10. Fejezet

Már megint késésben voltam. Miért van az, hogy a filmekben minden lány időben és tökéletes kinézettel ébred? Én olyat miért nem tudok? Most is alig tizenöt percem volt elkészülni, mert a hülye ébresztő óra nem abban az időben szólt amikor én azt akartam hanem húsz perccel később. Fogalmam sincs miért, de most időm sem volt gondolkodni rajta. Gyors zuhany, még gyorsabb felöltözés (piros pont amiért tegnap este kikészítettem a ruhámat), táskával a vállamon lerobogtam a konyhába, ahol már érezni lehetett a kissé égett pirítós illatát ami azzal volt egyenlő, hogy Adam a reggelivel próbálkozott. Az ebédlőben tányérok, tojás héjak, szénné égett kenyérdarabkák fogadtak mindenfelé.
- Adam élsz még?
- Itt vagyok - jelent meg egy jégkockát nyomva az egyik ujjhegyére.
- Hadi sérülés?
- Nem vagyok szakács.
- Hát most már tudom mit fogsz csinálni amíg John bácsi és én nem vagyunk itthon. Összetakarítasz és megtanulsz főzni - kerestem neki egy ragtapaszt, beleittam az egyik pohár almalébe, felkaptam egy viszonylag ép állapotú pirítóst puszit nyomtam a sérült unokatestvérem arcára és az ajtó felé rohantam.
- Mennem kell már így is késésben vagyok. Isteni a pirítós, de azért gyakorolj még egy kicsit, szia! - A kabátommal a kezemben kiléptem a kapun és sietősen az iskola felé vettem az irányt. Út közben a reggelimet majszolva, fülessel a fülemben próbáltam oldani a gyomromban keletkezett óriási görcsöt. Alapjáraton húsz perc lett volna az út, de mivel tíz perccel később indultam otthonról futhattam, hogy időben odaérjek. Nate már a hatalmas épület előtt várt. Vettem egy mély levegőt és odamentem hozzá.
- Szia
- Szia. Na izgulsz már?
- Csak tegnap este óta és te?
- Amióta látom bemenni ezt sok embert én is. Nekik olyan természetes, hogy itt vannak. Mi meg, kezdő zöldfülűként, sunnyogunk be, fogalmunk sincs mi merre van, nem ismerünk senkit és semmit - kicsit hirtelen ért ez az indulat zuhatag, de teljesen igaza volt. Egy pillanatra beállt a csend. Fel kellett készülnöm. Vettem egy mély levegőt és elindultam az ajtó felé, Nate pedig mögöttem. Annyira más volt így látni az előteret. Tele volt felsőbb évesekkel. Tegnap az egész iskolában csend volt ma viszont már a nyári sztoriktól volt hangos az egész épület. Az aulában egy tábla volt felfüggesztve, hogy az új osztályoknak melyik terembe kellett menniük. Vörös Vadászok 9. osztály, 11-es terem. Bárcsak tudtam volna, hogy az hol van. Kérdőn Natere pillantottam hátha ő okosabb, mint én, de ő csak meredten bambult maga elé. Legyezni akartam az arca előtt, hogy észhez térjen amikor elkapta a csuklómat és elkezdett húzni az egyik folyosó felé.
- Tudom hol van a termünk
- Mégis honnan?
- Tegnap korábban jöttem a szimulációra, hogy legyen egy kis időm bejárni az iskolát, hogy ma ne tévedjek el. Kapóra jött. Látod milyen jó, hogy együtt jöttünk? Különben most itt állnál tök esetlenül, hogy merre kell menni - okos, de az egó nagyon nem tetszett ott a mondat végén. Én is megoldottam volna!
