2016. március 30., szerda

24. Fejezet

Sziasztok! Nagyon, nagyon sajnálom, hogy majdnem egy hónapot kellett várnotok az új részre, de eléggé összecsaptak a hullámok a fejem felett, de ígérem, hogy soha többé nem lesz ilyen és köszönöm azoknak akik itt maradtak velem. 
Puszi C.


Szinte suhantunk a város felé. Elhaladtunk számos kocsma és étterem mellett, ahonnan legtöbbször kellemes jazz zene szólt. Amikor egy kicsit csendesebb helyre értünk Adam lassítani kezdett majd megállt egy nagy kertes ház előtt. Leszálltam majd elindultam a kapu felé, ami a legnagyobb meglepetésemre nyitva volt. Azért nem hiszem, hogy akkora lenne itt a közbiztonság, hogy még az ajtókat sem kell zárni. Gyanúsan hátrapillantottam az unokatestvéremre, aki csak rántott egyet a vállán majd elindult befelé. A bejárati ajtó előtt egy pillanatra megint elbizonytalanodtam, de mire észbe kaptam volna már meg is nyomtam a csengőt. Percekkel később még mindig a verandán álltunk és már épp megnyomtam volna még egyszer a kis jelző készüléket, amikor végre kinyílt az ajtó.
- Nem veszek semmit! Tűnjetek innen! - a férfi körülbelül a hatvanas éveiben járhatott, kezében napilap, az orrán olvasószemüveg. Talán másfél fejjel volt magasabb nálam, kissé őszes haja összevissza állt, az arcát borosta borította és a szeme már-már félelmetesen sötét volt, szinte fekete. Dühösen méregetett minket és már épp ránk vágta volna az ajtót, amikor feleszméltem, hogy meg kéne szólalnom.
- Várjon! Mr. Brown - gyorsan az ajtó elé tettem a lábamat. Kérdőn pillantott rám, de láttam, hogy nem nagyon tetszett neki az előbbi mozdulatom - Kérem! Annabell Cennedy vagyok - a vezetéknevemre mintha felismerés villant volna át a tekintetén, de lehet, hogy csak képzeltem - Azért jöttem, hogy meséljen nekem arról az időszakról, amikor a The Secret Defenders nevű intézményben volt igazgató - intett a fejével, hogy kövessük. Egy hangulatos nappaliba vezetett minket. A szobában az leginkább a barna és szürke árnyalatai uralkodtak. A falakon különböző festmények, a földön pedig kisebb szobrok voltak. Mivel az egész ház fából készült néhol feltűnt egy-egy tartógerenda, de ez még természetesebbé és otthonosabbá tette az egészet. Most vettem észre, hogy még egy hatalmas kandalló is helyet foglalt elegánsan a szoba közepén.
- Nos, most már igazán érdekelne, hogy mit keres itt két kis taknyos Cennedy - foglalt helyet méltóságteljesen a tűz mellett lévő fotelben. Várjunk csak... Adam be se mutatkozott, honnan tudja, hogy... - Hasonlítotok egymásra és mivel veled jött innen a következtetés, hogy rokonok vagytok - félelmetes, mint aki belelát a fejembe. kezével a kanapé felé intett, hogy foglaljunk helyet.
- Azért jöttünk, hogy hátha tudna nekünk mesélni valamit egy bizonyos emberről, aki akkor járt az iskolába, amikor maga volt az igazgató.
- Bökd már ki, hogy kiről kéne infó kicsi lány, mert nem érek rá egész nap - kezdett nagyon feldühíteni ennek a zsémbes öregembernek a stílusa és a szemem sarkából láttam, hogy Adamet is, mert egyre szaggatottabban vette a levegőt.
- Mondja el nekem ki volt Rosalie Montgomery - egy pillanat alatt megváltozott a viselkedése. Úgy pattant fel a székéből, mint egy húsz éves, megragadta a karomat és felrántott a kanapéról olyan közel magához, hogy csupán pár centire az arcomtól meredt rám az eszelős tekintetével.
