16. Fejezet

Reggel barátnőmmel együtt sétáltunk a suli felé és a sarkon már ott várt Nate és Jeremy. Köszöntünk nekik, majd az épületben elváltak útjaink a két varázslótól mivel nekik az emeletre kellett menniük.
- Milyen óránk lesz?
- Méreg és főzetkészítés.
- Hol?
- Az iskola egyik újabb rejtett zugában valahol kint - nagyon reméltem, hogy Adamnek épp ott kell kisegítenie. A terem annyira el volt dugva, hogy nem is az épületben volt, hanem a hátsó udvaron, mint egy hatalmas üvegház. Beléptünk és a benti látvány is elképesztő volt. Ugyanúgy voltak padsorok és tanári asztal, de a falakat, sőt még plafont is befutották a különböző növények. Hatalmas virágok és kisebb cserjék mindenhol. A terem közepén, egy hatalmas üst állt amiben már most is gőzölgött valami kotyvalék. Úgy tűnt nem csak engem érdekel, hogy mi volt benne, mert amint meglátták a többiek, hogy odamegyek, követtek hátha együtt okosabbak leszünk, de persze csak tisztes távolságból figyeltük, mivel egy kicsit tartottunk attól, hogy a cucc az üstben akár fel is robbanhat, hogyha hozzányúlunk. Nem mintha ennek sok esélye lett volna, de tényleg nem tudtuk mire számítsunk.
- Esetleg egy méreg?
- Vagy valami bomba alapanyag? - mentek a találgatások és amikor már mindenki túlkiabálta a másikat Cameron Hill letette a könyvét, megkerülve minket odament közvetlenül a tároló mellé, mire teljes csend telepedett a tömegre és mind árgus szemekkel figyeltük az ifjú zseni cselekedeteit. A főzet fölé hajolt, beleszagolt, megnézte milyen színű, majd felénk fordult.
- Ez Sense kehittäjä (kiejtés:szensz kehttájá) avagy érzékfejlesztő . Azoknak készült akik nem olyan szerencsések, hogy vadásznak születtek mégis köztünk akarnak helyt állni. Ha isznak belőle olyan fejlettek lesznek az érzékeik, úgy mint nekünk, de csak bizonyos időkorlátok között - hirtelen kivágódott az ajtó mire mindenki ijedten rezzent össze és fordult azonnal a hang irányába. Egy egész fiatal nő állt a bejáratnál. Göndör, vörös haja csak úgy meredezett szerte-széjjel és hozzá tökéletesen illő zöld szeme fürkészve vizslatott minket. Elnyúlt farmert, khaki színű inget és kopott tornacipőt viselt. Bal csuklójára egy színes kendő volt kötve a másikon pedig ezerféle karkötő csilingelt. Ez alapján én ennek alapján egy rossz hippinek gondoltam volna, de nem vagyok előítéletes.
- Jól mondja a fiú. A nevem Katherin Ramsay. Ms. Ramsaynek hívjatok és miután kinézelődtétek magatokat szeretném, ha kipróbálnánk a főzetet. Lenne kedves egy választott vadász idejönni hozzám? - a kondér mellé sétált és várt. Pár másodpercig csend volt aztán egy srác nagy félénken előlépett és odasétált a tanárnő mellé. - Remek maradj itt - az asztalához sietett kivett az egyik fiókból egy hatalmas merőkanalat ami elgondolkodásra késztetett arról, hogy miket tárolhat még ott.
- Most megkérnék egy született vadászt, hogy szintén jöjjön ide mellém - megint nem mozdult senki sem, ezért kötelességemnek éreztem megmutatni magam. Meg persze szerettem volna, ha végre megjegyez egy tanár. Kiléptem a tömegből és a srác másik oldalára sétáltam.
- Köszönöm. Mi a nevetek?
- Ann
- Dave
- Rendben. A többieket megkérném, hogy maradjanak néma csendben, Ann neked nem kell mást tenned csak hallgatózz - bólintottam és behunytam a szemem. A vadászok érzékei nem úgy működtek, mint a vámpíroké. Először is nekünk koncentrálnunk kell, hogy ezt a képességünket tudjuk használni a vámpíroknak viszont adott. Bármikor láttak és hallottak mindent, mi pedig csak amikor akartunk. Másodszor, mi így is hátrányban vagyunk mivel a vámpírok érzékei legalább kétszer olyan fejlettek, mint miénk. Szóval ők messzebbre láttak, és a halkabb suttogást is hallották. Beállt a csend én pedig füleltem. Láttam magam előtt, az udvaron lévő magas fát aminek egyik ágán egy kismadár csiripelt. Hallottam ahogy Mr. Pierce magyaráz az egyik emeleti teremben és azt, hogy valamelyik osztály a tornacsarnokban éppen fegyverekkel lövöldöznek valamit. Kinyitottam a szemem é a tanár nőre néztem.
- Kész vagy? Akkor most írd le miket hallottál, de ne mondd ki hangosan - tollat és papírt nyújtott felém én pedig gyorsan körmöltem rá a szavakat. - Csodás - belemártotta a merőkanalat a főzetbe majd kiemelte és a társam felé nyújtotta - Dave kérlek igyál belőle egy keveset - a fiú kétkedve ugyan, de beleivott - Akkor most téged kérlek arra, hogy ugyanúgy hallgatózz, mint Ann. Koncentrálj és figyelj, minden kis hangra amit hallasz - ismét némaság telepedett az osztályra, miközben Ms. Ramsay a kezébe vette a lapomat és elolvasta amiket leírtam. Dave is becsukta a szemét, mint én, de ő nem olyan nyugodtan. Inkább mintha egy kicsit erőlködött volna, hogy halljon. Pár másodpercig mozdulatlanná dermedt majd kinyitotta a szemét és mosollyal az arcán fordult felénk. Ebből azt következtettem, hogy sikerrel járt.
- Mondd el, mit hallottál.
- Az osztályfőnökünk hangját, egy madár énekét, lövöldözést a tornaterem felől és egy ajtó becsapódását - Ms. Ramsay megnézte a papírt és elismerően bólintott.
- Tökéletes mindent hallottál amit Ann plusz még az ajtócsapódást is. A következő órán ennek a főzetnek az elkészítését fogjuk megtanulni - az osztály elképedve figyelt. ha jól sejtettem tetszett nekik a mutatvány és mi tagadás engem is elképesztett. - Nos, gondolom észrevettétek, hogy az én órámra nem kaptatok semmilyen tankönyvet - észre hát és hálát is adtunk, hiszen már a baromi vastag két kötetes történelem könyv is elég volt és akkor még nem mondtam a többi tantárgyunkat. - viszont kell egy nagy füzet aminek minden egyes órán itt kell lennie, különben büntetés jár és szerintem egy varázsló tanárnál nem akartok büntetést kapni - ez kissé fenyegetően hangzott, ezért úgy voltam vele, hogy még akkor is hordani fogom magammal a füzetemet amikor nincs óránk Ms. Ramsey-vel.
- Rendben mára ennyi volt, a következő órán megbeszéljük a szabályokat amit a teremrendre tartoznak. További szép napot mindenkinek - otthagyott minket nagy döbbenet közepette, minket is csak a csengő ébresztett rá, hogy le kéne lépnünk.
- Nem semmi tanár - rohantak utánam a többiek amikor kijöttem az ajtón.
- Nekem szimpi - mondtam miközben a tekintetemmel a rokonomat kerestem.
- Ann te mindig azokat a tanárokat bírod akik másokra a frászt hozzák - egy pillanatra Nate-re kaptam a tekintetemet és rányújtottam a nyelvemet.
- Miért? Én is bírom - végre egyszer egyetértett velem valaki. Hálásan pillantottam Emilyre.
- Kit keresel? - kérdezte kifulladva Colin úgy tűnik neki megerőltetőbb volt a sietség, mint nekem.
- Adamet, hátha bent van.
- A csarnok felé láttam menni, talán ott van.
- Köszi - vettem egy 180 fokos fordulatot és a tornaterem felé vettem az irányt. Próbáltam a lehető legkevesebb embert fellökni, de néha elkerülhetetlen volt egy-egy koccanás, ha minél előbb oda akartam érni. Colinnak igaza volt, ott állt háttal nekem, vagyis valószínűleg nem hallotta amikor bejöttem az ajtón.
- Adam - szólaltam meg halkan először azt hittem meg se hallotta, de aztán lerakta a súlyokat miket épp tisztított és felém fordult, engem pedig elöntött a megkönnyebbülés, hogy jól van.
- Ann, szia - mosolyodott el, de láttam a szeme alatt éktelenkedő fekete karikákat ami arról árulkodott, hogy ő sem aludt sokat tegnap este.
- Tudod, hogy aggódtam érted, te hülye? Minek van a telefonod, ha nem lehet rajta elérni? Oké, hogy azt mondtad majd beszélünk, de nem hittem, hogy csak napok múlva - torkolltam le.
- Ne haragudj - de akkor megláttam a szemében csillogó könnyeket, ezért azonnal akcióba lendültem és nyakába vetettem magam. Szorosan átöleltem a nyakát és lehúztam magamhoz.
- Nincs semmi baj - suttogtam a fülébe miközben én is a könnyeimmel küzdöttem - Hallod? Megoldjuk. Emlékszel? Mindent megoldunk - mosolyodtam el felidézve az emlékeket kiskorunkból akikor az egyikünk megsérült, vagy nem értük el a hűtőtetejére rejtett sütit mindig összefogtunk és ott voltunk egymásnak amikor csak kellett.
- Ann mi lesz velem? Egy senki vagyok. Egy elcseszett varázsló akit nem tanítottak meg semmire sem. Nem azt tanultam amit kellett volna, elpazaroltam az éveket a semmire - olyan erősen szorított, hogy azt hittem megfulladok, de nem érdekelt, mert szüksége volt rám.
- Nem pazaroltál el semmit. Te egy varázsló vagy aki rendelkezik egy vadász tudásával. Már csak egy varázsló tudását kell elsajátítanod.
- Mintha az olyan könnyű lenne.
- Ne legyél már ilyen negatív.
- És mégis honnan tanuljam meg az alapokat?
- Azt csak bízd rám. Viszont meg kéne beszélnünk, hogy hazamegyünk-e ma - tértem rá a témára ami miatt eredetileg idejöttem.
- Te menj csak.
- Egyedül nem megyek, gyere velem - erre éreztem, hogy megfeszül a teste. Felemelte a fejét és dühös pillantást vetett rám.
- Nem.
- Miért? Legalább hallgasd meg - nem is értem miért keltem hirtelen a nagybátyám védelmére amikor én is rettentően dühös voltam rá. Kibújt az ölelésemből és fel-alá kezdett járkálni az öltözős és a csarnok bejárata között.
- Mit? Hallgassam meg ahogy bevallja, hogy éveket keresztül hazudott mindkettőnknek?
- Azt mondta jó oka volt rá. Kérlek - hihetetlen, hogy átmentem könyörgésbe.
- Nem érdekel, hogy miért. Megtette, ami nekem elég arra, hogy ne bízzak benne többet - emelte fel a hangját ami egyáltalán nem tetszett.
- Akkor mit akarsz csinálni? Valamelyik haverodnál fogsz csövezni? Nem tudnál túllépni a makacsságodon csak egy kis ideig amíg megmagyarázza a miérteket? Nem mondtam, hogy bocsáss meg neki, csak azt, hogy gyere haza velem - na remek most már én is kiabáltam, pedig egyáltalán nem szeretek.
- Akármit is akar mondni én nem vagyok vevő rá - és itt lett elegem a buta makacs fejéből.
- Jó, tudod mit? Akkor pukkadj meg egyedül kétségek között, én hazamegyek iskola után és végighallgatom - éreztem, hogy könnyek csípik a szememet és mielőtt szabadjára engedtem volna őket otthagytam Adamet és végig rohantam a folyosón az első mosdóig ahol egy kiadós arcmosás után kitisztult a fejem, viszont a sminkem elkenődött, de az volt most a legkisebb bajom. Vettem egy mély levegőt, majd a csengő hallatán gyorsan helyrehoztam a víz okozta hibákat és elrohantam a fizikaórámra. Igaz, csak az elsőre kellett mennem, de jelző után már csak két percünk van az osztályba érni, ami meglehetősen kevés. Lihegve estem be az ajtóm és megkönnyebbülten konstatáltam, hogy időben érkeztem, mert a tanár, még nem volt a teremben, viszont a többiek meglehetősen furán néztek rám, de egyáltalán nem érdekelt. Levágódtam Nate mellé aki, Colinnal és Emilyvel együtt kérdőn néztek rám, hátha végre kinyögök valamit.
- Összevesztünk - suttogtam amikor végre visszaállt a rendes légzési sebességem.
- Mit mondott?
- Hogy nem akar hazajönni. Még sose vesztünk össze. Kiabáltunk is meg minden - el voltam keseredve, mire Nate megsimogatta a kezemet, a többiek pedig nem is tudták, hogy mit mondjanak, hiszen nem tudták a teljes sztorit. Hirtelen belépett a tanár és már akkor tudtam, hogy ez az óra is olyan lesz amin csak testileg vagyok jelen.