- Oh Nate hálám üldözni fog a sírig. Mi lenne velem nélküled? - reméltem, hogy kihallatszott a hangomból a szarkazmus. Csak vigyorogva hátrafordult és rám öltötte a nyelvét, mint egy rossz óvodás. A termünk az iskola egyik eldugottabb szakaszában volt. Olyan volt az egész, mint egy kisebb labirintus. Eleve a három emeletes épület plusz könyvtár, kiképzőterem és a varázslóknak egy hatalmas labor és hozzátartozó szertár a különböző főzeteik miatt. A terem nem volt túl nagy, mivel az osztályunk is csak húsz főből állt. Három sorban álltak a két személyes padok, némelyikhez már lepakoltak azok akik előttünk érkeztek. Lepakoltunk az ablak melletti második padra majd alaposabban szemügyre vettem az osztálytársainkat, de mielőtt alaposabban szemügyre vehettem volna bárkit is egy lány jelent meg a pad előtt bájosan vigyorogva.
- Sziasztok! Emily Collins vagyok, de szólítsatok csak Em-nek - nyújtotta a kezét először Nate felé.
- Nate Colton - mosolygott vissza és rázott vele kezet, majd a lány rám pillantott és most felém nyújtotta a kezét.
- Ann Cennedy - csúsztattam a tenyeremet az övébe és illedelmesen mosolyogva köszöntöttük egymást.
- Lenne egy kérdésem ami remélem nem túl indiszkrét - kérdőn néztünk rá, hogy folytassa - ti együtt jártok?- minden kérdésre számítottam csak erre nem. Attól még, hogy együtt jöttünk suliba és egymás mellé ültünk máris együtt járunk? Jó tudni. Szerintem pont olyan döbbent arckifejezésem lehetett mint Natenek amikor összenéztünk. Pár másodpercig csak meredtünk a másikra aztán egyszerre tört ki belőlünk a nevetés. Szegény Emily meg csak nézett, hogy mi lehetett ilyen vicces abban amit mondott.
- Nem Em, nem járunk együtt - még jó, hogy drága barátom válaszolt helyettem, mert nem voltam olyan állapotban, hogy megszólaljak, mivel még mindig kapkodtam a levegőt a nevetés utóhatásaként.
- Oh bocsi csak azt hittem... - mintha egy kicsit elpirult volna. Hirtelen belém csapott a felismerés, de vissza kellett fognom magam, hogy csak egy kis kuncogást hallassak.
- Semmi gond, de tényleg csak barátok vagyunk hiszen tegnap találkoztunk először- nyugtattam meg szegény lányt. Mintha felcsillant volna a szeme és amikor rám pillantott én csak alig láthatóan bólintottam jelezve neki, hogy tőlem szabad a pálya viszont mielőtt bármit is válaszolhatott volna megszólalt a csengő. Furcsa dallam volt. Rövid, de mégis figyelem felkeltő. Akkor vettem csak észre, hogy tanterem már teljesen megtelt. Vagyis egy-két hely kimaradással. Hirtelen kivágódott az ajtó és egy magas, körülbelül a harmincas éveinek elején járható, férfi lépett be a tanterembe egy köteg lappal a kezében. Rövid fekete haja volt, világoszöld szeme izgatottan csillogott. Inget viselt kék nyakkendővel és farmer nadrággal. Egyáltalán nem úgy nézett ki, mint egy tanár. Túl lazának tűnt ehhez a szakmához, persze ez csak kinézet alapján.
- Jó napot újdonsült diákok! Jason Pierce vagyok az osztályfőnökötök illetve a történelem tanár. Szólítsatok csak Mr. Piercenek - a karórájára pillantott, majd ismét ránk - Mielőtt megbeszélnénk a fontosabb iskolai teendőket és megkapnátok az iskolai egyen pólótokat ki kell mennünk az udvarra meghallgatni az igazgató évnyitó beszédjét - fájdalmas arckifejezéssel indultunk el a hosszú folyosón a kijárat felé. Mire kiértünk a többi osztály már körbeállta azt a kisebb dombot az udvar közepén ahová most éppen az igazgatónő sietett. Megkocogtatta a kezében lévő mikrofon fejét aminek iszonyatos sípolás lett a következménye. A fülemhez kaptam a kezemet, hogy elnyomjam a hangot.