- Ki vagy te, Annabell Cennedy és mit keresel itt? - Adam azonnal akcióba lépett és két kézzel taszította el tőlem a férfit, aki a lökéstől majdnem hátraesett, de azonnal visszanyerte az egyensúlyát, és távol maradt tőlem. Talán csak azért, mert Adam teljes testtel beállt elém és tudta, hogy semmi esélye ellene.
- Ha még egyszer hozzáér, esküszöm a korára tekintet nélkül még a szart is kiverem magából - olyan fenyegető hangon szólalt meg, hogy még én is berezeltem volna, ha nekem mondja.
- Elnézést, sajnálom ezt nem kellett volna. Igazán röstellem - lépett közelebb, de Adam csak hozzám lépett közelebb én pedig rendületlenül a szemét néztem ahonnan lassan eltűnt a dühös köd.
- Mit tud Rosalie Montgomery-ről? - Most már egyre jobban érdekelt a dolog annak ellenére, hogy ilyen hevesen reagált rá.
- Előbb mondd meg ki küldött ide. Kinek a gyereke vagy te?
- Magamtól jöttem. Az apám Ethan Cennedy és...
- Montgomery az anyád? - Egy pillanatra a félelem és a zavarodottság keverékét láttam a szemében, de megrázta a fejét és ismét ránk nézett. Bólintottam.
- Miért nem kérdezed meg apádat? - Komolyan hülyének néz ez az ember. Azt hiszi, hogy itt lennék, ha ez lehetséges lenne?
- Mert meghalt. Évekkel ezelőtt.
- Sajnálom - a hangjából tényleg együttérzés tükröződött -, kedveltem azt a srácot. Igaz, hogy elég nagy bajkeverő volt, de mindig tudta hol a határ és helyén volt az esze - mosolyodott el, mint aki felidézett egy emléket. - Mi van az ikertestvérével? Johnnal? Ő meg a te apád? - Adam feszülten bólintott, de látszott, hogy nem bízik benne. - Akkor ti unokatestvérek vagytok?
- Igen, de meséljen még az apámról, viszont előtte egy dolgot áruljon el. Miért nem beszél Rosalie-ról?
- Az nem a te dolgod.
- Legalább azt mondja el, hogy vadász volt-e?
- Nem – várjunk, csak rosszul hallottam volna?
- Akkor ő... - nem, ez lehetetlen, apának több esze volt ennél.
- Boszorkány volt - már épp az arcába vágtam volna, hogy hazudik, amikor hirtelen elrohant az egyik szoba irányába. Leroskadtam a kanapéra és a semmibe meredtem. A fejem kérdések hadától kezdett zúgni. Adam gyorsan letérdelt mellém, látta, hogy ez most sok volt egyszerre.
- Ann, hallasz? Figyelj, nézz rám - nagy nehezen felé fordítottam az arcomat. - Nem lesz semmi baj. Te ettől még ugyanúgy vérbeli vadász vagy, csak egy kis extrával - mosolygásra késztetett, hogy a saját szavaimmal akart megnyugtatni. - Még nem késő varázslást tanulni, Ms. Ramsay neked is segíteni fog, úgy ahogy apának és nekem - már épp válaszoltam volna, amikor visszajött Mr. Brown két mappával a kezében, amin a szüleim neve szerepelt.
- Ezekben a legtöbb szükséges információt megtalálod. Most viszont tűnjetek innen - mutatott az ajtó felé. Nem dobhat csak úgy ki, nem ezért jöttem ide.
- Ennyire el akar intézni? A nevükkel és a születési dátumukkal? Ennyit még én is tudok. Mit titkol előlünk? - mivel látta, hogy nem szándékozok megmozdulni, elkapta a karomat és az ajtó felé kezdett rángatni.
- Nem tartozom neked magyarázattal. Most pedig tűnés innen, kislány - lökött át a küszöbön. Adam már épp fordult volna vissza, hogy rendbe tegye ezt a borzasztó alakot, de már ránk is vágta a bejárati ajtót.