15. Fejezet

Sziasztok :D Először is nagyon boldog új évet kívánnék mindenkinek és remélem, hogy mindenkinek nagyon jól teltek az ünnepek és sok szép dolgot kapott karácsonyra. Itt az újabb rész remélem tetszeni fog, jó olvasást hozzá! 
C.

Csak ültem az ágyon, meredtem a semmibe és szipogtam összevissza, miközben Caroline lement, hogy megbeszélje az anyukájával Nate és Jeremy megjelenését. Szegény nő, biztos jól esett volna neki egy nyugodt este, erre kap négy tinédzsert. Minden szülő rémálma. Amikor már tényleg nem tudtam mit kezdeni magammal, lementem a földszintre, hogy útbaigazítást kérjek a fürdőszoba hol létéről, de csak Mrs. Rosst találtam.

- Elnézést, merre van a mosdó? - Éppen egy tányért törölgetett, amikor megszólítottam.

- A folyosó végén jobbra - bólintottam majd hasznos tanácsot követve meg is találtam, viszont amikor belenéztem a tükörbe elszörnyedtem. Bele sem gondoltam, hogy a sírás után a szemeim úgy fognak kinézni, mint egy pandának. Lehet, hogy ez valahol divat, de nem az én stílusom. Azonnal sminklemosót ragadtam, hogy megszabaduljak ettől a borzalomtól. Miért nem szólt Care, hogy így nézek ki? Csodálom, hogy Eliza nem szaladt ki a világból, amikor meglátott. Amint végeztem sokkal elfogadhatóbb látványt nyújtottam, bár a bőröm kissé sápadt volt, ami a fáradtságomról árulkodott, de sebaj, túl lehet élni. Visszamentem a barátnőm szobájába ahol ő épp takarókat, párnákat és matracokat helyezett el a földön.

- Honnan van ennyi ágyneműtök?

- Natalie-nak sok barátja szokott átjárni hozzánk - már éppen válaszoltam volna, amikor hangos lábdobogást hallottam a lépcső felől és mire az ajtó felé fordultam az kivágódott és a legjobb barátom vágtatott be rajta egyenesen felém.

- Ann jól vagy? Megijedtem amikor Caroline vette fel a telefont, de most már el kell mondanod mindent, mert eddig csak tőmondatokban beszéltél - úgy szorított, hogy azt hittem megfulladok, de nagyon jól esett, hogy aggódott értem.

- Én is örülök neked Nate, viszont, ha tovább szorítasz, nem sokáig leszek eszméletemnél.

- Oh, bocsi, ne haragudj - szabadkozott. Ekkor lépett be Jeremy a szobába nagy lihegések közepette.

- Hogy értél fel ilyen gyorsan? - szegény azt hittem itt fog elájulni, ezért gyorsan odamentem hozzá, hogy segíthessek.

- Tudod a vadászoknak irtó jó kondira van szükségük - mosolyogtam rá mire rám nézett, és egy pillanatot kért, hogy levegőhöz jusson.

- Huh, jól vagyok. Jöttünk amint Care üzent, az utcában futottunk össze. Szó szerint, majdnem összefejeltünk a nagy sietségben - na, erre már nekem is nevetnem kellett - de veled mi van? Ha így tudsz vihogni rajtam akkor nem lehet akkora baj - ő is átölelt, de Nate-nél egy kicsit szelídebben amit nagyra értékeltem.

- Még én sem tudok semmit, de hozok fel kaját és valami innivalót és akkor mindent elmesél nekünk - szólal meg a barátnőm és közben nyomatékosan nézett rám mire én csak bólintottam. Pár perc múlva meg is jelent egy kisebb hadseregnyi harapnivalóval, amit gőzöm sincs honnan varázsolt elő. ledobott mindent az ágyra, mi meg mint akik egész nap nem ettek rákaptunk. Az én kezembe egy csomag ropi került és egy kis üveg tea. Miután mindenki kényelembe helyezte magát az összes szempár rám szegeződött, amitől eléggé kényelmetlenül éreztem magam.

- Mit tudtok eddig? - tudnom kellett, honnan kezdjem.

- Csak apró részleteket. Halott szülők, legendás felmenők, de titkolsz valamit, mert az utóbbitól nem akadhattál ki ennyire az elsőt meg, hogy is mondjam feldolgoztad - tényleg sok mindent nem tudtak még.

- Jó akkor kezdem a legelejétől. Nyáron, a születésnapomra kaptam ezt a láncot. - mutattam a nyakamban lógó kis ékszerre, ami most már a mindennapjaim részévé vált - Egy levél kíséretében, amit apám írt arra az esetre, hogy ha nem élné meg a tizenhatodik születésnapomat. Arról volt szó benne, hogy sose vegyem le a medált és mindennél jobban vigyázzak rá, mert megvéd. Aztán szóba került, hogy anyával együtt mindig figyelni fognak engem bárhol is vagyok és ekkor jöttem rá, hogy az édesanyámról a nevén kívül, tulajdonképpen semmit sem tudok. Rákérdeztem John bácsinál, de ő azt mondta, hogy apa még neki sem beszélt róla, pedig az ikertestvére. Ezért egyszer, amikor nem volt otthon kutakodtam egy kicsit és egy mappát találtam az egyik titkos fiókban, amiben adatok voltak az egész családunkról, de nem ez volt a legrosszabb, hanem amit találtunk benne. A nagybátyám nem vadász, hanem varázsló - döbbenet volt a felsőfokon. Jeremy még a chipset is félrenyelte.

- Várj, mi van? De azt, hogy... amikor... de akkor apukád és te? Akkor Adam is...? - Nate nem tudta mit kérdezzen először, amit meg is tudtam érteni,

- Ne, ne, ne, hadd fejezze be majd utána - intette le Caroline mire folytattam.

Szóval a nagybátyám és az unokatestvérem is varázslók, de Adam nem is tudott róla és így járta ki a Defenderst, hogy vadásznak tanult szóval most ő is teljesen össze van zavarodva és én is, mert az anyámról is találtam pár szót abban a mappában, ami szerint az ő eredete ismeretlen és a helyzet az... hogy az enyém is.

- Hogy mi? - kiáltottak fel mind egyszerre.

- Az iratok közt az szerepelt, hogy ismeretlen az eredetem, szóval lehet, hogy nem vagyok aranyvérű vadász. Lehet, hogy az anyám egyszerű ember volt és apa ezért titkolta.

- és mi van, ha varázsló volt?

- Az lehetetlen, apa sosem lett volna képes megszegni a törvényt. Vagyis tesi kapcsolatot létesíteni egy varázslóval.

- Ebben nem lehetsz száz százalékig biztos - semmi kedvem sem volt ahhoz, hogy Jeremy még jobban elbizonytalanítson.

- De igen - kiáltottam rá, amit azonnal meg is bántam. - Ne haragudj, Jer, csak nagyon kivagyok, nem akartam kiabálni - odaültem mellé, átöleltem és a vállába nyomtam a fejem.

- Semmi baj, tökéletesen megértelek - nyomott egy puszit a homlokomra. Nate is megsimogatta a combomat, hogy kifejezze ő is mellettem áll. - Rákérdeztetek a nagybátyádnál, hogy mi ez az egész?

- Rá, csak amikor bevallotta, hogy igaz, nem voltunk képesek végighallgatni a magyarázkodását, mindketten otthagytuk - kinyílt az ajtó és Mrs. Ross dugta be rajta a fejét.

- Ne maradjatok fent sokáig, mert senkinek sem fogom leigazolni, ha elalszotok holnap. Na, jó éjt - dobott egy puszit felénk és már el is tűnt. Már én is fáradt voltam, de még el akartam mondani nekik valamit.

- Nem tudom arról tudtok-e, hogy mit beszélnek a családomról az iskolában.

- Mire gondolsz?

