unokatestvérem hajával találtam szembe magam, rögtön elszállt ez a gondolatom. Sötét haja csikizte az orromat és mielőtt még bármit is tehettem volna, eltüsszentettem magam.

- Úgy tüsszentesz, mint egy kiscica - hallottam meg mély és rekedtes hangját, de elég halkan, mert a fejét a lepedőmbe fúrta.

- Megígérted, hogy nem szólsz többet emiatt - nyújtottam rá a nyelvem majd felkeltem az ágyról és a szekrényemhez léptem. három nap van iskola kezdésig. Fel kéne újítani a ruhatáramat, talán el kell mennem vásárolni. 

- Bejössz velem ma, vagy holnap a városba? - fordultam kérdőn Adam felé, aki most még jobban elterpeszkedett az ágyamon. 

- Minek? - emelte fel kissé kómás fejét a párnáim közül. 

- Vennem kéne pár dolgot a suli előtt. 

- Mi az a pár dolog? 

- Néhány ruha, füzetek, könyvek, tollak meg ilyenek. 

- Minek kellek én oda? 

- Azért, mert utálok egyedül vásárolni és gondolom te sem akarsz addig egyedül lenni John bácsival, mert ismerlek, és ha akár csak hozzád szólna azonnal neki esnél. 

- Hé ez nem igaz. Tudom tartani a számat amikor kell. 

- Akkor nem jössz el velem? - néztem rá boci szemekkel, mire megforgatta a szemét, majd visszazuhant az ágyamba. Kezd nagyon elkényelmesedni, ami nekem nem tetszik. Odasettenkedtem mellé és egy kicsit sem zavartatva magam ráugrottam. 

- Kééérlek - kiabáltam oda ahol feltehetőleg a füle volt, de nem tudtam pontosan, mivel a feje eltűnt a takaróm alatt. 

- Tudtam én, hogy túl nagy volt a csend, de ezt nem úszod meg csak így - bújt elő vigyorogva és akkor már tudtam mi következik, de már késő volt ahhoz, hogy elmeneküljek, mert a karomnál fogva megragadott maga alá fordított és elkezdett csikizni. 

- Senki sem kiabálhat a fülembe és ugorhat rám büntetlenül plusz ezt még az elpuhulásos beszólásod miatt is - sorolta az ellenem felállított vádakat - Annabell Cennedy, feladod és méltóság híján elengedlek mielőtt összepisiled magad vagy szenvedsz a végsőkig?- tornyosult felém és a teljes testsúlyával rám nehezedett.- Soha…nem…adom…fel - nyögtem és az utolsó erőmmel beleharaptam a kezébe. Egy fájdalmas kiáltás kíséretében elengedte karomat és ledőlt mellém. Én viszont bosszút akartam állni ezért véghez vittem az első dolgot, ami eszembe jutott. Lelöktem az ágyról. Csak azzal az egyel nem számoltam, hogy Adam időben kapcsolt, belém kapaszkodott és ezzel én is leborultam az ágyról. 

- Au hülye – tápászkodtam fel róla. Legalább puhára estem.

- Mondja ezt az aki belém harapott. – Viszont róla ez nem mondható el. Elterült a szőnyegemen és fájdalmas hangokat hallatott .

- Jaj te kis nyafka nem fájt az annyira – magasodtam fölé most én és gonoszan elvigyorodtam. Játékosan “belerúgtam” párat - gyerünk kelj fel.

- Segíts – nyújtotta felém a kezét, hogy húzzam fel.

- De, ha megpróbálsz visszarántani nagyon meg fogod bánni – fenyegettem meg mielőtt apró terpeszbe álltam, hogy miközben felsegítem ne essek el.

- Mondd csak mi okom lenne arra, hogy a földre rántsalak? Hogy rám ess és még jobban fájjanak a bordáim? Na szedj fel a szőnyegről- nyújtotta ki a nyelvét miközben félig meddig álló helyzetbe tornázta magát.

- Na akkor eljössz velem a városba? Mert még mindig nem kaptam értelmes választ – hoztam fel újra a témát.

- Rendben elmegyek veled, de nem töltünk egyetlen ruha boltban sem 15-20 percnél többet és hallgass rám. Én már lehúztam négy évet abban az iskolában és ha azt mondom valamire, hogy nem kell vagy abból másmilyen kell akkor legalább hallgass végig, gondold meg és csak utána kezdj el akadékoskodni. Bár annak sem látom értelmét, mert ebben az esetben sokkal tapasztaltabb vagyok és még más sok esetben is.