- Jól vagy? - a kezemre néztem, ami vörös volt a szorításától. Fellobbant bennem a düh, legszívesebben üvöltöttem volna, de kellett az önuralom, hogy ne csináljak magamból komplett idiótát az utcán, azonban azért szívesen betörtem volna egy kővel az ablakát.
- Persze, menjünk haza - nem is emlékszem a hazafelé útra, olyan mélyen a gondolatimba voltam temetkezve. Szinte be se léptünk a házba John bácsi már ott is volt, hogy kifaggasson minket.
- Kiderítettetek valamit? - csak bólintottam, de éreztem, hogy ennyivel nem ússzuk meg. Betessékelt minket a nappaliba egy-egy bögre tea kíséretében és várta a mesénket.
- Úgy tűnik anya nem vadász volt.
- Hanem? Félvérű? Vagy csak sima ember?
- Boszorkány - ebben a pillanatban a nagybátyám olyan ívben köpte ki a teáját, hogy az egész asztal olyan lett.
- Hogy micsoda? Az lehetetlen, Ethan nem lehetett ennyire felelőtlen. Az öreg összevissza beszél - ekkor eszembe jutottak a mappák, amik a táskámban lapultak.
- Azt mondtad, nem ismerted anyát. Most talán mégis eszedbe juthat valami róla - a kezébe adtam, a másikat pedig én lapoztam fel. Az első oldalon egy kép volt apáról, alatta pedig a neve szerepelt dőlt betűkkel, Ethan Cennedy. Ahogy lapozgattam láttam az alapinformációkat, képeket az iskolában, versenyeken elért helyezéseket. Apa rengeteg eseményen vett részt. Viszont megakadt a szemem egy oldalon. KIHÁGÁSOK. Pár sor és egy nagy kép szerepelt rajta. A képen egy fal látható, ami gyönyörű absztrakt mintával van lefedve. Ahogy a színek keveredtek, mintha minden ecsetvonásnak jelentése lenne, de mégsem lehet megmondani mi az. Nem hinném, hogy apa akkora művészlélek volt, pont ezért nem is értem, hogy mi köze van hozzá. 
- John bácsi - a neve hallatára azonnal felemelte a fejét az éppen olvasott szövegről - Mi a sztori? – Felé mutattam a képet hátha el tudja mesélni. Mosolyogva kivette a kezemből és jobban szemügyre vette. 
- Erre emlékszem. A végzős évünk egyik legmegragadóbb csínye volt - a legtöbb középiskolában hagyomány, hogy a végzősök az utolsó évükben egy viccel búcsúznak el tanáraiktól és diáktársaiktól. Figyelmeztetést vagy igazgatóit nem kapnak érte kivéve, ha valaki megsérül vagy megrongálódik valami. - Év vége felé jártunk és már mindenki ellőtte a saját kihágását csak ő nem. Aztán amikor egyik péntek reggel beléptem az aulába ez a csodás festmény fogadott - mutatott a képre - az egész falat elfedte és egyszerűen gyönyörű volt. Tudtuk, hogy nem ő csinálta, hiszen egész életében egy egyenes vonalat sem tudott húzni, de sosem árulta el ki volt. Talán azért, mert nem akarta felnyomni vagy, hogy ez csak az ő titkuk legyen. De miután láttam, hogy édesanyád készítette a láncodat is - azonnal a nyakamhoz kaptam, a kis ékszerért - összeraktam, hogy csak is ő lehetett az. 
- Ez elképesztő és mi történt utána?
- Az igazgató helyettes teljesen kiakadt és Ethan kirúgását követelte, de Mr. Brownnak tetszett ezért egy figyelmeztetéssel megúszta és azzal, hogy a hétvégén be kellett jönnie, lemosni az egészet. 
- Az nem is annyira vészes.
- Óriási nagy szerencséje volt, de azt mondta, hogy az sem érdekelte volna, ha intőt kap, mert teljesen megérte. Nézd ezt - mutatta felém anya mappáját, amiben egy kép volt. Végre láthattam, hogy néz ki. Gyönyörű volt. Vörös haj, nagy barna szemek, csodaszép bőr. Nem kérdés, apa jól választott. - Pont úgy néz ki, mint te. Le se tagadhatnád. 
- Hasonlítok rá? - Ahogy alaposabban megnéztem én is láttam. 
- Aki azt mondta, hogy apádra hasonlítasz az még sose látta Rosalie-t. - mosolygott rám - Egyébként már emlékszem, hogy ki ő. Eggyel alattunk járt. Igazi művészlélek volt, elmélyült gondolatokkal a pólóin, kantáros farmerben és állandóan változó hajszínnel. Egyik nap fekete másnap lila tincsekkel mászkált, de az eredeti hajszíne szőke volt, akár a tiéd - kivettem a kezéből a mappát és elkezdtem lapozgatni. A nagyszüleim neve sajnos nincs benne, ami felettébb furcsa, de megtudtam, hogy nem is New Orleansban született, hanem Detroitban. Egész jó tanulmányi eredmények, bár volt egy-két gyenge pontja. Rajzversenyek és külön rovat a suli újságban.
- John bácsi, holnap ugye bejössz Ms. Ramsay-hez?
- Mikor menjek?
- Délre, akkor van egy félórás szünetünk és meg tudnánk vele beszélni, hogy mikor jöhetünk gyakorolni.
- Rendben ott leszek, de most menj aludni Ann, késő van. Jó éjt - adtam neki egy puszit és a szobámba érve egy gyors zuhany után el is nyomott az álom.