- Arra, hogy állítólag legendásak. Mivel apám és a nagybátyám voltak a legendás ikrek, mivel mindenben jók voltak, amit csak elkezdtek és kiváló vizsgát tettek tanulmányaik végén. Aztán jött Adam, aki szintén kiemelkedő volt és most itt vagyok én is, szóval azt hiszem elég nagyok az elvárások az irányomban.

- Ugye tudod, hogy nem kerülhetitek el örökké a talán kegyetlen valóságot? Egyszer haza kell mennetek, hogy beszéljetek vele - tudtam, hogy Nate-nek igaza van, de egyáltalán nem tetszett, hogy ki is mondta, de azért csak bólintottam. Azután még beszélgettünk egy kicsit, de éjfél körül már láttam, hogy mindjárt ülve elalszanak.

- Most már nem ártana aludnunk és... köszönöm, hogy itt vagytok velem - mosolyogtam a barátaimra, akik csak bólintottak aztán alváshoz helyezkedtek. Nate és Jeremy a matracokon én pedig Caroline-nal az ágyban. Leoltotta a lámpát és sötétségben úszott az egész szoba. Még egy kicsit bámultam a plafont, de már túl fáradt voltam gondolkozni, ezért pár perc múlva el is nyomott az álom. Másnap reggel az ébresztő óra hangja olyan volt számomra, mintha kést szurkáltak volna a fejembe. Egyszerűen nem vitt rá a lélek, hogy kinyissam a szememet, de kénytelen voltam, amikor a barátnőm elkezdett lökdösni.

- Ann, ébredj, emlékszel mit mondott anya, nem fog nekünk igazolást írni, ha elkésünk - nyöszörögtem egy sort, ami nálam annyit jelentett, hogy adjon egy percet és észhez térek. Addig felébresztette a fiúkat is. Nagy nehezen felültem, de úgy éreztem az ágy visszahúz.

- Ann elmehetsz zuhanyozni amíg a fiúk összeszedik magukat, de ne húzd az időt max tizenöt perced van és anya lent vár minket a reggelivel. Bólintottam majd megfogtam a táskámat és bevonultam a fürdőszobába. Hideg vízre volt szükségem, hogy egy kicsit felébredjek ezért a zuhanyrózsából nem forró vizet engedtem magamnak. Körülbelül tíz perc alatt kész lettem, felkaptam magamra a ruhámat, amit tegnap magammal hoztam és lerobogtam a konyhába ahol már várt a csodás reggeli, ami rántotta volt és egy pohár tej nekem. Honnan tudták? Amint leültem az asztalhoz azonnal megjelent Mrs. Ross.

- Jó reggelt, Ann!

- Jó reggelt! - mosolyogtam rá. Aztán körbenéztem és rájöttem, hogy senki sincs körülöttem és hát nem voltam bunkó, úgyhogy nem kezdtem el enni nélkülük. - Hol vannak a többiek?

- Caroline elzavarta őket, hogy szedjék rendbe magukat még jó, hogy ennyi fürdőszobánk van - nevetett, amitől nekem is jó kedvem lett. Amíg a többieket vártam volt alkalmam alaposabban megnézni a ház belső területét, mivel tegnap ez eszembe se jutott. Az ebédlő szép tágas volt, hatalmas asztallal, aminél egy nagyobb család is simán elfért volna. Innen nyílt a konyha ahol a szekrényeknek faajtajuk volt és a közepén egy sziget, ami téglából készült. A fal mindenhol halványsárga volt, ami nagyon világossá tette az egészet, de persze ezekhez hozzásegítettek a hatalmas ablakok is, amit minden szobában ott voltak. Akkor eszméltem fel a bambulásból amikor Nate lehuppant mellém. Utána sorban jelentek meg a többiek is.

- Jó étvágyat gyerekek, de utána induljatok, nem akarom, hogy elkéssetek - belapátoltuk a kaját, ami megjegyzem isteni volt és már indultunk volna is, de én nem tudtam úgy elmenni, hogy nem mondok pár szót Caroline anyukájának.

- Mrs Ross - erre nagyon csúnyán nézett rám, mire gyorsan korrigáltam magam - elnézést, Eliza. Szóval én csak szeretném megköszönni, amiért itt lehettünk és, hogy ilyen kedvesen fogadott minket este és nagyon sajnálom, amiért csak így betörtünk ide, az egész miattam volt.

- Nagyon kedves vagy Ann, de tényleg nincs semmi baj. Láttam, hogy szükséged van a barátaidra és tudd, hogy ide bármikor jöhetsz, de most már tényleg menj, hogy ne kelljen annyira rohannotok - mosolygott rám, majd elment a nappali irányába. Gyorsan a barátaim után eredtem, és út közben azon gondolkoztam, hogy Adam bent lesz-e ma az iskolában, de nem volt nélküle pedig eszembe se jutott hazamenni és a telefont se vette fel, ami mélységesem aggasztott. Féltem, hogy mi van vele, de közben folyamatosan nyugtattam magam, hogy nincs semmi baja, hiszen már nagyfiú, tud vigyázni magára. Viszont így a hét többi napján a barátaim között ingáztam. Aludtam Nate-nél, szülei tényleg elfogadták, hogy barátok vagyunk nem is próbáltak meg semmit sem ránk erőltetni, vagy célozgatni amit nagyra értékeltem. Jeremynél akinek egyszerűen tündéri a kishúga. Nem nagyon szeretem a gyerekeket, de őt még engem is elbűvölt, de a legtöbbet mégis Caroline-nál voltam. Azt mondta, hogy az anyukája nagyon kedvel és, olyan vagyok neki, mint a harmadik lánya. Amíg ott voltam Caroline-nel rengeteget beszélgettünk, sőt néha még a nővére Natalie is csatlakozott hozzánk, de a bármennyire is próbáltam nem tudtam kiverni a fejemből Adamet, hogy mi lehet vele. Reménykedtem, hogy holnap már bent lesz és tudok vele beszélni.

14. Fejezet

Azonnal tudtam, hogy ki lesz a kedvenc tanárom. Tudtam, hogy Richards edző óráin fogok a legkeményebben dolgozni.
- Huh, csak szerintem ijesztő ez az ember? - úgy tűnik, a többieknek nem volt szimpatikus.
- Nem, én is beparáztam tőle - meglepetésemre, a fiúk ijedtek meg tőle a legjobban.
- Ne már ennyire nem volt ijesztő, sőt nekem nagyon szimpatikus az edző - úgy néztek rám, mintha legalább is azt mondtam volna, hogy megöltem valakit - Mi van?
- Majd meglátjuk, hogy az első óra után is ezt fogod-e gondolni - Colin milyen pozitív, de most már csak azért sem változtatom meg a véleményemet. Az öltözők előtt vártam meg Adamet, a többieket meg elküldtem a következő óránkra. Nem sokára meg is jelent.
- Bocsi, csak a Richards mondott pár szót, hogy mit csináljak a következő osztállyal, de itt vagyok történt valami?
- Tudtad, hogy John bácsi és apa is idejártak és, hogy a családunk legendás?
- Hogy mi? Lehetne egy kicsit bővebben?
- A családunk állítólag különlegesnek számít az iskola köreiben, mivel apáék is itt tanultak és kiemelkedően jók voltak. Aztán jöttél te és kiváló vizsgát tettél. Most meg itt vagyok én. Úgy tűnik, sok közünk van ehhez az iskolához.
- Apa sose mondta, hogy ide jártak volna. Miért titkolta el előlünk?
- Fogalmam sincs, de egyre több a megválaszolatlan kérdés és nem hiszem el, hogy ez csak engem zavar - néztem rá szemrehányóan.
- Szerinted engem nem? Figyelj, suli után együtt hazamegyünk és kérdőre vonjuk apámat, jó
- Rendben.
- Viszont most menj, de hol lesz órád, odatalálsz egyáltalán?
- Ööö... 15-ös terem.
- Földszint, ha kimentél innen balra, és a harmadik terem lesz az - mosolygott rám, majd intett és bement a szertárba. Arra mentem amerre navigált és tényleg ott volt a terem. Az osztályom már bent is volt. Leültem az első ember mellé, akit egyedül láttam.
- Minden oké? - bökte meg a vállamat hátulról Nate és mellette Em is aggódva nézett rám. Colin is felém fordult. Mit néztek? Elég frusztráló volt.
- Persze, semmi baj nincs - erőltettem magamra egy mosolyt, ami vagy meggyőzte őket, vagy pedig csak feladták a faggatásomat.

