22. Fejezet Kai Evans

Reggel olyan szépen elterveztem, hogy mit fogok, mondani Ann-nek, hogy megkedveljen, de ez azonnal semmissé vált amikor az első óra előtt majdnem fellökött, de hát mégiscsak én vagyok a nagyobb szóval ő esett volna el amit nem hagyhattam. Viszont ismét óriási elégedettséggel töltött el amikor felfogta, hogy tulajdonképpen én mentettem meg attól, hogy seggre üljön a folyosó közepén. Felnézett rám, karjaim a dereka köré fonva, ő pedig szorosan a mellkasomnak simulva és ettől hirtelen beindult a fantáziám.
- Bellám, minő meglepetés, hogy ismét egymásba botlottunk - az új beceneve hallatán felvonta a szemöldökét, kiszabadította magát a kezeim közül és hátrált egy kicsit. Gondoltam, hogy nem sokan hívják így, pont ezért is kezdtem el én.
- A nevem Ann, senki sem hív Bellának - keresztbe fonta a karját a mellkasa előtt mitől nevetnem kellett majd közelebb léptem hozzá, mire levegőért kapott. Nagyon helyes.
- Nem is kellett sokáig várnom, hogy te áruld el a neved. Viszont az Annabell névnek nem csak az Ann lehet a becézése és, mint mondtad senki sem hív Bellának ezért én leszek az első - túljártam az ezén.
- Senki sem kért meg arra, hogy becézgess - a hangja elhalt a mondat végére amiből nekem az jött le, hogy nyerésre állok.
- Tudom, hogy tetszik, csak azért mondod, mert el akarod hitetni magaddal, hogy közömbös vagyok számodra - na erre olyan villámokat kezdett szórni a szeme, hogy egy pillanatra meg is ijedtem.
- Na idefigyelj Kai Evans. Nem tudom mit akarsz tőlem, de tegyél, le róla, mert nálam semmi esélye egy ilyen önelégült, nagy arcú, szoknyavadásznak, mint te. Én nem leszek a sokadik azok közül akiket elcsábítottál - beszéd közben felágaskodott és az ujjával a mellkasomat bökdöste. Amint befejezte azonnal elviharzott. Remek, ennyit arról, hogy bevágódok nála, de nem adom fel, mert tudom, hogy érez irántam valamit. Viszont csajcsábásznak tartott ami nagyon nem tetszett, mivel igaz sem volt. Ezt mindenképp el akartam mondani neki mielőtt még mindennek elhordana a többiek előtt. A közös edzésünkön akartam beszélni vele, de pechemre az udvaron voltunk valami akadálypályán és pont neki meg annak a Gilbert gyereknek kellett bemutatniuk a feladatot. Ahhoz képest, hogy Nate szerint nem kedvelik egymást tökéletesen egyszerre mozogtak a pályán, viszont volt egy pillanat, a gerendánál amikor a lány mintha elbizonytalanodott volna, de olyan rövid ideig tartott, hogy szerintem csak én vettem észre. A fiú megragadta a csuklóját és úgy húzta maga után. Valamiért nagyon viszketett az öklöm, hogy bemossak neki egyet amiért egyáltalán hozzáért. Jesszusom miket beszélek? A düh biztos kiült az arcomra, mert arra eszméltem fel, hogy Jeremy vihogva a vállamba bokszol.
- Mi a helyzet Evans? - tökéletesen tisztában volt vele és a mellette álló Nate is, de az arcukra volt írva, hogy nagyon élvezik, hogy húzhatják az agyamat.
- Semmi.
- Látjuk - vigyorogtak, mire dühösen néztem rájuk ezzel végre elszakítva a tekintetemet a kis párosról - Ugye tudod, hogy most nagyon utál téged?
- Dehogy utál, csak azt hiszi. De segítenetek kell, hogy beszélhessek vele négyszemközt, mert az viszont nagyon zavar, hogy csajcsábásznak gondol.
- Miért, nem vagy az? - kérdezte Nate gúnyosan, de tudtam, hogy csak viccel.
- Bármilyen hihetetlen is, de nem - nyújtottam ki a nyelvem.
- Szerintem el tudnánk intézni - szólt közbe Jeremy és ördögi vigyor ült ki az arcára, ami kissé megijesztett, de nem foglalkoztam vele, mert az én oldalamon álltak. Az edzés további részében nekünk kellett teljesítenünk az akadálypályát, de én akarva-akaratlanul is állandóan Ann felé nézegettem aki valamit nagyon beszélt Raynnel, de aztán rövid időn belül ott is hagyta a fiút. Amikor odanéztem egyszer láttam, hogy engem figyel. Összeakadt a tekintetünk amitől majdnem leestem a mászófalról mire a párom meg is jegyezte, hogy szerencsétlen vagyok. Befejeztük a feladatot és én azonnal elindultam a szőkeség felé aki ezt észrevette és a csengő hallatára azonnal az öltözők felé menekült, de nem elég gyorsan ugyanis az ajtó előtt elkaptam a karját és magam felé fordítottam.
- Állj meg Bella, hallgass meg - már nyitottam a számat, hogy magyarázkodjak, amit mindennél jobban utálok amikor megjelent mellettünk Richards edző.
- Ms. Cennedy kérem vigye be ezt a dossziét a szertárba - bólintott, elvette a lapokat a tanár kezéből majd egy győzelemittas pillantást követően eltűnt a szertár ajtaja mögött. Engem nem fog ilyen könnyen lerázni, utána mentem.
- Akkor is elmondanom amit akarok.
- Te ide be sem jöhetsz - dühösen levágta a mappát az asztalra és már ment volna ki, de nem volt más választásom megint magamhoz kellett húznom, hogy egy kicsit nyugton maradjon.
- Nem érdekel - simítottam végig az arcán. Ezt meg miért csináltam? Ekkor hirtelen becsapódott az ajtó. A lány azonnal a hang felé kapta a fejét amikor kattant a zár. Annabell szeme kikerekedett, rám pillantott, majd az ajtóhoz rohant és dörömbölni kezdett rajta.
- Richards edző! Bent maradtunk! Engedjen ki! Segítség - semmi reakciót nem hallottunk kintről.
- Szomorú. Most kénytelen leszel meghallgatni - a tekintete riadt lett, szerintem még azt is kinézi belőlem, hogy itt fogom őt megerőszakolni. Ott még azért nem tartunk. Megvárom szépen amíg ő akar majd leteperni engem.
- Segítség! Valaki engedjen ki! - nem adta fel ezért kénytelen voltam cselekedni. Magam felé fordítottam és lassan húztam el az ajtótól. Sóhajtott egyet majd leült az egyik szivacsra és a falnak támasztotta a hátát. Én is odaültem, de persze tartottam tőle a tisztes távolságot.
- Figyelj Bella, nem értem miért gondolod a legrosszabbat rólam. Nem vagyok én olyan rossz srác, mint hiszed - mosolyogtam rá.
- Dehogyis elvégre merő jóságból ontod magadból a perverz beszólásokat - nézett rám szemrehányóan.
- Ezt hozod ki belőlem, nem tehetek ellene - kacsintottam, mire megforgatta a szemeit, de láttam, hogy egy mosolyt próbál elfojtani. Nyert ügyem van - De komolyra fordítva a szót. Nem vagyok nőcsábász - erre csak hitetlen egy hitetlen tekintetet kaptam. Miért olyan nehéz ezt elhinni? - Nekem nem minden lány kell, csak egy, de őt bármi áron megszerzem - szerintem vette a célzást, mert egy pillanatra lefagyott és szinte észrevehetetlenül távolabb húzódott tőlem. Beállt a csend. Egyikünk sem szólalt meg. Ő a fejét a falnak döntötte és a tekintetét a plafonnak szegezte. Nem bírtam levenni róla a szememet. Figyeltem ahogy mindegy egyes levegővételénél emelkedik a mellkasa és azt, hogy ajkai enyhén szétnyíltak. Azt hiszem még sose láttam gyönyörűbbet. Te jó ég milyen nyálas gondolatokat kelt bennem ez a lány? Nem vagyok magamnál. Pár perc múlva azonban megunta és dühös tekintettel fordult felém.
- Befejeznéd a szemeddel való meztelenítésemet? Kezdesz egyre jobban bosszantani - nem állt messze az igazságtól, de még mindig nagyon édes volt mérgesen ezért úgy éreztem muszáj húznom még egy kicsit az agyát.
- Ezt hozom ki belőled Bella? - húzódtam lassan közelebb hozzá, de ő egyre csak menekült. Viszont amikor az oldala a falnak ütközött láttam a szemében a riadtságot, amikor rájött, hogy csapdába esett - A rosszlányt? - hallottam ahogy levegő után kap és ez elégedett vigyorra késztetett, mert fogalma sem volt mire készülök. Alattomos módon a dereka után kaptam magam alá fordítottam és elkezdtem csikizni. Azonnal elkezdett sikítozni és próbált lelökni magáról, de erősebb voltam nála.
- Mit csinálsz? Kai engedj el - alig értettem mit mond nevetés közben. Láttam, hogy még a könnye is kicsordul. - Kérlek, nem kapok levegőt - nyögte ami nekem eléggé félreérthetően jött ki. A nagy hadonászásban Ann kiütötte a kezemet amivel támasztottam magam és előreborultam, de pont az arca előtt pár centivel sikerült megállnom. Nem kellett volna. Olyan közel voltam hozzá, hogy éreztem a leheletét a nyakamon. Meg akartam csókolni és tudom, hogy nem állított volna le, de ahogy közeledtem volna felé szinte egy pillanat alatt történt az egész. A vállamnál fogva lelökött magáról így ő került felülre és diadalittasan tartotta fel a kezét és küldött felém egy "vesztettél" pillantást én viszont csak feküdtem alatta és vigyorogva vártam mikor fogja fel, hogy tulajdonképpen a csípőmön ül. Ez pár másodperc múlva be is következett. Maga alá nézett és úgy ugrott le rólam mintha az áram rázta volna meg. Nevetve tápászkodtam fel, de ő addigra már a szertár másik felében volt, de még innen is láttam, a vörös tűzrózsákat az arcán bármennyire is el akarta takarni őket.
- Mi a baj Bellám? - a hátrálását a szekrény akadályozta engem viszont semmi. Minden egyes lépésemnél levegő után kapott míg olyan közel nem voltam hozzá, hogy a testünk szinte összeért. - Félsz, hogy a végén megkedvelsz? - nem szólt, de nem is kellett. Tekintetemet az övébe fúrtam és akkor döntöttem el, hogy francba a szabályokkal. Lassan közeledtem felé és a legnagyobb megdöbbenésemre nem próbált meg elhúzódni. Már szinte éreztem az ajkamat az övén, amikor meghallottam, hogy kattan a retesz és egy pillanattal később kivágódott az ajtó, de mi addigra már legalább egy méterre voltunk egymástól.
- Maguk meg mi a fenét keresnek itt? Már rég megy a negyedik óra - Richards edző eléggé le volt döbbenve annak ellenére, hogy tulajdonképpen miatta ragadtunk bent. Amit persze egyáltalán nem bántam.
- Maga zárt be ide minket - szólt vissza a lány.
- Én aztán biztos, hogy nem.
- Dehogynem. Beküldött, hogy hozzunk be egy mappát aztán ránk zárta az ajtót. Még kiabáltunk is, de senki sem nyitotta ki.
- Először is Annabell Cennedy azonnal vegyen vissza ebből a hangsúlyból - itt hatásszünetet tartott.
- Elnézést - hajtotta le a fejét Ann.
- Másodszor pedig, biztos, hogy nem én voltam, mert tudtam, hogy bent vannak, viszont amikor erre jöttem és láttam a zárt ajtót azt hittem maguk zárták be miután kimentek. Biztos Mr. Cennedy volt véletlenül. Most pedig azonnal menjenek az órájukra én meg majd igazolom a késésüket - mire kettőt pislogtam már el is tűnt Ann pedig azonnal berohant az öltözőbe én viszont nem siettem, ha már egyszer igazolják. Miközben sétáltam a földrajzórámra konstatáltam, hogy már húsz perc elment belőle vagyis több mint fél óráig voltunk bezárva. Hihetetlen, hogy az edző pont a legrosszabb pillanatban tudott kiszabadítani minket. Belépve a terembe minden szem rám szegeződött, a tanár pedig csak rosszallóan rám pillantott majd a padok felé biccentett és visszafordult a táblához. Ennél azért nagyobb reakcióra vártam. Legalább kérdőre vonhatott volna, hogy hol voltam. Helyet kerestem amikor Jeremy integetett a harmadik padból, hogy üljek oda. Levágódtam mellé majd felé fordultam, ő viszont csak vigyorgott, ami nagyon nem tetszett nekem.
- Miért érzem úgy, hogy nem kell beszámolnom arról, hogy hol voltam?
- Az tényleg nem fontos, csak arról, hogy mi történt odament - nagyon gyanús volt nekem a srác.
- De honnan... Te voltál. Nem is Richards edző vagy Adam zárt be minket, hanem te.
- Nana, azért nem egyedül dolgoztam. Volt ám nekem egy tettestáram is és szerintem nem kell őt megneveznem - válaszolt azzal a sunyi mosollyal és a tábla felé fordult és megvárta amíg összerakom magamban a képet. Az óra alatt ő és Nate azt mondták, megoldják, hogy kettesben tudjak beszélni Ann-nel. Nem hittem, hogy ilyen gyorsan fognak cselekedni.
- Te idióta mi lett volna, ha nekem esik? - boxoltam bele a vállába, hogy rám figyeljen.
- Ahogy az arcodat nézem semmi jele testi sérülésnek szóval inkább köszönd meg és mondd el végre, hogy mi volt - elmeséltem neki mindent. Néhol még én is beleremegtem ahogy visszaemlékeztem - Szóval nem sült el olyan rosszul a dolog - fejtette ki a véleményét Jer amikor szünetben mentünk a következő terembe. Ekkor megjelent Caroline aki egy gyors "bocsi el kell rabolnom egy pillanatra " kíséretében megragadta Jeremy kezét és eltűnt vele a sarkon.
- Hello haver - ült le mellém hirtelen Nate. Hogy a fenébe került ide? - Van pár percem gondoltam benézek - ugyanaz a vigyor ült az arcán, mint a legjobb barátjának.
- Nem hiszem el, hogy tényleg megcsináltátok.
- Miről beszélsz? - erre csak egy szemrehányó pillantást kapott válaszul - Ne már, hogy Jer már el is mondta? Azt hittem, hogy még agyalni rajta egy kicsit. Amúgy meg ezt akartad nem?
- Nem... De... csak beszélni akartam vele ez viszont sokkal több volt.
- Oh tisztában vagyok vele - nevette el magát. Áhá, vagyis ő hallotta Ann változatát is.
- Elmondta neked mi volt? - égetett a kíváncsiság, hogy mit mondott neki.
- Sajnálom, nem adhatom ki a legjobb barátomat - kacsintott rám. Ebből a kis mozdulatból tudtam, hogy mindent elmondott neki és azt is, hogy van esélyem. Már épp kérdeztem volna amikor megszólalt a csengő.
- Mennem kell, de majd beszélünk csáó - intett és el is tűnt a teremből. Úgy érzem lesz min agyalnom egy ideig.