Fogalmam sincs, hogy kerültem a Defenderbe. Tanácstalanul forgolódtam a folyosón hátha kapok egy jelet, amikor vihogásra lettem figyelmes a hátam mögül. Megfordultam, de senki sem volt ott. Ismét hallottam, és amikor arra néztem láttam egy női alakot eltűnni a sarkon. 
- Hé, várj! - utána eredetem, de mindig csak a hátát láttam, amikor bekanyarodik. Egészen az udvarig üldöztem és ott is az üvegházig. Ahogy beléptem egy fazék repült majdnem a fejemnek éppen, hogy sikerült elhajolnom előle. 
- Hoppá, ne haragudj - felkeltem a földről még mindig a fejemet védve és Rosaliet láttam meg a tanári asztalon ülve. A haja épp szőke volt benne tengerkék csíkokkal. Fehér pólót viselt rajta az „I'm too weird to live but too much rare to die” felirattal, kék farmer shortot fekete bokacsizmával és egy kockás ing volt a derekára kötve. Ahhoz képest, hogy elmúlt harminc ez mind csodásan állt neki és elképesztően nézett ki - Te vagy Annabell. Gyönyörűbb vagy, mint ahogy apád mesélte - lépett oda hozzám boldogan és megsimította az arcomat.
- Mi? - Nem is bírtam kinyögni mást, mert egy újabb alak jelent meg a szobában. 
- Rengeteget változott amióta nem láttam - bárhol felismerem ezt a hangot.
- Apa - fordultam felé mire mosolyogva a karját nyújtotta én meg minden habozás nélkül belevetettem magam. 
- Hello kicsikém - nyomott puszit a homlokomra - azért vagyunk itt anyáddal, mert valami fontosat kell mondanunk neked - felé fordultam ő pedig könnyes szemmel állt az asztal mellett. Félve léptem hozzá és éreztem, hogy az én szemem sem lesz sokáig száraz. 
- Anya - lassan értem hozzá mintha csak attól félnék, hogy köddé válik, ha túl gyors vagyok. Az ujjaim közé vettem az egyik kék tincsét. A szemébe néztem és a nyakába vetettem magam.
- Kislányom - szorított magához mire belőlem is kitört a zokogás. Nem tudom meddig álltunk így, de egy idő után apa is csatlakozott és egy pillanatra olyanok voltunk, mint egy normális család.
- Annabell figyelj ránk - törte meg a csendet anya és a két kezébe fogta az arcomat - Betöltötted a tizenhatodik életévedet. Nem sokára kiderül mi a különleges képességed és most tudtad meg, hogy varázsló vér is folyik az ereidben. Más vagy, mint a többiek, különleges és ezzel nagyon nehéz lesz megbirkózni ráadásul mindig lesznek rossz akaróid és ellenségeid, főleg azok a bosszúszomjas vámpírok akik nagy részével apád már leszámolt, de nem az összessel. Ott vannak a barátaid és a családod, de ne bízz meg akárkiben. Lassan lejár az időnk, de nagyon szeretünk, ott leszünk veled és segítünk, ha erősen koncentrálsz - megfogták a kezemet és szinte fel se fogtam mi történt elkezdtek elhalványulni. Nem mehettek el. Kétségbeesetten néztem rájuk és szorítottam a kezüket, de már alig éreztem a jelenlétüket.
- Anya, apa - szólítottam őket hátha még hallják, de csak egy halvány suttogást kaptam válaszul.
- Büszkék vagyunk rád.

Kipattant a szemem és lihegve ültem fel az ágyamon. A hajam kócosan tapadt a csatakos bőrömre. Az ágyneműm összegyűrődött, de nem foglalkoztam vele, mert egy kérdés cikázott folyamatosan a fejemben és most hangot is adtam neki, bár tudtam, hogy senki sem adhat rá választ.
- Mi vagyok én?

2 megjegyzés: