24. Fejezet

Sziasztok! Nagyon, nagyon sajnálom, hogy majdnem egy hónapot kellett várnotok az új részre, de eléggé összecsaptak a hullámok a fejem felett, de ígérem, hogy soha többé nem lesz ilyen és köszönöm azoknak akik itt maradtak velem. 

Puszi C.

Szinte suhantunk a város felé. Elhaladtunk számos kocsma és étterem mellett, ahonnan legtöbbször kellemes jazz zene szólt. Amikor egy kicsit csendesebb helyre értünk Adam lassítani kezdett majd megállt egy nagy kertes ház előtt. Leszálltam majd elindultam a kapu felé, ami a legnagyobb meglepetésemre nyitva volt. Azért nem hiszem, hogy akkora lenne itt a közbiztonság, hogy még az ajtókat sem kell zárni. Gyanúsan hátrapillantottam az unokatestvéremre, aki csak rántott egyet a vállán majd elindult befelé. A bejárati ajtó előtt egy pillanatra megint elbizonytalanodtam, de mire észbe kaptam volna már meg is nyomtam a csengőt. Percekkel később még mindig a verandán álltunk és már épp megnyomtam volna még egyszer a kis jelző készüléket, amikor végre kinyílt az ajtó.

- Nem veszek semmit! Tűnjetek innen! - a férfi körülbelül a hatvanas éveiben járhatott, kezében napilap, az orrán olvasószemüveg. Talán másfél fejjel volt magasabb nálam, kissé őszes haja összevissza állt, az arcát borosta borította és a szeme már-már félelmetesen sötét volt, szinte fekete. Dühösen méregetett minket és már épp ránk vágta volna az ajtót, amikor feleszméltem, hogy meg kéne szólalnom.

- Várjon! Mr. Brown - gyorsan az ajtó elé tettem a lábamat. Kérdőn pillantott rám, de láttam, hogy nem nagyon tetszett neki az előbbi mozdulatom - Kérem! Annabell Cennedy vagyok - a vezetéknevemre mintha felismerés villant volna át a tekintetén, de lehet, hogy csak képzeltem - Azért jöttem, hogy meséljen nekem arról az időszakról, amikor a The Secret Defenders nevű intézményben volt igazgató - intett a fejével, hogy kövessük. Egy hangulatos nappaliba vezetett minket. A szobában az leginkább a barna és szürke árnyalatai uralkodtak. A falakon különböző festmények, a földön pedig kisebb szobrok voltak. Mivel az egész ház fából készült néhol feltűnt egy-egy tartógerenda, de ez még természetesebbé és otthonosabbá tette az egészet. Most vettem észre, hogy még egy hatalmas kandalló is helyet foglalt elegánsan a szoba közepén.

- Nos, most már igazán érdekelne, hogy mit keres itt két kis taknyos Cennedy - foglalt helyet méltóságteljesen a tűz mellett lévő fotelben. Várjunk csak... Adam be se mutatkozott, honnan tudja, hogy... - Hasonlítotok egymásra és mivel veled jött innen a következtetés, hogy rokonok vagytok - félelmetes, mint aki belelát a fejembe. kezével a kanapé felé intett, hogy foglaljunk helyet.

- Azért jöttünk, hogy hátha tudna nekünk mesélni valamit egy bizonyos emberről, aki akkor járt az iskolába, amikor maga volt az igazgató.

- Bökd már ki, hogy kiről kéne infó kicsi lány, mert nem érek rá egész nap - kezdett nagyon feldühíteni ennek a zsémbes öregembernek a stílusa és a szemem sarkából láttam, hogy Adamet is, mert egyre szaggatottabban vette a levegőt.

- Mondja el nekem ki volt Rosalie Montgomery - egy pillanat alatt megváltozott a viselkedése. Úgy pattant fel a székéből, mint egy húsz éves, megragadta a karomat és felrántott a kanapéról olyan közel magához, hogy csupán pár centire az arcomtól meredt rám az eszelős tekintetével.

- Ki vagy te, Annabell Cennedy és mit keresel itt? - Adam azonnal akcióba lépett és két kézzel taszította el tőlem a férfit, aki a lökéstől majdnem hátraesett, de azonnal visszanyerte az egyensúlyát, és távol maradt tőlem. Talán csak azért, mert Adam teljes testtel beállt elém és tudta, hogy semmi esélye ellene.

- Ha még egyszer hozzáér, esküszöm a korára tekintet nélkül még a szart is kiverem magából - olyan fenyegető hangon szólalt meg, hogy még én is berezeltem volna, ha nekem mondja.

- Elnézést, sajnálom ezt nem kellett volna. Igazán röstellem - lépett közelebb, de Adam csak hozzám lépett közelebb én pedig rendületlenül a szemét néztem ahonnan lassan eltűnt a dühös köd.

- Mit tud Rosalie Montgomery-ről? - Most már egyre jobban érdekelt a dolog annak ellenére, hogy ilyen hevesen reagált rá.

- Előbb mondd meg ki küldött ide. Kinek a gyereke vagy te?

- Magamtól jöttem. Az apám Ethan Cennedy és...

- Montgomery az anyád? - Egy pillanatra a félelem és a zavarodottság keverékét láttam a szemében, de megrázta a fejét és ismét ránk nézett. Bólintottam.

- Miért nem kérdezed meg apádat? - Komolyan hülyének néz ez az ember. Azt hiszi, hogy itt lennék, ha ez lehetséges lenne?

- Mert meghalt. Évekkel ezelőtt.

- Sajnálom - a hangjából tényleg együttérzés tükröződött -, kedveltem azt a srácot. Igaz, hogy elég nagy bajkeverő volt, de mindig tudta hol a határ és helyén volt az esze - mosolyodott el, mint aki felidézett egy emléket. - Mi van az ikertestvérével? Johnnal? Ő meg a te apád? - Adam feszülten bólintott, de látszott, hogy nem bízik benne. - Akkor ti unokatestvérek vagytok?

- Igen, de meséljen még az apámról, viszont előtte egy dolgot áruljon el. Miért nem beszél Rosalie-ról?

- Az nem a te dolgod.

- Legalább azt mondja el, hogy vadász volt-e?

- Nem – várjunk, csak rosszul hallottam volna?

- Akkor ő... - nem, ez lehetetlen, apának több esze volt ennél.

- Boszorkány volt - már épp az arcába vágtam volna, hogy hazudik, amikor hirtelen elrohant az egyik szoba irányába. Leroskadtam a kanapéra és a semmibe meredtem. A fejem kérdések hadától kezdett zúgni. Adam gyorsan letérdelt mellém, látta, hogy ez most sok volt egyszerre.

- Ann, hallasz? Figyelj, nézz rám - nagy nehezen felé fordítottam az arcomat. - Nem lesz semmi baj. Te ettől még ugyanúgy vérbeli vadász vagy, csak egy kis extrával - mosolygásra késztetett, hogy a saját szavaimmal akart megnyugtatni. - Még nem késő varázslást tanulni, Ms. Ramsay neked is segíteni fog, úgy ahogy apának és nekem - már épp válaszoltam volna, amikor visszajött Mr. Brown két mappával a kezében, amin a szüleim neve szerepelt.

- Ezekben a legtöbb szükséges információt megtalálod. Most viszont tűnjetek innen - mutatott az ajtó felé. Nem dobhat csak úgy ki, nem ezért jöttem ide.

- Ennyire el akar intézni? A nevükkel és a születési dátumukkal? Ennyit még én is tudok. Mit titkol előlünk? - mivel látta, hogy nem szándékozok megmozdulni, elkapta a karomat és az ajtó felé kezdett rángatni.

- Nem tartozom neked magyarázattal. Most pedig tűnés innen, kislány - lökött át a küszöbön. Adam már épp fordult volna vissza, hogy rendbe tegye ezt a borzasztó alakot, de már ránk is vágta a bejárati ajtót.

- Jól vagy? - a kezemre néztem, ami vörös volt a szorításától. Fellobbant bennem a düh, legszívesebben üvöltöttem volna, de kellett az önuralom, hogy ne csináljak magamból komplett idiótát az utcán, azonban azért szívesen betörtem volna egy kővel az ablakát.

- Persze, menjünk haza - nem is emlékszem a hazafelé útra, olyan mélyen a gondolatimba voltam temetkezve. Szinte be se léptünk a házba John bácsi már ott is volt, hogy kifaggasson minket.

- Kiderítettetek valamit? - csak bólintottam, de éreztem, hogy ennyivel nem ússzuk meg. Betessékelt minket a nappaliba egy-egy bögre tea kíséretében és várta a mesénket.

- Úgy tűnik anya nem vadász volt.

- Hanem? Félvérű? Vagy csak sima ember?

- Boszorkány - ebben a pillanatban a nagybátyám olyan ívben köpte ki a teáját, hogy az egész asztal olyan lett.

- Hogy micsoda? Az lehetetlen, Ethan nem lehetett ennyire felelőtlen. Az öreg összevissza beszél - ekkor eszembe jutottak a mappák, amik a táskámban lapultak.

- Azt mondtad, nem ismerted anyát. Most talán mégis eszedbe juthat valami róla - a kezébe adtam, a másikat pedig én lapoztam fel. Az első oldalon egy kép volt apáról, alatta pedig a neve szerepelt dőlt betűkkel, Ethan Cennedy. Ahogy lapozgattam láttam az alapinformációkat, képeket az iskolában, versenyeken elért helyezéseket. Apa rengeteg eseményen vett részt. Viszont megakadt a szemem egy oldalon. KIHÁGÁSOK. Pár sor és egy nagy kép szerepelt rajta. A képen egy fal látható, ami gyönyörű absztrakt mintával van lefedve. Ahogy a színek keveredtek, mintha minden ecsetvonásnak jelentése lenne, de mégsem lehet megmondani mi az. Nem hinném, hogy apa akkora művészlélek volt, pont ezért nem is értem, hogy mi köze van hozzá. 

- John bácsi - a neve hallatára azonnal felemelte a fejét az éppen olvasott szövegről - Mi a sztori? – Felé mutattam a képet hátha el tudja mesélni. Mosolyogva kivette a kezemből és jobban szemügyre vette. 

- Erre emlékszem. A végzős évünk egyik legmegragadóbb csínye volt - a legtöbb középiskolában hagyomány, hogy a végzősök az utolsó évükben egy viccel búcsúznak el tanáraiktól és diáktársaiktól. Figyelmeztetést vagy igazgatóit nem kapnak érte kivéve, ha valaki megsérül vagy megrongálódik valami. - Év vége felé jártunk és már mindenki ellőtte a saját kihágását csak ő nem. Aztán amikor egyik péntek reggel beléptem az aulába ez a csodás festmény fogadott - mutatott a képre - az egész falat elfedte és egyszerűen gyönyörű volt. Tudtuk, hogy nem ő csinálta, hiszen egész életében egy egyenes vonalat sem tudott húzni, de sosem árulta el ki volt. Talán azért, mert nem akarta felnyomni vagy, hogy ez csak az ő titkuk legyen. De miután láttam, hogy édesanyád készítette a láncodat is - azonnal a nyakamhoz kaptam, a kis ékszerért - összeraktam, hogy csak is ő lehetett az. 

