8. Fejezet

Másnap reggel idegesen ébredtem.Tegnap még órákat beszélgettünk John bácsival amikor bejött hozzám. Nagy volt a kísértés, hogy kiabáljak vele az aljas titkai miatt, de nem ez volt a megfelelő alkalom. Most a segítsége kellett. Próbált megnyugtatni és majdnem sikerült is neki. Tudom, hogy megígérte, hogy hazaér, de ha mégsem akkor Adam is el tud vinni, de akkor sem ugyanaz.. Itt nem volt második esély, ha nem jelentél meg automatikusan a gyengékhez kerültél. Kikeltem az ágyból és leballagtam a földszintre reggeliért hátha az eltereli egy kicsit a figyelmemet, de sikertelenül, mert attól eltekintve, hogy tele a hasam még mindig ugyanolyan ideges voltam. Ekkor eszembe jutott a legjobb megoldás. Visszamentem a szobámba, felöltöztem és kimentem az erdőbe futni. Ez az egyetlen dolog ami megnyugtatott. A fülemben dübörgött a basszus és hozzá Patrick Stump hangja elfeledtette minden gondomat. Nem tudom meddig futottam, de amikor úgy éreztem kellemesen elfáradtam elindultam vissza a ház felé. A konyhába lépve összetalálkoztam Adammel akinek szétálló haja és álmos tekintete azt bizonygatta, hogy nemrég kelt fel.

-Jó reggelt! - nyomtam egy puszit az arcára majd összekócoltam a haját (még jobban).

- Hát te meg hol voltál? Fél tizenegy van.

- Futottam, hogy egy kicsit lenyugodjak.

- Amint látom sikerült.

- Igen, de nem lesz tartós - ránéztem az órára tizenegyet mutatott - viszont most megyek tusolni, te meg reggelizz, ha ajánlhatom szendvicset, mert a kenyér ropogós, a szalámi és a paprika hozzá pedig friss - hadartam el a mondanivalómat majd a zuhanyzó felé vettem az irányt. A zuhany alá állva éreztem, hogy megtisztulok. kb. egy órát állhattam a forró víz alatt mire végre rávettem magam, hogy kikászálódjak. Tiszta ruhát vettem, szoros copfba fogtam a hajamat és vártam. Az óra tizenkét óra hét percet mutatott. Azt ígérte legkésőbb egyre itthon lesz. Bármivel is próbáltam elfoglalni magamat zenehallgatás, olvasás, tévé nézés vagy egyszerűen csak a plafon bámulása semmi sem segített. Háromnegyed egy. Én már itt állok harci öltözetben, de semmi. Sem egy hívás, sem egy SMS. A szobában iszonyatos nagy csend honolt. Csak a kis faliórám kattogását lehetett hallani. Hirtelen megszólalt a telefonomon a Fall Out Boytól a Mighty Fall én pedig egy kiáltás kíséretében fordultam le az ágyról ijedtemben. De abban a pillanatban ugrottam is fel, hogy elérjem az íróasztalomon villogó kis készüléket.

- Hol vagy? - szóltam bele köszönés nélkül.

- Egy kicsit késni fogok, de ne aggódj odaérünk. Negyed kettőre gyerek ki a ház elé - még mielőtt válaszolhattam volna bontotta a vonalat. Ismét az órára pillantottam. Öt perc múlva egy óra. Megálltam a szobámban lévő tükör előtt és utoljára végig néztem magamon. Fekete hosszú farmer, fehér ujjatlan póló, tornacipő és a medálom. Vettem egy mély levegőt és elindultam a kapu felé. Adam a nappaliban ült és valami krimi sorozatot nézett.

- Szia indulok John bácsi mindjárt itt van értem - kiabáltam neki az előszobából.

- Sok sikert ügyes legyél, szeretlek - kiáltott utánam.

- Én is téged - és ezzel becsaptam a bejárati ajtót. A kapu elé érve egyik lábamról a másikra toporogtam és fél percenként a telefonom kijelzőjére pillantottam. Egy óra tizenhárom perckor éles fékcsikorgásra lettem figyelmes. Felkaptam a fejemet és a fekete terepjáró fél méterre előttem állt meg.

- Ne haragudj itt vagyok- pattantam be az anyósülésre.

- Menjünk, mert egy jó fél órával vagy húsz perccel kell előbb ott lennem.

- Nyugi az út alig negyed órás, odaérünk- próbált megnyugtatni, de azért erőteljesen taposott a gázra.

Egyszer már jártam az iskolában, be kellett jönnöm nyár elején, amikor elmondták, hogy egyáltalán jöhetek-e a tesztre. Minden gyereknek aki jelentkezett be kellett küldenie egy úgynevezett önéletrajzot amin rajta volt a képe és az adatai. Szülők, testvérek, adottságok, betegségek és minden egyéb. Amikor megálltunk, rám jött a pánik. Úgy éreztem, mintha éppen a kivégzésemre készülnék. Kiszálltam a kocsiból és a pokol kapuit láttam magam előtt. Magas, szegecses kerítés fogta körbe az iskola három emeletes, piszkosfehér színű épületét. Megálltam a kapu előtt és valahogy nem nagyon akaródzott nekem bemenni oda. Csupán John bácsi kisebb lökése segített abban, hogy elinduljak. Egy hosszú folyosó vezetett el a teremhez ahová mennem kellett. A szürke kockás köveken hangosan csattogott a cipőm. A falak Fehérek voltak, tele fekete absztrakt mintákkal. Séta közben éreztem magamon azok tekintetét akik a környező termek előtt vártak a sorukra. Átérzem a félelmüket, sok múlik ezen. Megálltam egy ajtó előtt amin egy kisebb bekeretezett táblán a 38-as szám szerepelt. A terem sorszáma. Majd alatta egy névsor a vizsgázókról. Én a negyedik voltam. Ha minden igaz akkor most Nathan Colton volt bent. Bárki is ő. Leültem az ajtóval szembe és vártam. Már megint. Kegyetlenül untam már ezt az idegölő várakozást. Viszont egy óra ötvennyolc perckor kivágódott az ajtó és egy fiú lépett ki rajta. Magas volt, kusza barna hajjal, zöld szemekkel. Biztos ő Nathan. Nem mondom, hogy csúnya, de nem az esetem. Rám pillantott és talán észrevette mennyire ideges vagyok, mert elmosolyodott és a "nyugalom" szót tátogta felém, mire én is megeresztettem egy mosolyt és kifújtam a levegőt.

- Annabell Cennedy - hallottam meg a nevemet az ajtó felől. Most már nincs menekvés. Lassan emelkedtem fel a székről és indultam el a bejárat felé. Még utoljára John bácsira pillantottam aki kacsintott egyet majd intett a fejével. A terem közepén egy szék helyezkedett el rajta a szimulációs sisakkal. Majd a fal mellett egy hosszú asztal négy ülőhellyel a felügyelőtanároknak. A mögöttem lévő falon egy hatalmas kivetítő vászon amiről azt hallottam, hogy onnan nézik a szimulációt a külső szemlélők. Leültem a valószínűleg nekem és sorstársaimnak kikészített székre, kezembe vettem a sisakot és vártam a történéseket.

- Szóval, Annabell Cennedy én Jenna Marshall vagyok az intézmény igazgatója. Megkérném, hogy a szimulációs gyakorlat előtt mondjon pár mondatot magáról.

- Persze. A nevem Annabell Cennedy és pár napja töltöttem be a tizenhatodik életévemet. A nagybátyámmal és az unokatestvéremmel élek. - nem nagyon akartam belefolyni a magánéletembe, ezért inkább nem folytattam a mondanivalómat reménykedve, hogy megelégedtek ennyivel.

-  Mi történt a szüleivel, ha szabad kérdeznem? - csak nem elég nekik amit mondtam. Reflexből válaszoltam volna, hogy semmi közük hozzá, de nem akartam egyből elvágni magam az első találkozásnál, úgyhogy csak diszkréten utaltam rá.

- Ne haragudjon, de nem nagyon szeretnék erről a témáról beszélni, ha nem nagy baj.

- Oh, én sajnálom, hogy felhoztam. Nos akkor kezdjük el a szimulációt. Vegye fel a sisakot, majd nyomja meg az oldalán lévő nagy gombot és mehet is - a fejemre helyeztem a készüléket és benyomtam az említett gombot.

Egy kihalt sikátorban voltam az éjszaka közepén. Bár az utcai lámpák rendületlenül küldték felém a fényt nem láttam túl sokat. Kisétáltam az utcára hátha találkozok valakivel. Elindultam az egyik irányba hátha történik valami. A környéken lepukkant panelházak voltak, ha találgatnom kellett volna akkor azt mondtam volna, hogy a város rossz hírű negyedében vagyok. Egyik lakásból sem szűrődött ki fény. Mintha teljesen egyedül lettem volna az egész városban... vagy mégsem. Valaki hirtelen elsuhant mögöttem. Megfordultam, de senki sem volt ott. Sikoltást hallottam. Elkezdtem a hang felé rohanni és egy lányt találtam a saját vérében fekve. A nyakán harapás nyomokkal.

- Segíts...kérlek... - nyögte.

-Nyugodj meg, nem lesz semmi baj segítek neked- próbáltam megnyugtatni bár tudtam, hogy valószínűleg elveszítem. 

- Mö...mö...mögötted- nézett nyomatékosan a hátam mögé és amikor megfordultam egy kb. 25-27 éves férfi állt velem szemben véres arccal amin ördögi vigyor ült. Vámpír. Mit csináljak? Meg fog ölni. 

- Jó estét, kedves. A nevem Jonas Moore. Nyugodjon meg nem lesz semmi baj. Hallom a szíve szapora verését- ebben sajnos igaza volt, mert tényleg úgy éreztem, hogy a szívem majd kiesik a helyéről. Nyugalom Ann csak gondolkozz. 

- A nevem Annabell Cennedy és, ha minden igaz maga most meg fog ölni engem ha nem tévedek. 