21. Fejezet

Szinte el is felejtettem, hogy megint a varázslókkal lesz az edzésünk, de Caroline eszembe juttatta, amikor az öltözőben szinte nekem ugrott.

- Beszéltél vele? Nate azt mondta, hogy nem voltál első órán. Mi történt? Mondd már.

- Ha hagynál szóhoz jutni elmondanám - nevettem fel barátnőm viselkedésén, majd öltözés közben elhintettem pár infó morzsát, hogy húzzam egy kicsit az agyát, mivel a többiek nélkül úgysem mondok neki semmit. Az udvaron kellett gyülekezni, ugyanis Richards edző állítólag valami meglepetést tartogat a számunkra. Megláttam Adamet és gyorsan odarohantam hozzá mielőtt még eltűnt volna a szemem elől.

- Adam - fogtam meg a karját mire végre felém fordult.

- Szia hol voltál reggel? Nem is láttunk elmenni.

- Siettem, mert dolgom volt, de csak azt akarom mondani, hogy valamelyik szünetben keresd meg Ms. Ramsayt. Beszélni szeretne veled.

- Mégis miért?

- Azt majd ő elmondja - és még mielőtt kérdezősködni kezdhetett volna egy titokzatos mosoly társaságában otthagytam és visszamentem a barátaimhoz. Pont befejeztem a reggeli beszélgetésünk felvázolását a hippi tanárnővel amikor megjelent Mr. Richards és szokásához híven hozta magával a megafonját is.

- Diákok! Amíg még szép az idő szeretném megmutatni maguknak az iskola akadálypályáját ami mind az állóképességüket, mind a csapatmunka készségüket fogja fejleszteni. Kövessenek - összenéztünk, majd egy vállrándítást követően elindultunk az iskola egy újabb eldugott részébe. Amikor befordultunk az épület mögé tátva maradt a szánk. Ez nem egy sima akadálypálya volt. Úgy nézett ki, mint amit egyenesen a hadseregtől hoztak el nekünk. Volt ott mászófal, gerenda, minden amire az úgymond "kiképzésünkhöz" szükség lehetett.

- Ms. Cennedy és Mr. Gilbert fogják kezdeni - hogy kik? Ryan felé kaptam a fejem aki még annyira sem volt elragadtatva az ötlettől mint én. Minden voltunk mi, csak egy csapat nem. Mindketten előreléptünk. Haboztunk egy kicsit, hogy ugyan most mit kéne tennünk amikor hirtelen éles süvítés szerű hangot hallottam bal felől, de még így is éppen, hogy sikerült az arcom előtt pár centivel elkapnom a sebesen szálló nyílvesszőt. Mi a fene? Igaz, hogy a vége nem volt hegyes, mivel valami kis szivacs volt a rajta, de akkor is legalább figyelmeztethetett volna.

- Nem rossz Ms. Cennedy, de még így is majdnem eltalálta.

- Ha szólt volna a tanár úr talán felkészültem volna rá - dobtam el a nyilat.

- Az igazi harcmezőn nem leszek ott, hogy szóljak, ha esetleg lőnek. Oldják meg - már épp visszavágtam volna amikor egy újabb nyíl repült felénk amit most Ryan ütött el, majd megragadta a csuklómat és belökött az egyik fa mögé. Kilesett, majd intett, hogy menjek mellé. Odarohantam, majd a válla alatt kinéztem én is a fa mögül arra ahol a mászófal helyezkedett el. Már csak pár méter és egy hatalmas nyílzápor választott el minket tőle. Viszont feltűnt valami. Volt egy rendszere. 

- Te is látod, hogy...

- Rendszeresek a kilövések? Igen.

- Három másodpercenként. Először mellettünk aztán pedig a fal mellett. 

- Amikor jelt adok futunk - bólintottam, majd feszülten figyeltem és számoltam. 

- MOST! - üvöltötte és szinte kirobbantunk a fák közül. A mászófalhoz érve Ryan térdére lépve felrugaszkodtam a tetejére majd megragadtam a kezét és felhúztam magam mellé. Leugrottunk a túloldalon és a gerenda felé vettük az irányt, de én ott megtorpantam. Ez nem volt olyan magasan, de tudtam, hogy ezen sem vagyok képes átmenni. 

- Mozogj már! - sürgetett.

- Én itt nem tudok átmenni - gyengének éreztem magam, mivel Ryan így is állandóan csak beszólogatott nekem erre most kénytelen vagyok neki bevallani a hibámat. 

- Azt hittem, ha már legendás vagy, nem riadsz vissza egy kis egyensúlyozástól. Na gyere - ragadta meg a kezemet és felhúzott maga után az emelvényre. Görcsösen kapaszkodtam belé miközben végig a hátát néztem, hogy a tekintetem véletlenül se térjen ki a föld irányába. Igaza volt. Dühített a tudat, hogy gyenge vagyok, hogy a segítségére szorultam. Olyan gyorsan átértünk, hogy szinte fel se fogtam. Leugrott, majd elengedett és hátranézett, hogy megmaradok-e, de csak küldtem felé egy magabiztos pillantást és megiramodtam a következő akadály felé ami a kötél volt. Egymásra néztünk és mint akik olvastak egymás fejében egyszerre rugaszkodtunk el, kapaszkodtunk meg a kötélben és lendültünk át a hatalmas mocsár szerűség felett. Amikor lerendeztük az összes feladatot megálltunk Richards előtt aki lenyomta a stopperét (amit észre sem vettem, hogy a kezében van), majd ránk nézett. 

- Három és fél perc. Nem rossz ahhoz képest, hogy most csinálták először. Ahogy láttam egész jól együtt tudtak dolgozni. Van valami megjegyzésük esetleg a másik munkájával kapcsolatban? - na itt már vártam, hogy Ryan beszámoljon arról, hogy beijedtem a gerenda előtt, de nagy meglepetésemre csendben maradt. Csak a fejét rázta. Az edző rám pillantott mire én is hevesen követtem Gilbert példáját. - Nos rendben, ez esetben maguknak az a jutalom, hogy leülhetnek. A többiek viszont készüljenek fel, mert most maguk következnek - amikor elment akkor vettem csak észre, hogy lihegek, mint egy őrült. Ez a kör teljesen lefárasztott. Viszont valami nem hagyott nyugodni, már épp fordultam volna Ryan felé, de már hűlt helye sem volt, de kiszúrtam ahogy az egyik pad felé megy. Utána mentem és leültem a pad másik felére és felé fordultam. 

- Nem mondtad el Richards-nak, hogy van egy gyengém. Miért? - egy pillanatig azt hittem nem is hallotta majd felém fordult és lazán megvonta a vállát. 

- Mert egyrészt nem szokásom beköpni másokat, másrészt pedig most, hogy tisztában vagyok a hibáddal tudom, hogy mindent meg fogsz tenni, hogy legyőzd, mert nem szereted, ha ilyennek látnak, mint én abban a pár másodpercben akkor - teljesen rátapintott a lényegre, de semmi kedvem nem volt elmondani ezt neki. Már azt hittem, hogy megmarad a csend amikor ismét megszólalt - De ettől még ne hidd, hogy barátok vagyunk. Még mindig azt gondolom, hogy nem vagy teszel eleget ahhoz, hogy elhiggyék, legendás családból jöttél. Nem nagyon foglalkozol ezzel.

