11. Fejezet

Az órák hátra élvő részében ki kellett töltenünk pár papírt. Megkaptuk a tankönyveket, megbeszéltük az órarendet, ja és persze, mint minden új osztály bemutatkoztunk, mind az ofőnek, mind egymásnak. Kiderült, hogy a vezéregyéniségnek Ryan Gilbert a neve és pénzes családból származott, a szőkeséget Isabel Fordnak a könyvmolyt pedig Cameron Hillnek hívták. Nem jegyeztem meg mindenki nevét, de előbb-utóbb úgyis belevésődnek az agyamba.
- Annabell? - szólalt meg Mr. Pierce miközben az adatkapunkat nézegette. Megijedtem, hogy valamit rosszul töltöttem ki.
- Igen?
- Mondd csak nem vagy a rokona véletlenül Adam Cennedynek? Mert ha jól látom az édesapja a gyámod - annyira éreztem, hogy ez a téma elő fog kerülni.
- De igen, az unokahúga vagyok. John pedig a nagybátyám
- Áh értem, nos Adam remek srác, akkor kezdte itt a tanulmányait amikor én idejöttem tanítani. Igazi bajkeverő volt, de ez nem hatott ki a tanulmányaira hiszem gondolom tudod kitűnő érettségi vizsgát tett majdnem minden tárgyból. Nagyon remélem te is vagy ilyen jó, mint ő.
-Úgy látom megvan az új kis kedvenc - nem tudtam mire vélni Ryan bunkó beszólását, a többiek ugyan nevettek rajta, de én nem hagyhattam szó nélkül.
- Fogd be pénzeszsák, mert a végén még kiderül, hogy apuci plusz költségei miatt vagy itt - a mondatomat elismerő huhogás követte Ryan meg nem számított arra, hogy visszaszólok, ezért csak tátogott, mint a sült hal én meg elégedett mosolyra húztam a számat és folytattam társalgásomat a tanár úrral - nézze Mr. Pierce nagyon örülök, hogy ilyen jó véleménnyel van az unokatestvéremről, a nagybátyám és én is nagyon büszkék vagyunk rá, de lehetne, hogy engem nem az ő alapján ítéljen meg? - nem akartam tiszteletlen lenni, de ezt jobb még az elején tisztázni.
- Persze én nem is mondtam, hogy legyél olyan, mint ő vagy pedig, hogy tőled többet várok el miatta, csak jeleztem, hogy a lazaság és a növekvő társasági élet mellett a tanulásra is lehet koncentrálni - bólintottam. Megkaptuk a szekrénykulcsunkat is ami elég szuper, mert semmi kedvem nem volt a marha nehéz tankönyveimet mindennap összevissza cipelni. A szekrényeink közvetlenül a termünk mellett voltak ami előny mivel a legtöbb óránk úgyis ebben a teremben lesz. A szekrények szorosan egymás mellett voltak, pont mint a filmekben csak, nem számkóddal hanem ugyebár kulccsal. Az egy oldalamon Nate volt a másikon pedig Emily.
- Elég keményen beszóltál Ryannek- szólalt meg Emily.
- De ő kezdte - védtem meg magam, bár nem tudtam miért is - rám senki se gondolja, hogy kis kedvenc vagyok.
- Úgy érzem nem lesztek nagy barátok ez alatt a pár év alatt.
- Túl fogom élni - elköszöntünk Em-től és elindultunk a kijárat felé. Caroline és Jeremy tényleg ott vártak minket a kerítés előtt, ahogyan mondták.
- Sziasztok - egyszerre fordultak felénk és mosolyogtak ránk.
- Hello, na hová menjünk? - tette fel a döntő kérdést Care.
- Hát innen nem messze láttam egy régi játszóteret amikor jöttem reggel, esetleg oda? - Igazán tetszett Jeremy ötlete.
- Nekem okés - néztem Natere aki szintén bólintott.
- Menjünk - intett a fejével Jeremy, hogy kövessük. Tényleg nem volt messze. Megkerültük az iskola épületét és körülbelül tíz perc séta után tényleg ott volt a játszótér. Látszott rajta, hogy rég nem járt itt kisgyerek. Voltak rozsdás hinták, egy fűvel benőtt homokozó, kemény kőből készült padok és egy összegraffitizett mászóka. Nekem viszont mégis tetszett. Az egésznek olyan misztikus hangulata volt. Felültem az egyik pad támlájára, Jeremy a lábam mellé a pad szélére, Caroline és Nate pedig a velünk szemben a hintákon foglaltak helyet.
- Ann honnan ismered a nővéremet? - kezdte a beszélgetést Caroline, miközben egy kis lendületet szerzett a hintázáshoz.
- Csak egyszer találkoztunk a nyáron a The Orleansban. Az unokatestvérem évfolyamtársa volt. Azt mondta nagyon jó barátok voltak, együtt voltak az érettségi vizsgán.
-Áh Adam Cennedy, igaz? - hihetetlen, hogy mindenki ismeri - Nathalie már mesélt róla amikor még a Defenderbe járt. Nektek van testvéretek? - intézte kérdését az eddig néma fiúkhoz.
