Sziasztok! Nagyon, nagyon sajnálom, hogy majdnem egy hónapot kellett várnotok az új részre, de eléggé összecsaptak a hullámok a fejem felett, de ígérem, hogy soha többé nem lesz ilyen és köszönöm azoknak akik itt maradtak velem.
Puszi C.
Szinte suhantunk a város felé. Elhaladtunk számos
kocsma és étterem mellett, ahonnan legtöbbször kellemes jazz zene szólt. Amikor
egy kicsit csendesebb helyre értünk Adam lassítani kezdett majd megállt egy
nagy kertes ház előtt. Leszálltam majd elindultam a kapu felé, ami a legnagyobb
meglepetésemre nyitva volt. Azért nem hiszem, hogy akkora lenne itt a
közbiztonság, hogy még az ajtókat sem kell zárni. Gyanúsan hátrapillantottam az
unokatestvéremre, aki csak rántott egyet a vállán majd elindult befelé. A
bejárati ajtó előtt egy pillanatra megint elbizonytalanodtam, de mire észbe
kaptam volna már meg is nyomtam a csengőt. Percekkel később még mindig a
verandán álltunk és már épp megnyomtam volna még egyszer a kis jelző
készüléket, amikor végre kinyílt az ajtó.
- Nem veszek semmit! Tűnjetek innen! - a férfi
körülbelül a hatvanas éveiben járhatott, kezében napilap, az orrán
olvasószemüveg. Talán másfél fejjel volt magasabb nálam, kissé őszes haja
összevissza állt, az arcát borosta borította és a szeme már-már félelmetesen
sötét volt, szinte fekete. Dühösen méregetett minket és már épp ránk vágta
volna az ajtót, amikor feleszméltem, hogy meg kéne szólalnom.
- Várjon! Mr. Brown - gyorsan az ajtó elé tettem
a lábamat. Kérdőn pillantott rám, de láttam, hogy nem nagyon tetszett neki az
előbbi mozdulatom - Kérem! Annabell Cennedy vagyok - a vezetéknevemre mintha
felismerés villant volna át a tekintetén, de lehet, hogy csak képzeltem - Azért
jöttem, hogy meséljen nekem arról az időszakról, amikor a The Secret Defenders
nevű intézményben volt igazgató - intett a fejével, hogy kövessük. Egy
hangulatos nappaliba vezetett minket. A szobában az leginkább a barna és szürke
árnyalatai uralkodtak. A falakon különböző festmények, a földön pedig kisebb
szobrok voltak. Mivel az egész ház fából készült néhol feltűnt egy-egy
tartógerenda, de ez még természetesebbé és otthonosabbá tette az egészet. Most
vettem észre, hogy még egy hatalmas kandalló is helyet foglalt elegánsan a
szoba közepén.
- Nos, most már igazán érdekelne, hogy mit keres
itt két kis taknyos Cennedy - foglalt helyet méltóságteljesen a tűz mellett
lévő fotelben. Várjunk csak... Adam be se mutatkozott, honnan tudja, hogy... -
Hasonlítotok egymásra és mivel veled jött innen a következtetés, hogy rokonok
vagytok - félelmetes, mint aki belelát a fejembe. kezével a kanapé felé intett,
hogy foglaljunk helyet.
- Azért jöttünk, hogy hátha tudna nekünk mesélni
valamit egy bizonyos emberről, aki akkor járt az iskolába, amikor maga volt az
igazgató.
- Bökd már ki, hogy kiről kéne infó kicsi lány,
mert nem érek rá egész nap - kezdett nagyon feldühíteni ennek a zsémbes
öregembernek a stílusa és a szemem sarkából láttam, hogy Adamet is, mert egyre
szaggatottabban vette a levegőt.
- Mondja el nekem ki volt Rosalie Montgomery -
egy pillanat alatt megváltozott a viselkedése. Úgy pattant fel a székéből, mint
egy húsz éves, megragadta a karomat és felrántott a kanapéról olyan közel
magához, hogy csupán pár centire az arcomtól meredt rám az eszelős tekintetével.
- Ki vagy te, Annabell Cennedy és mit keresel
itt? - Adam azonnal akcióba lépett és két kézzel taszította el tőlem a férfit,
aki a lökéstől majdnem hátraesett, de azonnal visszanyerte az egyensúlyát, és
távol maradt tőlem. Talán csak azért, mert Adam teljes testtel beállt elém és
tudta, hogy semmi esélye ellene.
- Ha még egyszer hozzáér, esküszöm a korára
tekintet nélkül még a szart is kiverem magából - olyan fenyegető hangon szólalt
meg, hogy még én is berezeltem volna, ha nekem mondja.
- Elnézést, sajnálom ezt nem kellett volna.
Igazán röstellem - lépett közelebb, de Adam csak hozzám lépett közelebb én
pedig rendületlenül a szemét néztem ahonnan lassan eltűnt a dühös köd.
- Mit tud Rosalie Montgomery-ről? - Most már
egyre jobban érdekelt a dolog annak ellenére, hogy ilyen hevesen reagált rá.
- Előbb mondd meg ki küldött ide. Kinek a gyereke
vagy te?
- Magamtól jöttem. Az apám Ethan Cennedy és...
- Montgomery az anyád? - Egy pillanatra a félelem
és a zavarodottság keverékét láttam a szemében, de megrázta a fejét és ismét
ránk nézett. Bólintottam.
- Miért nem kérdezed meg apádat? - Komolyan
hülyének néz ez az ember. Azt hiszi, hogy itt lennék, ha ez lehetséges lenne?
- Mert meghalt. Évekkel ezelőtt.
- Sajnálom - a hangjából tényleg együttérzés tükröződött
-, kedveltem azt a srácot. Igaz, hogy elég nagy bajkeverő volt, de mindig tudta
hol a határ és helyén volt az esze - mosolyodott el, mint aki felidézett egy
emléket. - Mi van az ikertestvérével? Johnnal? Ő meg a te apád? - Adam
feszülten bólintott, de látszott, hogy nem bízik benne. - Akkor ti
unokatestvérek vagytok?
- Igen, de meséljen még az apámról, viszont
előtte egy dolgot áruljon el. Miért nem beszél Rosalie-ról?
- Az nem a te dolgod.
- Legalább azt mondja el, hogy vadász volt-e?
- Nem – várjunk, csak rosszul hallottam volna?
- Akkor ő... - nem, ez lehetetlen, apának több
esze volt ennél.
- Boszorkány volt - már épp az arcába vágtam
volna, hogy hazudik, amikor hirtelen elrohant az egyik szoba irányába.
Leroskadtam a kanapéra és a semmibe meredtem. A fejem kérdések hadától kezdett
zúgni. Adam gyorsan letérdelt mellém, látta, hogy ez most sok volt egyszerre.
- Ann, hallasz? Figyelj, nézz rám - nagy nehezen
felé fordítottam az arcomat. - Nem lesz semmi baj. Te ettől még ugyanúgy
vérbeli vadász vagy, csak egy kis extrával - mosolygásra késztetett, hogy a
saját szavaimmal akart megnyugtatni. - Még nem késő varázslást tanulni, Ms.
Ramsay neked is segíteni fog, úgy ahogy apának és nekem - már épp válaszoltam
volna, amikor visszajött Mr. Brown két mappával a kezében, amin a szüleim neve
szerepelt.
- Ezekben a legtöbb szükséges információt
megtalálod. Most viszont tűnjetek innen - mutatott az ajtó felé. Nem dobhat
csak úgy ki, nem ezért jöttem ide.
- Ennyire el akar intézni? A nevükkel és a
születési dátumukkal? Ennyit még én is tudok. Mit titkol előlünk? - mivel
látta, hogy nem szándékozok megmozdulni, elkapta a karomat és az ajtó felé
kezdett rángatni.
- Nem tartozom neked magyarázattal. Most pedig
tűnés innen, kislány - lökött át a küszöbön. Adam már épp fordult volna vissza,
hogy rendbe tegye ezt a borzasztó alakot, de már ránk is vágta a bejárati
ajtót.
- Jól vagy? - a kezemre néztem, ami vörös volt a
szorításától. Fellobbant bennem a düh, legszívesebben üvöltöttem volna, de
kellett az önuralom, hogy ne csináljak magamból komplett idiótát az utcán, azonban
azért szívesen betörtem volna egy kővel az ablakát.
- Persze, menjünk haza - nem is emlékszem a
hazafelé útra, olyan mélyen a gondolatimba voltam temetkezve. Szinte be se
léptünk a házba John bácsi már ott is volt, hogy kifaggasson minket.
- Kiderítettetek valamit? - csak bólintottam, de
éreztem, hogy ennyivel nem ússzuk meg. Betessékelt minket a nappaliba egy-egy
bögre tea kíséretében és várta a mesénket.
- Úgy tűnik anya nem vadász volt.
- Hanem? Félvérű? Vagy csak sima ember?
- Boszorkány - ebben a pillanatban a nagybátyám
olyan ívben köpte ki a teáját, hogy az egész asztal olyan lett.
- Hogy micsoda? Az lehetetlen, Ethan nem lehetett
ennyire felelőtlen. Az öreg összevissza beszél - ekkor eszembe jutottak a
mappák, amik a táskámban lapultak.
- Azt mondtad, nem ismerted anyát. Most talán
mégis eszedbe juthat valami róla - a kezébe adtam, a másikat pedig én lapoztam
fel. Az első oldalon egy kép volt apáról, alatta pedig a neve szerepelt dőlt
betűkkel, Ethan Cennedy. Ahogy lapozgattam láttam az alapinformációkat, képeket
az iskolában, versenyeken elért helyezéseket. Apa rengeteg eseményen vett
részt. Viszont megakadt a szemem egy oldalon. KIHÁGÁSOK. Pár sor és egy nagy
kép szerepelt rajta. A képen egy fal látható, ami gyönyörű absztrakt mintával
van lefedve. Ahogy a színek keveredtek, mintha minden ecsetvonásnak jelentése
lenne, de mégsem lehet megmondani mi az. Nem hinném, hogy apa akkora
művészlélek volt, pont ezért nem is értem, hogy mi köze van hozzá.
- John bácsi - a neve hallatára azonnal felemelte
a fejét az éppen olvasott szövegről - Mi a sztori? – Felé mutattam a képet
hátha el tudja mesélni. Mosolyogva kivette a kezemből és jobban szemügyre
vette.
- Erre emlékszem. A végzős évünk egyik legmegragadóbb
csínye volt - a legtöbb középiskolában hagyomány, hogy a végzősök az utolsó
évükben egy viccel búcsúznak el tanáraiktól és diáktársaiktól. Figyelmeztetést vagy
igazgatóit nem kapnak érte kivéve, ha valaki megsérül vagy megrongálódik
valami. - Év vége felé jártunk és már mindenki ellőtte a saját kihágását csak ő
nem. Aztán amikor egyik péntek reggel beléptem az aulába ez a csodás festmény
fogadott - mutatott a képre - az egész falat elfedte és egyszerűen gyönyörű
volt. Tudtuk, hogy nem ő csinálta, hiszen egész életében egy egyenes vonalat
sem tudott húzni, de sosem árulta el ki volt. Talán azért, mert nem akarta
felnyomni vagy, hogy ez csak az ő titkuk legyen. De miután láttam, hogy
édesanyád készítette a láncodat is - azonnal a nyakamhoz kaptam, a kis ékszerért
- összeraktam, hogy csak is ő lehetett az.
- Ez elképesztő és mi történt utána?
- Az igazgató helyettes teljesen kiakadt és Ethan
kirúgását követelte, de Mr. Brownnak tetszett ezért egy figyelmeztetéssel
megúszta és azzal, hogy a hétvégén be kellett jönnie, lemosni az egészet.
- Az nem is annyira vészes.
- Óriási nagy szerencséje volt, de azt mondta,
hogy az sem érdekelte volna, ha intőt kap, mert teljesen megérte. Nézd ezt -
mutatta felém anya mappáját, amiben egy kép volt. Végre láthattam, hogy néz ki.
Gyönyörű volt. Vörös haj, nagy barna szemek, csodaszép bőr. Nem kérdés, apa jól
választott. - Pont úgy néz ki, mint te. Le se tagadhatnád.
- Hasonlítok rá? - Ahogy alaposabban megnéztem én
is láttam.
- Aki azt mondta, hogy apádra hasonlítasz az még
sose látta Rosalie-t. - mosolygott rám - Egyébként már emlékszem, hogy ki ő.
Eggyel alattunk járt. Igazi művészlélek volt, elmélyült gondolatokkal a pólóin,
kantáros farmerben és állandóan változó hajszínnel. Egyik nap fekete másnap
lila tincsekkel mászkált, de az eredeti hajszíne szőke volt, akár a tiéd -
kivettem a kezéből a mappát és elkezdtem lapozgatni. A nagyszüleim neve sajnos
nincs benne, ami felettébb furcsa, de megtudtam, hogy nem is New Orleansban
született, hanem Detroitban. Egész jó tanulmányi eredmények, bár volt egy-két
gyenge pontja. Rajzversenyek és külön rovat a suli újságban.
- John bácsi, holnap ugye bejössz Ms. Ramsay-hez?
- Mikor menjek?
- Délre, akkor van egy félórás szünetünk és meg
tudnánk vele beszélni, hogy mikor jöhetünk gyakorolni.
- Rendben ott leszek, de most menj aludni Ann,
késő van. Jó éjt - adtam neki egy puszit és a szobámba érve egy gyors zuhany
után el is nyomott az álom.
Fogalmam sincs, hogy kerültem a Defenderbe.
Tanácstalanul forgolódtam a folyosón hátha kapok egy jelet, amikor vihogásra
lettem figyelmes a hátam mögül. Megfordultam, de senki sem volt ott. Ismét
hallottam, és amikor arra néztem láttam egy női alakot eltűnni a sarkon.
- Hé, várj! - utána eredetem, de mindig csak a
hátát láttam, amikor bekanyarodik. Egészen az udvarig üldöztem és ott is az
üvegházig. Ahogy beléptem egy fazék repült majdnem a fejemnek éppen, hogy
sikerült elhajolnom előle.
- Hoppá, ne haragudj - felkeltem a földről még
mindig a fejemet védve és Rosaliet láttam meg a tanári asztalon ülve. A haja
épp szőke volt benne tengerkék csíkokkal. Fehér pólót viselt rajta az „I'm too
weird to live but too much rare to die” felirattal, kék farmer shortot fekete
bokacsizmával és egy kockás ing volt a derekára kötve. Ahhoz képest, hogy elmúlt
harminc ez mind csodásan állt neki és elképesztően nézett ki - Te vagy
Annabell. Gyönyörűbb vagy, mint ahogy apád mesélte - lépett oda hozzám boldogan
és megsimította az arcomat.
- Mi? - Nem is bírtam kinyögni mást, mert egy
újabb alak jelent meg a szobában.
- Rengeteget változott amióta nem láttam -
bárhol felismerem ezt a hangot.
- Apa - fordultam felé mire mosolyogva a
karját nyújtotta én meg minden habozás nélkül belevetettem magam.
- Hello kicsikém - nyomott puszit a homlokomra
- azért vagyunk itt anyáddal, mert valami fontosat kell mondanunk neked - felé
fordultam ő pedig könnyes szemmel állt az asztal mellett. Félve léptem hozzá és
éreztem, hogy az én szemem sem lesz sokáig száraz.
- Anya - lassan értem hozzá mintha csak attól
félnék, hogy köddé válik, ha túl gyors vagyok. Az ujjaim közé vettem az egyik
kék tincsét. A szemébe néztem és a nyakába vetettem magam.
- Kislányom - szorított magához mire belőlem
is kitört a zokogás. Nem tudom meddig álltunk így, de egy idő után apa is
csatlakozott és egy pillanatra olyanok voltunk, mint egy normális család.
- Annabell figyelj ránk - törte meg a csendet
anya és a két kezébe fogta az arcomat - Betöltötted a tizenhatodik életévedet.
Nem sokára kiderül mi a különleges képességed és most tudtad meg, hogy varázsló vér
is folyik az ereidben. Más vagy, mint a többiek, különleges és ezzel nagyon
nehéz lesz megbirkózni ráadásul mindig lesznek rossz akaróid és ellenségeid,
főleg azok a bosszúszomjas vámpírok akik nagy részével apád már leszámolt, de
nem az összessel. Ott vannak a barátaid és a családod, de ne bízz meg
akárkiben. Lassan lejár az időnk, de nagyon szeretünk, ott leszünk veled és
segítünk, ha erősen koncentrálsz - megfogták a kezemet és szinte fel se fogtam
mi történt elkezdtek elhalványulni. Nem mehettek el. Kétségbeesetten néztem
rájuk és szorítottam a kezüket, de már alig éreztem a jelenlétüket.
- Anya, apa - szólítottam őket hátha még
hallják, de csak egy halvány suttogást kaptam válaszul.
- Büszkék vagyunk rád.
Kipattant a szemem és lihegve ültem fel az
ágyamon. A hajam kócosan tapadt a csatakos bőrömre. Az ágyneműm összegyűrődött,
de nem foglalkoztam vele, mert egy kérdés cikázott folyamatosan a fejemben és
most hangot is adtam neki, bár tudtam, hogy senki sem adhat rá választ.
- Mi vagyok én?
Yass imádtam mint mindig megérte várni ;)
VálaszTörlésKöszönöm imádlak <3
Törlés