A nap hátra lévő részében nem nagyon voltam jelen, ezért a tanárok csak úgy jegyeztek meg, mint egy, a sok diák közül vagy meg se jegyeztek. Kezdtem megszokni az összevissza rohangálást két óra között. Caroline és Jeremy néha megjelentek, de mivel látták, hogy nem vagyok beszámítható, beszéltek pár szót Nate-tel és kimentek. Mindenen járt az agyam, csak azon nem, amin kellett volna. Miután kicsengettek az utolsó óráról, kivettem a kabátomat a szekrényemből és futottam a bejárat elé, hogy Adamet megvárjam. Amikor a többiek utánam jöttek, mind sorban megöleltek, de Nate és Caroline még közben a fülembe súgtak pár szót.
- Jössz egy magyarázattal - alig láthatóan bólintottam, majd a barátom vállába temettem a fejem pár másodpercre.
- Csajszi, megvan a számom hívj, ha bármi van - ahhoz képest, hogy alig két napja ismerjük egymást Caroline is átlátta a helyzetet. Csak pár percet maradtam egyedül és Adam már meg is jelent.
- Nem tudom, mit mondjak neki - vágtam bele egyből.
- Segítek, hiszen én sem tudtam az igazat.
- Annyi mindenre szeretnék rákérdezni.
- Azért ne rohanjuk le egyszerre mindennel.
- Idiótának érzem magam. Tizenhat éven keresztül nem foglalkoztam semmivel, pedig a családomban több a rejtély, mint gondoltam.
- Ne ostorod magad, én sem erőltettem meg magam, hogy belegondoljak a dolgokba.
- Mire kérdezünk rá először?
- Arra, hogy ki vagyok én - ezután csendben telt az út. Mindketten a gondolatainkba temetkeztünk és csak akkor néztünk össze, amikor megálltunk a ház előtt, ami televolt titkokkal és hazugsággal. Óriási görccsel a gyomromban léptem át a küszöböt és vettem a konyha felé az irányt, persze csak miután a lehető leglassabban levettem a dzsekimet és a bakancsomat.
- John bácsi itthon vagy? - Remegett meg a hangom. Igazából nem is tudom mitől féltem. Talán az igazságtól?
- Itt vagyok - jelent meg előttünk. - Minden rendben srácok? - Hirtelen minden bátorságom elszállt, pedig tudtam, hogy csak meg kellett szólalnom, utána már minden jön magától.
- Apa beszélnünk kell veled - lépett mellém Adam, és a vállamnál fogva magához húzott, hogy erőt adjon, vagy talán azért, hogy magát erősítse?
- Mi történt?
- Erre mi is kíváncsiak lennénk.. - Kezdte meglepő magabiztossággal Adam.
- Miről beszéltek?
- Mi vagy te?
- Mi vagyok én? - vágott a szavamba Adam, akin már látszott, hogy nemsokára robban.
- Tudunk a mappáról, arról, hogy varázsló vagy és, hogy Adam is az. Hogy lehetséges ez? Mikor akartad elmondani nekünk? Vagy egyáltalán el akartad?
- Ez bonyolult...
- Akkor egyszerűsítsd le - már szinte kiabált, ezért egy kicsit megszorítottam a kezét, hogy vegyen vissza - Négy évig szenvedtem a Defendersben, mivel amikor a többieknek már megvolt a különleges képességük nekem semmim sem volt. Azt hittem velem van a baj, ezért sokkal keményebben dolgoztam, de ez nem változott. Azért nem találtam meg a rejtett képességemet, mert sosem volt. Miért tanultam vadásznak, amikor nem vagyok az? Így semmi hasznom sincsen - a hangja vészesen remegett, a sírás határán állt.
- Adam én... megmagyarázom.
- Nem... Semmi Adam. Amióta az eszemet tudom, hazudsz nekem és neki is - mutatott rám, én viszont nem bírtam megszólalni a sokktól -, elég volt. Nem érdekel a magyarázatod és nem érdekelsz te sem - ezzel sarkon fordult és már csak az ajtócsapódást hallottam. Ott álltam, mint egy rakás szerencsétlenség, amikor John bácsi rám nézett.
- Ann figyelj minden okom meg volt rá, hogy...
- Most nem vagyok képes végighallgatni.
- Kérlek...
- Csalódtam. Bíztam benned. Olyan voltál nekem, mint az apám és mégis kutatnunk kellett utánad, hogy megtudjunk bármit is a családunkról. Sok ez nekem egyszerre. Caroline-nál alszok - felrohantam az emeletre, bedobáltam a táskámba a holnapi tankönyveimet, valami váltásruhát és én is szinte kiszáguldottam az ajtón. A kapu előtt kivettem a zsebemből a telefonomat és tárcsáztam a barátnőmet, aki szerencsére már a harmadik csengésre felvette.
- Szia, Ann mizu?
- Care ott aludhatok nálatok? - Éreztem, hogy az én hangom sem úgy csengett ahogy kellett volna.
- Mi történt?
- Hosszú.
- Mondom, a címet idetalálsz?
- Megoldom.
- Rendben, de ha valami nem tiszta hívj és kimegyek érted.
- Oké és Care... köszi - mosolyodtam el annak ellenére, hogy tudtam, úgysem lát.
- Mégis mit? A barátnőm vagy, na de siess, mert meg fogsz fázni - és ezzel kinyomott. pát másodperc múlva jött is az üzenet. Ahogy sétáltam a kihalt, egyre sötétebb utcákon eszembe jutott az unokatestvérem, aki éppen zavarodottan és kissé idegbetegen mászkált egyedül. Tudnom kellett, hogy mi van vele, ezért írtam neki egy SMS-t, mivel tudtam, hogy a telefonját mindenhová magával viszi.
"Ne csinálj hülyeséget." Pár másodperc múlva érkezett is a válasz.
" Egy haveromnál vagyok minden okés, majd holnap beszélünk."
Nyugodtan fújtam ki a levegőt, amint megtudtam, hogy jó helyen van. Jó fejek a barátai, találkoztam is már néhánnyal, egyik sem hagyná, hogy baja legyen. Az idő egyre hidegebb lett, ezért összehúztam a kabátomat és még gyorsabban szedtem a lábaimat. Befordultam az utolsó utcába, amikor megláttam Caroline-t a házuk kapuja előtt toporogni. Amint meglátott veszettül elkezdett rohanni felém, amikor ideért és a nyakamba vetette magát, akkor tört el nálam a mécses.
- Hé, hé, nem sírunk. Gyere, gyorsan menjünk be - húzott maga után a meleg előszobába, ahol rögtön elkezdtek felolvadni a végtagjaim. A barátnőm bevezetett a konyhába, ott pedig már az anyukája várt minket, két bögre forró kakaóval.
- Caroline szólt, hogy jössz, Annabell. Eliza Ross vagyok, de nyugodtan tegezz, és hívj Elizának - nagyon szép nő volt, a lánya nagyon hasonlított rá, már csak a nyitottságában is.
- Csak Ann, és nagyon sajnálom, hogy csak így megjelentem itt én csak...
- Jaj, semmi baj nincs, mindig szeretem látni a lányom barátait és mondta, hogy most nagy szükséged van arra, hogy ne legyél otthon. Megértem, tessék kakaó - tolta elém az egyik pohár forró csodát, én meg hálásan néztem rá és azonnal a kezembe is fogtam, hogy felmelegítsen.
- Gyere, megmutatom a szobámat - intett Caroline, hogy kövessem, én pedig engedelmesen mentem utána.
- Anyukád nagyon kedves, hogy nem szúrt le, amiért csak úgy betörtem hozzátok.
- Amit mondott azt komolyan is gondolta. Szeret segíteni - ahogy beléptem a szobájába olyan kellemes megnyugtató érzés fogott el. A fehér és a világos lila szín harmonikusan oszlottak el a falakon, mintha mindennek meg lett volna a tökéletes helye. Még az apró dísztárgyaknak is.
- Gyönyörű a szobád - mosolyogva figyelte, ahogy kicsodálkozom magam.
- Köszönöm egy Japán Feng shui alapján rendeztem be. Gyere, ülj le - paskolta meg a hatalmas franciaágyát maga mellett, hogy csatlakozzak, amit meg is tettem, de amint letettem a fenekemet megszólalt a telefonom. Azt hittem, John lesz az vagy Adam, de a kijelzőn Nate neve villogott.
- A francba, most nem tudok beszélni vele - mutattam meg Care-nek a mobilomat, aki szó nélkül kivette a kezemből és beleszólt.
- Szia Nate, Caroline vagyok... igen itt van, de nincs olyan állapotban, hogy beszéljen... Nem még nem tudom, a teljes sztorit most akarja elmesélni... tudod, mit gyere át hozzánk te is és akkor mind meg tudjuk... hívom Jeremyt hiszen ő is közénk tartozik... mindjárt küldöm a sajátomról a címet... Oké, szia - letette, és mint aki jól végezte dolgát felém fordult - Úgy tűnik csoportos itt alvás lesz.

13. Fejezet

Nate is előkerült a kialakult helyzet közepette, hogy ha úgy adódik ő is védhessen. Mondjuk azért szerintem annyira nem volt vészes a helyzet, mint ahogy a fiúk reagáltak.

- Adam, mi a fenét keresel itt? - Engem csak ez érdekelt.

- Nyugi, mindjárt elmagyarázom, csak előbb lerendezem ezt a kis pöcsfejet - mondta, és megindult Zach felé.

- Mi? Ne, ne, ne, Adam - próbáltam visszahúzni, de egy feldühödött, elég jó fizikai állapotban lévő fiúhoz képest semmi vagyok. Könyörögve pillantottam Natere, aki időben kapcsolt és befurakodott Zach és az unokatestvérem közé. Hirtelen egy kisebb sikításra lettem figyelmes, de amikor előretörtem és megláttam az okát elképedtem, majd utána elkapott a nevetőgörcs. Adam ugrásra készen állt, Nate előtte, hogy visszatartsa, viszont ami mögötte volt, az az igazán röhejes. Zach éppen a haverjai mögé menekült előlük. Mit ne mondjak igazán férfias.

- Ha még egyszer meglátlak Ann közelében, az összes csicskád sem lesz elég arra, hogy megállítson - megfordult és maga előtt lökdösve folytattuk utunkat az edzőterem felé, miközben én még mindig azon a képen nevettem ahogy az a szerencsétlen sikítva bújik el Adam elől.

- Mi olyan vicces, az a gyerek akár bánthatott is volna - ezek után valahogy nem tudtam elképzelni.

- Túlreagálod. Emberek előtt nem csinált volna semmit és egyébként is, Nate ott volt - néztem a barátomra, aki csak bólintott - amúgy pedig még mindig lógsz nekem egy magyarázattal. Mi a fenét keresel itt?

- Itt fogok dolgozni, mint tanársegéd. Segítek a laborban, az edzőteremben vagy ahol kell. Meg akartalak lepni, ezért nem mondtam el. - Akkor ezt titkolta annyira! Nem mondom, hogy nem örültem annak, hogy itt van csak fura lesz, hogy miközben épp talán valami mérget kotyvasztok, ő ott fog állni a tanár mellett és asszisztál.

- Ez komoly? - Viszont nem bántam, hogy a közelemben fog tartózkodni..

- Teljesen és a második órám pont a te osztályoddal lesz, Richards edzőnél. Akkor majd igazán eljöhetnél értünk a töri teremhez, mert fogalmam sincs hol van a tormaterem.

- Majd megkereslek, viszont most menjetek, mert mindjárt csengetnek - bólintottam majd elindultunk a folyosó vége felé.

- Ez brutális volt - szólalt meg Nate miközben én be-be nézegettem az ajtókon hátha meglátok egy ismerőst.

- Melyik része?

- Ahogy Adam neki akart ugrani annak a srácnak a folyosón. Egyébként ki volt az?

- Adam ismerte amikor még idejárt. A gyerek nagyon be akart kerülni a baráti társaságába, de mivel egy piti kis köcsög, ők nem foglalkoztak vele és most rám vetett szemet, mert a rokona vagyok és így akart bosszút állni, csakhogy ez nem jött össze, mert nekem nem jönnek be az ilyen egoista, tömegfiúk akik azt hiszik, hogy bárkit megszerezhetnek - végre megláttam az osztálytársainkat az utolsó előtti teremben és azzal a lendülettel be is fordultam. Nem volt itt még mindenki, szóval időben voltunk. Emily ott ült a harmadik padban egyedül és egy kicsit megsajnáltam, mivel még rajtunk kívül nem nagyon láttam mással beszélgetni.