- Jól van, jól van. Meghallgatom minden tanácsodat és köszönöm, hogy segíteni akarsz. Most megyek és rákérdezek John bácsinál, hogy mikor tudna elvinni minket- vigyorodtam el és kirohantam a szobából. Lerobogtam a lépcsőn miközben a nagybátyám nevét kiabáltam. Aki a terasz irányából tűnt fel.

- Ann mi a baj? Mit ordibálsz?

- Nincs semmi baj csak azt szeretném tudni, hogy el tudnál-e vinni engem és Adamat a városba?

- Mikor kéne?

- Minél előbb.

- Egy óra múlva jó és mikor akartok reggelizni? Várjunk csak Adam minek kell oda?

- Tökéletes és azért, mert az iskolához akarok cuccokat venni és ahhoz kell a segítsége. A reggelizést meg majd megoldjuk.

- Rendben akkor egy óra múlva a kocsinál és ott majd adok pénzt kajára – zárta le a beszélgetést és elindult az irodája felé. Visszasétáltam a szobámba és leültem az ágy szélére.

- Na mikor tud elvinni?

- Egy óra múlva.

- Mikor reggelizünk? – ijedt meg egy pillanatra

- Te meg az evés. Nyugodj meg John ad nekünk pénzt, hogy együnk a városban.

- Nem szívesen fogadom el a pénzét. Már nem tudok bízni benne.

- De nem tehetsz mást. Most menj. Lent találkozunk- és kitessékeltem a szobámból. Az éjjeli szekrényemhez léptem és kihúztam a felső fiókját. Amit először megláttam egy kép volt anyáról még tinédzser korában. John bácsi azt mondta hasonlítok rá. Viszont a szemem az kétségtelenül apáé. Tovább kutattam a fiókban amíg egy borítékot nem találtam. Felnyitottam és kivettem belőle pár dollárt. Ebben volt az összes szülinapi és karácsonyi pénzem. Spórolós vagyok, de most szükségem volt az újításra. Kerestem egy kisebb táskát amiben bepakoltam pár holmit. Pénz, zsebkendő, telefon stb. Éppen indultam volna lefelé amikor belerúgtam a szőnyegbe ezáltal szem elé került a mappa. Leguggoltam, a kezembe vettem majd lassan felegyenesedtem. Hová tegyem ezt a förmedvényt? Körbe pillantottam a szobámban és a tekintetem az ágyamon akadt meg. Felemeltem a matracomat, és az ágydeszkákra helyeztem a papírköteget. Visszahelyeztem, mintha mi sem történt volna és kiléptem a szobámból. Adam és John bácsi a kocsinak támaszkodva vártak rám. A nagybátyámon egy kissé elnyűtt farmer nadrág volt és hozzá egy elegáns ing. Ezzel ellenben Adamen ujjatlan póló volt ami fölé egy kockás inget vett fel és egy fekete farmert hozzá. A szemét napszemüveg takarta amikor rám nézett.

- Na végre. Egy óráról volt szó. El fogok késni- esett nekem John bácsi miközben folyamatosan a karóráját nézegette.

- Mégis honnan?

- Értekezletem lesz. Azért ajánlottam fel, hogy most elviszlek titeket csak a részleteket út közben akartam elmondani úgyhogy lennétek szívesek beszállni?

- Jól van nyugi mehetünk – emeltem magma elé a kezemet és beszálltam mellé az anyós ülésre.

- Szóval itt van 50 dollár egyetek valamit és a többi pedig a tiéd. Ezzel járulok hozzá az iskolához.

- Köszönöm – mosolyodtam el és kivettem a kezéből a pénzt. Akkor több marad nekem.

- Nos nekem lesz egy építészeti értekezletem úgyhogy kidoblak titeket a központban és majd hívlak amikor végeztem, rendben? – tudatta velünk a tervet.

- Okés akkor majd figyelek a telefonomra és kb. mennyi időnk lesz? 

- Hát figyelj két óra legalább úgyhogy szerintem nem kell sietnetek. Itt is vagyunk. Sziasztok - állt meg a The Orleans központ előtt mi pedig kiszálltunk és akkor kezdetét vette a vásárlási láz.