- Mert én nem a családnevem miatt akarok különleges lenni, hanem magam miatt - ezzel felálltam és otthagytam. Nem bosszantott fel ugyanis teljesen igaza volt. Nem érdekel, hogy "legendás" vagyok, de legalább én is elmondhattam neki amit gondolok róla még ha burkoltan is. Átmentem egy másik padhoz, felültem a támlájára és a többieket figyeltem. Nate egy lánnyal volt aki szegénykém olyan esetlen volt, hogy nem csodáltam, hogy a srác kikészült tőle. Caroline folyamatosan dirigált a párjának, de még így is jók voltak és Jeremy úgy hárította a nyilakat varázslattal mintha erre született volna. Igaz néha ők is meginogtak, de nagyszerűen hárították az akadályokat. A pillantásom mégis mindig valahogy visszakúszott Kai Evanshez. Nem akartam őt nézni mégis mintha valami kényszerített volna rá, de egyszer amikor odafordultam pont ő is engem figyelt. Még távolról is megrendített az a szempár. A párja végig beszélt neki, de még csak úgy sem tett mint aki figyel rá. Egyenesen a szemembe nézett amikor végeztek a pályán azonnal elindult felém, nem akartam vele beszélni. Tudtam, hogy piszkálta a csőrét amit reggel mondtam neki, de én nem hagyom, hogy elcsábítson. Hálaistennek pont megszólalt a csengő ezért fénysebességgel kezdtem el száguldani az öltöző felé, de még így is utolért és a karomnál fogva fordított vissza magához.
- Állj meg Bella, mondanom kell valamit - de még mielőtt belekezdett volna Richards edző jelent meg mellettünk.
- Ms. Cennedy kérem vigye be ezt a dossziét a szertárba - bólintottam, majd mielőtt követtem volna vetettem egy "Ez van" pillantást Kai-ra, de ő nem adta fel. Bevittem a mappát a kis szobába amikor utánam jött.
- Már pedig akkor is elmondom akit akarok.
- Te ide nem jöhetsz be - dühöngtem amiért nem hagyott békén. Ledobtam a köteg lapot az íróasztalra és már mentem volna ki amikor ismét elkapta a karomat.
- Nem érdekel - simított végig az arcomon amikor hirtelen becsapódott az ajtó. A hang felé kaptam a fejem amikor kattant a zár. Basszus!

20. Fejezet

- Ez egy égi jel volt Ann - azt hittem leütöm Caroline-t amikor már sokadszorra is azt hangoztatta, hogy mennyire jól néznénk ki együtt az új osztálytársával.

- Erősen gondolkozok azon, hogy kilökjelek az útra - adtam a barátnőm tudtára útközben, hogy kezd kiakasztani.

- Megkérdezte a nevedet, óra után - vigyorgott Jeremy. Nagyszerű, összejátszanak ellenem.

- Csupán azért, hogy alázhasson a bénázásom miatt. Care, nekem nem kell ez az egoista barom - és nem hazudtam. A zűrös családom és az iskola mellé nem kell fiú, ráadásul egy ilyen. Mondjuk azt a kék szempárt bármeddig el tudnám nézni... Miket beszélek? Biztos nagy nőcsábász ami annyit tesz, hogy csupán azért teperne, mert én nem ájultam el tőle az első adandó alkalommal. Miután Nate és Caroline lekanyarodtak végre egy kis csend volt, viszont a ázunk előtt Jeremy megfogta a karomat, mielőtt bemehettem volna a házba. Kérdőn néztem rá.

- Kai jó srác, igaz nőcsábásznak tűnik, de talán csak a megfelelő lányra vár aki végre észhez téríti - mosolygott, rám kacsintott majd elment. Meg se várta, hogy reagáljak. Mondjuk erre nem is tudta volna mit. Szinte észre se vettem, hogy már bent vagyok a konyhában, mert végig ezen járt az agyam. Nem tetszett, hogy Jeremy itt célozgat nekem ezzel a sráccal kapcsolatban.

- Ann? - hallottam meg a nagybátyám hangját.

- Igen?

- Mát háromszor kérdeztem, hogy te vagy-e itthon? Minden rendben? - hoppá, úgy tűnik jobban elragadott a téma, mint kellett volna.

- Ne haragudj csak fáradt vagyok - mosolyogtam rá majd elvonultam a szobámba.

Pár óra múlva Adam rontott be hozzám egy könyvvel a kezében miközben veszettül magyarázott valamiről.

- Figyelj, ezt nézd azt hiszem most már menni fog - csendre intett pedig eszembe se jutott megszólalni. A tekintetét a az ágyamon lévő párnára szegezte, majd elkezdett mormolni és a kezével mintha szuggerálni akarta volna a tárgyat. Tudtam, hogy nem fog jól elsülni a dolog, figyelmeztetni akartam, de továbbra sem akarta, hogy beszéljek. 

- Adam, nem...

- Cstt! - nem bíztam semmit sem a véletlenre John fergeteges előadása után és mivel az alma nem esik messze a fájától, felálltam a székemről és inkább bebújtam mögé. Fogalmam sem volt mit tervez, de amikor felgyulladt a párnám azonnal tudtam, hogy valamit elrontott, viszont a hirtelen felcsapó lángok mindkettőnket váratlanul értek, ezért egyszerre kezdtünk el torkunk szakadtából kiabálni.

- Úristen ez meggyulladt!

- Nem mondod csinálj már vele valamit! 

- De a te párnád!

- De te cseszted el a varázslatot oldd is meg! - szerintem három utcával arrébb is hallották ahogy szidjuk egymást. 

- John bácsi!

- Apa! - kiáltottuk egyszerre mire pillanatokkal később az említett személy megjelent az ajtóban, de ilyen látványra még ő sem számított. Én felugrottam Adam hátára és úgy ütöttem, hogy csináljon valamit, ő pedig összevissza rohangált és közben azt üvöltözte, hogy "Ég a párna!". De legalább egy valakinek van esze a családban, mert megfogta a vázámat amiben a már kissé elszáradt szülinapi virágom volt és a benne lévő vizet az égő ágyneműre öntötte ami azonnal megszüntette a lángokat. Egyszerre lélegeztünk fel majd Adamre néztem aki teljesen kiborult.

- Mi a fene volt ez?

- Azt hittem sikerülni fog. Tegnap egész este és most délután is ezt tanultam.

- Annyira hülye vagy és ha még egyszer az én cuccaimon fogsz gyakorolni felrúglak - idegesen hozzávágtam az első dolgot ami a kezembe került, ami ez esetben az egyik tankönyvem volt.

- Jól van na, ne haragudj - de azért röhögött közbe.

- Adam ez óriási nagy felelőtlenség volt. Nem gyakorolhatsz egyedül, még a végén az egész házat meggyújtod nem csak azt a szerencsétlen párnát.

- Jól van, oké, de akkor meg, hogy gyakoroljak? Meg akarok tanulni varázsolni, viszont te nem tudsz megtanítani hiszen még te sem tudsz - ekkor bevillant egy ötlet.

- Ezt majd én megoldom - erre mindketten felém kapták a fejüket, szemükben értetlenség csillogott.

- Hogy érted ezt?

- Majd meglátjátok - vigyorodtam el - most viszont mennem kell, te addig - mutattam a drága unokatestvéremre - csinálj valamit az ágyneműmmel, ha már tönkre tetted - ezzel kilibbentem a szobából és üzentem a bandámnak, hogy amint tudnak jöjjenek a suli melletti kis játszótérre.

Séta közben már alaposan kigondoltam, hogy adom be a tervemet a srácoknak és mire a helyszínre értem Jeremy már ott is volt. Hogy ért ide ilyen gyorsan? 

- Ann, szia mi volt ilyen fontos, hogy iderendeltél minket?

- Mindjárt elmondom, csak kellenek a többiek is - nem telt bele tíz perc és a hiányzó láncszemek is megérkeztek.

- Itt vagyunk, mi van?

- Támadt egy ötletem miközben Adam egy félresikerült varázslattal felgyújtotta az ágyneműmet - ennél a résznél elég érdekesen néztek rám, de egy legyintéssel lerendeztem - szóval, a helyzet az, hogy John bácsi sem jártas még annyira a varázslás világában, hogy taníthassa a fiát akinek meg az incidens után megtiltottam, hogy bármit is gyakoroljon otthon...

- A lényeget Ann, de ezt a gyújtogatós sztorit, majd szeretnénk hallani.

- Oké, oké az jutott eszembe, hogy megkérném Ms. Ramsayt, hogy tanítsa Adamet és Johnt az alapokra - úgy néztek rám mintha nőtt volna egy második fejem.

- Ezt mégis, hogy gondoltad? Mégis mit akarsz mondani neki? Hogy "Elnézést Ms. Ramsay, de lenne szíves megtanítani a nagybátyámat és unokatestvéremet varázsolni? Ugyanis most jöttek rá, hogy nem is vadászok, mint ahogy azt eredetileg gondolták." - gondoltam, hogy nem lesznek oda az ötletért, de akkor is segíteniük kell.

- Ahelyett, hogy kifiguráztok segíthetnétek, hogy akkor mit csináljak.

- Szerintem nem rossz ötlet - hálásan Jeremyre pillantottam aki csak rám kacsintott - végül is Ms. Ramsay varázsló tanár. Viszont az már tényleg gáz lesz, hogy mit fogsz mondani neki - még órákat tanácskoztunk, hogy kérjek segítséget aztán arra jutottunk, hogy a legjobb lesz, ha őszinte leszek vele. Igaz még csak egyszer volt órám vele, de úgy érzem megbízhatok benne és segíteni fog.

Mire hazaértem már csak annyira volt erőm, hogy lefürödjek és bevessen magam a teljesen új ágyneműm közé aminek már nem engedem a közelébe Adamet.

Reggel korábban keltem mint kellett volna, mert még az első óra előtt akartam beszélni Ms. Ramsayvel. Észrevétlenül suhantam ki a házból, mert tudtam, hogy ha meglátnak azonnal elkezdenek faggatni amire most nem volt szükségem. Út közben próbáltam kitalálni, hogy is fogom elmondani a varázstanáromnak amit akarok. Biztos a nevemet se jegyezte meg hiszen még csak egy órám volt vele, de végül is a remény hal meg utoljára. Beérve a kapun berohantam a matek terembe, ledobtam a táskámat a padomra és már mentem is az üvegházhoz reménykedve, hogy ott lesz. Ahogy a lépcső alján lévő kanyarhoz értem nem figyeltem eléggé, ezért nekimentem valakinek. Már épp borultam volna hátra ijedtemben amikor az illető a derekam után kapott és magához húzott ezzel megmentve az eséstől. Viszont amikor megláttam, hogy ki az azt kívántam bárcsak ne kapott volna el időben, mert egy kissé feszélyezve éreztem magam. A karjait körém csavarta én pedig az izmos mellkasának voltam nyomódva ami elég urán hatott rám. Amikor felnéztem megláttam azt a pimasz vigyort és azt az eszméletlenül kék szempárt és egy pillanatra elfelejtettem, hogy miért is indultam el.

- Bellám, minő meglepetés, hogy ismét egymásba botlottunk - a megnevezésre kérdően felvontam a szemöldökömet, de előtte kibontakoztam az öleléséből mielőtt még azt hinné, hogy egy pillanatra is élveztem.

- A nevem Ann, senki sem hív Bellának - elnevette magát a kijelentésemre majd közelebb lépett hozzám.

- Nem is kellett sokáig várnom, hogy te áruld el a neved. Viszont az Annabell névnek nem csak az Ann lehet a becézése és, mint mondtad senki sem hív Bellának ezért én leszek az első.

- Senki sem kért meg arra, hogy becézgess - keresztbe fontam a mellkasom előtt a karom. Mégis mi a fenének örül ennyire, hogy itt vigyorog? 

- Tudom, hogy tetszik, csak azért mondod, mert el akarod hitetni magaddal, hogy közömbös vagyok számodra - egy pillanat alatt felment bennem a pumpa ettől az idegesítő, egoista bunkótól. A lehető legdühösebb pillantásommal néztem a szemébe.