- Nem lenne baj, ha beülnék mellé? - intettem a fejemmel a lány felé.

- Dehogy én akkor beülök elétek.

- Okés - beléptem a terembe és egy hangos köszönés után amit az hallott meg aki akart, egyenesen felé vettem az irányt.

- Jó reggelt - álltam meg a pad előtt, mire felkapta a fejét

- Szia.

- Nem gond, ha ideülök? - láttam az arcán a meglepődést, de egyben fel is csillant a szeme.

- Dehogy, gyere csak - húzta be a székét, én pedig átslisszoltam és ledobtam magam az ablak mellé. Nate elénk ült és vele beszélgettünk, amíg le nem vágta magát mellé egy srác és fordult hozzánk hátra.

- Sziasztok, a nevem Colin. Remélem nem haragszotok amiért ide ültem, csak kihagytam az első napot, mert a szüleimmel elutaztunk és csak tegnap délután értünk haza - olyan gyorsan beszélt, hogy minden erőmmel arra kellett koncentrálnom, hogy megértsem amit mond.

- Semmi gond, Nate vagyok - nyújtotta neki kezét a barátom, amit lelkesen meg is rázott. Kicsit hiperaktív.

- Nagyon örülök.

- Ann - cselekedtem én is hasonlóan, majd a barátnőm is.

- Emily, de hívj csak Em-nek

- Cennedy ez most komoly? - Összerezzentem a neve hallatára és a hang felé fordultam. Isabel állt az ajtóban és döbbenten nézett rám.

- Mi van? 

- Hogy Adam Cennedy itt van az iskolában és majdnem megverte az iskola legjobb pasiját, Zachari Johnsont? - Hú de gyorsan terjednek a hírek és még mennyire tévesen.

- Ki mondta ezt neked?

- Az egész iskola erről beszél, hogy az unokatestvéred rátámadt Zachre és a barátai védték meg.

- Mert az a puha pöcs nem képes megvédeni saját magát - nagyon felment bennem a pumpa - és egyébként is ő kezdte, Adam csak engem védett attól a seggfejtől.

- El tudom képzelni mennyire szükséged lehetett a védelemre. "Úristen segítség egy dögös pasi érdeklődik irántam." Na persze, és már hírneved is van az iskolában nem elég neked, hogy a legendák családjába tartozol? - Na jó, ez azért erős túlzás volt. Tény, hogy Adam szinte tökéletes vizsgát tett és sokan szerették, de jártak nála sokkal jobbak is ebbe az iskolába.

- Mi a fene bajod van? Nem értem miről beszélsz...

- Dehogynem, John és Ethan Cennedy a csodaikrek, az unokatestvéred és most te. A Cennedy család minden tagja ide járt és kivétel nélkül mind különlegesek voltak akárcsak Ryan családja a Gilbertek. 

- Isa engem hagyj ki ebből! - A srácnak semmi kedve nem volt ebbe belefolyni amit teljesen meg tudtam érteni.

- Állj, állj, állj! Isabel honnan tudod mindezt?

- Azt hiszed a szüleim nem készítettek fel erre? Mindent tudok az egész évfolyamunkról. Ha én akarok lenni a legjobb, akkor nem jöhetek ide mindenféle tudás vagy információ nélkül...

- Jó napot mindenek - jelent meg az ajtóban az osztályfőnök -, esetleg akadt valami probléma?

- Jó napot tanár úr! Nem semmi gond - Nate már megint tudta, hogy mikor kell közbeszólnia mivel a szőkeség és én még mindig egymást néztük. Belőle áradt a düh, belőlem viszont a döbbenet és az értetlenkedés. Még több kérdés keresztezte az életemet. Most viszont már rá kellett kérdeznem valakinél.

- Akkor ez esetben lennétek szívesek leülni? - Kábán bólintottam és visszamentem helyemre, de figyelni képtelen voltam. Valahol tompán hallottam Mr. Pierce hangát, de nem fogtam fel amiről beszélt, egész végig járt az agyam. A saját nagybátyám hazudik nekem Mindenről. Lassan úgy érzem az sem igaz amit kérdez. Beszélnem kellett Adammal. A csengő megszólalta után elsőnek hagytam el a termet, aztán megálltam a folyosón, mert fogalmam sem volt merre kellett volna mennem. 

- Ann itt vagyok - a megmentőm -, minden oké? - Neki nem tudtam hazudni.

- Az egyik szünetben beszélnünk kell, de most elvinnél minket a tornacsarnokhoz? - Intettem a fejemmel a barátaim felé akik közben szintén kiértek a teremből.

- Persze, gyertek utánam - kellemes volt a másodikról átmenni az épület másik felébe ahol az edzésünk volt. Megálltunk az öltözők előtt. - Most még nem kell átöltöznötök, mert Richards először még csak eligazítást fog tartani - bólintottam, mire otthagyott minket, mi pedig bementünk volna a terembe, ha nem jelenik meg hirtelen Caroline és Jeremy.

- Sziasztok, elrabolnánk Annt egy pillanatra, ha nem gond - a többiekre néztem akik csak bólintottak, majd eltűntek a teremben - Igaz amit beszélnek? 

- Jesszus, már ti is tudjátok? - A homlokomra csaptam - Melyik verziót hallottátok, ahol Adam ok nélkül neki esik annak a pöcsnek vagy azt, hogy levágtam a hisztit amiért a közelembe jött? 

- Tojok a sok pletyka éhes kavarógépre, mi a te verziód miatt vagyunk itt.

- Tegnap este írt nekem az a srác egy olyan üzenetet, ami az értelmi szintjéről árulkodik - mutattam meg a telefonomon nekik -, ezt megmutattam Adamnek és azt mondta, hogy a srác csak bosszút akar állni rajta, mivel nem vették be a baráti társaságukba, de ennek meg volt az oka. Ma meg mentünk Nate-tel a termünkhöz és elkapta a kezemet útközben. Akkor jelent meg Adam, hogy leszedje rólam.

- De miért van itt? Mert azt is mondják, hogy te hívtad be, mert félsz - egyre jobban öntött el az ideg. Micsoda képzelőerejük van az itteni embereknek. 

- Baromság, én sem tudtam, hogy itt lesz. Kapott tanársegéd munkát, de nem szólt róla, mert meglepetésnek szánta. Viszont egy kicsit tényleg túlreagálta. Nem kellett volna megfenyegetnie - a beszélgetésünket a csengő szakította félbe. - Most viszont menjetek, nem akarom, hogy miattam késsetek - löktem rajuk egy kicsit, majd a többiek után beléptem a csarnokba. Elakadt a szavam, éreztem ahogy leesik az állam a látványtól. Szerintem a terem akkora volt, mint a fél iskola és két részre lehetett osztani, ha két osztály volt bent egyszerre. A belmagasság egyszerűen elképesztő volt és akkor megláttam a felszereléseket... Dárda, íjak, legalább tizenötféle kés és még ezermás. Még védőöltözetek is voltak amiket az akciók során hordanak a harcosok. A nagy ámuldozásban valaki bevágta mögöttem az ajtót. Ijedten fordultam hátra és akkor megláttam a tanárt. Volt legalább két méter magas, szőke haja fel volt nyírva, zöld szeme csak úgy villogott és hatalmas karjai tele voltak tetoválásokkal. Elővett egy megafont és belekiabált.

- Sorakozó! - kiáltotta mire mindenki vigyázzállásba vágta magát ott ahol volt én meg odarohantam Emily mellé és hasonlóan cselekedtem - Richards edző vagyok. Én foglak megtanítani titeket arra, hogy éljétek túl a világban. Fegyvereket fogtok használni, közelharcot fogtok tanulni, elő fogom hozni a bennetek rejtőző erőt, ami nem lesz könnyű, szóval aki gyengének és beszarinak érzi magát az a mondandóm végét se várja meg, hanem menjen. - Egy röpke pillanatra elhallgatott és végignézett rajtunk, majd folytatta - Azért vagyok itt, hogy vadászt faragjak belőletek, harcosokat akik képesek megvédeni az ártatlanokat.

12. Fejezet

SZIASZTOK! NAGYON SZÉPEN KÖSZÖNÖM AZ 5 FELIRATKOZÓT, A KOMMENTEKET ÉS A TÖBB, MINT 3000 MEGTEKINTÉST ISZONYATOSAN HÁLÁS VAGYOK NEKTEK :* <3 JÓ OLVASÁST! :D

