Az órák végén ráérősen pakoltam ki a szekrényemből és sétáltam ki az iskolából a többiekkel. Jeremy és Caroline nem tudtak jönni, mert ma egyel több órájuk volt, mint nekünk. Ahogy kiléptünk az épületből szinte fejbe vágott a hideg, de egyben frissítő levegő. Mélyet szippantottam belőle és próbáltam elhitetni magammal, hogy nem félek, eddig sikertelenül. Nate látta, hogy még mindig ideges voltam, ezért odajött és szorosan átölelt. Nagy szükségem volt rá.
- Figyelj, ha baj van azonnal hívj oké? - aprót bólintottam, de biztos érezte, mert a fejem a vállába volt fúrva. - Ha megint nem tudnál ott maradni akkor jöhetsz hozzánk is. Tudod, hogy a család nagyon bír - elmosolyodtam felidézve amikor beléptem a házukba. Iszonyatosan zavarban voltam, pedig Nate mondta, hogy semmi okom rá,csak attól féltem, hogy félre fogják érteni a barátságunkat és az mindkettőnknek kínos lett volna. Ennek ellenére kellemeset csalódtam, mert az anyukája úgy fogadott, mintha mindig odajártam volna és az apukája is nagyon kedves volt.
- Nyugi, nem lesz semmi baj, de mindenképp, ha nem is tudlak hívni SMS-t írok - még küldött egy biztató mosolyt és elindult haza. Nekem is ezt kellett volna tennem amikor valaki a nevemet mondta. Megfordultam és Adam állt mögöttem kissé pihegve mintha futott volna.
- Annyira örülök, hogy még itt vagy - feltartotta az ujját, hogy várjak és a térdére támaszkodott, hogy visszanyerje az erejét - miután veszekedtünk egész nap járt az agyam - megint tartott egy pillanatnyi szünetet- úgy sajnálom, hogy kiabáltam veled. Egyáltalán nem érdemelted meg, és igazad volt tényleg nagyon makacs vagyok, de nem csak ezért nem akarom őt meghallgatni, hanem ízért is, mert félek. Abban is igazad volt, hogy nem bujkálhatok örökké, de tudom, hogy egyedül nem lennék képes hazamenni. Mehetek veled? - Elmosolyodtam ezzel tudatva vele az örömömet, hogy végre megjött az esze. Felültünk a motorjára és pár perc alatt otthon is voltunk.
Egy kicsit remegett a kezem amikor kinyitottam az ajtót, de nem táncolhattam vissza.
Amint beléptünk, John bácsi azonnal ott termett, biztos hallotta a kulcsom csörgését.
- Adam, Ann... nem hiszem el, hogy itthon vagytok.
- Úgy csinálsz mintha egy éve mentünk volna el - szólt vissza csípősen Adam, mire kapott tőlem egy csúnya pillantást, de csak megrántotta a vállát.
- Azért jöttünk, hogy a te szádból halljuk az igazságot - nyomtam meg egy kicsit az "igazság" szót, mire John vadul bólogatni kezdett.
- Persze tudtam, hogy egyszer el kell mondanom nektek, de előtte fel akartam készülni. Azt hittem van még egy kis időm.
- Mit kell erre készülni?
- Azt, hogy fogalmazzam meg nektek amit mondani akarok anélkül, hogy az idegességtől összeakadjon a nyelvem.
- Egyszerűen - próbáltam hűvösen viselkedni, hogy komolyan vegyen és úgy ahogy láttam sikerült is. Vett egy mély levegőt, majd szép lassan kifújta. Tényleg ideges volt, de ez egyikünket, sem hatotta meg.
- Mi lenne, ha inkább kérdeznétek? Mert így nem tudom, honnan kezdjem - egymásra néztünk majd Adam szólalt meg elsőnek.
- Miért tanultam vadásznak amikor nem vagyok az?
- Van benned vadászvér is és azt akartam inkább a felszínre hozni és nem akartam, hogy azért, mert rájössz, hogy más vagy feladd.
- Teljesen felesleges vagyok. Elbasztam négy évet, hogy azt tanuljam ami nem vagyok. - éreztem, hogy megint kezd benne felmenni a pumpa, gyorsan odahajoltam hozzá és megsimogattam a vállát, mire vett egy nagy levegőt és nyugodtabb hangsúlyban folytatta. - Mióta tudod, hogy nem vagy vadász?
- Egyáltalán nem vagy felesleges fiam. Azt tanultad amit tanulnod kellett, csak ezt most bővítened kell egy kicsit és a nagyapátok mondta el Ethan halála után és akkor tudtam meg, hogy te sem vagy teljesen az.
- Mi vagyok én? - tettem fel végre a belőlem kikívánkozó kérdést ezzel félbeszakítva őket.
- Hogy érted ezt Ann? - nézett rám értetlenül a nagybátyám mire felpattantam és szélsebesen elindultam a szobám felé. Feltéptem az ajtót és az ágyamhoz rohantam. Kivettem a matracom alól a dossziét, visszamentem a nappaliba miközben az adatlapomat kerestem. Amint megtaláltam odadobtam az ölébe és rámutattam a sorra ahol az eredetemnél nagy betűkkel ott szerepel az ismeretlen szó.
- Így, pontosan így értem - a kezébe vette a mappát, lapogatott benne és mintha megértette volna a dolgokat.
- Tudta, hogy nálatok van.
- Tudni akarom a választ John - ebből tudnia kellett, hogy ideges vagyok. Először is, mert követelőztem amit egyébként sosem szoktam és nem is szeretek, de valamikor muszáj. Másrészt pedig simán a nevét mondtam.