- Na idefigyelj Kai Evans. Nem tudom mit akarsz tőlem, de tegyél, le róla, mert nálam semmi esélye egy ilyen önelégült, nagy arcú, szoknyavadásznak, mint te - beszéd közben már lábujjhegyre állva böktem meg a mellkasát, hogy felfogja amit mondok - én nem leszek a sokadik azok közül akiket elcsábítottál - meg se vártam a reakcióját megkerültem és az udvar felé vettem az irányt. Óriási szerencsém volt, mert pont láttam a keresett személyt eltűnni az üvegház bejárata mögött. Megálltam az ajtó előtt és megkocogtattam az ujjammal. 

- Gyere! - vettem egy mély levegőt és beléptem. Hátranézett és felismerés ült ki az arcára. - Áh Annabell Cennedy miben lehetek a segítségedre? - csodálkoztam, hogy emlékszik rám, de örültem neki, viszont a beszélgetés neheze még csak most jött.

- Mindenek előtt tudnom kell, hogy megbízhatok-e a tanárnőben - kérdőn pillantott rám és az egész testével felém fordult jelezve, hogy érdekli a mondanivalóm.

- Minden rendben van? 

- Segítségre lenne szükségem és csak maga tus nekem segíteni, de meg kell ígérnie, hogy megőrzi a titkomat.

- Mi az amiben csak én tudok segíteni neked? Ha baj van, miért nem Mr. Pierce-t keresed fel? Tudtommal ő az osztályfőnököd - már hátráltam volna ki a teremből feladva, hogy semmi esélyem amikor elindult felém -Ne menj. Ha tényleg azt mondod, hogy én vagyok a te embered akkor állok elébe. Mondd mit tegyek. 

- De előbb meg kell ígérnie, hogy senkinek sem beszél erről - léptem ismét közelebb, felbátorodva - Sem Mr. Pierce-nek vagy egyéb tanárnak. 

- Megígérem - tette a szívére a kezét miközben rám mosolygott. Viszonoztam a gesztusát - Szóval, mi a baj? 

- Tanította az unokatestvéremet Adam Cennedyt igaz? - egy pillanatra elgondolkodott majd bólintott - Tudom, hogy hihetetlen, de se ő, se a nagybátyám nem vámpírvadászok, genetikailag hanem varázslók - miután láttam, hogy nem néz teljesen hülyének, folytattam volna csak megszólalt a jelző csengő. Rápillantottam majd álltam volna fel, hogy menjek az órámra amikor megfogta a csuklómat és visszaültetett. 

- Maradj, majd én igazolom. Úgyis lyukasórám lesz és úgy érzem, hogy ez nem egy tíz perces történet lesz - bólintottam majd elmeséltem neki mindent. A szüleimet, a hazugságokat, a veszekedéseinket a nagybátyámmal, a mappát ami miatt ez az egész van, sőt még a családom elcseszett próbálkozásait is a varázslással. 

-... lényegében azért jöttem ide, hogy megkérjem, tanítsa meg őket az alapokra, hogy aztán fejlődhessenek tovább - fújtam ki a levegőt. Ránéztem. Nem felelt, de láttam, hogy nagyon jár az agya valamin. 

- Rendben. Segítek - egy részem reménykedett abban, hogy belemegy, de így kimondva alig hittem el. 

- Tényleg? 

- Igen. Most a szünetben keresd meg Adamet és küldd ide hozzám, hogy megbeszélhessem vele. 

- Rendben, de előre kell szólnom, hogy semmit sem tud az egész tervemről.

- Szóval ez egy magánakció volt? - nevetett - Majd én elmagyarázom neki, de most menj, mert nem szeretném, hogy ellógd az egész napot - elmosolyodtam és amint elhagytam az üvegházat megszólalt a csengő én pedig a szekrényem felé vettem az irányt, mert tudtam, hogy Nate ott fog várni az edzés előtt. 

- Na? - esett azonnal nekem amikor meglátott.

- Megoldva - vigyorogtam majd kivettem a felszerelésemet és elindultunk az öltözők felé.

19. Fejezet - Kai Evans

Sziasztok! Amint a cím is mutatja ez a fejezet egy új szemszögből íródott. Egy új szereplőjééből akinek elég nagy jelentősége lesz a továbbiakban. Meg tudjátok őt nézni a szereplők menüpontban, mint ahogy még másokat is akik újonnan kerültek ki. Remélem tetszeni fog és kérlek írjátok le a véleményeteket, mert nekem ez nagyon sokat jelentene. Jó olvasást! 
C.

Nem elég gáz egy héttel később kezdeni az új sulit, még késésben is vagyok, mert anya még itt magyaráz, hogy hová menjek, kit keressek, pedig ezt a hétvégén legalább ezerszer elmondta.

- Igen tudom, megyek az igazgatóhoz, aki majd elvisz az osztályomhoz, de ha nem hagyod, hogy elinduljak, sose fogok beérni. 

- Persze, persze, csak nem akarom, hogy bármi baj történjen - a kezembe ad egy szendvicset, hogy rakjam el. 

- Nem lesz semmi - ez általában nem fordítva szokott lenni? Hogy az anya nyugtatja az első nap a gyerekét, nem pedig a gyerek az anyját?

- Jó, jó megértem, már tizenhét éves vagy nem kell folyton mindent a szádba rágnom - egy pillanatra fájdalom csillant a szemében, hogy korban már szinte felnőtt vagyok. Ez persze a viselkedésemről néha egyáltalán nem elmondható. Gyorsan odaléptem hozzá, átöleltem és nyomtam egy puszit az arcára.

- Köszi, anyu - mosolyogtam, majd felkaptam a cuccaimat és elindultam. A kapun kilépve, beraktam a fülhallgatómat, elindítottam a zenét és próbáltam megnyugodni séta közben. 

Persze, mindenki ideges az első napján új gyerekként ráadásul, úgy, hogy a többiek már valamennyire ismerik egymást. Nem mondom, hogy eddig nem féltem, de most anya egy kicsit rám hozta a frászt. Elkalandoztam az úton, ezért majdnem egy utcával később fordultam le. Szép is lett volna, ha eltévedek. Az irányérzékem sosem volt a legjobb. Még pár háztömböt kellett elhagynom mire megláttam az iskola szegecses fekete kerítését. Sokkal nagyobb, mint gondoltam. Ha jól látom három emeletes. 

Már épp elindultam volna befelé, amikor a fejem kérdések zömétől kezdett el zúgni. Mi lesz, ha nem fognak kedvelni az új osztálytársaim? Mondjuk ez sosem érdekelt, hiszen régen se nagyon voltak barátim. Nem nagyon díjazták a stílusomat és a túlzott magabiztosságomat. Az elmém buta játékát motor robaj szakította meg. A hang felé kaptam a fejemet és egy fekete Yamahát láttam lefékezni az épület előtti parkolóban. Ketten ültek rajta. A fiú szinte le sem állította a gépezetet, amikor a lány már le is pattant róla. Sisakjának két oldalán egy-egy nagy Lila "A" betű díszelgett. Gondolom a neve kezdőbetűje. Lekapta a fejéről, majd megrázta szőke hajzuhatagát. Egy pillanatra még az állam is leesett a mozdulat láttán. Ennél dögösebb mozdulatot rég láttam. Meg kellett tudnom a nevét, ami kissé nehéz feladatnak bizonyult abban a tekintetben, hogy nem tudtam varázsló-e vagy vadász. Vagy egyáltalán, hogy melyik osztályba jár, bár nálam biztos, hogy nem lehetett idősebb. Viszont a nagy nyáladzás közben alig vettem észre, hogy körülöttünk lévő diákokból szinte mindenki vagy őket nézte vagy róluk sugdolózott. Vajon miért? Nem úgy néztek ki mintha együtt lettek volna. A srác még bütykölt valamit kétkerekű járművén, amikor a lány mosolyogva intett neki és berobogott a kapun. 

Megszólalt a csengő, ami az jelezte, hogy ideje lenne megkeresnem az igazgatónőt. Beléptem az aulába ahol a legtöbb falfelület az iskola jelképével és más mintákkal volt tele. Lesz még időm ezt alaposabban végignézni most viszont meg kellett keresnem a tanári részleget. Nem volt nehéz ugyanis szinte a bejárat mellett volt. Az ajtó mögött egy kisebb folyosó volt, aminek a végén volt célom. Ahogy felnéztem ott voltak a régi osztályok tabló fotói. Volt ott 1989-es is és tavalyi is. Viszont egy két évvel ezelőtti képen megpillantottam a fiút, aki a titokzatos "A" betűs lánnyal jött. Adam Cennedy. Érdekes, szóval nem jár ide. De láttam bejönni az épületbe. Nem volt időm tovább terjeszteni a gondolatmenetemet, mert megálltam egy ajtó előtt amin nagy betűkkel díszelgett az "Igazgatói iroda" szó. Pillanatnyi habozás után bekopogtam majd miután meghallottam a jelet beléptem. A szobában egy hatalmas íróasztal volt számítógéppel, nagy köteg papírokkal és különböző irodába nélkülözhetetlen dolgokkal. Egy hatalmas ablak világította meg az enyhén barnás színű falakat.

- Neve? - fel sem nézett az írnivalójából miközben kérdezett.

- Kai Evans és én...

- Te vagy az új fiú, aki a kilencedikes vörös varázslókhoz érkezett?

- Igen - bólintottam mire végre rám nézett.

- Jenna Marshall vagyok az igazgatónő. Ha bármi problémád adódik, keress fel nyugodtan, de most nem érek rá, mert nagyon sok a papírmunkám. Tessék, vidd el ezeket a papírokat az osztályfőnöködnek, hogy megkaphasd a könyveidet - már épp kérdeztem volna, de mintha csak olvasna a fejemben már válaszolt is - Menj a harminckettes terembe, ott van órája pont az osztályoddal. Sok szerencsét! - enyhe célzás volt, hogy távozhatok. Elvettem a lapjaimat, viszont a legfontosabb dolog csak akkor jutott eszembe, amikor már ismét az aulában voltam. Hol a fenében van a harminckettes terem? Mivel már becsöngettek senki sem volt a folyosón, hogy rá tudjak kérdezni ezért tanácstalanul forgolódtam összevissza, amikor hirtelen egy kéz nyúlt a vállamhoz. Ijedtemben ugrottam egyet, de amikor megfordultam egy ismerős fiú állt mögöttem.

- Bocs, nem akartalak megijeszteni, csak olyan elveszettnek tűnsz, gondoltam megkérdezem tudok-e segíteni? - szimpatikus srácnak tűnt, de szívem szerint azonnal megkérdeztem volna, hogy mi köze van ahhoz a lányhoz. De előbb segítségre volt szükségem.

- Köszi, új vagyok, és nem tudom, merre van a harminckettes terem.

- Megmutatom, de mekkora bunkó vagyok be sem mutatkoztam. Adam Cennedy - nyújtotta felém a kezét, én meg, mint aki teljesen újat hallott elfogadtam és megráztam.

- Kai Evans.

- Melyik osztályba jöttél?

- Kilencedikes vagyok. Vörös varázsló - a tekintete egy pillanatra furcsa lett. Nem tudtam belőle kiolvasni az érzelmet, de nagyon furcsa volt.

- Te idejársz? - kíváncsi voltam elmondja-e.