- Ann, te vagy az? - hallottam meg a nagybátyám hangját nappali irányából.
- Igen, én - leraktam a kabátomat és elindultam a hang forrása felé, aki éppen a kanapén ült és valamit molyolt a laptopján.
- Milyen volt az első nap? - pillantott rám kíváncsi tekintettel.
- Jobb, mint vártam. Reggel még izgultam, de a legtöbb osztálytársam jó fej és már az évfolyamból is szereztem egy-két barátot. Adam hol van? - néztem körbe, mert feltűnt, hogy nem rontott be a szobába és bombázott kérdésekkel az első napomról.
- Bement a városba munkát nézni, fogalmam sincs, hogy mikor jön haza.
- Nem várhatnánk meg őt is a beszámolómmal? Mert nincs kedvem kétszer elmesélni
- De persze. Addig eszel?
- Persze mi van itthon?
- Hát van tegnap esti kínai kaja maradék, de ha akarsz csinálj magadnak salátát, azt hiszem minden van hozzá a hűtőben - mivel nem voltam a tavaszi tekercs híve, ezért inkább a saláta hozzávalói után kezdtem el kutatni, amiket kipakoltam a a konyhapultra. Közben meghallottam a kedvenc számomat a tévében.
- John nyomj rá hangerőt - kiáltottam majd a zene ritmusára vagdostam össze a hozzávalókat, egy tálba pakoltam őket, majd egy kis Ezersziget öntettel megbolondítottam és már kész is volt. Fogtam egy villát és bevonultam a nappaliba, hogy ott várjuk meg Adamet. Közben egy kisebb vita kerekedett, hogy mit nézzünk a tv-ben, mert John bácsi a híreket akarta, én viszont a Vasember 3-at ami a másik csatornán ment, de miután elvettem tőle a távirányítót és átültem a fotelba feladta a harcot. Már a salátámat is elpusztítottam, mire végre meghallottam az ajtócsapódást az előszoba felől. Felugrottam és a hang felé futottam.
- Adaaam - szegény a cipőjét alig tudta levenni, de én máris a nyakába vetettem magam
- Hello, kicsi lány mi a helyzet? - dobta le a kabátját, hogy meg tudjon tartani.
- Hol voltál? - gyanús volt nekem ez a fiú.
- Az bizony titok - kacsintott rám, ami nekem nagyon nem tetszett - de nyugi holnap megtudod.
- Nem tetszik ez nekem, csináltál valamit?
- Aki kíváncsi hamar megöregszik, viszont, ha nem haragszol, éhes vagyok és inkább te mesélj, hogy milyen volt az első hivatalos napod a Defendersben - feladtam, mert már megtanultam, hogyha beveti a közmondást akkor tényleg felesleges erőlködnöm. Inkább visszavonultunk a nappaliba, és miközben Adam betermelte a tegnapi kínai kaját, meséltem neki a suliról.
- Elég érdekesek az osztálytársaim, de van akivel szívesen barátkoznék, viszont olyan is akikek szeretnék messzire elkerülni.
- Ki az osztályfőnököd? - kérdezte Adam, miközben kivitte a tányérját a konyhába.
- Jason Pierce, akinek egyből leesett, hogy rokonok vagyunk. Nagyon bír téged.
- Ja, Mr. Pierce jó fej tanár, nagyon bírtam a töri óráit.
- Remélem én is fogom és nem fog velem másképp bánni, csak azért, mert az unokahúgod vagyok.
- Nyugi ő nem az a tanár. Ő csak saját magad miatt fog bírni téged, nem miattam - mosolygott rám biztatóan. - Na és mesélj az osztálytársaidról. Milyenek? Hány barátod van már? - imádtam John bácsi lelkesedését.
- Nos, láttam pár szimpatikus diákot, mind az osztályban, mind az évfolyamban. Képzeld Adam, találkoztam Natalie húgával Carolinenal, és az egyik osztálytársával Jeremyvel. Nagyon bírom őket és ma velük meg Natetel, maradtunk kint suli után beszélgetni. Meg van egy osztálytársam Emily, ő is nagyon kedve,s viszont kisebb összetűzésbe kerültem az egyik sráccal - erre mindketten tökéletesen egyszerre felemelték a szemöldöküket és magyarázatot vártak
- Ugye nem mentél neki senkinek? - tette fel a kérdést Adam mire rajtam volt a sor, hogy elképedjek.
- Ez most fájt. Komolyan azt hiszitek, hogy leégetném magam már az első nap? Egyébként, beszólt az egyik gazdag ficsúr, és én csak megvédtem magam.
- Szerintem nagyon helyes, hogy nem hagyod, hogy beszóljanak. A srácot, hogy hívták?
- Ryan Gilbert, egy elkényeztetett kis apuci kedvence, de nem mondom, hogy nem ijesztő a srác.
- Gilbert? Akkor ismerem az apját, Shane Gilbertet. Most osztották be mellém és nagyon szimpatikus ember, szóval szerintem fogtok ti még találkozni Ryannel az iskolán kívül.
- Mi van? Neem, nem, nem, nem. Még csak egy napja ismerem, de máris minden ok nélkül beszólt nekem, szerintem azzal senki sem járna jól, ha mi egy légtérben lennénk huzamosabb ideig.
- Ezt majd még megbeszéljük - ezzel lezártnak tekintette a témát én viszont közel sem, de most nem volt energiám vitatkozni vele, túl fáradt voltam. Felballagtam a szobámba és elfeküdtem az ágyamon. Pár másodpercig bámultam a plafont, de aztán a telefonom pittyegése megzavart a tevékenységemben. Felemeltem a kis készüléket a fejem fölé, hogy megnézzem a zaj okát. Sok ismerősnek jelölés várt a közösségi oldalakon, legfőképp az osztálytársaim és néhány évfolyamtársam azon viszont meglepődtem, hogy felsőbb évesek is megtaláltak. Hirtelen bevillant egy üzenet. "Hello baby láttalak az évnyitón. Adam Cennedy unokahúga igaz? Nagyon dögös vagy koccanhatnánk egyszer suli után."
- Mi ? - és azzal a lendülettel kiesett a kezemből a telefon, egyenesen az arcomra. Azt hiszem eltört az orrom. Iszonyatosan fájt. Valaki meghallhatta a segélykiáltásaimat vagy bármi is volt az a hang amit kiadtam, mert kinyílt az ajtóm, ahol Adam állt meg a küszöbnél és nézte végig a szenvedésemet, ahogy az orromat fogva lefordulok az ágyról közben pedig elkap a röhögő görcs az ismeretlen sráctól.
- Veled meg mi van? - az arc kifejezéséből az jött le, hogy teljesen hülyének néz. Kellett egy perc, hogy újra érezzem az orromat. Felkászálódtam a földről a telefonom után kutatva, majd a kezébe nyomtam hátha tud válaszolni a kérdésemre.
- Ismered? - egy pillanatra elgondolkodott majd mint aki megvilágosodott a homlokára csapott és elkezdte nyomkodni a kis készüléket.
- Ő itt Zachari Johnson. Talán idén lehet végzős. Amikor még a Defendersbe jártam minden áron be akart kerülni hozzám és a barátaimhoz, mivel mi idősebbek voltunk és ő ezzel népszerűvé vált volna, de mindig lepattintottuk, mert nem csíptük a nyalizó gépeket. Úgy tűnik ezzel akar bosszút állni. Nagyon megváltozott, amint látom azóta már menő lett belőle - megmutatta a srác profilképét. Tökéletesen barna haj, fekete farmer és póló, edzőcipővel, körülbelül 180 centi magas lehetett. Az a tipikus sablon srác akibe minden második lány bele van zúgva, de fogalmam sincs miért.
- Adam, nem akarom, hogy ez a gyerek zaklasson - semmi kedvem nem volt egy ilyen idiótához, már a kinézetéből és az írás stílusából is az jött le, hogy sorra szedi fel a csajokat. Hányni tudnék.
- Nyugi holnap elintézem
- Mégis, hogy?
- Emiatt te ne aggódj - kacsintott rám ami még jobban zavart. Mit titokzatoskodik?
- Hagyjuk majd úgyis megtudom - legyintettem
- Mégis mit? - Az a sunyi vigyor. Annyira szerettem volna letörölni az arcáról.
- Amit titkolsz előlem.
- Hidd el hamarabb meg fogod tudni, mint gondolnád - kacsintott és kiment a szobámból. Nem foglalkoztam vele, legalább is próbáltam. Gondolatelterelésképpen vettem egy zuhanyt. Felfrissültem tőle. Elszállt a fáradtságom, ezért leültem az ágyra és végig néztem a tankönyveimet, az órarendemet és azt, hogy milyen füzetek kellenek. A könyveimet látva előre tudtam, hogy a matekot utálni fogom. Viszont az irodalom és a történelem eléggé megfogott. Mindkettőben voltak legendák és mítoszok, de a második sokkal részletesebben taglalta az ősi vámpír és vadász háborút. Annyira elmélyedtem a témában, hogy csak fél tizenkettőkor jutott eszembe, hogy aludni kéne. Bepakoltam a táskámba és elterültem az ágyon,

***

Reggel úgy éreztem magam mint egy hulla. Talán mégsem kellett volna olyan sokáig olvasnom. Egy frissítő zuhany után leszökdeltem a lépcsőn, mert szükségem volt egy pohár tejre. Bizony, amíg mások kávéval meg teával indítják a napot nekem ehhez egy bögre tejre volt szükségem és óriási hisztit tudtam csapni amikor nem kaptam meg. Most viszont ott volt az ebédlő asztalon, rántotta kíséretében. Biztos voltam benne, hogy csak a nagybátyám csinálhatta.
- Jó reggelt! - emlegetett szamár - Jó étvágyat, a szendvicsed a pulton.
- Adam hol van? - kérdeztem miközben elfogyasztottam a mennyei reggelimet. Na igen ezt meg tudtam volna szokni.
- Korán el kellett mennie, ahogy most nekem is. Sok sikert ügyes legyél! - nyomott egy puszit a homlokomra és ki is viharzott a szobából. Elpakoltam az uzsonnámat, felvettem a dzsekimet és elindultam a suli felé egyedül, mivel Jeremynek előbb kellett bemennie és Nate pedig a suli előtt várt meg. Egy kicsit felébresztett a reggeli levegő és a fülemben dübörgő zene így teljesen megjött az életkedvem mire végre megláttam a hatalmas épületet.
- Szia - vettem ki a fülhallgatót amikor Nate mellé értem.
- Szia, na megyünk be? - bólintottam és elindultunk a történelem terem felé ahol az első óránk volt. Fel kellett mennünk a második emeletre ami nem volt épen kellemes egyrészt azért, mert én nem voltam hozzászokva a lépcsőzéshez másrészt iszonyatos tömeg volt majdnem szem elől is veszítettem Natet amikor valaki megragadta a csuklómat, ezzel megállásra kényszerítve.
- Hello, kis Cennedy - úristen. Azt hittem a mai nap jól fog indulni, de óriásit tévedtem.
- Figyelj... Zachari igaz?
- Neked csak Zach - vetette be a "csábos" mosolyát amitől mások elájultak engem viszont bosszantott. Mit képzel magáról?
- Jó Zach, viszont elengednél, mert mennem kell órára? - Megpróbáltam kirángatni a kezemet, de sikertelenül.
- Mi lenne, ha elmennénk valahová suli után? Csak mi ketten.
- Kösz nem - reméltem, hogy ennyivel be is fejeztük, de az arckifejezése egy pillanat alatt megváltozott. Feldühítettem volna, ilyen hamar?
- Nekem senki sem mondott még nemet - hajolt közelebb hozzám -, és te sem fogsz. - Azt csak hiszi... Már épp visszaszóltam volna amikor egy kéz tépte ki az enyémet Zachéből és maga mögé rántott.
- Veszed le a mocskos kezedet az unokahúgomról!
- Adam? - Na Ő mit keres itt?