- Ez elképesztő és mi történt utána?

- Az igazgató helyettes teljesen kiakadt és Ethan kirúgását követelte, de Mr. Brownnak tetszett ezért egy figyelmeztetéssel megúszta és azzal, hogy a hétvégén be kellett jönnie, lemosni az egészet. 

- Az nem is annyira vészes.

- Óriási nagy szerencséje volt, de azt mondta, hogy az sem érdekelte volna, ha intőt kap, mert teljesen megérte. Nézd ezt - mutatta felém anya mappáját, amiben egy kép volt. Végre láthattam, hogy néz ki. Gyönyörű volt. Vörös haj, nagy barna szemek, csodaszép bőr. Nem kérdés, apa jól választott. - Pont úgy néz ki, mint te. Le se tagadhatnád. 

- Hasonlítok rá? - Ahogy alaposabban megnéztem én is láttam. 

- Aki azt mondta, hogy apádra hasonlítasz az még sose látta Rosalie-t. - mosolygott rám - Egyébként már emlékszem, hogy ki ő. Eggyel alattunk járt. Igazi művészlélek volt, elmélyült gondolatokkal a pólóin, kantáros farmerben és állandóan változó hajszínnel. Egyik nap fekete másnap lila tincsekkel mászkált, de az eredeti hajszíne szőke volt, akár a tiéd - kivettem a kezéből a mappát és elkezdtem lapozgatni. A nagyszüleim neve sajnos nincs benne, ami felettébb furcsa, de megtudtam, hogy nem is New Orleansban született, hanem Detroitban. Egész jó tanulmányi eredmények, bár volt egy-két gyenge pontja. Rajzversenyek és külön rovat a suli újságban.

- John bácsi, holnap ugye bejössz Ms. Ramsay-hez?

- Mikor menjek?

- Délre, akkor van egy félórás szünetünk és meg tudnánk vele beszélni, hogy mikor jöhetünk gyakorolni.

- Rendben ott leszek, de most menj aludni Ann, késő van. Jó éjt - adtam neki egy puszit és a szobámba érve egy gyors zuhany után el is nyomott az álom.

Fogalmam sincs, hogy kerültem a Defenderbe. Tanácstalanul forgolódtam a folyosón hátha kapok egy jelet, amikor vihogásra lettem figyelmes a hátam mögül. Megfordultam, de senki sem volt ott. Ismét hallottam, és amikor arra néztem láttam egy női alakot eltűnni a sarkon. 

- Hé, várj! - utána eredetem, de mindig csak a hátát láttam, amikor bekanyarodik. Egészen az udvarig üldöztem és ott is az üvegházig. Ahogy beléptem egy fazék repült majdnem a fejemnek éppen, hogy sikerült elhajolnom előle. 

- Hoppá, ne haragudj - felkeltem a földről még mindig a fejemet védve és Rosaliet láttam meg a tanári asztalon ülve. A haja épp szőke volt benne tengerkék csíkokkal. Fehér pólót viselt rajta az „I'm too weird to live but too much rare to die” felirattal, kék farmer shortot fekete bokacsizmával és egy kockás ing volt a derekára kötve. Ahhoz képest, hogy elmúlt harminc ez mind csodásan állt neki és elképesztően nézett ki - Te vagy Annabell. Gyönyörűbb vagy, mint ahogy apád mesélte - lépett oda hozzám boldogan és megsimította az arcomat.

- Mi? - Nem is bírtam kinyögni mást, mert egy újabb alak jelent meg a szobában. 

- Rengeteget változott amióta nem láttam - bárhol felismerem ezt a hangot.

- Apa - fordultam felé mire mosolyogva a karját nyújtotta én meg minden habozás nélkül belevetettem magam. 

- Hello kicsikém - nyomott puszit a homlokomra - azért vagyunk itt anyáddal, mert valami fontosat kell mondanunk neked - felé fordultam ő pedig könnyes szemmel állt az asztal mellett. Félve léptem hozzá és éreztem, hogy az én szemem sem lesz sokáig száraz. 

- Anya - lassan értem hozzá mintha csak attól félnék, hogy köddé válik, ha túl gyors vagyok. Az ujjaim közé vettem az egyik kék tincsét. A szemébe néztem és a nyakába vetettem magam.

- Kislányom - szorított magához mire belőlem is kitört a zokogás. Nem tudom meddig álltunk így, de egy idő után apa is csatlakozott és egy pillanatra olyanok voltunk, mint egy normális család.

- Annabell figyelj ránk - törte meg a csendet anya és a két kezébe fogta az arcomat - Betöltötted a tizenhatodik életévedet. Nem sokára kiderül mi a különleges képességed és most tudtad meg, hogy varázsló vér is folyik az ereidben. Más vagy, mint a többiek, különleges és ezzel nagyon nehéz lesz megbirkózni ráadásul mindig lesznek rossz akaróid és ellenségeid, főleg azok a bosszúszomjas vámpírok akik nagy részével apád már leszámolt, de nem az összessel. Ott vannak a barátaid és a családod, de ne bízz meg akárkiben. Lassan lejár az időnk, de nagyon szeretünk, ott leszünk veled és segítünk, ha erősen koncentrálsz - megfogták a kezemet és szinte fel se fogtam mi történt elkezdtek elhalványulni. Nem mehettek el. Kétségbeesetten néztem rájuk és szorítottam a kezüket, de már alig éreztem a jelenlétüket.

- Anya, apa - szólítottam őket hátha még hallják, de csak egy halvány suttogást kaptam válaszul.

- Büszkék vagyunk rád.

Kipattant a szemem és lihegve ültem fel az ágyamon. A hajam kócosan tapadt a csatakos bőrömre. Az ágyneműm összegyűrődött, de nem foglalkoztam vele, mert egy kérdés cikázott folyamatosan a fejemben és most hangot is adtam neki, bár tudtam, hogy senki sem adhat rá választ.

- Mi vagyok én?

23. Fejezet

Még mindig kapkodtam a levegőt ahogy futottam az órámra ahonnan sikeresen sikeresen húsz percet késtem amiatt az idióta miatt. Nem hiszem el, hogy pont én vagyok ilyen peches. Benyitottam a terembe ahol hirtelen minden szem rám szegeződött.

- Oh, Ms. Cennedy jobban van? - nézett rám az irodalom tanár. Hogy mi? Nate-re pillantottam aki szaporán bólogatott.

- Igen persze, most már sokkal jobban, köszönöm - amint Mrs. Peterson végre visszafordult a táblához azonnal Nate-hez fodrultam. 

- Miért falaztál nekem? Egyáltalán honnan tudtad, hogy szükségem lesz rá? - nem kellett válaszolnia, mert megláttam a vigyort az arcán ami mindent megmagyarázott. - Te... te tudtad igaz? Tudtad, hogy kelleni fog egy alibi, mert te zártál be a szertárba azzal a sráccal - még a szám is tátva maradt attól, hogy a legjobb barátom ilyen szinten hátba támadott. - Ellenem fordultál. Ezt nem hiszem el. Összezártál több mint fél órára Kai Evanssel akit köztudottan utálok - ütöttem folyamatosan a vállát hátha végre felfogja milyen dühös vagyok rá. 

- Ann higgadj már le az egészet miattad csináltuk.

- Ti? Mégis kit rángattál bele ebbe az aljas cselszövésbe? - ekkor beugrott egy név, de Nate mintha olvasott volna a fejemben azonnal közbevágott.

- Nem Caroline mielőtt még letámadnád szegényt a szünetben - ha nem ő akkor már csak egy valaki maradt.

- Megölöm Jeremyt - a csengő szakította félbe a kisebb idegrohamomat. Már mentem volna, hogy megkeressem a másik árulót amikor Adam jelent meg a semmiből. 

- Hihetetlen vagy.

- Mi? - néztem fel rá, de nem láttam a düh legkisebb jelét sem az arcán. 

- Beszéltem Ms. Ramsey-vel. Azt mondta segíteni fog és, hogy amilyen hamar csak tudjuk hozzuk be apát is és keressük az üvegházban.

- Mikor akarod behozni Johnt?

- Úgy érted mikor akarjuk, mert te is jössz, hiszen a te ötleted volt az egész - engem nem zavart, mert szerettem a tanárnőt és nem árt, ha gyakorolom pár főzet elkészítését.

- Rendben, de ma szerintem átmegyek Care-hez szóval később megyek haza

- Oké, majd megmondom otthon most viszont mennem kell - intettem neki majd elment a tornaterem felé. Épp bementem volna a 17-es terembe amikor megláttam a barátnőmet.

- Caroline - szerintem az egész folyosón hallották ahogy szólok neki.

- Ann, mi a helyzet? Hol voltál tesi után? - szóval semmit sem tud az egészről.

- Pont ezt kell elmesélnem. Átmehetek hozzátok délután?

- Huh, ennyire nagy a baj?

- Őszintén... fogalmam sincs - erre vágott egy értetlen arcot, de már nem tudott többet kérdezni, mert vissza kellett mennem a termembe. Nate a tanár előtt pár másodperccel jelent meg és vágódott le mellém. A nap további részében nem voltam teljesen jelen. A gondolataim alattomos módon visszakúsztak ahhoz a kék szempárhoz. Sokkal közelebb került hozzám, mint szabad lett volna neki. Amint kicsengettek az utolsó óráról, mint akit rakétából lőttek ki rohantam a kabátomért, hogy az iskola előtt megvárhassam Caroline-t, mert már nagyon kikívánkozott belőlem a felgyülemlett düh.

De nem volt szerencsém, mert az osztálytársaival együtt lépett ki a kapun akik között ott volt Ő is. Amikor észrevett hirtelen emlékképek villantak be. Amikor végig simított az arcomon, ahogy a csípőjén ültem és az arcán ott volt az a pimasz vigyor. Te jó ég ez most komoly? Megráztam a fejemet, hogy eltűnjenek belőle ezek a gondolatok.

- Ann, mehetünk? - legyezett a kezével a szemem előtt. Az előbb még nem is állt itt.

- Persze - elkaptam a tekintetem a fiúról és gyors léptekkel elindultam, húzva magammal a barátnőmet.

- Na mesélj, mert a fiúk semmit sem mondtak annak okán, hogy majd te beszélsz. Mi miatt késett több mint húsz percet Kai az óráról? Mert tudom, hogy közöd van hozzá - tényleg nem tud semmit.

