21. Fejezet

Szinte el is felejtettem, hogy megint a varázslókkal lesz az edzésünk, de Caroline eszembe juttatta, amikor az öltözőben szinte nekem ugrott.

- Beszéltél vele? Nate azt mondta, hogy nem voltál első órán. Mi történt? Mondd már.

- Ha hagynál szóhoz jutni elmondanám - nevettem fel barátnőm viselkedésén, majd öltözés közben elhintettem pár infó morzsát, hogy húzzam egy kicsit az agyát, mivel a többiek nélkül úgysem mondok neki semmit. Az udvaron kellett gyülekezni, ugyanis Richards edző állítólag valami meglepetést tartogat a számunkra. Megláttam Adamet és gyorsan odarohantam hozzá mielőtt még eltűnt volna a szemem elől.

- Adam - fogtam meg a karját mire végre felém fordult.

- Szia hol voltál reggel? Nem is láttunk elmenni.

- Siettem, mert dolgom volt, de csak azt akarom mondani, hogy valamelyik szünetben keresd meg Ms. Ramsayt. Beszélni szeretne veled.

- Mégis miért?

- Azt majd ő elmondja - és még mielőtt kérdezősködni kezdhetett volna egy titokzatos mosoly társaságában otthagytam és visszamentem a barátaimhoz. Pont befejeztem a reggeli beszélgetésünk felvázolását a hippi tanárnővel amikor megjelent Mr. Richards és szokásához híven hozta magával a megafonját is.

- Diákok! Amíg még szép az idő szeretném megmutatni maguknak az iskola akadálypályáját ami mind az állóképességüket, mind a csapatmunka készségüket fogja fejleszteni. Kövessenek - összenéztünk, majd egy vállrándítást követően elindultunk az iskola egy újabb eldugott részébe. Amikor befordultunk az épület mögé tátva maradt a szánk. Ez nem egy sima akadálypálya volt. Úgy nézett ki, mint amit egyenesen a hadseregtől hoztak el nekünk. Volt ott mászófal, gerenda, minden amire az úgymond "kiképzésünkhöz" szükség lehetett.

- Ms. Cennedy és Mr. Gilbert fogják kezdeni - hogy kik? Ryan felé kaptam a fejem aki még annyira sem volt elragadtatva az ötlettől mint én. Minden voltunk mi, csak egy csapat nem. Mindketten előreléptünk. Haboztunk egy kicsit, hogy ugyan most mit kéne tennünk amikor hirtelen éles süvítés szerű hangot hallottam bal felől, de még így is éppen, hogy sikerült az arcom előtt pár centivel elkapnom a sebesen szálló nyílvesszőt. Mi a fene? Igaz, hogy a vége nem volt hegyes, mivel valami kis szivacs volt a rajta, de akkor is legalább figyelmeztethetett volna.

- Nem rossz Ms. Cennedy, de még így is majdnem eltalálta.

- Ha szólt volna a tanár úr talán felkészültem volna rá - dobtam el a nyilat.

- Az igazi harcmezőn nem leszek ott, hogy szóljak, ha esetleg lőnek. Oldják meg - már épp visszavágtam volna amikor egy újabb nyíl repült felénk amit most Ryan ütött el, majd megragadta a csuklómat és belökött az egyik fa mögé. Kilesett, majd intett, hogy menjek mellé. Odarohantam, majd a válla alatt kinéztem én is a fa mögül arra ahol a mászófal helyezkedett el. Már csak pár méter és egy hatalmas nyílzápor választott el minket tőle. Viszont feltűnt valami. Volt egy rendszere. 

- Te is látod, hogy...

- Rendszeresek a kilövések? Igen.

- Három másodpercenként. Először mellettünk aztán pedig a fal mellett. 

- Amikor jelt adok futunk - bólintottam, majd feszülten figyeltem és számoltam. 

- MOST! - üvöltötte és szinte kirobbantunk a fák közül. A mászófalhoz érve Ryan térdére lépve felrugaszkodtam a tetejére majd megragadtam a kezét és felhúztam magam mellé. Leugrottunk a túloldalon és a gerenda felé vettük az irányt, de én ott megtorpantam. Ez nem volt olyan magasan, de tudtam, hogy ezen sem vagyok képes átmenni. 

- Mozogj már! - sürgetett.

- Én itt nem tudok átmenni - gyengének éreztem magam, mivel Ryan így is állandóan csak beszólogatott nekem erre most kénytelen vagyok neki bevallani a hibámat. 

- Azt hittem, ha már legendás vagy, nem riadsz vissza egy kis egyensúlyozástól. Na gyere - ragadta meg a kezemet és felhúzott maga után az emelvényre. Görcsösen kapaszkodtam belé miközben végig a hátát néztem, hogy a tekintetem véletlenül se térjen ki a föld irányába. Igaza volt. Dühített a tudat, hogy gyenge vagyok, hogy a segítségére szorultam. Olyan gyorsan átértünk, hogy szinte fel se fogtam. Leugrott, majd elengedett és hátranézett, hogy megmaradok-e, de csak küldtem felé egy magabiztos pillantást és megiramodtam a következő akadály felé ami a kötél volt. Egymásra néztünk és mint akik olvastak egymás fejében egyszerre rugaszkodtunk el, kapaszkodtunk meg a kötélben és lendültünk át a hatalmas mocsár szerűség felett. Amikor lerendeztük az összes feladatot megálltunk Richards előtt aki lenyomta a stopperét (amit észre sem vettem, hogy a kezében van), majd ránk nézett. 

- Három és fél perc. Nem rossz ahhoz képest, hogy most csinálták először. Ahogy láttam egész jól együtt tudtak dolgozni. Van valami megjegyzésük esetleg a másik munkájával kapcsolatban? - na itt már vártam, hogy Ryan beszámoljon arról, hogy beijedtem a gerenda előtt, de nagy meglepetésemre csendben maradt. Csak a fejét rázta. Az edző rám pillantott mire én is hevesen követtem Gilbert példáját. - Nos rendben, ez esetben maguknak az a jutalom, hogy leülhetnek. A többiek viszont készüljenek fel, mert most maguk következnek - amikor elment akkor vettem csak észre, hogy lihegek, mint egy őrült. Ez a kör teljesen lefárasztott. Viszont valami nem hagyott nyugodni, már épp fordultam volna Ryan felé, de már hűlt helye sem volt, de kiszúrtam ahogy az egyik pad felé megy. Utána mentem és leültem a pad másik felére és felé fordultam. 

- Nem mondtad el Richards-nak, hogy van egy gyengém. Miért? - egy pillanatig azt hittem nem is hallotta majd felém fordult és lazán megvonta a vállát. 

- Mert egyrészt nem szokásom beköpni másokat, másrészt pedig most, hogy tisztában vagyok a hibáddal tudom, hogy mindent meg fogsz tenni, hogy legyőzd, mert nem szereted, ha ilyennek látnak, mint én abban a pár másodpercben akkor - teljesen rátapintott a lényegre, de semmi kedvem nem volt elmondani ezt neki. Már azt hittem, hogy megmarad a csend amikor ismét megszólalt - De ettől még ne hidd, hogy barátok vagyunk. Még mindig azt gondolom, hogy nem vagy teszel eleget ahhoz, hogy elhiggyék, legendás családból jöttél. Nem nagyon foglalkozol ezzel.

- Mert én nem a családnevem miatt akarok különleges lenni, hanem magam miatt - ezzel felálltam és otthagytam. Nem bosszantott fel ugyanis teljesen igaza volt. Nem érdekel, hogy "legendás" vagyok, de legalább én is elmondhattam neki amit gondolok róla még ha burkoltan is. Átmentem egy másik padhoz, felültem a támlájára és a többieket figyeltem. Nate egy lánnyal volt aki szegénykém olyan esetlen volt, hogy nem csodáltam, hogy a srác kikészült tőle. Caroline folyamatosan dirigált a párjának, de még így is jók voltak és Jeremy úgy hárította a nyilakat varázslattal mintha erre született volna. Igaz néha ők is meginogtak, de nagyszerűen hárították az akadályokat. A pillantásom mégis mindig valahogy visszakúszott Kai Evanshez. Nem akartam őt nézni mégis mintha valami kényszerített volna rá, de egyszer amikor odafordultam pont ő is engem figyelt. Még távolról is megrendített az a szempár. A párja végig beszélt neki, de még csak úgy sem tett mint aki figyel rá. Egyenesen a szemembe nézett amikor végeztek a pályán azonnal elindult felém, nem akartam vele beszélni. Tudtam, hogy piszkálta a csőrét amit reggel mondtam neki, de én nem hagyom, hogy elcsábítson. Hálaistennek pont megszólalt a csengő ezért fénysebességgel kezdtem el száguldani az öltöző felé, de még így is utolért és a karomnál fogva fordított vissza magához.
- Állj meg Bella, mondanom kell valamit - de még mielőtt belekezdett volna Richards edző jelent meg mellettünk.
- Ms. Cennedy kérem vigye be ezt a dossziét a szertárba - bólintottam, majd mielőtt követtem volna vetettem egy "Ez van" pillantást Kai-ra, de ő nem adta fel. Bevittem a mappát a kis szobába amikor utánam jött.
- Már pedig akkor is elmondom akit akarok.
- Te ide nem jöhetsz be - dühöngtem amiért nem hagyott békén. Ledobtam a köteg lapot az íróasztalra és már mentem volna ki amikor ismét elkapta a karomat.
- Nem érdekel - simított végig az arcomon amikor hirtelen becsapódott az ajtó. A hang felé kaptam a fejem amikor kattant a zár. Basszus!