11. Fejezet

Az órák hátra élvő részében ki kellett töltenünk pár papírt. Megkaptuk a tankönyveket, megbeszéltük az órarendet, ja és persze, mint minden új osztály bemutatkoztunk, mind az ofőnek, mind egymásnak. Kiderült, hogy a vezéregyéniségnek Ryan Gilbert a neve és pénzes családból származott, a szőkeséget Isabel Fordnak a könyvmolyt pedig Cameron Hillnek hívták. Nem jegyeztem meg mindenki nevét, de előbb-utóbb úgyis belevésődnek az agyamba.
- Annabell? - szólalt meg Mr. Pierce miközben az adatkapunkat nézegette. Megijedtem, hogy valamit rosszul töltöttem ki.
- Igen?
- Mondd csak nem vagy a rokona véletlenül Adam Cennedynek? Mert ha jól látom az édesapja a gyámod - annyira éreztem, hogy ez a téma elő fog kerülni.
- De igen, az unokahúga vagyok. John pedig a nagybátyám
- Áh értem, nos Adam remek srác, akkor kezdte itt a tanulmányait amikor én idejöttem tanítani. Igazi bajkeverő volt, de ez nem hatott ki a tanulmányaira hiszem gondolom tudod kitűnő érettségi vizsgát tett majdnem minden tárgyból. Nagyon remélem te is vagy ilyen jó, mint ő.
-Úgy látom megvan az új kis kedvenc - nem tudtam mire vélni Ryan bunkó beszólását, a többiek ugyan nevettek rajta, de én nem hagyhattam szó nélkül.
- Fogd be pénzeszsák, mert a végén még kiderül, hogy apuci plusz költségei miatt vagy itt - a mondatomat elismerő huhogás követte Ryan meg nem számított arra, hogy visszaszólok, ezért csak tátogott, mint a sült hal én meg elégedett mosolyra húztam a számat és folytattam társalgásomat a tanár úrral - nézze Mr. Pierce nagyon örülök, hogy ilyen jó véleménnyel van az unokatestvéremről, a nagybátyám és én is nagyon büszkék vagyunk rá, de lehetne, hogy engem nem az ő alapján ítéljen meg? - nem akartam tiszteletlen lenni, de ezt jobb még az elején tisztázni.
- Persze én nem is mondtam, hogy legyél olyan, mint ő vagy pedig, hogy tőled többet várok el miatta, csak jeleztem, hogy a lazaság és a növekvő társasági élet mellett a tanulásra is lehet koncentrálni - bólintottam. Megkaptuk a szekrénykulcsunkat is ami elég szuper, mert semmi kedvem nem volt a marha nehéz tankönyveimet mindennap összevissza cipelni. A szekrényeink közvetlenül a termünk mellett voltak ami előny mivel a legtöbb óránk úgyis ebben a teremben lesz. A szekrények szorosan egymás mellett voltak, pont mint a filmekben csak, nem számkóddal hanem ugyebár kulccsal. Az egy oldalamon Nate volt a másikon pedig Emily.
- Elég keményen beszóltál Ryannek- szólalt meg Emily.
- De ő kezdte - védtem meg magam, bár nem tudtam miért is - rám senki se gondolja, hogy kis kedvenc vagyok.
- Úgy érzem nem lesztek nagy barátok ez alatt a pár év alatt.
- Túl fogom élni - elköszöntünk Em-től és elindultunk a kijárat felé. Caroline és Jeremy tényleg ott vártak minket a kerítés előtt, ahogyan mondták.
- Sziasztok - egyszerre fordultak felénk és mosolyogtak ránk.
- Hello, na hová menjünk? - tette fel a döntő kérdést Care.
- Hát innen nem messze láttam egy régi játszóteret amikor jöttem reggel, esetleg oda? - Igazán tetszett Jeremy ötlete.
- Nekem okés - néztem Natere aki szintén bólintott.
- Menjünk - intett a fejével Jeremy, hogy kövessük. Tényleg nem volt messze. Megkerültük az iskola épületét és körülbelül tíz perc séta után tényleg ott volt a játszótér. Látszott rajta, hogy rég nem járt itt kisgyerek. Voltak rozsdás hinták, egy fűvel benőtt homokozó, kemény kőből készült padok és egy összegraffitizett mászóka. Nekem viszont mégis tetszett. Az egésznek olyan misztikus hangulata volt. Felültem az egyik pad támlájára, Jeremy a lábam mellé a pad szélére, Caroline és Nate pedig a velünk szemben a hintákon foglaltak helyet.
- Ann honnan ismered a nővéremet? - kezdte a beszélgetést Caroline, miközben egy kis lendületet szerzett a hintázáshoz.
- Csak egyszer találkoztunk a nyáron a The Orleansban. Az unokatestvérem évfolyamtársa volt. Azt mondta nagyon jó barátok voltak, együtt voltak az érettségi vizsgán.
-Áh Adam Cennedy, igaz? - hihetetlen, hogy mindenki ismeri - Nathalie már mesélt róla amikor még a Defenderbe járt. Nektek van testvéretek? - intézte kérdését az eddig néma fiúkhoz.
- Én egyke vagyok.
- Nekem van egy húgom - Jeremy válasza meglepett. Nem tűnt annak a nagy erős bátyó típusnak aki mellett el tudok képzelni egy kislányt.
- Hány éves?
- Idén lesz kilenc. A neve Mia.
- Egyszer bemutatod nekünk? - elfogott a kíváncsiság, Hogy nézhetett ki? Vajon hasonlított Jeremyre?
- Ha ennyire szeretnéd persze - mosolygott rám. Egy pillanatra beállt a kínos csend amit a telefonom hangja tört meg, ami persze mindenkire a frászt hozta.
- John szia! - egy kicsit arrébb mentem a többiektől.
- Ann hol vagy? - tudtam, hogy elfelejtettem valamit. Szólni a nagybátyámnak, hogy nem megyek haza rögtön suli után.
- Jaj, ne haragudj elfelejtettelek felhívni, hogy még egy kicsit kint maradnék néhány barátommal, tanítás után.
- Már is találtál barátokat? Hát ez remek, de legközelebb akkor is szólj, ha ilyen van. Mikor jössz haza?
- Ígérem, és fogalmam sincs. Mikorra menjek?
- Mondjuk 5-re? - a telefonom kijelzőjére pillantottam. Fél három, tökéletes.
- Rendben. Szia.
- Szia- a zsebembe süllyesztettem az apró készüléket és visszamentem a többiekhez.
- Anyukád volt? - kérdezte Caroline.
- Nem, a nagybátyám.
- A szüleiddel mi van? - mástól ez a kérdés indiszkrét lett volna és az illetőt már reflexből elküldtem volna melegebb éghajlatra, de nekik elmondtam.
- Ők már nem élnek, anyukám akkor halt meg amikor születtem apukám pedig körülbelül hat éves koromban. Ezért élek a nagybátyámmal és Adammel - egy pillanatra csend támadt láttam a többiek arcán, hogy elgondolkodtak, majd kétkedve bár, de Jeremy megszólalt
- Apám lelépett amikor a húgom megszületett. Azt mondta sok ez neki és nem bírja a kötöttséget, majd összepakolt és azóta egy szót sem hallottunk felőle - elfogott a méreg. Hogy lehet valaki ekkora paraszt, hogy elhagyja a családját, mert éppen olyan kedve van?
- Micsoda féreg - morogtam az orrom alá.
- Tudom, de megtanultam élni vele, hogy az apámat nem érdekeljük - Caroline és Nate összenéztek úgy tűnt az ő családjukban minden rendben volt aminek örültem. Még rengeteget beszélgettünk, megismertük egymást, és a végén belegondoltam... azt hiszem barátokat találtam és egy törzshelyet amit bár nem mondtunk ki, de nyilvánvaló, hogy az a kis játszótér mostantól a miénk. A telefonom kijelzőjére pillantva konstatáltam, hogy itt az ideje elindulni haza. Kiderült, hogy Jeremy is arra lakik, mint és szóval amikor Caroline és Nate leváltak tőlünk, mi még együtt sétálunk tovább.
- Szép a nyakláncod - azt hittem már sose fog megszólalni. A kezembe vettem a medált és elmosolyodtam.
- Kösz a szülinapomra kaptam
- A nagybátyádtól?
- Nem... a szüleimtől - az arcára az értetlenkedés jelei ültek ki amit meg is tudtam érteni.
- Mi? De azt mondtad, hogy... Mi van? Magyarázd már el kérlek ahelyett, hogy itt vigyorogsz nekem- mi tagadás tényleg élveztem, ahogy próbál találgatni.
- Anyukám csinálta a medált a születésem előtt, de ő már nem tudta nekem odaadni, ezért úgy volt, hogy apától kapom meg a tizenhatodik születésnapomra, de pár évre rá ő is meghalt, de előtte még írt nekem egy levelet és ahhoz tartozott a nyaklánc így olyan mintha tőlük kaptam volna - láttam az arcán, hogy erősen agyal mit mondhatna erre a hírre, de én azt is elfogadtam volna, ha nem mond rá semmit.
- Nagyon durva történeted van.
- Nekem? Szerintem a tiéd erősebb - erről még elvitatkozhattunk volna egy ideig, de megláttam a házunkat - nos én eddig jöttem - álltam meg a kapu előtt.
- Te itt laksz? - mérte végig Jeremy a hatalmas házat majd elismerően bólintott egyet.
- Én viszont most megyek, mert nem akarom, hogy John ne engedjen ki többet, mert elkéstem. Szia - nem tudom honnan jött a gesztus, de megölelt. Nem zavart csak váratlanul ért, de attól még visszaöleltem. Pár másodperc után elengedett.
- Szia - intett és elindult tovább az utcán. Beléptem a bejárati ajtón, bevágtam magam után és hosszan, megkönnyebbülve fújtam ki a bent tartott levegőt. Túléltem az első napot. 