- Lassan a testtel Miss Cennedy, ott még nem tartunk, mindennek eljön a maga ideje. 

- Ugye tudja, hogy én nem félek magától? 

-Nos azt rosszul teszi, mert elég veszélyes vagyok.

- Mutassa - léptem hozzá közelebb, hogy minél meggyőzőbbnek tűnjek, amikor a háta mögött kiszúrtam egy régi csövet ami a földön hevert- nem hiszem, hogy képes lenne megölni- kerültem ki és a holttest mellé sétáltam kellően közel a fegyveremhez és direkt háttal álltam Jonasnak egyszer azért, hogy még jobban hergeljem másrészt, hogy amit szükség van a segítségre a kezembe vehessem. 

- Oh, valóban? - tudtam, hogy a vámpíroknak az egójuk az egyik legnagyobb gyengéjük, arra mindig ugranak. Éreztem ahogy kinőnek a szemfogai és ahogy visszafogottról átvált ragadozóvá. Amikor a nyakamon éreztem a leheletét, akkor ráléptem a csőre ami a kezembe pattant és a fordulatom lendületével a szívébe szúrtam. 

- Valóban - mielőtt még felfogtam volna mit tettem menekülőre fogtam a dolgot, de előtte még megakadt a pillantásom azon a szegény lányon akinek azt ígértem, segítek. Már nem mozgott, nem könyörgött. Meghalt - sajnálom -suttogtam mielőtt kirohantam a sikátorból. Fogalmam sem volt merre megyek, csak abban voltam biztos, hogy a vámpírok nem járnak egyedül és semmi kedvem nemvolt megismerni Jonas barátait. Rohanás közben vettem észre, hogy vérzett a kezem. Biztos a rozsdás vascső megsértette. Mivel nem akartam bármiféle vérfertőzést magamnak ezért próbáltam egy kórház felé venni az irányt, vagyis csak reméltem. Pár percnyi kóválygás után mintha meghallgatták volna imáimat egy elhagyatott kórházzal találtam szembe magam. Ablakai betörve, a kórház elején lévő keresztet már csak a szentlélek tartotta a helyén és ahogy közelebb mentem láttam, hogy a zárak se úgy működtek ahogy régen, mert egy kisebb rúgással beengedtem magam az épületbe. Kellett lennie valahol egy kis fertőtlenítőnek vagy valaminek amivel kitisztíthattam a sebemet. Sok régi és dohos kórterem mellett haladtam el ahol be vetetlen ágyak és a mellettük lévő kos asztalokon száradt virágok amiket biztos még az egykor beteget szerettei hoztak. A folyosókon tolókocsik, véres hordágyak próbáltak utamat állni. Mint egy rossz, elmegyógyintézet. Kirázott tőle a hideg. Végre megálltam egy ajtó előtt amin a RAKTÁR felirat díszelgett. Berontottam és azonnal a polcok felé vettem az irányt. Aszpirin, fájdalomcsillapító... betadin. Győzelem. Levettem a kis üvegcsét öntöttem belőle egy kis vattára és erősen a kezemre nyomtam, hogy kitisztíthassam. Égető érzés fogott el, de legalább nem fertőződött el. Utána kerestem egy kis gézt amivel körbetekertem a tenyeremet majd leragasztottam. Hangokat hallottam kintről. Mintha felborult volna valami. Nem voltam egyedül. Körbenéztem, hogy mit használtattam volna védekezésképp és egy felmosón állapodott meg a tekintetem. Letörtem a végét majd nesztelenül kinyitottam az ajtót és kiléptem a folyosóra. Próbáltam az érzéseimre hagyatkozni, de nem sokat segítettek ezért elindultam arra amerről jöttem. Egy cipő kopogását hallottam... és nem a sajátomét. Megálltam és füleltem. A fülem volt a legerősebb érzékszervem. A hátam mögül jött. gyorsan elrejtőztem egy szekrény mögé és hallgattam ahogy az illető egyre közeledik. 

- Annebell. Tudjuk, hogy itt van. Nagyon meg fogja bánni, hogy olyan csúnyán végzett Jonas társunkkal - alig pár méterre lehetett a rejtekhelyemtől. Még a lélegzetemet is visszatartottam attól félve, hogy meghallja - érzem a szagát. Itt van a közelben és nagyon fél. Meg tudom érteni - A szekrény mellett állt. Még nem jött el a megfelelő pillanat- én is nagyon félnék, ha egy nagy és félelmetes vámpír járna a nyomomban a halálomra vágyva- amikor megláttam a cipője orrát előugrottam és a felmosónyelet a szívébe szúrtam. Pontosan mint a barátjának.

- Nem félek semmitől - morogtam miközben még mélyebbre toltam a fegyveremet. Láttam ahogy kiszáll a testéből az élet és a földre rogyik. Nem győzedelmeskedhettem sokáig, mert hirtelen szédülni kezdtem, majd elsötétült előttem a világ, elhagyott az erőm és tehetetlenül a földbe csapódtam.