- Csak jártam. Most tanársegéd vagyok, amíg nem szerzek valahol egy rendes munkát - őszinte volt. Felmásztunk a harmadikra és megálltunk a második ajtó előtt. - Itt a termed. Sok sikert a sulihoz és ma valószínűleg még találkozunk, mert a te és az unokahúgom osztályával lesz összevont edzés  - már épp megkérdeztem volna, hogy ki az unokahúga, de csak intett egyet és már ott sem volt. Vettem egy nagy levegőt, kopogtam az ajtón és beléptem.

- Áh, nagyszerű pont magáról beszéltem az osztálytársainak. Gyerekek ő itt Kai Evans én Mr. Lewis vagyok. Kérlek, mondanál pár szót magadról? Ezeket elveszem és kezdheted is - kivette a kezemből a kisebb köteg papírt majd félreállt, hogy rám figyeljenek ami, ha jól láttam meg is történt. Varázsló társaim felé fordultam és mind árgus szemekkel néztek, sőt néhány lány szinte levetkőztetett a szemével, ami különösen jót tett a már így is tökéletesen nagy egómnak. Lazán mosolyogva zsebre vágtam a kezem és belekezdtem a mesémbe.

- A nevem Kai Evans. Tizenhét éves vagyok, és két nyelven beszélek anyanyelvi szinten az angolon kívül. Ez a francia és az olasz - tudtam, hogy ezzel nyert ügyem van, mert a lányok csak úgy olvadoztak tőlem. Nem akartam többet mondani, had fúrja őket a kíváncsiság.

- Rendben köszönjük, ülj le valahová - A második padsorban találtam helyet egy srác mellett akit Logannek hívtak, előttünk pedig egy lány és egy fiú ültek, akik amint helyet foglaltam azonnal hátra is fordultak hozzánk.

- Caroline vagyok - mosolygott rám, de nem úgy, mint aki le akarna nyűgözni, hanem egyszerűen csak kedvességből.

- Én pedig Jeremy - nyújtotta a kezét, amit örömmel ráztam meg. Ő sem tűnt féltékenynek vagy esetlen ellenszenvesnek, mint a többi srác miközben beszéltem.

- Nagyon örülök - mosolyogtam rájuk őszintén. Egész órán beszélgettünk, mivel a tanár úr a tankönyveimet próbálta elintézni és azt mondta, hogy csendben foglaljuk el magunkat.

- Hogy, hogy rögtön itt kezdted az évet? - éreztem, hogy a nevem után ez lesz az első kérdés.

- Gondok akartam a jelentkezésemmel, ezért a szimulációm is a hétvégén volt és vasárnap tudtam meg, hogy ebbe az osztályba kerülök - minden órán megpróbáltam Jeremy, Caroline és Logan közelében ülni, mert bár beszéltem pár szót a többiekkel is, szinte az összes lány csak flörtölni akart velem és pár fiú kivételével az összes a vetélytársat, ellenséget látta bennem. Még bizonytalanul mozogtam az épületben ezért inkább mindig valaki mellett maradtam. Aztán jött a híres-neves edzés, amiről már Adam is beszélt nekem reggel. Jer és Caroline elmentek a szekrényükhöz a ruhájukért, így én csak sodródtam az osztályom után. A többiek azt mondták, hogy az edző egy kissé kattos szóval ne nagyon tereljem magamra a figyelmét. Lepakoltam az öltözőben, amikor belépett Jeremy egy ismeretlen fiúval, és amikor észrevett elindult felém, barátjával a nyomában.

- Kai bemutatnék neked valakit. Ő itt Nate, az évfolyamtársunk - intett a most már nem is olyan ismeretlen srác felé. - Nate ő itt Kai az új osztálytársam - kezet ráztunk, majd miután átöltöztünk megszólalt.

- Milyen eddig a suli?

- Hatalmas. Egy ideig el fog tartani mire megjegyzem, hogy mi hol van, de a légköre kellemes- Kiléptünk az öltözőből és belebotlottunk valakibe.

- Szia, Adam - köszönt egyszerre a mellettem lévő két srác, akikről nagyon úgy tűnt, hogy elég jóban vannak a kisegítővel.

- Hali srácok, Ann még nem jött ki? - biztos az unokahúga. Ekkor esett le, hogy biztos az a szőke hajú lány az, akivel jött reggel. Az "A" betű a sisakon, hogy együtt jöttek, meg amit mondott. Most már összeállt a kép.

- Hát, ha nincs bent, akkor még nem.

- Akkor még biztos bent csacsognak Care-rel az öltözőben - nevetett Nate, mire Adam mosolyogva megcsóválta a fejét.

- Igazad lehet, köszi és Kai sok sikert az első edzésedhez - intett majd eltűnt az egyik kis helységben.

- Honnan ismered Adamet? - kérdezte Jeremy

- Reggel segített elkísért az osztályteremhez, mert akkor még esetlenebb voltam, mint most. Egyébként kicsoda Ann? - próbáltam burkoltan érdeklődni hátha tényleg ő az.

- Adam unokahúga és az én osztálytársam, de majd bemutatunk neki - válaszolt Nate mire csak bólintottam - de ideje lenne bemennünk. Nem akarom, hogy Richards itt találjon - bementünk az elképesztően nagy tornacsarnokba, amikor a nevemet hallottam valahonnan. Logan integetett néhány srác társaságában, akik gondolom vadászok voltak, mert most láttam őket először. A mellettem lévő két fiúra néztem, akik csak intettek és elvonultak a terem végébe.

- Hé, bemutatnám neked néhány haveromat az évfolyamból - kezet fogtam az összes sráccal. Jó arcoknak ígérkeztek, kérdezgettek egy kicsit rólam, meséltek magukról. Hirtelen lányos kuncogást hallottam a bejárat felől. Oda is fordultam és akkor megláttam őt. Caroline társaságában lépett be a terembe.  Hosszú szőke haja, copfba fogva lengedezett a háta mögött. Nem tudtam levenni róla a szememet, hiszen ami szép volt azt meg kellett nézni. Odasétáltak Jeremyhez és Nate-hez majd csatlakozott hozzájuk még két vadász. A szőkeség valamit nagyon magyarázott a barátainak amikor Caroline valamit a fülébe súgott, mire elkezdett forgolódni, amíg a tekintete nem találkozott az enyémmel. Azok a mélybarna szemek azonnal megigéztek volna, ha nem túl nagy az önbecsülésem ahhoz, hogy behódoljak neki. De tudtam, hogy meg akarom szerezni magamnak. Küldtem felé egy csábos mosolyt, de nem azt a reakciót kaptam, amit kellett volna. Felhúzta a szemöldökét, szemei villámokat szórtak rám, majd sértődötten visszafordult az eredeti pozíciójába, de én továbbra is csak őt tudtam nézni. Dereka vékony volt, de ott gömbölyödött ahol kellett. A képzeletbeli nyálcsorgatásomnak az vetett véget, hogy hirtelen valaki kicsapta az ajtót. Amikor odafordultam egy kétajtós szekrény nagyságú férfi lépett be rajta. Még a szám is tátva maradt, amíg elő nem vett egy megafont és bele nem üvöltött.

- Sorakozó osztály szerint! - erre mindenki megiramodott. Senki még csak meg se szólalt csak igyekeztek helyet keresni maguknak. Logan rántotta meg a karomat, hogy indulásra késztessen. Gyorsan sorba álltunk és olyan néma csend lett, hogy egy tű leejtése hangrobbanásnak számított volna. - Nos, mivel nem nagyon tudok mit kezdeni magukkal, amikor ilyen sokan vannak, azt mondom, hogy aki akar az menjen a lőtérbe Mr. Cennedy-vel, a többiek meg foglalják el magukat, és ez alatt azt értem, hogy valamelyik sportszerrel, szóval, ha meglátok valakit, hogy nem csinál semmit annak én fogok feladatot adni és abban nem lesz köszönet – szinte az évfolyam fele megindult Adam után, Logan haverjai is ott voltak, szóval csak ketten maradtunk. Egy kicsit arrébb mentünk, mintha csinálni akarnánk valamit, de megálltunk beszélgetni. Egyszer csak sikítást hallottam a fejem felől. Azonnal fordultam a hang felé, de addigra már becsapódott az illető, ami annyit jelent, hogy rám esett én pedig nem voltam rá felkészülve és hátraborultam. A kezemet automatikusan a lány dereka köré fűztem, hogy nem üsse meg nagyon magát. Igazán kíváncsi voltam kinek van ilyen pocsék egyensúly érzéke, de egyelőre csak egy hatalmas szőke hajzuhatagot láttam, viszont amikor megláttam kihez tartozik széles mosoly ült ki az arcomra és ennél már csak az volt viccesebb, amikor ő is felfogta, hogy rajtam fekszik. Az arca azonnal felvette az egyel vörösebb színárnyalatot.

- Ne haragudj.. én... annyira sajnálom - amint meglátta, hogy mennyire élvezem, hogy zavarba jött azonnal felpattant rólam és már iszkolt is volna el, de még időben elkaptam a karját és közelebb húztam magamhoz. Óriási késztetést éreztem arra, hogy tovább húzzam az agyát.

- Semmi baj, tudom, hogy ellenállhatatlan vagyok, de elég, ha egyszerűen idejössz, és köszönsz, nem muszáj egyből rám vetned magad - és ez be is talált. Kikerekedett a szeme és már nyitotta a száját, hogy válaszoljon, de eltelt pár másodperc mire végre eszébe jutott valami.

- Ne legyél elszállva magadtól, mert nem minden lánynak jön be ez az egoista szöveg - vetett rám egy lenéző pillantást, mire elnevettem magam, mert annyira kis aranyos volt, ahogy durcázott. Közelebb léptem hozzá és felé nyújtottam a kezemet, hogy bemutatkozzak.

 - Valld be, hogy neked igen is tetszett. Kai Evans - erre csak sarkon fordult, aminek az lett a következménye, hogy orrba vágott a hajával, amitől rám jött a tüsszenthetnék, de visszatartottam, ugyanis azzal voltam elfoglalva, hogy jó alaposan megnézzem hátulról, miközben elvonul.

- Mi még nem végeztünk egymással Annabell Cennedy - ez a mondat inkább saját magamnak szót, mint a külvilágnak, de azonnal tudtam, hogy nem egy egyszerű lánnyal van dolgom. ami csak még elszántabbá tett. 

18. Fejezet

A hétvégén családépítősdit játszottunk. John bácsi megmutatta a könyveit, amik tele voltak igékkel, főzetekkel, mindennel, amire egy kezdő varázslónak szüksége lehet. Adam folyamatosan ezeket bújta vagy az apjával tanulta a megfelelő kiejtést és kéztartást. Jó volt látni, hogy végre nincs annyi feszültség a levegőben, amikor mind egy légtérben vagyunk. Én is beleolvastam pár varázsigés könyvbe, egyrészt, mert érdekelt a téma másrészt hogy egy kicsit bevágódjak Ms. Ramsay-nél. Nate is hívott párszor, de lerendeztem egy üzenettel, amiben elmondtam, hogy nem tudom telefonban elmondani a fejleményeket, szóval várnia kell a jövő hétig. Belegondoltam, hogy hivatalosan is túl vagyok az első Defenderes hetemen és úgy érzem mintha máris rengeteget tanultam volna.