10. Fejezet

Már megint késésben voltam. Miért van az, hogy a filmekben minden lány időben és tökéletes kinézettel ébred? Én olyat miért nem tudok? Most is alig tizenöt percem volt elkészülni, mert a hülye ébresztő óra nem abban az időben szólt amikor én azt akartam hanem húsz perccel később. Fogalmam sincs miért, de most időm sem volt gondolkodni rajta. Gyors zuhany, még gyorsabb felöltözés (piros pont amiért tegnap este kikészítettem a ruhámat), táskával a vállamon lerobogtam a konyhába, ahol már érezni lehetett a kissé égett pirítós illatát ami azzal volt egyenlő, hogy Adam a reggelivel próbálkozott. Az ebédlőben tányérok, tojás héjak, szénné égett kenyérdarabkák fogadtak mindenfelé.
- Adam élsz még?
- Itt vagyok - jelent meg egy jégkockát nyomva az egyik ujjhegyére.
- Hadi sérülés?
- Nem vagyok szakács.
- Hát most már tudom mit fogsz csinálni amíg John bácsi és én nem vagyunk itthon. Összetakarítasz és megtanulsz főzni - kerestem neki egy ragtapaszt, beleittam az egyik pohár almalébe, felkaptam egy viszonylag ép állapotú pirítóst puszit nyomtam a sérült unokatestvérem arcára és az ajtó felé rohantam.
- Mennem kell már így is késésben vagyok. Isteni a pirítós, de azért gyakorolj még egy kicsit, szia! - A kabátommal a kezemben kiléptem a kapun és sietősen az iskola felé vettem az irányt. Út közben a reggelimet majszolva, fülessel a fülemben próbáltam oldani a gyomromban keletkezett óriási görcsöt. Alapjáraton húsz perc lett volna az út, de mivel tíz perccel később indultam otthonról futhattam, hogy időben odaérjek. Nate már a hatalmas épület előtt várt. Vettem egy mély levegőt és odamentem hozzá.
- Szia
- Szia. Na izgulsz már?
- Csak tegnap este óta és te?
- Amióta látom bemenni ezt sok embert én is. Nekik olyan természetes, hogy itt vannak. Mi meg, kezdő zöldfülűként, sunnyogunk be, fogalmunk sincs mi merre van, nem ismerünk senkit és semmit - kicsit hirtelen ért ez az indulat zuhatag, de teljesen igaza volt. Egy pillanatra beállt a csend. Fel kellett készülnöm. Vettem egy mély levegőt és elindultam az ajtó felé, Nate pedig mögöttem. Annyira más volt így látni az előteret. Tele volt felsőbb évesekkel. Tegnap az egész iskolában csend volt ma viszont már a nyári sztoriktól volt hangos az egész épület. Az aulában egy tábla volt felfüggesztve, hogy az új osztályoknak melyik terembe kellett menniük. Vörös Vadászok 9. osztály, 11-es terem. Bárcsak tudtam volna, hogy az hol van. Kérdőn Natere pillantottam hátha ő okosabb, mint én, de ő csak meredten bambult maga elé. Legyezni akartam az arca előtt, hogy észhez térjen amikor elkapta a csuklómat és elkezdett húzni az egyik folyosó felé.
- Tudom hol van a termünk
- Mégis honnan?
- Tegnap korábban jöttem a szimulációra, hogy legyen egy kis időm bejárni az iskolát, hogy ma ne tévedjek el. Kapóra jött. Látod milyen jó, hogy együtt jöttünk? Különben most itt állnál tök esetlenül, hogy merre kell menni - okos, de az egó nagyon nem tetszett ott a mondat végén. Én is megoldottam volna!
- Oh Nate hálám üldözni fog a sírig. Mi lenne velem nélküled? - reméltem, hogy kihallatszott a hangomból a szarkazmus. Csak vigyorogva hátrafordult és rám öltötte a nyelvét, mint egy rossz óvodás. A termünk az iskola egyik eldugottabb szakaszában volt. Olyan volt az egész, mint egy kisebb labirintus. Eleve a három emeletes épület plusz könyvtár, kiképzőterem és a varázslóknak egy hatalmas labor és hozzátartozó szertár a különböző főzeteik miatt. A terem nem volt túl nagy, mivel az osztályunk is csak húsz főből állt. Három sorban álltak a két személyes padok, némelyikhez már lepakoltak azok akik előttünk érkeztek. Lepakoltunk az ablak melletti második padra majd alaposabban szemügyre vettem az osztálytársainkat, de mielőtt alaposabban szemügyre vehettem volna bárkit is egy lány jelent meg a pad előtt bájosan vigyorogva.
- Sziasztok! Emily Collins vagyok, de szólítsatok csak Em-nek - nyújtotta a kezét először Nate felé.
- Nate Colton - mosolygott vissza és rázott vele kezet, majd a lány rám pillantott és most felém nyújtotta a kezét.
- Ann Cennedy - csúsztattam a tenyeremet az övébe és illedelmesen mosolyogva köszöntöttük egymást.
- Lenne egy kérdésem ami remélem nem túl indiszkrét - kérdőn néztünk rá, hogy folytassa - ti együtt jártok?- minden kérdésre számítottam csak erre nem. Attól még, hogy együtt jöttünk suliba és egymás mellé ültünk máris együtt járunk? Jó tudni. Szerintem pont olyan döbbent arckifejezésem lehetett mint Natenek amikor összenéztünk. Pár másodpercig csak meredtünk a másikra aztán egyszerre tört ki belőlünk a nevetés. Szegény Emily meg csak nézett, hogy mi lehetett ilyen vicces abban amit mondott.
- Nem Em, nem járunk együtt - még jó, hogy drága barátom válaszolt helyettem, mert nem voltam olyan állapotban, hogy megszólaljak, mivel még mindig kapkodtam a levegőt a nevetés utóhatásaként.
- Oh bocsi csak azt hittem... - mintha egy kicsit elpirult volna. Hirtelen belém csapott a felismerés, de vissza kellett fognom magam, hogy csak egy kis kuncogást hallassak.
- Semmi gond, de tényleg csak barátok vagyunk hiszen tegnap találkoztunk először- nyugtattam meg szegény lányt. Mintha felcsillant volna a szeme és amikor rám pillantott én csak alig láthatóan bólintottam jelezve neki, hogy tőlem szabad a pálya viszont mielőtt bármit is válaszolhatott volna megszólalt a csengő. Furcsa dallam volt. Rövid, de mégis figyelem felkeltő. Akkor vettem csak észre, hogy tanterem már teljesen megtelt. Vagyis egy-két hely kimaradással. Hirtelen kivágódott az ajtó és egy magas, körülbelül a harmincas éveinek elején járható, férfi lépett be a tanterembe egy köteg lappal a kezében. Rövid fekete haja volt, világoszöld szeme izgatottan csillogott. Inget viselt kék nyakkendővel és farmer nadrággal. Egyáltalán nem úgy nézett ki, mint egy tanár. Túl lazának tűnt ehhez a szakmához, persze ez csak kinézet alapján.
- Jó napot újdonsült diákok! Jason Pierce vagyok az osztályfőnökötök illetve a történelem tanár. Szólítsatok csak Mr. Piercenek - a karórájára pillantott, majd ismét ránk - Mielőtt megbeszélnénk a fontosabb iskolai teendőket és megkapnátok az iskolai egyen pólótokat ki kell mennünk az udvarra meghallgatni az igazgató évnyitó beszédjét - fájdalmas arckifejezéssel indultunk el a hosszú folyosón a kijárat felé. Mire kiértünk a többi osztály már körbeállta azt a kisebb dombot az udvar közepén ahová most éppen az igazgatónő sietett. Megkocogtatta a kezében lévő mikrofon fejét aminek iszonyatos sípolás lett a következménye. A fülemhez kaptam a kezemet, hogy elnyomjam a hangot.
- Elnézést kérek - nem nézem el - Szép napot, kedves tanárok és diákok! Üdvözlök mindenkit a The Secret Defender újabb tanévnyitóján...- mivel az évnyitókon sose történik semmi érdekes gondoltam megnézem magamnak egy kicsit mind az osztály, mind az évfolyamtársaimat. A fiúk és a lányok körülbelül egyenlő arányban oszlottak el az osztályban. Legelöl egy magas szőke hajú fiú állt, az arcát nem láttam, mert háttal volt nekem, de már a testtartásából és a körülötte lévő kisebb csapat fiúkból és lányokból azt következtettem ki, hogy erős vezéregyéniség. Aztán kicsit arrébb egy srác könyvvel a kezében teljesen kizárta a világot, láttam még különcöket furcsa ruhákban és egy nitrogén szőke hajú szépséget akin kissé tovább időzött a tekintetem mint kellett volna, mert fogalma sem volt, hogy kerülhetett az erősek közé, de valami azt súgta jobb, ha vigyázok vele. De voltak átlagos emberek is akik csak álltak és csendben hallgatták az igazgatónő beszédét. Az évfolyamot végig nézve láttam néhány érdekes arcot, de pár kivételével bárkivel szívesen beszélgettem volna. Ahogy pásztáztam a tömeget megakadt a szemem egy lányon. Hosszú barna haja volt és épp a mellette álló fiúval beszélgetett halkan, nehogy feltűnjön bárkinek is. Olyan ismerős volt. De honnan? Hosszú, derékig érő barna haj, kecses testtartás, szép testalak, világosbarna szemek. Hol láttam én már ilyet? Minél tovább néztem annál ismerősebb volt és amikor végre leesett miért felém fordította a fejét. Először felhúzta a szemöldökét majd ő is elkezd erősen szuggerálni, de nincs ideje alaposabban megnézni, mert Nate legyezett az arcom előtt, hogy vissza kell mennünk a terembe. Észre sem vettem, hogy Ms. Marshall végzett is a beszéddel.
- Várj egy kicsit - fogtam meg a karját, hogy egy kicsit lemaradjunk a többiektől.
- Mire? - de már nem tudtam megválaszolni a kérdését, mert valaki hátam mögött a nevemet mondta.
- Annabell Cennedy ,igaz? - fordultam meg és a lánnyal találtam szembe magam és a barátjával.
- Csak Ann, te meg ha nem tévedek Caroline Ross - ráztunk kezet mosolyogva - ne haragudj, hogy úgy bámultalak csak először nem tudtam honnan vagy ilyen ismerős aztán rájöttem, hogy nagyon hasonlítasz a nővéredre.
- Én is azért néztelek, mert Natalie nagyjából leírta, hogy nézel ki. Átlagos termet, hosszú szőke haj, ja és persze vadász is vagy - köhintést hallottam a hátam mögül mire leesett, hogy mekkora bunkó is vagyok.
- Ne haragudj - fordultam Nate felé és közelebb húztam magunkhoz - Caroline ő itt Nate. Nate, Caroline - olyan hülyének éreztem magam amíg meg nem láttam a Caroline mögött csendben álló sötét barna hajú srácot akivel beszélgetett az évnyitó alatt.
- Jeremy vagyok - fogott kezet velem ő is.
- Ann - mosolyogtam rá. Magasabb volt nálam, barna haja kissé szétállt, sötétbarna szeme csak úgy csillogott.
- Nem kéne visszamennünk az osztályba?
- Basszus, de. Nem kéne rögtön elvágnunk magunkat az ofőnél azzal, hogy az első adandó alkalommal elkésünk - még mielőtt rohanásba kezdtünk volna újdonsült barátaink felé fordultam- Órák után beszélgethetnénk egy kicsit - összenéztek majd egyszerre bólintottak - Megvártok kint a kerítés előtt?
- Persze - intettünk nekik majd fénysebességgel indultunk meg a termünk felé. A tanár szerencsére nem volt bent, a többiek azt mondák, hogy fel kellett mennie a tanáriba, de fél percen belül itt lehet. Amint letettük a fenekünket a székre betoppant Mr. Pierce.