- Ezt nem én csináltam, hanem Roger Cennedy miután nem hittem el neki, hogy nem vagyok vadász. Hiszen ez teljesen abszurd, igaz? - nevetett fel, de nem örömében - Hogy lehet egy családban varázsló és vadász is, ráadásul ikrek? Biztos ez a kérdés is felmerült már bennetek. Hát úgy, hogy a nagyi egy ribanc, félrekúrt egy varázslóval, miközben egy vadász felesége volt, így mindkét génből került belé. A többit meg szerintem sejtitek. Viszont elkeveredtünk a kérdésedtől Ann. Azért van ismeretlen írva az eredetedhez, mert apádon kívül csak egy ember ismerte édesanyádat, az Christopher Brown - a döbbenettől megszólalni sem bírta, de megtette helyettem más.
- Hogy mi? Mr. Brownnak ehhez mi köze? - csak nekem nem volt tiszta, hogy ki ez az ember.
- Várjunk egy kicsit. Ki az a Christopher Brown?
- Ő volt a Defenders igazgatója, de az volt az utolsó éve amikor végeztem. De megismétlem, neki mi köze van ehhez?
- Pont most mondtad el. Ő volt az igazgató akkor is amikor mi tanultunk ott.
- Olyan sokáig volt ott? - tátotta el a száját Adam.
- Azért annyira nem vagyok öreg, de igen elég sok ideig volt az iskolában.
- Beszélni akarok vele - jelentettem ki - tudnom kell, hogy ki vagyok valójában.
- Ezt nem csak a szüleid határozzák meg.
- De elég nagy részük van benne. Kérlek derítsd ki nekem, hogy hol lakik.
- Biztos ezt szeretnéd? - magabiztosan bólintottam. Egy pillanatra beállt a csend amit Adam tört meg.
- Mit éreztél amikor a nagyapa elmondta, hogy nem vagy vadász? Egyáltalán miért Ethan bácsi temetésén mondta el?
- Összezuhantam, de nem mutathattam ki miattatok. Ti belém kapaszkodtatok amikor a veszteség ért minket. Nem okozhattam csalódást. Azt mondta, azért mondja el most, mert már így is túl sokáig húzta, mivel úgy akarta, hogy mindketten ott legyünk, de azzal már elkésett. Pluszba még azt, hogy ugyanúgy szeret attól még, hogy hivatalosan én nem is vagyok a gyereke, hiszen ez nem az én hibám hanem az anyámé, akit a temetés után elküldtem a közeletekből azzal az indokkal, ha már az én életemet tönkretette azt nem hagyom, hogy a tiétekhez köze legyen.
- Úgy tűnik a nagyszüleink, sem voltak a legjobb emberek - sok volt ez nekem. Nem bírtam egyszerre feldolgozni ennyi információt, csak bámultam magam elé és próbáltam felfogni az imént hallottakat.
- John bácsi akkor te most tulajdonképpen varázsló vagy vadász képességekkel?
- Ami azt illeti, már egy ideje bújok egy csomó bűbájjal ás varázslattal teli könyvet és azt hiszem tanultam belőle valami. Ezt figyeljétek - felpattant, megállt a konyhával szemben és halkan elkezdett kántálni valamit amikor a pulton lévő tálban lévő gyümölcsök egyszerűen csak felrobbantak. Akkorát sikítottam, hogy szerintem három utcával arrébb is hallották. Adam pedig ijedtében leborult a kanapéról.
- Ez meg mi volt? - kaptam szívemhez ami olyan hevesen dobogott, hogy azt hittem bármelyik pillanatban kiugorhat.
- Hoppá. Csak lebegtetni akartam őket - vakarta meg a fejét a nagybátyám miközben a "művét" leste.
- Hát ezt még gyakorolnod kéne - és ekkor kirobbant belőlem a nevetés. Nem is tudom, hogy miért csak nevettem és annyira jól esett. Még a könnyem is kicsordult. Ha jól hallottam John bácsi és Adam is becsatlakozott. Ha egy külső szemlélő most látott volna minket biztos, hogy hívja a diliházat. Három idióta aki a földön fetreng a röhögéstől miközben a konyhájuk úgy néz ki, mint ahol bomba robbant, ami valamennyire még igaz is. Viszont amikor már nem volt a tüdőmben több levegő kénytelen voltam felülni, hogy egy kis oxigénhez jussak. Ahogy körbenéztem Adam még mindig a szőnyegen fetrengett, John bácsi pedig az ebédlőasztalnál ült és a szemét törölgette és közben még mindig kuncogott. Jó kis család vagyunk mi. Nem szabad haragban lennünk, hiszen most van a legnagyobb szükségünk egymásra.
- Szeretlek titeket - nem tudom mi volt ez a szeretet roham, de talán erre volt szüksége mindannyiunknak.
- Szeretlek Ann - ült fel mellém Adam, hogy átöleljen. Aztán John bácsira néztünk aki kissé megszeppenve állt fel az asztaltól, nem tudta, hogy idejöhet-e vagy elzavarjuk. Válaszként felé nyújtottuk a kezünket, mire elmosolyodott és gyorsan idejött hozzánk és a karjaiba zárt miket.
- Szeretlek Adam. Szeretlek Ann - az egész olyan meghitt volt, mintha egy pillanatra normális család lettünk volna.
Felrobbant a gyümölcs de birom :D megint kircsi lett
VálaszTörlésköszi :*
TörlésImádom! O.O
VálaszTörlésKöszönööm :D :*
Törlésha benne lennél egy cserében kérlek nálam válaszolj köszi http://justinegyfasz.blogspot.hu/
VálaszTörlésKitettelek ha te is kérlek válaszolj chaten köszi
VálaszTörlés