Hétfőn Adam vitt suliba, mivel egy kicsit késésben voltunk. Meg tudtam volna szokni, hogy furikáznak, de drága rokonom nem szeretné, hogy elkényelmesedjek, úgyhogy ez csak egy kivételes alkalom volt. A suli előtt szinte leugrottam a még mozgó járműről. Lekaptam a sisakomat, amit még Adam egyik barátja csinált nekem. A sisak alapjáraton fekete volt, rajta több matricával. Mindkét oldalán egy-egy nagy lila "A" betű volt fehér körvonallal, körülötte rövidke idézetek szintén világos színnel, hogy látszódjanak. körbenéztem és néhány dühös pillantást véltem felfedezni a tömegben, akik az iskola előtt gyülekeztek. Elnevettem magam, mert viccesnek találtam, hogy az emberek azért utálnak, mert Adam a rokonom és merészelek vele mutatkozni akár az iskola falain belül is. Ekkor megszólalt a csengő én pedig szélsebesen a szekrénye felé vettem az irányt, mert nem volt kedvem a kabátomat és a sisakomat is felcipelni a második emeletre ahol pár percen belül elkezdődik a történelem órám. Óriási szerencsém volt, hogy mindenem elfért és még az ajtót is be tudtam csukni. A csengetés pillanatában értem be a terembe és vágódtam le Nate mellé, aki tudta, hogy felesleges hozzám szólnia addig, amíg kapkodom a levegőt.

- Kezdheted - szólaltam meg végre és ezzel párhuzamosan lépett be a terembe Mr. Pierce.

- Óriási szerencséd, hogy itt van a tanár különben már rég faggatnálak.

- Nyugi majd mindent elmondok a következő órában úgyis Jeremy-ékkel leszünk - a hétfői és a pénteki edzéseken össze van vonva a két erősebb osztály. De ez lesz az első hivatalos közös óránk velünk, mivel múlt héten az évnyitó volt, pénteken meg valami ismeretlen ok miatt a varázslók nem jöttek. Szerettem a töri órákat Mr. Pierce olyan jól mesélte el, az eseményeket. Óra után a csarnok felé vettük az irányt és közben felszedtük Caroline-t és Jeremyt a szekrényeiknél.

- Képzeljétek jött hozzánk egy új srác - mesélte a barátnőm csillogó szemekkel - iszonyat helyes - Jeremy erre csak fintorgott egyet, amitől vissza kellett fojtanom a vihogást. - Egyből te jutottál eszembe Ann, szerintem tökre összeillenétek.

- Ezt meg, hogy találtad ki? -  nevettem fel majd a pofákat vágó osztálytársára néztem hátha ő többet ért, mint én, de csak védekezően maga elé emelte a kezét, ami arról árulkodott, hogy ő is most hall erről először. - Máris össze akarsz hozni valakivel, akit még nem is láttam?

- Majd meglátod az órán, hogy tényleg jól néz ki  - mosolyogva megráztam a fejemet és bevonultunk az öltözőbe. Nem elsőként érzetünk viszont még messze sem volt itt mindenki. Lepakoltunk egymás mellé és átöltözés közben még beszélgettünk, aztán bementünk a terembe. Hatalmas volt a káosz, diákok mindenhol és a hatalmas belmagasság miatt még visszhang is volt. A tekintetemmel a többieket kerestem és pár pillanat múlva meg is találtam őket az egyik sarokban. Megböktem Care-t és intettem a fejemmel, hogy kövessen.

- Mindig ekkora lesz a nyüzsgés, ha közös az óránk? - hajoltam Colinhoz hátha tud valamit.

- Biztos azért van, mert ez az első, hogy egyszerre vagyunk itt.

- Jut eszembe Ann te jössz menünk egy magyarázattal, hogy miért nem tudott egyikünk sem elérni a hétvégén - tudtam, hogy nem kerülhetem ki a témát. Emilyre és Colinra néztem, mivel nem tudtam, hogy ők mennyire vannak képben, de csak bólintottak, hogy mondhatom.

- Szóval, normalizálódott a kapcsolat a családban. Megbeszéltük a dolgokat és bár voltak kisebb viták, de most már azt hiszem minden rendben lesz és képzeljétek... - nem tudtam befejezni a mondatot, mert a drága barátnőm diszkréten oldalba vágott, hogy mondhasson valamit.

- Úristen téged néz - súgta Caroline a fülembe, én meg azt sem tudtam miről van szó.

- Mégis ki?

- Az új fiú. Három óránál, magas, szőke haj, de ne nézz oda olyan feltűnően - nem tudtam ellenállni a kísértésnek csak azért is odafordultam. Egy kék szempárral találkozott a tekintetem. Ő volt az. Tényleg engem nézett és a lehető legfeltűnőbben. El akartam fordulni, de valamiért nem ment, egyszerűen vonzott. Nem tudom meddig nézhettük egymást, de hirtelen elégedett vigyor ült ki az arcára, ami nekem nagyon nem tetszett. Vetettem felé egy mérges pillantást és visszafordultam a barátaimhoz, de közben továbbra is éreztem, hogy figyel.

- Na, ugye, hogy helyes? - Mit lovagolt annyira Care ezen a témán?

- Hát, nem csúnya, de nem az esetem - csak egy picit füllentettem, mivel szerintem is iszonyatosan jól nézett ki, de nem akartam kimondani, mert a barátnőm esetleg képes lenne elmondani neki. - Egyáltalán mi a neve? Mert már mindent elmondtál róla csak ezt nem.

- Kai Evans és nekem te ne hazudj, hiszen milyen sokáig néztétek már egymást? - már épp válaszoltam volna, amikor kivágódott a teremajtó. Richards edző lépett be rajta Adammel a nyomában, kezében a megafonjával, amit azonnal használatba is vett.

- Osztály szerint sorakozó! Ne kelljen kétszer szólnom - mindenki azonnal csatasorba állt. Befurakodtam Emily mellé és az unokatestvéremre pillantottam, aki mindig jót derült azon, amit művelünk, amikor megjelenik Richards. - Nos, nem tudok magukkal sok mindent kezdeni, amikor ilyen sokan vannak, szóval foglalják el magukat, de valamelyik sportszerrel. Aki ki akarja próbálni a lőteret, az kövesse Mr. Cennedy-t és úgy hallgassák minden szavát mintha én mondanám és ha meglátom, hogy valaki nem csinál, semmit annak tudok kitalálni feladatot, de abban nem lesz köszönet - sokkal kevesebben maradtunk mivel a fegyverek felkeltették a többiek érdeklődését többek közt Emily-ét és Colinét is szóval ők is elmentek.

- Mit csináljunk? - fordultam a többiek felé. 

- Menjünk oda - mutatott egy hatalmas tornagerenda felé.

- Ne már nem lehetne máshová?- nagyon nem volt szimpi az a több mint két méter magas és talán három-négy méter hosszú gerenda, ami arra szolgált, hogy az egyensúlyunkat fejlessze. Nos, én ebben nem voltam a topon, de a többséggel szemben alul maradtam, szóval kénytelen voltam alkalmazkodni.

- Ki kezdi? - álltunk meg az emelvény előtt.

- Én - pattogott izgatottam Caroline. Egy pillanatra elgondolkoztam, hogy vajon mennyi kávét ivott ma, hogy ennyire pörög. Felpattant a gerendára és minden gondolkodás nélkül elindult. Tátott szájjal néztük, hogy még csak meg se inogott. Egy lábon állt, sőt még egy cigánykereket is produkált. Elégedetten konstatálta az arckifejezéseinket, amikor átért a másik oldalra.

- Ezt, meg, hogy... te... - a fiúk nem találták a szavak én pedig már nem is kerestem őket annyira ledöbbentem.

- Tornáztam pár évig - és ezzel letudta a válaszadást. Lemászott és visszasietett hozzánk - Na, ki a következő? - mind egyszerre kezdtünk el a másikra mutogatni, hiszen ez után egyikünknek sem volt kedve leégetni magát.

- Ann? – Hah, ez egy jó vicc volt, hogy én azon ott végig megyek.

- Biztos, hogy nem  - ráztam meg a fejem, de a fiúk egyszerre kezdtek el rám mutogatni, ha már nem őket szúrta ki Caroline. Árulók. - Semmi egyensúlyérzékem sincs, én erre nem még csak felmászni se fogok - makacsoltam meg magam.

- Ne már Ann, ne túlozz biztos nem vagy annyira béna, mint mondod. Menj már - egy ideig még álltam a pillantását, de végül feladtam, mert tudtam, hogy úgysem hagynak békén. Egy nagy sóhajtás kíséretében feltornáztam magam a gerendára, de nagyon nem akaródzott elindulni. Lenéztem a többiekre, akik csak integettek és mondták, hogy induljak el. Ja, mert az olyan egyszerű. Nagy nehezen megtettem az első lépést, de már akkor inogtam. Azt mondják, ilyenkor nem szabad lenézni. Nos, a sok emberrel ellentétben, aki ilyenkor azonnal lenéz, én egyenesen meredtem előre ahol a célom várt rám. De még iszonyatosan messze volt. Minden centi, kilométereknek tűnt. Egész jól haladtam, amikor hirtelen kibillentem az egyensúlyomból és egy sikítás kíséretében eldőltem balra, arccal előre, de ahelyett, hogy a padlót éreztem volna magam alatt, valami szerencsétlent magam alá sodortam. Egyelőre nem láttam ki volt az ugyanis a hajam mindent elzárt a szemem elől, de bár maradtam volna az édes tudatlanságban. Amikor végre kiutat találtam a szőke loboncomból egy kék szempárral találtam magam szembe. Azzal a szempárral. Éreztem, hogy egyből elönt a forróság és a szégyenérzet. Nagyszerű, bemutatkoztam neki. Nem tudtam figyelmen kívül hagyni, hogy a keze a derekamon nyugodt, engem pedig szarban hagyott a beszélőkém.

- Ne haragudj, annyira sajnálom - kezdtem el azonnal mentegetőzni jobb híján, de amikor megláttam, hogy élvezi a zavartságomat azonnal átváltottam méregzsákba. Felpattantam róla és elkerülve a további kínos helyzeteket próbáltam eltűnni, de a karomnál fogva megállított.

- Semmi baj, tudom, hogy ellenállhatatlan vagyok, de elég, ha egyszerűen idejössz, és köszönsz, nem muszáj egyből rám vetned magad - kacsintott rám. Nekem meg tátva maradt a szám. Mégis mi a fenét képzel magáról ez az alak?

- Ne legyél elszállva magadtól, mert nem minden lánynak jön be ez az egoista szöveg - a lehető leglenézőbb pillantásomat vetettem rá, mire elnevette magát és közelebb lépett. Éreztem az parfümjét.

- Valld be, hogy neked igen is tetszett. Kai Evans - nyújtotta felém a kezét, de ahelyett, hogy viszonoztam volna hátat fordítottam neki, majd elmosolyodtam, mert éreztem, képen töröltem a hajammal és visszamentem a barátaimhoz, akik jó alaposan kiröhögtek. Minek az embernek ellenség, ha ilyenek a barátai?

17. Fejezet

Az órák végén ráérősen pakoltam ki a szekrényemből és sétáltam ki az iskolából a többiekkel. Jeremy és Caroline nem tudtak jönni, mert ma egyel több órájuk volt, mint nekünk. Ahogy kiléptünk az épületből szinte fejbe vágott a hideg, de egyben frissítő levegő. Mélyet szippantottam belőle és próbáltam elhitetni magammal, hogy nem félek, eddig sikertelenül. Nate látta, hogy még mindig ideges voltam, ezért odajött és szorosan átölelt. Nagy szükségem volt rá.