- Én egyke vagyok.
- Nekem van egy húgom - Jeremy válasza meglepett. Nem tűnt annak a nagy erős bátyó típusnak aki mellett el tudok képzelni egy kislányt.
- Hány éves?
- Idén lesz kilenc. A neve Mia.
- Egyszer bemutatod nekünk? - elfogott a kíváncsiság, Hogy nézhetett ki? Vajon hasonlított Jeremyre?
- Ha ennyire szeretnéd persze - mosolygott rám. Egy pillanatra beállt a kínos csend amit a telefonom hangja tört meg, ami persze mindenkire a frászt hozta.
- John szia! - egy kicsit arrébb mentem a többiektől.
- Ann hol vagy? - tudtam, hogy elfelejtettem valamit. Szólni a nagybátyámnak, hogy nem megyek haza rögtön suli után.
- Jaj, ne haragudj elfelejtettelek felhívni, hogy még egy kicsit kint maradnék néhány barátommal, tanítás után.
- Már is találtál barátokat? Hát ez remek, de legközelebb akkor is szólj, ha ilyen van. Mikor jössz haza?
- Ígérem, és fogalmam sincs. Mikorra menjek?
- Mondjuk 5-re? - a telefonom kijelzőjére pillantottam. Fél három, tökéletes.
- Rendben. Szia.
- Szia- a zsebembe süllyesztettem az apró készüléket és visszamentem a többiekhez.
- Anyukád volt? - kérdezte Caroline.
- Nem, a nagybátyám.
- A szüleiddel mi van? - mástól ez a kérdés indiszkrét lett volna és az illetőt már reflexből elküldtem volna melegebb éghajlatra, de nekik elmondtam.
- Ők már nem élnek, anyukám akkor halt meg amikor születtem apukám pedig körülbelül hat éves koromban. Ezért élek a nagybátyámmal és Adammel - egy pillanatra csend támadt láttam a többiek arcán, hogy elgondolkodtak, majd kétkedve bár, de Jeremy megszólalt
- Apám lelépett amikor a húgom megszületett. Azt mondta sok ez neki és nem bírja a kötöttséget, majd összepakolt és azóta egy szót sem hallottunk felőle - elfogott a méreg. Hogy lehet valaki ekkora paraszt, hogy elhagyja a családját, mert éppen olyan kedve van?
- Micsoda féreg - morogtam az orrom alá.
- Tudom, de megtanultam élni vele, hogy az apámat nem érdekeljük - Caroline és Nate összenéztek úgy tűnt az ő családjukban minden rendben volt aminek örültem. Még rengeteget beszélgettünk, megismertük egymást, és a végén belegondoltam... azt hiszem barátokat találtam és egy törzshelyet amit bár nem mondtunk ki, de nyilvánvaló, hogy az a kis játszótér mostantól a miénk. A telefonom kijelzőjére pillantva konstatáltam, hogy itt az ideje elindulni haza. Kiderült, hogy Jeremy is arra lakik, mint és szóval amikor Caroline és Nate leváltak tőlünk, mi még együtt sétálunk tovább.
- Szép a nyakláncod - azt hittem már sose fog megszólalni. A kezembe vettem a medált és elmosolyodtam.
- Kösz a szülinapomra kaptam
- A nagybátyádtól?
- Nem... a szüleimtől - az arcára az értetlenkedés jelei ültek ki amit meg is tudtam érteni.
- Mi? De azt mondtad, hogy... Mi van? Magyarázd már el kérlek ahelyett, hogy itt vigyorogsz nekem- mi tagadás tényleg élveztem, ahogy próbál találgatni.
- Anyukám csinálta a medált a születésem előtt, de ő már nem tudta nekem odaadni, ezért úgy volt, hogy apától kapom meg a tizenhatodik születésnapomra, de pár évre rá ő is meghalt, de előtte még írt nekem egy levelet és ahhoz tartozott a nyaklánc így olyan mintha tőlük kaptam volna - láttam az arcán, hogy erősen agyal mit mondhatna erre a hírre, de én azt is elfogadtam volna, ha nem mond rá semmit.
- Nagyon durva történeted van.
- Nekem? Szerintem a tiéd erősebb - erről még elvitatkozhattunk volna egy ideig, de megláttam a házunkat - nos én eddig jöttem - álltam meg a kapu előtt.
- Te itt laksz? - mérte végig Jeremy a hatalmas házat majd elismerően bólintott egyet.
- Én viszont most megyek, mert nem akarom, hogy John ne engedjen ki többet, mert elkéstem. Szia - nem tudom honnan jött a gesztus, de megölelt. Nem zavart csak váratlanul ért, de attól még visszaöleltem. Pár másodperc után elengedett.
- Szia - intett és elindult tovább az utcán. Beléptem a bejárati ajtón, bevágtam magam után és hosszan, megkönnyebbülve fújtam ki a bent tartott levegőt. Túléltem az első napot.