- Elnézést kérek - nem nézem el - Szép napot, kedves tanárok és diákok! Üdvözlök mindenkit a The Secret Defender újabb tanévnyitóján...- mivel az évnyitókon sose történik semmi érdekes gondoltam megnézem magamnak egy kicsit mind az osztály, mind az évfolyamtársaimat. A fiúk és a lányok körülbelül egyenlő arányban oszlottak el az osztályban. Legelöl egy magas szőke hajú fiú állt, az arcát nem láttam, mert háttal volt nekem, de már a testtartásából és a körülötte lévő kisebb csapat fiúkból és lányokból azt következtettem ki, hogy erős vezéregyéniség. Aztán kicsit arrébb egy srác könyvvel a kezében teljesen kizárta a világot, láttam még különcöket furcsa ruhákban és egy nitrogén szőke hajú szépséget akin kissé tovább időzött a tekintetem mint kellett volna, mert fogalma sem volt, hogy kerülhetett az erősek közé, de valami azt súgta jobb, ha vigyázok vele. De voltak átlagos emberek is akik csak álltak és csendben hallgatták az igazgatónő beszédét. Az évfolyamot végig nézve láttam néhány érdekes arcot, de pár kivételével bárkivel szívesen beszélgettem volna. Ahogy pásztáztam a tömeget megakadt a szemem egy lányon. Hosszú barna haja volt és épp a mellette álló fiúval beszélgetett halkan, nehogy feltűnjön bárkinek is. Olyan ismerős volt. De honnan? Hosszú, derékig érő barna haj, kecses testtartás, szép testalak, világosbarna szemek. Hol láttam én már ilyet? Minél tovább néztem annál ismerősebb volt és amikor végre leesett miért felém fordította a fejét. Először felhúzta a szemöldökét majd ő is elkezd erősen szuggerálni, de nincs ideje alaposabban megnézni, mert Nate legyezett az arcom előtt, hogy vissza kell mennünk a terembe. Észre sem vettem, hogy Ms. Marshall végzett is a beszéddel.
- Várj egy kicsit - fogtam meg a karját, hogy egy kicsit lemaradjunk a többiektől.
- Mire? - de már nem tudtam megválaszolni a kérdését, mert valaki hátam mögött a nevemet mondta.
- Annabell Cennedy ,igaz? - fordultam meg és a lánnyal találtam szembe magam és a barátjával.
- Csak Ann, te meg ha nem tévedek Caroline Ross - ráztunk kezet mosolyogva - ne haragudj, hogy úgy bámultalak csak először nem tudtam honnan vagy ilyen ismerős aztán rájöttem, hogy nagyon hasonlítasz a nővéredre.
- Én is azért néztelek, mert Natalie nagyjából leírta, hogy nézel ki. Átlagos termet, hosszú szőke haj, ja és persze vadász is vagy - köhintést hallottam a hátam mögül mire leesett, hogy mekkora bunkó is vagyok.
- Ne haragudj - fordultam Nate felé és közelebb húztam magunkhoz - Caroline ő itt Nate. Nate, Caroline - olyan hülyének éreztem magam amíg meg nem láttam a Caroline mögött csendben álló sötét barna hajú srácot akivel beszélgetett az évnyitó alatt.
- Jeremy vagyok - fogott kezet velem ő is.
- Ann - mosolyogtam rá. Magasabb volt nálam, barna haja kissé szétállt, sötétbarna szeme csak úgy csillogott.
- Nem kéne visszamennünk az osztályba?
- Basszus, de. Nem kéne rögtön elvágnunk magunkat az ofőnél azzal, hogy az első adandó alkalommal elkésünk - még mielőtt rohanásba kezdtünk volna újdonsült barátaink felé fordultam- Órák után beszélgethetnénk egy kicsit - összenéztek majd egyszerre bólintottak - Megvártok kint a kerítés előtt?
- Persze - intettünk nekik majd fénysebességgel indultunk meg a termünk felé. A tanár szerencsére nem volt bent, a többiek azt mondák, hogy fel kellett mennie a tanáriba, de fél percen belül itt lehet. Amint letettük a fenekünket a székre betoppant Mr. Pierce.