- Figyelj, ha baj van azonnal hívj oké? - aprót bólintottam, de biztos érezte, mert a fejem a vállába volt fúrva. - Ha megint nem tudnál ott maradni akkor jöhetsz hozzánk is. Tudod, hogy a család nagyon bír - elmosolyodtam felidézve amikor beléptem a házukba. Iszonyatosan zavarban voltam, pedig Nate mondta, hogy semmi okom rá,csak attól féltem, hogy félre fogják érteni a barátságunkat és az mindkettőnknek kínos lett volna. Ennek ellenére kellemeset csalódtam, mert az anyukája úgy fogadott, mintha mindig odajártam volna és az apukája is nagyon kedves volt.

- Nyugi, nem lesz semmi baj, de mindenképp, ha nem is tudlak hívni SMS-t írok - még küldött egy biztató mosolyt és elindult haza. Nekem is ezt kellett volna tennem amikor valaki a nevemet mondta. Megfordultam és Adam állt mögöttem kissé pihegve mintha futott volna.

- Annyira örülök, hogy még itt vagy - feltartotta az ujját, hogy várjak és a térdére támaszkodott, hogy visszanyerje az erejét - miután veszekedtünk egész nap járt az agyam - megint tartott egy pillanatnyi szünetet- úgy sajnálom, hogy kiabáltam veled. Egyáltalán nem érdemelted meg, és igazad volt tényleg nagyon makacs vagyok, de nem csak ezért nem akarom őt meghallgatni, hanem ízért is, mert félek. Abban is igazad volt, hogy nem bujkálhatok örökké, de tudom, hogy egyedül nem lennék képes hazamenni. Mehetek veled? - Elmosolyodtam ezzel tudatva vele az örömömet, hogy végre megjött az esze. Felültünk a motorjára és pár perc alatt otthon is voltunk.

Egy kicsit remegett a kezem amikor kinyitottam az ajtót, de nem táncolhattam vissza.

Amint beléptünk, John bácsi azonnal ott termett, biztos hallotta a kulcsom csörgését.

- Adam, Ann... nem hiszem el, hogy itthon vagytok.

- Úgy csinálsz mintha egy éve mentünk volna el - szólt vissza csípősen Adam, mire kapott tőlem egy csúnya pillantást, de csak megrántotta a vállát.

- Azért jöttünk, hogy a te szádból halljuk az igazságot - nyomtam meg egy kicsit az "igazság" szót, mire John vadul bólogatni kezdett.

- Persze tudtam, hogy egyszer el kell mondanom nektek, de előtte fel akartam készülni. Azt hittem van még egy kis időm.

- Mit kell erre készülni?

- Azt, hogy fogalmazzam meg nektek amit mondani akarok anélkül, hogy az idegességtől összeakadjon a nyelvem.

- Egyszerűen - próbáltam hűvösen viselkedni, hogy komolyan vegyen és úgy ahogy láttam sikerült is. Vett egy mély levegőt, majd szép lassan kifújta. Tényleg ideges volt, de ez egyikünket, sem hatotta meg.

- Mi lenne, ha inkább kérdeznétek? Mert így nem tudom, honnan kezdjem - egymásra néztünk majd Adam szólalt meg elsőnek.

- Miért tanultam vadásznak amikor nem vagyok az?

- Van benned vadászvér is és azt akartam inkább a felszínre hozni és nem akartam, hogy azért, mert rájössz, hogy más vagy feladd.

- Teljesen felesleges vagyok. Elbasztam négy évet, hogy azt tanuljam ami nem vagyok. - éreztem, hogy megint kezd benne felmenni a pumpa, gyorsan odahajoltam hozzá és megsimogattam a vállát, mire vett egy nagy levegőt és nyugodtabb hangsúlyban folytatta. - Mióta tudod, hogy nem vagy vadász?

- Egyáltalán nem vagy felesleges fiam. Azt tanultad amit tanulnod kellett, csak ezt most bővítened kell egy kicsit és a nagyapátok mondta el Ethan halála után és akkor tudtam meg, hogy te sem vagy teljesen az.

- Mi vagyok én? - tettem fel végre a belőlem kikívánkozó kérdést ezzel félbeszakítva őket.

- Hogy érted ezt Ann? - nézett rám értetlenül a nagybátyám mire felpattantam és szélsebesen elindultam a szobám felé. Feltéptem az ajtót és az ágyamhoz rohantam. Kivettem a matracom alól a dossziét, visszamentem a nappaliba miközben az adatlapomat kerestem. Amint megtaláltam odadobtam az ölébe és rámutattam a sorra ahol az eredetemnél nagy betűkkel ott szerepel az ismeretlen szó.

- Így, pontosan így értem - a kezébe vette a mappát, lapogatott benne és mintha megértette volna a dolgokat.

- Tudta, hogy nálatok van.

- Tudni akarom a választ John - ebből tudnia kellett, hogy ideges vagyok. Először is, mert követelőztem amit egyébként sosem szoktam és nem is szeretek, de valamikor muszáj. Másrészt pedig simán a nevét mondtam.

- Ezt nem én csináltam, hanem Roger Cennedy miután nem hittem el neki, hogy nem vagyok vadász. Hiszen ez teljesen abszurd, igaz? - nevetett fel, de nem örömében - Hogy lehet egy családban varázsló és vadász is, ráadásul ikrek? Biztos ez a kérdés is felmerült már bennetek. Hát úgy, hogy a nagyi egy ribanc, félrekúrt egy varázslóval, miközben egy vadász felesége volt, így mindkét génből került belé. A többit meg szerintem sejtitek. Viszont elkeveredtünk a kérdésedtől Ann. Azért van ismeretlen írva az eredetedhez, mert apádon kívül csak egy ember ismerte édesanyádat, az Christopher Brown - a döbbenettől megszólalni sem bírta, de megtette helyettem más.

- Hogy mi? Mr. Brownnak ehhez mi köze? - csak nekem nem volt tiszta, hogy ki ez az ember.

- Várjunk egy kicsit. Ki az a Christopher Brown?

- Ő volt a Defenders igazgatója, de az volt az utolsó éve amikor végeztem. De megismétlem, neki mi köze van ehhez?

- Pont most mondtad el. Ő volt az igazgató akkor is amikor mi tanultunk ott. 

- Olyan sokáig volt ott? - tátotta el a száját Adam.

- Azért annyira nem vagyok öreg, de igen elég sok ideig volt az iskolában. 

- Beszélni akarok vele - jelentettem ki -  tudnom kell, hogy ki vagyok valójában.

- Ezt nem csak a szüleid határozzák meg. 

- De elég nagy részük van benne. Kérlek derítsd ki nekem, hogy hol lakik.

- Biztos ezt szeretnéd? - magabiztosan bólintottam. Egy pillanatra beállt a csend amit Adam tört meg. 

- Mit éreztél amikor a nagyapa elmondta, hogy nem vagy vadász? Egyáltalán miért Ethan bácsi temetésén mondta el? 

- Összezuhantam, de nem mutathattam ki miattatok. Ti belém kapaszkodtatok amikor a veszteség ért minket. Nem okozhattam csalódást. Azt mondta, azért mondja el most, mert már így is túl sokáig húzta, mivel úgy akarta, hogy mindketten ott legyünk, de azzal már elkésett. Pluszba még azt, hogy ugyanúgy szeret attól még, hogy hivatalosan én nem is vagyok a gyereke, hiszen ez nem az én hibám hanem az anyámé, akit a temetés után elküldtem a közeletekből azzal az indokkal, ha már az én életemet tönkretette azt nem hagyom, hogy a tiétekhez köze legyen.

- Úgy tűnik a nagyszüleink, sem voltak a legjobb emberek - sok volt ez nekem. Nem bírtam egyszerre feldolgozni ennyi információt, csak bámultam magam elé és próbáltam felfogni az imént hallottakat.

- John bácsi akkor te most tulajdonképpen varázsló vagy vadász képességekkel? 

- Ami azt illeti, már egy ideje bújok egy csomó bűbájjal ás varázslattal teli könyvet és azt hiszem tanultam belőle valami. Ezt figyeljétek - felpattant, megállt a konyhával szemben és halkan elkezdett kántálni valamit amikor a pulton lévő tálban lévő gyümölcsök egyszerűen csak felrobbantak. Akkorát sikítottam, hogy szerintem három utcával arrébb is hallották. Adam pedig ijedtében leborult a kanapéról.

- Ez meg mi volt? - kaptam szívemhez ami olyan hevesen dobogott, hogy azt hittem bármelyik pillanatban kiugorhat. 

- Hoppá. Csak lebegtetni akartam őket - vakarta meg a fejét a nagybátyám miközben a "művét" leste.

- Hát ezt még gyakorolnod kéne - és ekkor kirobbant belőlem a nevetés. Nem is tudom, hogy miért csak nevettem és annyira jól esett. Még a könnyem is kicsordult. Ha jól hallottam John bácsi és Adam is becsatlakozott. Ha egy külső szemlélő most látott volna minket biztos, hogy hívja a diliházat. Három idióta aki a földön fetreng a röhögéstől miközben a konyhájuk úgy néz ki, mint ahol bomba robbant, ami valamennyire még igaz is. Viszont amikor már nem volt a tüdőmben több levegő kénytelen voltam felülni, hogy egy kis oxigénhez jussak. Ahogy körbenéztem Adam még mindig a szőnyegen fetrengett, John bácsi pedig az ebédlőasztalnál ült és a szemét törölgette és közben még mindig kuncogott. Jó kis család vagyunk mi. Nem szabad haragban lennünk, hiszen most van a legnagyobb szükségünk egymásra.

- Szeretlek titeket - nem tudom mi volt ez a szeretet roham, de talán erre volt szüksége mindannyiunknak. 

- Szeretlek Ann - ült fel mellém Adam, hogy átöleljen. Aztán John bácsira néztünk aki kissé megszeppenve állt fel az asztaltól, nem tudta, hogy idejöhet-e vagy elzavarjuk. Válaszként felé nyújtottuk a kezünket, mire elmosolyodott és gyorsan idejött hozzánk és a karjaiba zárt miket. 

- Szeretlek Adam. Szeretlek Ann - az egész olyan meghitt volt, mintha egy pillanatra normális család lettünk volna. 

16. Fejezet

Reggel barátnőmmel együtt sétáltunk a suli felé és a sarkon már ott várt Nate és Jeremy. Köszöntünk nekik, majd az épületben elváltak útjaink a két varázslótól mivel nekik az emeletre kellett menniük.
- Milyen óránk lesz?
- Méreg és főzetkészítés.
- Hol?
- Az iskola egyik újabb rejtett zugában valahol kint - nagyon reméltem, hogy Adamnek épp ott kell kisegítenie. A terem annyira el volt dugva, hogy nem is az épületben volt, hanem a hátsó udvaron, mint egy hatalmas üvegház. Beléptünk és a benti látvány is elképesztő volt. Ugyanúgy voltak padsorok és tanári asztal, de a falakat, sőt még plafont is befutották a különböző növények. Hatalmas virágok és kisebb cserjék mindenhol. A terem közepén, egy hatalmas üst állt amiben már most is gőzölgött valami kotyvalék. Úgy tűnt nem csak engem érdekel, hogy mi volt benne, mert amint meglátták a többiek, hogy odamegyek, követtek hátha együtt okosabbak leszünk, de persze csak tisztes távolságból figyeltük, mivel egy kicsit tartottunk attól, hogy a cucc az üstben akár fel is robbanhat, hogyha hozzányúlunk. Nem mintha ennek sok esélye lett volna, de tényleg nem tudtuk mire számítsunk.
- Esetleg egy méreg?
- Vagy valami bomba alapanyag? - mentek a találgatások és amikor már mindenki túlkiabálta a másikat Cameron Hill letette a könyvét, megkerülve minket odament közvetlenül a tároló mellé, mire teljes csend telepedett a tömegre és mind árgus szemekkel figyeltük az ifjú zseni cselekedeteit. A főzet fölé hajolt, beleszagolt, megnézte milyen színű, majd felénk fordult.
- Ez Sense kehittäjä (kiejtés:szensz kehttájá) avagy érzékfejlesztő . Azoknak készült akik nem olyan szerencsések, hogy vadásznak születtek mégis köztünk akarnak helyt állni. Ha isznak belőle olyan fejlettek lesznek az érzékeik, úgy mint nekünk, de csak bizonyos időkorlátok között - hirtelen kivágódott az ajtó mire mindenki ijedten rezzent össze és fordult azonnal a hang irányába. Egy egész fiatal nő állt a bejáratnál. Göndör, vörös haja csak úgy meredezett szerte-széjjel és hozzá tökéletesen illő zöld szeme fürkészve vizslatott minket. Elnyúlt farmert, khaki színű inget és kopott tornacipőt viselt. Bal csuklójára egy színes kendő volt kötve a másikon pedig ezerféle karkötő csilingelt. Ez alapján én ennek alapján egy rossz hippinek gondoltam volna, de nem vagyok előítéletes.
- Jól mondja a fiú. A nevem Katherin Ramsay. Ms. Ramsaynek hívjatok és miután kinézelődtétek magatokat szeretném, ha kipróbálnánk a főzetet. Lenne kedves egy választott vadász idejönni hozzám? - a kondér mellé sétált és várt. Pár másodpercig csend volt aztán egy srác nagy félénken előlépett és odasétált a tanárnő mellé. - Remek maradj itt - az asztalához sietett kivett az egyik fiókból egy hatalmas merőkanalat ami elgondolkodásra késztetett arról, hogy miket tárolhat még ott.
- Most megkérnék egy született vadászt, hogy szintén jöjjön ide mellém - megint nem mozdult senki sem, ezért kötelességemnek éreztem megmutatni magam. Meg persze szerettem volna, ha végre megjegyez egy tanár. Kiléptem a tömegből és a srác másik oldalára sétáltam.
- Köszönöm. Mi a nevetek?
- Ann
- Dave
- Rendben. A többieket megkérném, hogy maradjanak néma csendben, Ann neked nem kell mást tenned csak hallgatózz - bólintottam és behunytam a szemem. A vadászok érzékei nem úgy működtek, mint a vámpíroké. Először is nekünk koncentrálnunk kell, hogy ezt a képességünket tudjuk használni a vámpíroknak viszont adott. Bármikor láttak és hallottak mindent, mi pedig csak amikor akartunk. Másodszor, mi így is hátrányban vagyunk mivel a vámpírok érzékei legalább kétszer olyan fejlettek, mint miénk. Szóval ők messzebbre láttak, és a halkabb suttogást is hallották. Beállt a csend én pedig füleltem. Láttam magam előtt, az udvaron lévő magas fát aminek egyik ágán egy kismadár csiripelt. Hallottam ahogy Mr. Pierce magyaráz az egyik emeleti teremben és azt, hogy valamelyik osztály a tornacsarnokban éppen fegyverekkel lövöldöznek valamit. Kinyitottam a szemem é a tanár nőre néztem.
- Kész vagy? Akkor most írd le miket hallottál, de ne mondd ki hangosan - tollat és papírt nyújtott felém én pedig gyorsan körmöltem rá a szavakat. - Csodás - belemártotta a merőkanalat a főzetbe majd kiemelte és a társam felé nyújtotta - Dave kérlek igyál belőle egy keveset - a fiú kétkedve ugyan, de beleivott - Akkor most téged kérlek arra, hogy ugyanúgy hallgatózz, mint Ann. Koncentrálj és figyelj, minden kis hangra amit hallasz - ismét némaság telepedett az osztályra, miközben Ms. Ramsay a kezébe vette a lapomat és elolvasta amiket leírtam. Dave is becsukta a szemét, mint én, de ő nem olyan nyugodtan. Inkább mintha egy kicsit erőlködött volna, hogy halljon. Pár másodpercig mozdulatlanná dermedt majd kinyitotta a szemét és mosollyal az arcán fordult felénk. Ebből azt következtettem, hogy sikerrel járt.
- Mondd el, mit hallottál.
- Az osztályfőnökünk hangját, egy madár énekét, lövöldözést a tornaterem felől és egy ajtó becsapódását - Ms. Ramsay megnézte a papírt és elismerően bólintott.
- Tökéletes mindent hallottál amit Ann plusz még az ajtócsapódást is. A következő órán ennek a főzetnek az elkészítését fogjuk megtanulni - az osztály elképedve figyelt. ha jól sejtettem tetszett nekik a mutatvány és mi tagadás engem is elképesztett. - Nos, gondolom észrevettétek, hogy az én órámra nem kaptatok semmilyen tankönyvet - észre hát és hálát is adtunk, hiszen már a baromi vastag két kötetes történelem könyv is elég volt és akkor még nem mondtam a többi tantárgyunkat. - viszont kell egy nagy füzet aminek minden egyes órán itt kell lennie, különben büntetés jár és szerintem egy varázsló tanárnál nem akartok büntetést kapni - ez kissé fenyegetően hangzott, ezért úgy voltam vele, hogy még akkor is hordani fogom magammal a füzetemet amikor nincs óránk Ms. Ramsey-vel.
- Rendben mára ennyi volt, a következő órán megbeszéljük a szabályokat amit a teremrendre tartoznak. További szép napot mindenkinek - otthagyott minket nagy döbbenet közepette, minket is csak a csengő ébresztett rá, hogy le kéne lépnünk.
- Nem semmi tanár - rohantak utánam a többiek amikor kijöttem az ajtón.
- Nekem szimpi - mondtam miközben a tekintetemmel a rokonomat kerestem.
- Ann te mindig azokat a tanárokat bírod akik másokra a frászt hozzák - egy pillanatra Nate-re kaptam a tekintetemet és rányújtottam a nyelvemet.
- Miért? Én is bírom - végre egyszer egyetértett velem valaki. Hálásan pillantottam Emilyre.
- Kit keresel? - kérdezte kifulladva Colin úgy tűnik neki megerőltetőbb volt a sietség, mint nekem.
- Adamet, hátha bent van.
- A csarnok felé láttam menni, talán ott van.
- Köszi - vettem egy 180 fokos fordulatot és a tornaterem felé vettem az irányt. Próbáltam a lehető legkevesebb embert fellökni, de néha elkerülhetetlen volt egy-egy koccanás, ha minél előbb oda akartam érni. Colinnak igaza volt, ott állt háttal nekem, vagyis valószínűleg nem hallotta amikor bejöttem az ajtón.
- Adam - szólaltam meg halkan először azt hittem meg se hallotta, de aztán lerakta a súlyokat miket épp tisztított és felém fordult, engem pedig elöntött a megkönnyebbülés, hogy jól van.
- Ann, szia - mosolyodott el, de láttam a szeme alatt éktelenkedő fekete karikákat ami arról árulkodott, hogy ő sem aludt sokat tegnap este.
- Tudod, hogy aggódtam érted, te hülye? Minek van a telefonod, ha nem lehet rajta elérni? Oké, hogy azt mondtad majd beszélünk, de nem hittem, hogy csak napok múlva - torkolltam le.
- Ne haragudj - de akkor megláttam a szemében csillogó könnyeket, ezért azonnal akcióba lendültem és nyakába vetettem magam. Szorosan átöleltem a nyakát és lehúztam magamhoz.
- Nincs semmi baj - suttogtam a fülébe miközben én is a könnyeimmel küzdöttem - Hallod? Megoldjuk. Emlékszel? Mindent megoldunk - mosolyodtam el felidézve az emlékeket kiskorunkból akikor az egyikünk megsérült, vagy nem értük el a hűtőtetejére rejtett sütit mindig összefogtunk és ott voltunk egymásnak amikor csak kellett.
- Ann mi lesz velem? Egy senki vagyok. Egy elcseszett varázsló akit nem tanítottak meg semmire sem. Nem azt tanultam amit kellett volna, elpazaroltam az éveket a semmire - olyan erősen szorított, hogy azt hittem megfulladok, de nem érdekelt, mert szüksége volt rám.
- Nem pazaroltál el semmit. Te egy varázsló vagy aki rendelkezik egy vadász tudásával. Már csak egy varázsló tudását kell elsajátítanod.
- Mintha az olyan könnyű lenne.
- Ne legyél már ilyen negatív.
- És mégis honnan tanuljam meg az alapokat?
- Azt csak bízd rám. Viszont meg kéne beszélnünk, hogy hazamegyünk-e ma - tértem rá a témára ami miatt eredetileg idejöttem.
- Te menj csak.
- Egyedül nem megyek, gyere velem - erre éreztem, hogy megfeszül a teste. Felemelte a fejét és dühös pillantást vetett rám.
- Nem.
- Miért? Legalább hallgasd meg - nem is értem miért keltem hirtelen a nagybátyám védelmére amikor én is rettentően dühös voltam rá. Kibújt az ölelésemből és fel-alá kezdett járkálni az öltözős és a csarnok bejárata között.
- Mit? Hallgassam meg ahogy bevallja, hogy éveket keresztül hazudott mindkettőnknek?
- Azt mondta jó oka volt rá. Kérlek - hihetetlen, hogy átmentem könyörgésbe.
- Nem érdekel, hogy miért. Megtette, ami nekem elég arra, hogy ne bízzak benne többet - emelte fel a hangját ami egyáltalán nem tetszett.
- Akkor mit akarsz csinálni? Valamelyik haverodnál fogsz csövezni? Nem tudnál túllépni a makacsságodon csak egy kis ideig amíg megmagyarázza a miérteket? Nem mondtam, hogy bocsáss meg neki, csak azt, hogy gyere haza velem - na remek most már én is kiabáltam, pedig egyáltalán nem szeretek.
- Akármit is akar mondni én nem vagyok vevő rá - és itt lett elegem a buta makacs fejéből.
- Jó, tudod mit? Akkor pukkadj meg egyedül kétségek között, én hazamegyek iskola után és végighallgatom - éreztem, hogy könnyek csípik a szememet és mielőtt szabadjára engedtem volna őket otthagytam Adamet és végig rohantam a folyosón az első mosdóig ahol egy kiadós arcmosás után kitisztult a fejem, viszont a sminkem elkenődött, de az volt most a legkisebb bajom. Vettem egy mély levegőt, majd a csengő hallatán gyorsan helyrehoztam a víz okozta hibákat és elrohantam a fizikaórámra. Igaz, csak az elsőre kellett mennem, de jelző után már csak két percünk van az osztályba érni, ami meglehetősen kevés. Lihegve estem be az ajtóm és megkönnyebbülten konstatáltam, hogy időben érkeztem, mert a tanár, még nem volt a teremben, viszont a többiek meglehetősen furán néztek rám, de egyáltalán nem érdekelt. Levágódtam Nate mellé aki, Colinnal és Emilyvel együtt kérdőn néztek rám, hátha végre kinyögök valamit.
- Összevesztünk - suttogtam amikor végre visszaállt a rendes légzési sebességem.
- Mit mondott?
- Hogy nem akar hazajönni. Még sose vesztünk össze. Kiabáltunk is meg minden - el voltam keseredve, mire Nate megsimogatta a kezemet, a többiek pedig nem is tudták, hogy mit mondjanak, hiszen nem tudták a teljes sztorit. Hirtelen belépett a tanár és már akkor tudtam, hogy ez az óra is olyan lesz amin csak testileg vagyok jelen.