- Először is nehogy már én legyek a hibás az egész annak a két idiótának a hibája. Mármint Jeremynek és Nate-nek - láttam az arcán, hogy még jobban összezavartam szegényt. - Mindent elmondok részletesen csak előbb érjünk oda hozzátok, mert mindjárt megfagyok - körülbelül negyed óra múlva már Caroline szobájában ültünk egy-egy csésze teával.

- Kezdheted.

- Szóval az edzés után Richards edző elkapott, hogy vigyek be a szertárba egy mappát Kai pedig utánam jött, mert reggel piszkosul leteremtettem és nőcsábásznak neveztem ami nagyon piszkálta a csőrét és mindenáron ki akarta magyarázni. Már épp elkezdtem volna veszekedni vele amikor valaki bezárta az ajtót. Mint később kiderült az a két jómadár volt. Kiabáltam, ütöttem az ajtót, semmi. Aztán leültetett a matracokra, hogy lehiggadjak, de ő megtartotta a tisztes távolságot, egy kis ideig. Majd elkezdett közelebb kúszni és amikor már nem tudtam hová menekülni megragadott, maga alá fordított és elkezdett csiklandozni - ennél a résznél Caroline-ból kitört a nevetés kért egy percet és amikor már kapott levegőt intett, hogy folytassam - Úgy kapálóztam, hogy kiütöttem alóla az egyik kezét amivel tartotta magát és majdnem rám esett. Na akkor tényleg volt egy pillanat amikor túl közel voltunk egymáshoz, de azonnal lelöktem magamról és fölé kerekedtem. Szó szerint amit nem gondoltam teljesen végig, mert isten tudja, hogyan a csípőjén kötöttem ki - na itt már a barátnőm szája is tátva maradt - de azonnal leugrottam róla amint felfogtam, hogy ott vagyok. Aztán felállt és utánam jött. A falnak nyomott és mi majdnem... de szerencsére Richads edző végre kinyitotta az ajtót és kiszabadultunk - próbáltam meg elterelni a szót arról, hogy majdnem csókolóztunk, de nem sikerült. A barátnőm tátott szájjal bámult rám.

- Teljesen odáig vagytok egymásért.

- Ez nem igaz. Neki csak egy csaj kell és én voltam az aki nemet mondott neki. Engem pedig nem vonzanak az egoista seggfejek.

- Oh dehogynem - bólogatott bőszen miközben kiült az az idegesítő vigyor az arcára.

- Caroline nem segítesz.

- Nem is azért vagyok itt, hanem, hogy elmondjam az igazságot és ez az - belefáradtam az ellenkezésbe ezért a továbbiakban csak bólogattam. Még egy ideig taglaltuk a témát amikor éreztem, hogy megrezdül a zsebemben a mobilom. Adam írt.

"Gyere haza megvan Brown címe" Egy pillanatra azt sem tudtam kiről beszél aztán leesett.

- Ne haragudj most mennem kell majd a suliban találkozunk - felkaptam a táskámat és már az ajtóban voltam amikor barátnőm felfogta, hogy távozni készülök.- Szia - kiáltottam, majd kiléptem az utcára. Olyan gyorsan szedtem a lábaimat, hogy tíz perc alatt haza is értem. Felakasztottam a kabátomat, lerúgtam a cipőmet és a nappali felé vettem az irányt.

- Ann de jó, hogy itt vagy - nyomott a kezembe egy kinyomtatott térképet. Két pont volt rajta megjelölve.

- A francia negyedben lakik. A Bourbon St-en.

- Ironikus, mivel az én időmben nagy piásnak tartották - jelent meg John bácsi az ajtóban. Egy pillanatra ránéztem majd visszafordítottam a tekintetemet a lapra.

- Nincs is messze. Alig húsz perc kocsival.

- Mit akarsz csinálni? Csak úgy odamenni és bekopogni hozzá? - vonta fel a szemöldökét Adam.

- Pontosan. El tudsz vinni? - tudom, hogy ezt alaposabban végig kellene gondolnom, de kinek van arra ideje?

- Szó sem lehet róla, nem fogtok egyedül odamenni - tépte ki a kezemből John bácsi egy pillanat alatt a megoldásom kulcsát.

- Ha rajtad múlna sose jutnánk oda. Nekem oda kell mennem, még pedig huzamosabb időn belül. Kérlek, bízz meg bennünk annyira, hogy elengedj - addig nem mozdulok innen amíg meg nem fogja ígérni.

- Nem hiszem, hogy...

- John bácsi, ha nem hiszed, hogy meg tudom védeni magam, akkor bízz Adamben. Végig ott lesz velem - rám nézett, majd a fiára, vett egy mély levegőt majd hosszasan kifújta.

- Rendben, de egy percre se hagyd egyedül az öreggel, bármilyen csellel is akar rávenni - mindketten bólintottunk majd Adam rám nézett.

- Apa akkor ki kéne hagynunk a holnapi sulit, mert egy, gondolom nem tíz percig szeretne Ann ottmaradni, kettő, pedig az, hogy a hely ahová készülünk nem a legveszélytelenebb este felé - a nagybátyám pár másodpercig csak meredt maga elé mielőtt megszólalt.

- Rendben neked igazolom a holnapot - mutatott rám - Te meg hívd fel, az igazgatónőt, hogy családi okok miatt nem tudsz menni dolgozni - megtárgyaltuk, hogy mikor megyünk aztán felvonultam a szobámba, hogy végig gondolhassam mit is akarok egyáltalán ettől az embertől.

Másnap már egész korán fent voltam és készítettem a reggelit a többieknek. Közben Nate-tel is beszéltem, mert tegnap este elfelejtettem szólni neki a helyzetről. Azt mondta, hogy majd ő elmondja a többieknek.

- Jó reggelt! Jelent meg Adam álmos feje az ajtóban.

- Jó reggelt! - aztán a nagybátyám aki éppen a nyakkendőjét kötötte miközben sietve nyomott egy puszit a fejemre elvett egy almát gyümölcstálból, visszafelé összekócolta a fia így is szétálló haját, majd mielőtt elhagyta volna a házat még ennyit mondott nekünk - Nagyon vigyázzatok magatokra és hívjatok, ha van valami és akkor is amikor hazaértetek. Sziasztok - ezzel bevágta maga után a bejárati ajtót és pár perc múlva hallottuk ahogy felzúg a kocsi motorja és egyre távolodik a háztól.

- Jól vagy? - eszméltem fel az unokatestvérem hangjára.

- Mi? Ja, persze csak még egy kicsit lassú vagyok - mosolyogtam rá, majd elé raktam a szendvicsét és a kávéját amit csináltam, majd leültem vele szembe az asztalhoz a teámmal és az én reggelimmel.

- Mikor akarsz menni?

- Fogalmam sincs. Egyáltalán jó ötlet ez szerinted?

- Elbizonytalanodtál?

- Mi van, ha Johnnak igaza van és valami idegileg labilis alkoholista lett belőle aki simán nekünk esne a kérdezősködés miatt?

- Ugye tudod, hogy csak egy szavadba kerül és nem megyünk oda? Ez az egész a te ötleted volt, hogy megtudj valamit az anyádról - talán féltem, de ez akkor sem tántoríthatott el hiszen vadász vagyok.

- De, oda kell mennünk.

- Emlékszel? Egy percre sem hagyhatlak vele egyedül, de egyébként sem hagynálak. Ígérem - ezután a nap további része egész csendben telt. Mindketten a szobánkban voltunk. Délben indulunk ami azt jelenti, hogy van még bő másfél-két órám. Addig bepakoltam a táskámba, aztán pedig ki. Feküdtem az ágyon, a földön, a szőnyegen és még a gurulós székemen is. Mindeközben végig a kérdéseimen agyaltam és azon, hogyan kéne feltennem őket. Felálltam és az asztalhoz sétáltam és rátámaszkodtam. Egyből vágjak a közepébe? Vettem egy mély levegőt és körbe-körbe kezdtem sétálni. De valahogy mégiscsak fel kéne neki vezetnem témát. 

- Ann - kopogott az ajtómon az unokatestvérem - idő van, mehetünk? - nem tudtam rögtön válaszolni - Minden rendben? - nyitott be óvatosan, mire rápillantottam. 

- Igen, persze menjünk - a földszinten felkaptam a dzsekimet és már mentem is Adam motorja felé. Ő ráérősen követett miközben a jármű kulcsával játszadozott. Felvettem a sisakomat majd felültem mögé. Berúgta a szerkezetet és már süvítettünk is a Bourbon St felé.

22. Fejezet Kai Evans

Reggel olyan szépen elterveztem, hogy mit fogok, mondani Ann-nek, hogy megkedveljen, de ez azonnal semmissé vált amikor az első óra előtt majdnem fellökött, de hát mégiscsak én vagyok a nagyobb szóval ő esett volna el amit nem hagyhattam. Viszont ismét óriási elégedettséggel töltött el amikor felfogta, hogy tulajdonképpen én mentettem meg attól, hogy seggre üljön a folyosó közepén. Felnézett rám, karjaim a dereka köré fonva, ő pedig szorosan a mellkasomnak simulva és ettől hirtelen beindult a fantáziám.
- Bellám, minő meglepetés, hogy ismét egymásba botlottunk - az új beceneve hallatán felvonta a szemöldökét, kiszabadította magát a kezeim közül és hátrált egy kicsit. Gondoltam, hogy nem sokan hívják így, pont ezért is kezdtem el én.
- A nevem Ann, senki sem hív Bellának - keresztbe fonta a karját a mellkasa előtt mitől nevetnem kellett majd közelebb léptem hozzá, mire levegőért kapott. Nagyon helyes.
- Nem is kellett sokáig várnom, hogy te áruld el a neved. Viszont az Annabell névnek nem csak az Ann lehet a becézése és, mint mondtad senki sem hív Bellának ezért én leszek az első - túljártam az ezén.
- Senki sem kért meg arra, hogy becézgess - a hangja elhalt a mondat végére amiből nekem az jött le, hogy nyerésre állok.
- Tudom, hogy tetszik, csak azért mondod, mert el akarod hitetni magaddal, hogy közömbös vagyok számodra - na erre olyan villámokat kezdett szórni a szeme, hogy egy pillanatra meg is ijedtem.
- Na idefigyelj Kai Evans. Nem tudom mit akarsz tőlem, de tegyél, le róla, mert nálam semmi esélye egy ilyen önelégült, nagy arcú, szoknyavadásznak, mint te. Én nem leszek a sokadik azok közül akiket elcsábítottál - beszéd közben felágaskodott és az ujjával a mellkasomat bökdöste. Amint befejezte azonnal elviharzott. Remek, ennyit arról, hogy bevágódok nála, de nem adom fel, mert tudom, hogy érez irántam valamit. Viszont csajcsábásznak tartott ami nagyon nem tetszett, mivel igaz sem volt. Ezt mindenképp el akartam mondani neki mielőtt még mindennek elhordana a többiek előtt. A közös edzésünkön akartam beszélni vele, de pechemre az udvaron voltunk valami akadálypályán és pont neki meg annak a Gilbert gyereknek kellett bemutatniuk a feladatot. Ahhoz képest, hogy Nate szerint nem kedvelik egymást tökéletesen egyszerre mozogtak a pályán, viszont volt egy pillanat, a gerendánál amikor a lány mintha elbizonytalanodott volna, de olyan rövid ideig tartott, hogy szerintem csak én vettem észre. A fiú megragadta a csuklóját és úgy húzta maga után. Valamiért nagyon viszketett az öklöm, hogy bemossak neki egyet amiért egyáltalán hozzáért. Jesszusom miket beszélek? A düh biztos kiült az arcomra, mert arra eszméltem fel, hogy Jeremy vihogva a vállamba bokszol.
- Mi a helyzet Evans? - tökéletesen tisztában volt vele és a mellette álló Nate is, de az arcukra volt írva, hogy nagyon élvezik, hogy húzhatják az agyamat.
- Semmi.
- Látjuk - vigyorogtak, mire dühösen néztem rájuk ezzel végre elszakítva a tekintetemet a kis párosról - Ugye tudod, hogy most nagyon utál téged?
- Dehogy utál, csak azt hiszi. De segítenetek kell, hogy beszélhessek vele négyszemközt, mert az viszont nagyon zavar, hogy csajcsábásznak gondol.
- Miért, nem vagy az? - kérdezte Nate gúnyosan, de tudtam, hogy csak viccel.
- Bármilyen hihetetlen is, de nem - nyújtottam ki a nyelvem.
- Szerintem el tudnánk intézni - szólt közbe Jeremy és ördögi vigyor ült ki az arcára, ami kissé megijesztett, de nem foglalkoztam vele, mert az én oldalamon álltak. Az edzés további részében nekünk kellett teljesítenünk az akadálypályát, de én akarva-akaratlanul is állandóan Ann felé nézegettem aki valamit nagyon beszélt Raynnel, de aztán rövid időn belül ott is hagyta a fiút. Amikor odanéztem egyszer láttam, hogy engem figyel. Összeakadt a tekintetünk amitől majdnem leestem a mászófalról mire a párom meg is jegyezte, hogy szerencsétlen vagyok. Befejeztük a feladatot és én azonnal elindultam a szőkeség felé aki ezt észrevette és a csengő hallatára azonnal az öltözők felé menekült, de nem elég gyorsan ugyanis az ajtó előtt elkaptam a karját és magam felé fordítottam.
- Állj meg Bella, hallgass meg - már nyitottam a számat, hogy magyarázkodjak, amit mindennél jobban utálok amikor megjelent mellettünk Richards edző.
- Ms. Cennedy kérem vigye be ezt a dossziét a szertárba - bólintott, elvette a lapokat a tanár kezéből majd egy győzelemittas pillantást követően eltűnt a szertár ajtaja mögött. Engem nem fog ilyen könnyen lerázni, utána mentem.
- Akkor is elmondanom amit akarok.
- Te ide be sem jöhetsz - dühösen levágta a mappát az asztalra és már ment volna ki, de nem volt más választásom megint magamhoz kellett húznom, hogy egy kicsit nyugton maradjon.
- Nem érdekel - simítottam végig az arcán. Ezt meg miért csináltam? Ekkor hirtelen becsapódott az ajtó. A lány azonnal a hang felé kapta a fejét amikor kattant a zár. Annabell szeme kikerekedett, rám pillantott, majd az ajtóhoz rohant és dörömbölni kezdett rajta.
- Richards edző! Bent maradtunk! Engedjen ki! Segítség - semmi reakciót nem hallottunk kintről.
- Szomorú. Most kénytelen leszel meghallgatni - a tekintete riadt lett, szerintem még azt is kinézi belőlem, hogy itt fogom őt megerőszakolni. Ott még azért nem tartunk. Megvárom szépen amíg ő akar majd leteperni engem.
- Segítség! Valaki engedjen ki! - nem adta fel ezért kénytelen voltam cselekedni. Magam felé fordítottam és lassan húztam el az ajtótól. Sóhajtott egyet majd leült az egyik szivacsra és a falnak támasztotta a hátát. Én is odaültem, de persze tartottam tőle a tisztes távolságot.
- Figyelj Bella, nem értem miért gondolod a legrosszabbat rólam. Nem vagyok én olyan rossz srác, mint hiszed - mosolyogtam rá.
- Dehogyis elvégre merő jóságból ontod magadból a perverz beszólásokat - nézett rám szemrehányóan.
- Ezt hozod ki belőlem, nem tehetek ellene - kacsintottam, mire megforgatta a szemeit, de láttam, hogy egy mosolyt próbál elfojtani. Nyert ügyem van - De komolyra fordítva a szót. Nem vagyok nőcsábász - erre csak hitetlen egy hitetlen tekintetet kaptam. Miért olyan nehéz ezt elhinni? - Nekem nem minden lány kell, csak egy, de őt bármi áron megszerzem - szerintem vette a célzást, mert egy pillanatra lefagyott és szinte észrevehetetlenül távolabb húzódott tőlem. Beállt a csend. Egyikünk sem szólalt meg. Ő a fejét a falnak döntötte és a tekintetét a plafonnak szegezte. Nem bírtam levenni róla a szememet. Figyeltem ahogy mindegy egyes levegővételénél emelkedik a mellkasa és azt, hogy ajkai enyhén szétnyíltak. Azt hiszem még sose láttam gyönyörűbbet. Te jó ég milyen nyálas gondolatokat kelt bennem ez a lány? Nem vagyok magamnál. Pár perc múlva azonban megunta és dühös tekintettel fordult felém.
- Befejeznéd a szemeddel való meztelenítésemet? Kezdesz egyre jobban bosszantani - nem állt messze az igazságtól, de még mindig nagyon édes volt mérgesen ezért úgy éreztem muszáj húznom még egy kicsit az agyát.
- Ezt hozom ki belőled Bella? - húzódtam lassan közelebb hozzá, de ő egyre csak menekült. Viszont amikor az oldala a falnak ütközött láttam a szemében a riadtságot, amikor rájött, hogy csapdába esett - A rosszlányt? - hallottam ahogy levegő után kap és ez elégedett vigyorra késztetett, mert fogalma sem volt mire készülök. Alattomos módon a dereka után kaptam magam alá fordítottam és elkezdtem csikizni. Azonnal elkezdett sikítozni és próbált lelökni magáról, de erősebb voltam nála.
- Mit csinálsz? Kai engedj el - alig értettem mit mond nevetés közben. Láttam, hogy még a könnye is kicsordul. - Kérlek, nem kapok levegőt - nyögte ami nekem eléggé félreérthetően jött ki. A nagy hadonászásban Ann kiütötte a kezemet amivel támasztottam magam és előreborultam, de pont az arca előtt pár centivel sikerült megállnom. Nem kellett volna. Olyan közel voltam hozzá, hogy éreztem a leheletét a nyakamon. Meg akartam csókolni és tudom, hogy nem állított volna le, de ahogy közeledtem volna felé szinte egy pillanat alatt történt az egész. A vállamnál fogva lelökött magáról így ő került felülre és diadalittasan tartotta fel a kezét és küldött felém egy "vesztettél" pillantást én viszont csak feküdtem alatta és vigyorogva vártam mikor fogja fel, hogy tulajdonképpen a csípőmön ül. Ez pár másodperc múlva be is következett. Maga alá nézett és úgy ugrott le rólam mintha az áram rázta volna meg. Nevetve tápászkodtam fel, de ő addigra már a szertár másik felében volt, de még innen is láttam, a vörös tűzrózsákat az arcán bármennyire is el akarta takarni őket.
- Mi a baj Bellám? - a hátrálását a szekrény akadályozta engem viszont semmi. Minden egyes lépésemnél levegő után kapott míg olyan közel nem voltam hozzá, hogy a testünk szinte összeért. - Félsz, hogy a végén megkedvelsz? - nem szólt, de nem is kellett. Tekintetemet az övébe fúrtam és akkor döntöttem el, hogy francba a szabályokkal. Lassan közeledtem felé és a legnagyobb megdöbbenésemre nem próbált meg elhúzódni. Már szinte éreztem az ajkamat az övén, amikor meghallottam, hogy kattan a retesz és egy pillanattal később kivágódott az ajtó, de mi addigra már legalább egy méterre voltunk egymástól.
- Maguk meg mi a fenét keresnek itt? Már rég megy a negyedik óra - Richards edző eléggé le volt döbbenve annak ellenére, hogy tulajdonképpen miatta ragadtunk bent. Amit persze egyáltalán nem bántam.
- Maga zárt be ide minket - szólt vissza a lány.
- Én aztán biztos, hogy nem.
- Dehogynem. Beküldött, hogy hozzunk be egy mappát aztán ránk zárta az ajtót. Még kiabáltunk is, de senki sem nyitotta ki.
- Először is Annabell Cennedy azonnal vegyen vissza ebből a hangsúlyból - itt hatásszünetet tartott.
- Elnézést - hajtotta le a fejét Ann.
- Másodszor pedig, biztos, hogy nem én voltam, mert tudtam, hogy bent vannak, viszont amikor erre jöttem és láttam a zárt ajtót azt hittem maguk zárták be miután kimentek. Biztos Mr. Cennedy volt véletlenül. Most pedig azonnal menjenek az órájukra én meg majd igazolom a késésüket - mire kettőt pislogtam már el is tűnt Ann pedig azonnal berohant az öltözőbe én viszont nem siettem, ha már egyszer igazolják. Miközben sétáltam a földrajzórámra konstatáltam, hogy már húsz perc elment belőle vagyis több mint fél óráig voltunk bezárva. Hihetetlen, hogy az edző pont a legrosszabb pillanatban tudott kiszabadítani minket. Belépve a terembe minden szem rám szegeződött, a tanár pedig csak rosszallóan rám pillantott majd a padok felé biccentett és visszafordult a táblához. Ennél azért nagyobb reakcióra vártam. Legalább kérdőre vonhatott volna, hogy hol voltam. Helyet kerestem amikor Jeremy integetett a harmadik padból, hogy üljek oda. Levágódtam mellé majd felé fordultam, ő viszont csak vigyorgott, ami nagyon nem tetszett nekem.
- Miért érzem úgy, hogy nem kell beszámolnom arról, hogy hol voltam?
- Az tényleg nem fontos, csak arról, hogy mi történt odament - nagyon gyanús volt nekem a srác.
- De honnan... Te voltál. Nem is Richards edző vagy Adam zárt be minket, hanem te.
- Nana, azért nem egyedül dolgoztam. Volt ám nekem egy tettestáram is és szerintem nem kell őt megneveznem - válaszolt azzal a sunyi mosollyal és a tábla felé fordult és megvárta amíg összerakom magamban a képet. Az óra alatt ő és Nate azt mondták, megoldják, hogy kettesben tudjak beszélni Ann-nel. Nem hittem, hogy ilyen gyorsan fognak cselekedni.
- Te idióta mi lett volna, ha nekem esik? - boxoltam bele a vállába, hogy rám figyeljen.
- Ahogy az arcodat nézem semmi jele testi sérülésnek szóval inkább köszönd meg és mondd el végre, hogy mi volt - elmeséltem neki mindent. Néhol még én is beleremegtem ahogy visszaemlékeztem - Szóval nem sült el olyan rosszul a dolog - fejtette ki a véleményét Jer amikor szünetben mentünk a következő terembe. Ekkor megjelent Caroline aki egy gyors "bocsi el kell rabolnom egy pillanatra " kíséretében megragadta Jeremy kezét és eltűnt vele a sarkon.
- Hello haver - ült le mellém hirtelen Nate. Hogy a fenébe került ide? - Van pár percem gondoltam benézek - ugyanaz a vigyor ült az arcán, mint a legjobb barátjának.
- Nem hiszem el, hogy tényleg megcsináltátok.
- Miről beszélsz? - erre csak egy szemrehányó pillantást kapott válaszul - Ne már, hogy Jer már el is mondta? Azt hittem, hogy még agyalni rajta egy kicsit. Amúgy meg ezt akartad nem?
- Nem... De... csak beszélni akartam vele ez viszont sokkal több volt.
- Oh tisztában vagyok vele - nevette el magát. Áhá, vagyis ő hallotta Ann változatát is.
- Elmondta neked mi volt? - égetett a kíváncsiság, hogy mit mondott neki.
- Sajnálom, nem adhatom ki a legjobb barátomat - kacsintott rám. Ebből a kis mozdulatból tudtam, hogy mindent elmondott neki és azt is, hogy van esélyem. Már épp kérdeztem volna amikor megszólalt a csengő.
- Mennem kell, de majd beszélünk csáó - intett és el is tűnt a teremből. Úgy érzem lesz min agyalnom egy ideig.

21. Fejezet

Szinte el is felejtettem, hogy megint a varázslókkal lesz az edzésünk, de Caroline eszembe juttatta, amikor az öltözőben szinte nekem ugrott.

- Beszéltél vele? Nate azt mondta, hogy nem voltál első órán. Mi történt? Mondd már.

- Ha hagynál szóhoz jutni elmondanám - nevettem fel barátnőm viselkedésén, majd öltözés közben elhintettem pár infó morzsát, hogy húzzam egy kicsit az agyát, mivel a többiek nélkül úgysem mondok neki semmit. Az udvaron kellett gyülekezni, ugyanis Richards edző állítólag valami meglepetést tartogat a számunkra. Megláttam Adamet és gyorsan odarohantam hozzá mielőtt még eltűnt volna a szemem elől.

- Adam - fogtam meg a karját mire végre felém fordult.

- Szia hol voltál reggel? Nem is láttunk elmenni.

- Siettem, mert dolgom volt, de csak azt akarom mondani, hogy valamelyik szünetben keresd meg Ms. Ramsayt. Beszélni szeretne veled.

- Mégis miért?

- Azt majd ő elmondja - és még mielőtt kérdezősködni kezdhetett volna egy titokzatos mosoly társaságában otthagytam és visszamentem a barátaimhoz. Pont befejeztem a reggeli beszélgetésünk felvázolását a hippi tanárnővel amikor megjelent Mr. Richards és szokásához híven hozta magával a megafonját is.

- Diákok! Amíg még szép az idő szeretném megmutatni maguknak az iskola akadálypályáját ami mind az állóképességüket, mind a csapatmunka készségüket fogja fejleszteni. Kövessenek - összenéztünk, majd egy vállrándítást követően elindultunk az iskola egy újabb eldugott részébe. Amikor befordultunk az épület mögé tátva maradt a szánk. Ez nem egy sima akadálypálya volt. Úgy nézett ki, mint amit egyenesen a hadseregtől hoztak el nekünk. Volt ott mászófal, gerenda, minden amire az úgymond "kiképzésünkhöz" szükség lehetett.

- Ms. Cennedy és Mr. Gilbert fogják kezdeni - hogy kik? Ryan felé kaptam a fejem aki még annyira sem volt elragadtatva az ötlettől mint én. Minden voltunk mi, csak egy csapat nem. Mindketten előreléptünk. Haboztunk egy kicsit, hogy ugyan most mit kéne tennünk amikor hirtelen éles süvítés szerű hangot hallottam bal felől, de még így is éppen, hogy sikerült az arcom előtt pár centivel elkapnom a sebesen szálló nyílvesszőt. Mi a fene? Igaz, hogy a vége nem volt hegyes, mivel valami kis szivacs volt a rajta, de akkor is legalább figyelmeztethetett volna.

- Nem rossz Ms. Cennedy, de még így is majdnem eltalálta.

- Ha szólt volna a tanár úr talán felkészültem volna rá - dobtam el a nyilat.

- Az igazi harcmezőn nem leszek ott, hogy szóljak, ha esetleg lőnek. Oldják meg - már épp visszavágtam volna amikor egy újabb nyíl repült felénk amit most Ryan ütött el, majd megragadta a csuklómat és belökött az egyik fa mögé. Kilesett, majd intett, hogy menjek mellé. Odarohantam, majd a válla alatt kinéztem én is a fa mögül arra ahol a mászófal helyezkedett el. Már csak pár méter és egy hatalmas nyílzápor választott el minket tőle. Viszont feltűnt valami. Volt egy rendszere. 

- Te is látod, hogy...

- Rendszeresek a kilövések? Igen.

- Három másodpercenként. Először mellettünk aztán pedig a fal mellett. 

- Amikor jelt adok futunk - bólintottam, majd feszülten figyeltem és számoltam. 

- MOST! - üvöltötte és szinte kirobbantunk a fák közül. A mászófalhoz érve Ryan térdére lépve felrugaszkodtam a tetejére majd megragadtam a kezét és felhúztam magam mellé. Leugrottunk a túloldalon és a gerenda felé vettük az irányt, de én ott megtorpantam. Ez nem volt olyan magasan, de tudtam, hogy ezen sem vagyok képes átmenni. 

- Mozogj már! - sürgetett.

- Én itt nem tudok átmenni - gyengének éreztem magam, mivel Ryan így is állandóan csak beszólogatott nekem erre most kénytelen vagyok neki bevallani a hibámat. 

- Azt hittem, ha már legendás vagy, nem riadsz vissza egy kis egyensúlyozástól. Na gyere - ragadta meg a kezemet és felhúzott maga után az emelvényre. Görcsösen kapaszkodtam belé miközben végig a hátát néztem, hogy a tekintetem véletlenül se térjen ki a föld irányába. Igaza volt. Dühített a tudat, hogy gyenge vagyok, hogy a segítségére szorultam. Olyan gyorsan átértünk, hogy szinte fel se fogtam. Leugrott, majd elengedett és hátranézett, hogy megmaradok-e, de csak küldtem felé egy magabiztos pillantást és megiramodtam a következő akadály felé ami a kötél volt. Egymásra néztünk és mint akik olvastak egymás fejében egyszerre rugaszkodtunk el, kapaszkodtunk meg a kötélben és lendültünk át a hatalmas mocsár szerűség felett. Amikor lerendeztük az összes feladatot megálltunk Richards előtt aki lenyomta a stopperét (amit észre sem vettem, hogy a kezében van), majd ránk nézett. 

- Három és fél perc. Nem rossz ahhoz képest, hogy most csinálták először. Ahogy láttam egész jól együtt tudtak dolgozni. Van valami megjegyzésük esetleg a másik munkájával kapcsolatban? - na itt már vártam, hogy Ryan beszámoljon arról, hogy beijedtem a gerenda előtt, de nagy meglepetésemre csendben maradt. Csak a fejét rázta. Az edző rám pillantott mire én is hevesen követtem Gilbert példáját. - Nos rendben, ez esetben maguknak az a jutalom, hogy leülhetnek. A többiek viszont készüljenek fel, mert most maguk következnek - amikor elment akkor vettem csak észre, hogy lihegek, mint egy őrült. Ez a kör teljesen lefárasztott. Viszont valami nem hagyott nyugodni, már épp fordultam volna Ryan felé, de már hűlt helye sem volt, de kiszúrtam ahogy az egyik pad felé megy. Utána mentem és leültem a pad másik felére és felé fordultam. 

- Nem mondtad el Richards-nak, hogy van egy gyengém. Miért? - egy pillanatig azt hittem nem is hallotta majd felém fordult és lazán megvonta a vállát. 

- Mert egyrészt nem szokásom beköpni másokat, másrészt pedig most, hogy tisztában vagyok a hibáddal tudom, hogy mindent meg fogsz tenni, hogy legyőzd, mert nem szereted, ha ilyennek látnak, mint én abban a pár másodpercben akkor - teljesen rátapintott a lényegre, de semmi kedvem nem volt elmondani ezt neki. Már azt hittem, hogy megmarad a csend amikor ismét megszólalt - De ettől még ne hidd, hogy barátok vagyunk. Még mindig azt gondolom, hogy nem vagy teszel eleget ahhoz, hogy elhiggyék, legendás családból jöttél. Nem nagyon foglalkozol ezzel.

- Mert én nem a családnevem miatt akarok különleges lenni, hanem magam miatt - ezzel felálltam és otthagytam. Nem bosszantott fel ugyanis teljesen igaza volt. Nem érdekel, hogy "legendás" vagyok, de legalább én is elmondhattam neki amit gondolok róla még ha burkoltan is. Átmentem egy másik padhoz, felültem a támlájára és a többieket figyeltem. Nate egy lánnyal volt aki szegénykém olyan esetlen volt, hogy nem csodáltam, hogy a srác kikészült tőle. Caroline folyamatosan dirigált a párjának, de még így is jók voltak és Jeremy úgy hárította a nyilakat varázslattal mintha erre született volna. Igaz néha ők is meginogtak, de nagyszerűen hárították az akadályokat. A pillantásom mégis mindig valahogy visszakúszott Kai Evanshez. Nem akartam őt nézni mégis mintha valami kényszerített volna rá, de egyszer amikor odafordultam pont ő is engem figyelt. Még távolról is megrendített az a szempár. A párja végig beszélt neki, de még csak úgy sem tett mint aki figyel rá. Egyenesen a szemembe nézett amikor végeztek a pályán azonnal elindult felém, nem akartam vele beszélni. Tudtam, hogy piszkálta a csőrét amit reggel mondtam neki, de én nem hagyom, hogy elcsábítson. Hálaistennek pont megszólalt a csengő ezért fénysebességgel kezdtem el száguldani az öltöző felé, de még így is utolért és a karomnál fogva fordított vissza magához.
- Állj meg Bella, mondanom kell valamit - de még mielőtt belekezdett volna Richards edző jelent meg mellettünk.
- Ms. Cennedy kérem vigye be ezt a dossziét a szertárba - bólintottam, majd mielőtt követtem volna vetettem egy "Ez van" pillantást Kai-ra, de ő nem adta fel. Bevittem a mappát a kis szobába amikor utánam jött.
- Már pedig akkor is elmondom akit akarok.
- Te ide nem jöhetsz be - dühöngtem amiért nem hagyott békén. Ledobtam a köteg lapot az íróasztalra és már mentem volna ki amikor ismét elkapta a karomat.
- Nem érdekel - simított végig az arcomon amikor hirtelen becsapódott az ajtó. A hang felé kaptam a fejem amikor kattant a zár. Basszus!

20. Fejezet

- Ez egy égi jel volt Ann - azt hittem leütöm Caroline-t amikor már sokadszorra is azt hangoztatta, hogy mennyire jól néznénk ki együtt az új osztálytársával.

- Erősen gondolkozok azon, hogy kilökjelek az útra - adtam a barátnőm tudtára útközben, hogy kezd kiakasztani.

- Megkérdezte a nevedet, óra után - vigyorgott Jeremy. Nagyszerű, összejátszanak ellenem.

- Csupán azért, hogy alázhasson a bénázásom miatt. Care, nekem nem kell ez az egoista barom - és nem hazudtam. A zűrös családom és az iskola mellé nem kell fiú, ráadásul egy ilyen. Mondjuk azt a kék szempárt bármeddig el tudnám nézni... Miket beszélek? Biztos nagy nőcsábász ami annyit tesz, hogy csupán azért teperne, mert én nem ájultam el tőle az első adandó alkalommal. Miután Nate és Caroline lekanyarodtak végre egy kis csend volt, viszont a ázunk előtt Jeremy megfogta a karomat, mielőtt bemehettem volna a házba. Kérdőn néztem rá.

- Kai jó srác, igaz nőcsábásznak tűnik, de talán csak a megfelelő lányra vár aki végre észhez téríti - mosolygott, rám kacsintott majd elment. Meg se várta, hogy reagáljak. Mondjuk erre nem is tudta volna mit. Szinte észre se vettem, hogy már bent vagyok a konyhában, mert végig ezen járt az agyam. Nem tetszett, hogy Jeremy itt célozgat nekem ezzel a sráccal kapcsolatban.

- Ann? - hallottam meg a nagybátyám hangját.

- Igen?

- Mát háromszor kérdeztem, hogy te vagy-e itthon? Minden rendben? - hoppá, úgy tűnik jobban elragadott a téma, mint kellett volna.

- Ne haragudj csak fáradt vagyok - mosolyogtam rá majd elvonultam a szobámba.

Pár óra múlva Adam rontott be hozzám egy könyvvel a kezében miközben veszettül magyarázott valamiről.

- Figyelj, ezt nézd azt hiszem most már menni fog - csendre intett pedig eszembe se jutott megszólalni. A tekintetét a az ágyamon lévő párnára szegezte, majd elkezdett mormolni és a kezével mintha szuggerálni akarta volna a tárgyat. Tudtam, hogy nem fog jól elsülni a dolog, figyelmeztetni akartam, de továbbra sem akarta, hogy beszéljek. 

- Adam, nem...

- Cstt! - nem bíztam semmit sem a véletlenre John fergeteges előadása után és mivel az alma nem esik messze a fájától, felálltam a székemről és inkább bebújtam mögé. Fogalmam sem volt mit tervez, de amikor felgyulladt a párnám azonnal tudtam, hogy valamit elrontott, viszont a hirtelen felcsapó lángok mindkettőnket váratlanul értek, ezért egyszerre kezdtünk el torkunk szakadtából kiabálni.

- Úristen ez meggyulladt!

- Nem mondod csinálj már vele valamit! 

- De a te párnád!

- De te cseszted el a varázslatot oldd is meg! - szerintem három utcával arrébb is hallották ahogy szidjuk egymást. 

- John bácsi!

- Apa! - kiáltottuk egyszerre mire pillanatokkal később az említett személy megjelent az ajtóban, de ilyen látványra még ő sem számított. Én felugrottam Adam hátára és úgy ütöttem, hogy csináljon valamit, ő pedig összevissza rohangált és közben azt üvöltözte, hogy "Ég a párna!". De legalább egy valakinek van esze a családban, mert megfogta a vázámat amiben a már kissé elszáradt szülinapi virágom volt és a benne lévő vizet az égő ágyneműre öntötte ami azonnal megszüntette a lángokat. Egyszerre lélegeztünk fel majd Adamre néztem aki teljesen kiborult.

- Mi a fene volt ez?

- Azt hittem sikerülni fog. Tegnap egész este és most délután is ezt tanultam.

- Annyira hülye vagy és ha még egyszer az én cuccaimon fogsz gyakorolni felrúglak - idegesen hozzávágtam az első dolgot ami a kezembe került, ami ez esetben az egyik tankönyvem volt.

- Jól van na, ne haragudj - de azért röhögött közbe.

- Adam ez óriási nagy felelőtlenség volt. Nem gyakorolhatsz egyedül, még a végén az egész házat meggyújtod nem csak azt a szerencsétlen párnát.

- Jól van, oké, de akkor meg, hogy gyakoroljak? Meg akarok tanulni varázsolni, viszont te nem tudsz megtanítani hiszen még te sem tudsz - ekkor bevillant egy ötlet.

- Ezt majd én megoldom - erre mindketten felém kapták a fejüket, szemükben értetlenség csillogott.

- Hogy érted ezt?

- Majd meglátjátok - vigyorodtam el - most viszont mennem kell, te addig - mutattam a drága unokatestvéremre - csinálj valamit az ágyneműmmel, ha már tönkre tetted - ezzel kilibbentem a szobából és üzentem a bandámnak, hogy amint tudnak jöjjenek a suli melletti kis játszótérre.

Séta közben már alaposan kigondoltam, hogy adom be a tervemet a srácoknak és mire a helyszínre értem Jeremy már ott is volt. Hogy ért ide ilyen gyorsan? 

- Ann, szia mi volt ilyen fontos, hogy iderendeltél minket?

- Mindjárt elmondom, csak kellenek a többiek is - nem telt bele tíz perc és a hiányzó láncszemek is megérkeztek.

- Itt vagyunk, mi van?

- Támadt egy ötletem miközben Adam egy félresikerült varázslattal felgyújtotta az ágyneműmet - ennél a résznél elég érdekesen néztek rám, de egy legyintéssel lerendeztem - szóval, a helyzet az, hogy John bácsi sem jártas még annyira a varázslás világában, hogy taníthassa a fiát akinek meg az incidens után megtiltottam, hogy bármit is gyakoroljon otthon...

- A lényeget Ann, de ezt a gyújtogatós sztorit, majd szeretnénk hallani.

- Oké, oké az jutott eszembe, hogy megkérném Ms. Ramsayt, hogy tanítsa Adamet és Johnt az alapokra - úgy néztek rám mintha nőtt volna egy második fejem.

- Ezt mégis, hogy gondoltad? Mégis mit akarsz mondani neki? Hogy "Elnézést Ms. Ramsay, de lenne szíves megtanítani a nagybátyámat és unokatestvéremet varázsolni? Ugyanis most jöttek rá, hogy nem is vadászok, mint ahogy azt eredetileg gondolták." - gondoltam, hogy nem lesznek oda az ötletért, de akkor is segíteniük kell.

- Ahelyett, hogy kifiguráztok segíthetnétek, hogy akkor mit csináljak.

- Szerintem nem rossz ötlet - hálásan Jeremyre pillantottam aki csak rám kacsintott - végül is Ms. Ramsay varázsló tanár. Viszont az már tényleg gáz lesz, hogy mit fogsz mondani neki - még órákat tanácskoztunk, hogy kérjek segítséget aztán arra jutottunk, hogy a legjobb lesz, ha őszinte leszek vele. Igaz még csak egyszer volt órám vele, de úgy érzem megbízhatok benne és segíteni fog.

Mire hazaértem már csak annyira volt erőm, hogy lefürödjek és bevessen magam a teljesen új ágyneműm közé aminek már nem engedem a közelébe Adamet.

Reggel korábban keltem mint kellett volna, mert még az első óra előtt akartam beszélni Ms. Ramsayvel. Észrevétlenül suhantam ki a házból, mert tudtam, hogy ha meglátnak azonnal elkezdenek faggatni amire most nem volt szükségem. Út közben próbáltam kitalálni, hogy is fogom elmondani a varázstanáromnak amit akarok. Biztos a nevemet se jegyezte meg hiszen még csak egy órám volt vele, de végül is a remény hal meg utoljára. Beérve a kapun berohantam a matek terembe, ledobtam a táskámat a padomra és már mentem is az üvegházhoz reménykedve, hogy ott lesz. Ahogy a lépcső alján lévő kanyarhoz értem nem figyeltem eléggé, ezért nekimentem valakinek. Már épp borultam volna hátra ijedtemben amikor az illető a derekam után kapott és magához húzott ezzel megmentve az eséstől. Viszont amikor megláttam, hogy ki az azt kívántam bárcsak ne kapott volna el időben, mert egy kissé feszélyezve éreztem magam. A karjait körém csavarta én pedig az izmos mellkasának voltam nyomódva ami elég urán hatott rám. Amikor felnéztem megláttam azt a pimasz vigyort és azt az eszméletlenül kék szempárt és egy pillanatra elfelejtettem, hogy miért is indultam el.

- Bellám, minő meglepetés, hogy ismét egymásba botlottunk - a megnevezésre kérdően felvontam a szemöldökömet, de előtte kibontakoztam az öleléséből mielőtt még azt hinné, hogy egy pillanatra is élveztem.

- A nevem Ann, senki sem hív Bellának - elnevette magát a kijelentésemre majd közelebb lépett hozzám.

- Nem is kellett sokáig várnom, hogy te áruld el a neved. Viszont az Annabell névnek nem csak az Ann lehet a becézése és, mint mondtad senki sem hív Bellának ezért én leszek az első.

- Senki sem kért meg arra, hogy becézgess - keresztbe fontam a mellkasom előtt a karom. Mégis mi a fenének örül ennyire, hogy itt vigyorog? 

- Tudom, hogy tetszik, csak azért mondod, mert el akarod hitetni magaddal, hogy közömbös vagyok számodra - egy pillanat alatt felment bennem a pumpa ettől az idegesítő, egoista bunkótól. A lehető legdühösebb pillantásommal néztem a szemébe.

- Na idefigyelj Kai Evans. Nem tudom mit akarsz tőlem, de tegyél, le róla, mert nálam semmi esélye egy ilyen önelégült, nagy arcú, szoknyavadásznak, mint te - beszéd közben már lábujjhegyre állva böktem meg a mellkasát, hogy felfogja amit mondok - én nem leszek a sokadik azok közül akiket elcsábítottál - meg se vártam a reakcióját megkerültem és az udvar felé vettem az irányt. Óriási szerencsém volt, mert pont láttam a keresett személyt eltűnni az üvegház bejárata mögött. Megálltam az ajtó előtt és megkocogtattam az ujjammal. 

- Gyere! - vettem egy mély levegőt és beléptem. Hátranézett és felismerés ült ki az arcára. - Áh Annabell Cennedy miben lehetek a segítségedre? - csodálkoztam, hogy emlékszik rám, de örültem neki, viszont a beszélgetés neheze még csak most jött.

- Mindenek előtt tudnom kell, hogy megbízhatok-e a tanárnőben - kérdőn pillantott rám és az egész testével felém fordult jelezve, hogy érdekli a mondanivalóm.

- Minden rendben van? 

- Segítségre lenne szükségem és csak maga tus nekem segíteni, de meg kell ígérnie, hogy megőrzi a titkomat.

- Mi az amiben csak én tudok segíteni neked? Ha baj van, miért nem Mr. Pierce-t keresed fel? Tudtommal ő az osztályfőnököd - már hátráltam volna ki a teremből feladva, hogy semmi esélyem amikor elindult felém -Ne menj. Ha tényleg azt mondod, hogy én vagyok a te embered akkor állok elébe. Mondd mit tegyek. 

- De előbb meg kell ígérnie, hogy senkinek sem beszél erről - léptem ismét közelebb, felbátorodva - Sem Mr. Pierce-nek vagy egyéb tanárnak. 

- Megígérem - tette a szívére a kezét miközben rám mosolygott. Viszonoztam a gesztusát - Szóval, mi a baj? 

- Tanította az unokatestvéremet Adam Cennedyt igaz? - egy pillanatra elgondolkodott majd bólintott - Tudom, hogy hihetetlen, de se ő, se a nagybátyám nem vámpírvadászok, genetikailag hanem varázslók - miután láttam, hogy nem néz teljesen hülyének, folytattam volna csak megszólalt a jelző csengő. Rápillantottam majd álltam volna fel, hogy menjek az órámra amikor megfogta a csuklómat és visszaültetett. 

- Maradj, majd én igazolom. Úgyis lyukasórám lesz és úgy érzem, hogy ez nem egy tíz perces történet lesz - bólintottam majd elmeséltem neki mindent. A szüleimet, a hazugságokat, a veszekedéseinket a nagybátyámmal, a mappát ami miatt ez az egész van, sőt még a családom elcseszett próbálkozásait is a varázslással. 

-... lényegében azért jöttem ide, hogy megkérjem, tanítsa meg őket az alapokra, hogy aztán fejlődhessenek tovább - fújtam ki a levegőt. Ránéztem. Nem felelt, de láttam, hogy nagyon jár az agya valamin. 

- Rendben. Segítek - egy részem reménykedett abban, hogy belemegy, de így kimondva alig hittem el. 

- Tényleg? 

- Igen. Most a szünetben keresd meg Adamet és küldd ide hozzám, hogy megbeszélhessem vele. 

- Rendben, de előre kell szólnom, hogy semmit sem tud az egész tervemről.

- Szóval ez egy magánakció volt? - nevetett - Majd én elmagyarázom neki, de most menj, mert nem szeretném, hogy ellógd az egész napot - elmosolyodtam és amint elhagytam az üvegházat megszólalt a csengő én pedig a szekrényem felé vettem az irányt, mert tudtam, hogy Nate ott fog várni az edzés előtt. 

- Na? - esett azonnal nekem amikor meglátott.

- Megoldva - vigyorogtam majd kivettem a felszerelésemet és elindultunk az öltözők felé.

19. Fejezet - Kai Evans

Sziasztok! Amint a cím is mutatja ez a fejezet egy új szemszögből íródott. Egy új szereplőjééből akinek elég nagy jelentősége lesz a továbbiakban. Meg tudjátok őt nézni a szereplők menüpontban, mint ahogy még másokat is akik újonnan kerültek ki. Remélem tetszeni fog és kérlek írjátok le a véleményeteket, mert nekem ez nagyon sokat jelentene. Jó olvasást! 
C.

Nem elég gáz egy héttel később kezdeni az új sulit, még késésben is vagyok, mert anya még itt magyaráz, hogy hová menjek, kit keressek, pedig ezt a hétvégén legalább ezerszer elmondta.

- Igen tudom, megyek az igazgatóhoz, aki majd elvisz az osztályomhoz, de ha nem hagyod, hogy elinduljak, sose fogok beérni. 

- Persze, persze, csak nem akarom, hogy bármi baj történjen - a kezembe ad egy szendvicset, hogy rakjam el. 

- Nem lesz semmi - ez általában nem fordítva szokott lenni? Hogy az anya nyugtatja az első nap a gyerekét, nem pedig a gyerek az anyját?

- Jó, jó megértem, már tizenhét éves vagy nem kell folyton mindent a szádba rágnom - egy pillanatra fájdalom csillant a szemében, hogy korban már szinte felnőtt vagyok. Ez persze a viselkedésemről néha egyáltalán nem elmondható. Gyorsan odaléptem hozzá, átöleltem és nyomtam egy puszit az arcára.

- Köszi, anyu - mosolyogtam, majd felkaptam a cuccaimat és elindultam. A kapun kilépve, beraktam a fülhallgatómat, elindítottam a zenét és próbáltam megnyugodni séta közben. 

Persze, mindenki ideges az első napján új gyerekként ráadásul, úgy, hogy a többiek már valamennyire ismerik egymást. Nem mondom, hogy eddig nem féltem, de most anya egy kicsit rám hozta a frászt. Elkalandoztam az úton, ezért majdnem egy utcával később fordultam le. Szép is lett volna, ha eltévedek. Az irányérzékem sosem volt a legjobb. Még pár háztömböt kellett elhagynom mire megláttam az iskola szegecses fekete kerítését. Sokkal nagyobb, mint gondoltam. Ha jól látom három emeletes. 

Már épp elindultam volna befelé, amikor a fejem kérdések zömétől kezdett el zúgni. Mi lesz, ha nem fognak kedvelni az új osztálytársaim? Mondjuk ez sosem érdekelt, hiszen régen se nagyon voltak barátim. Nem nagyon díjazták a stílusomat és a túlzott magabiztosságomat. Az elmém buta játékát motor robaj szakította meg. A hang felé kaptam a fejemet és egy fekete Yamahát láttam lefékezni az épület előtti parkolóban. Ketten ültek rajta. A fiú szinte le sem állította a gépezetet, amikor a lány már le is pattant róla. Sisakjának két oldalán egy-egy nagy Lila "A" betű díszelgett. Gondolom a neve kezdőbetűje. Lekapta a fejéről, majd megrázta szőke hajzuhatagát. Egy pillanatra még az állam is leesett a mozdulat láttán. Ennél dögösebb mozdulatot rég láttam. Meg kellett tudnom a nevét, ami kissé nehéz feladatnak bizonyult abban a tekintetben, hogy nem tudtam varázsló-e vagy vadász. Vagy egyáltalán, hogy melyik osztályba jár, bár nálam biztos, hogy nem lehetett idősebb. Viszont a nagy nyáladzás közben alig vettem észre, hogy körülöttünk lévő diákokból szinte mindenki vagy őket nézte vagy róluk sugdolózott. Vajon miért? Nem úgy néztek ki mintha együtt lettek volna. A srác még bütykölt valamit kétkerekű járművén, amikor a lány mosolyogva intett neki és berobogott a kapun. 

Megszólalt a csengő, ami az jelezte, hogy ideje lenne megkeresnem az igazgatónőt. Beléptem az aulába ahol a legtöbb falfelület az iskola jelképével és más mintákkal volt tele. Lesz még időm ezt alaposabban végignézni most viszont meg kellett keresnem a tanári részleget. Nem volt nehéz ugyanis szinte a bejárat mellett volt. Az ajtó mögött egy kisebb folyosó volt, aminek a végén volt célom. Ahogy felnéztem ott voltak a régi osztályok tabló fotói. Volt ott 1989-es is és tavalyi is. Viszont egy két évvel ezelőtti képen megpillantottam a fiút, aki a titokzatos "A" betűs lánnyal jött. Adam Cennedy. Érdekes, szóval nem jár ide. De láttam bejönni az épületbe. Nem volt időm tovább terjeszteni a gondolatmenetemet, mert megálltam egy ajtó előtt amin nagy betűkkel díszelgett az "Igazgatói iroda" szó. Pillanatnyi habozás után bekopogtam majd miután meghallottam a jelet beléptem. A szobában egy hatalmas íróasztal volt számítógéppel, nagy köteg papírokkal és különböző irodába nélkülözhetetlen dolgokkal. Egy hatalmas ablak világította meg az enyhén barnás színű falakat.

- Neve? - fel sem nézett az írnivalójából miközben kérdezett.

- Kai Evans és én...

- Te vagy az új fiú, aki a kilencedikes vörös varázslókhoz érkezett?

- Igen - bólintottam mire végre rám nézett.

- Jenna Marshall vagyok az igazgatónő. Ha bármi problémád adódik, keress fel nyugodtan, de most nem érek rá, mert nagyon sok a papírmunkám. Tessék, vidd el ezeket a papírokat az osztályfőnöködnek, hogy megkaphasd a könyveidet - már épp kérdeztem volna, de mintha csak olvasna a fejemben már válaszolt is - Menj a harminckettes terembe, ott van órája pont az osztályoddal. Sok szerencsét! - enyhe célzás volt, hogy távozhatok. Elvettem a lapjaimat, viszont a legfontosabb dolog csak akkor jutott eszembe, amikor már ismét az aulában voltam. Hol a fenében van a harminckettes terem? Mivel már becsöngettek senki sem volt a folyosón, hogy rá tudjak kérdezni ezért tanácstalanul forgolódtam összevissza, amikor hirtelen egy kéz nyúlt a vállamhoz. Ijedtemben ugrottam egyet, de amikor megfordultam egy ismerős fiú állt mögöttem.

- Bocs, nem akartalak megijeszteni, csak olyan elveszettnek tűnsz, gondoltam megkérdezem tudok-e segíteni? - szimpatikus srácnak tűnt, de szívem szerint azonnal megkérdeztem volna, hogy mi köze van ahhoz a lányhoz. De előbb segítségre volt szükségem.

- Köszi, új vagyok, és nem tudom, merre van a harminckettes terem.

- Megmutatom, de mekkora bunkó vagyok be sem mutatkoztam. Adam Cennedy - nyújtotta felém a kezét, én meg, mint aki teljesen újat hallott elfogadtam és megráztam.

- Kai Evans.

- Melyik osztályba jöttél?

- Kilencedikes vagyok. Vörös varázsló - a tekintete egy pillanatra furcsa lett. Nem tudtam belőle kiolvasni az érzelmet, de nagyon furcsa volt.

- Te idejársz? - kíváncsi voltam elmondja-e.

- Csak jártam. Most tanársegéd vagyok, amíg nem szerzek valahol egy rendes munkát - őszinte volt. Felmásztunk a harmadikra és megálltunk a második ajtó előtt. - Itt a termed. Sok sikert a sulihoz és ma valószínűleg még találkozunk, mert a te és az unokahúgom osztályával lesz összevont edzés  - már épp megkérdeztem volna, hogy ki az unokahúga, de csak intett egyet és már ott sem volt. Vettem egy nagy levegőt, kopogtam az ajtón és beléptem.

- Áh, nagyszerű pont magáról beszéltem az osztálytársainak. Gyerekek ő itt Kai Evans én Mr. Lewis vagyok. Kérlek, mondanál pár szót magadról? Ezeket elveszem és kezdheted is - kivette a kezemből a kisebb köteg papírt majd félreállt, hogy rám figyeljenek ami, ha jól láttam meg is történt. Varázsló társaim felé fordultam és mind árgus szemekkel néztek, sőt néhány lány szinte levetkőztetett a szemével, ami különösen jót tett a már így is tökéletesen nagy egómnak. Lazán mosolyogva zsebre vágtam a kezem és belekezdtem a mesémbe.

- A nevem Kai Evans. Tizenhét éves vagyok, és két nyelven beszélek anyanyelvi szinten az angolon kívül. Ez a francia és az olasz - tudtam, hogy ezzel nyert ügyem van, mert a lányok csak úgy olvadoztak tőlem. Nem akartam többet mondani, had fúrja őket a kíváncsiság.

- Rendben köszönjük, ülj le valahová - A második padsorban találtam helyet egy srác mellett akit Logannek hívtak, előttünk pedig egy lány és egy fiú ültek, akik amint helyet foglaltam azonnal hátra is fordultak hozzánk.

- Caroline vagyok - mosolygott rám, de nem úgy, mint aki le akarna nyűgözni, hanem egyszerűen csak kedvességből.

- Én pedig Jeremy - nyújtotta a kezét, amit örömmel ráztam meg. Ő sem tűnt féltékenynek vagy esetlen ellenszenvesnek, mint a többi srác miközben beszéltem.

- Nagyon örülök - mosolyogtam rájuk őszintén. Egész órán beszélgettünk, mivel a tanár úr a tankönyveimet próbálta elintézni és azt mondta, hogy csendben foglaljuk el magunkat.

- Hogy, hogy rögtön itt kezdted az évet? - éreztem, hogy a nevem után ez lesz az első kérdés.

- Gondok akartam a jelentkezésemmel, ezért a szimulációm is a hétvégén volt és vasárnap tudtam meg, hogy ebbe az osztályba kerülök - minden órán megpróbáltam Jeremy, Caroline és Logan közelében ülni, mert bár beszéltem pár szót a többiekkel is, szinte az összes lány csak flörtölni akart velem és pár fiú kivételével az összes a vetélytársat, ellenséget látta bennem. Még bizonytalanul mozogtam az épületben ezért inkább mindig valaki mellett maradtam. Aztán jött a híres-neves edzés, amiről már Adam is beszélt nekem reggel. Jer és Caroline elmentek a szekrényükhöz a ruhájukért, így én csak sodródtam az osztályom után. A többiek azt mondták, hogy az edző egy kissé kattos szóval ne nagyon tereljem magamra a figyelmét. Lepakoltam az öltözőben, amikor belépett Jeremy egy ismeretlen fiúval, és amikor észrevett elindult felém, barátjával a nyomában.

- Kai bemutatnék neked valakit. Ő itt Nate, az évfolyamtársunk - intett a most már nem is olyan ismeretlen srác felé. - Nate ő itt Kai az új osztálytársam - kezet ráztunk, majd miután átöltöztünk megszólalt.

- Milyen eddig a suli?

- Hatalmas. Egy ideig el fog tartani mire megjegyzem, hogy mi hol van, de a légköre kellemes- Kiléptünk az öltözőből és belebotlottunk valakibe.

- Szia, Adam - köszönt egyszerre a mellettem lévő két srác, akikről nagyon úgy tűnt, hogy elég jóban vannak a kisegítővel.

- Hali srácok, Ann még nem jött ki? - biztos az unokahúga. Ekkor esett le, hogy biztos az a szőke hajú lány az, akivel jött reggel. Az "A" betű a sisakon, hogy együtt jöttek, meg amit mondott. Most már összeállt a kép.

- Hát, ha nincs bent, akkor még nem.

- Akkor még biztos bent csacsognak Care-rel az öltözőben - nevetett Nate, mire Adam mosolyogva megcsóválta a fejét.

- Igazad lehet, köszi és Kai sok sikert az első edzésedhez - intett majd eltűnt az egyik kis helységben.

- Honnan ismered Adamet? - kérdezte Jeremy

- Reggel segített elkísért az osztályteremhez, mert akkor még esetlenebb voltam, mint most. Egyébként kicsoda Ann? - próbáltam burkoltan érdeklődni hátha tényleg ő az.

- Adam unokahúga és az én osztálytársam, de majd bemutatunk neki - válaszolt Nate mire csak bólintottam - de ideje lenne bemennünk. Nem akarom, hogy Richards itt találjon - bementünk az elképesztően nagy tornacsarnokba, amikor a nevemet hallottam valahonnan. Logan integetett néhány srác társaságában, akik gondolom vadászok voltak, mert most láttam őket először. A mellettem lévő két fiúra néztem, akik csak intettek és elvonultak a terem végébe.

- Hé, bemutatnám neked néhány haveromat az évfolyamból - kezet fogtam az összes sráccal. Jó arcoknak ígérkeztek, kérdezgettek egy kicsit rólam, meséltek magukról. Hirtelen lányos kuncogást hallottam a bejárat felől. Oda is fordultam és akkor megláttam őt. Caroline társaságában lépett be a terembe.  Hosszú szőke haja, copfba fogva lengedezett a háta mögött. Nem tudtam levenni róla a szememet, hiszen ami szép volt azt meg kellett nézni. Odasétáltak Jeremyhez és Nate-hez majd csatlakozott hozzájuk még két vadász. A szőkeség valamit nagyon magyarázott a barátainak amikor Caroline valamit a fülébe súgott, mire elkezdett forgolódni, amíg a tekintete nem találkozott az enyémmel. Azok a mélybarna szemek azonnal megigéztek volna, ha nem túl nagy az önbecsülésem ahhoz, hogy behódoljak neki. De tudtam, hogy meg akarom szerezni magamnak. Küldtem felé egy csábos mosolyt, de nem azt a reakciót kaptam, amit kellett volna. Felhúzta a szemöldökét, szemei villámokat szórtak rám, majd sértődötten visszafordult az eredeti pozíciójába, de én továbbra is csak őt tudtam nézni. Dereka vékony volt, de ott gömbölyödött ahol kellett. A képzeletbeli nyálcsorgatásomnak az vetett véget, hogy hirtelen valaki kicsapta az ajtót. Amikor odafordultam egy kétajtós szekrény nagyságú férfi lépett be rajta. Még a szám is tátva maradt, amíg elő nem vett egy megafont és bele nem üvöltött.

- Sorakozó osztály szerint! - erre mindenki megiramodott. Senki még csak meg se szólalt csak igyekeztek helyet keresni maguknak. Logan rántotta meg a karomat, hogy indulásra késztessen. Gyorsan sorba álltunk és olyan néma csend lett, hogy egy tű leejtése hangrobbanásnak számított volna. - Nos, mivel nem nagyon tudok mit kezdeni magukkal, amikor ilyen sokan vannak, azt mondom, hogy aki akar az menjen a lőtérbe Mr. Cennedy-vel, a többiek meg foglalják el magukat, és ez alatt azt értem, hogy valamelyik sportszerrel, szóval, ha meglátok valakit, hogy nem csinál semmit annak én fogok feladatot adni és abban nem lesz köszönet – szinte az évfolyam fele megindult Adam után, Logan haverjai is ott voltak, szóval csak ketten maradtunk. Egy kicsit arrébb mentünk, mintha csinálni akarnánk valamit, de megálltunk beszélgetni. Egyszer csak sikítást hallottam a fejem felől. Azonnal fordultam a hang felé, de addigra már becsapódott az illető, ami annyit jelent, hogy rám esett én pedig nem voltam rá felkészülve és hátraborultam. A kezemet automatikusan a lány dereka köré fűztem, hogy nem üsse meg nagyon magát. Igazán kíváncsi voltam kinek van ilyen pocsék egyensúly érzéke, de egyelőre csak egy hatalmas szőke hajzuhatagot láttam, viszont amikor megláttam kihez tartozik széles mosoly ült ki az arcomra és ennél már csak az volt viccesebb, amikor ő is felfogta, hogy rajtam fekszik. Az arca azonnal felvette az egyel vörösebb színárnyalatot.

- Ne haragudj.. én... annyira sajnálom - amint meglátta, hogy mennyire élvezem, hogy zavarba jött azonnal felpattant rólam és már iszkolt is volna el, de még időben elkaptam a karját és közelebb húztam magamhoz. Óriási késztetést éreztem arra, hogy tovább húzzam az agyát.

- Semmi baj, tudom, hogy ellenállhatatlan vagyok, de elég, ha egyszerűen idejössz, és köszönsz, nem muszáj egyből rám vetned magad - és ez be is talált. Kikerekedett a szeme és már nyitotta a száját, hogy válaszoljon, de eltelt pár másodperc mire végre eszébe jutott valami.

- Ne legyél elszállva magadtól, mert nem minden lánynak jön be ez az egoista szöveg - vetett rám egy lenéző pillantást, mire elnevettem magam, mert annyira kis aranyos volt, ahogy durcázott. Közelebb léptem hozzá és felé nyújtottam a kezemet, hogy bemutatkozzak.

 - Valld be, hogy neked igen is tetszett. Kai Evans - erre csak sarkon fordult, aminek az lett a következménye, hogy orrba vágott a hajával, amitől rám jött a tüsszenthetnék, de visszatartottam, ugyanis azzal voltam elfoglalva, hogy jó alaposan megnézzem hátulról, miközben elvonul.

- Mi még nem végeztünk egymással Annabell Cennedy - ez a mondat inkább saját magamnak szót, mint a külvilágnak, de azonnal tudtam, hogy nem egy egyszerű lánnyal van dolgom. ami csak még elszántabbá tett.