26. Fejezet

Sose szerettem a kémia órákat, csak amikor mi is kísérletezhetünk és most szerencsére ez volt így a páros feladat alatt legálisan beszélhettem Nate-tel.

- Neked még nem meséltem csak Care-nek, hogy mi történt a nagyszünetben.

- Tényleg, meg tudtátok beszélni Ms. Rasmay-vel a dolgokat?

- Igen, de ez most nem ez a lényeg. Szóval épp bent vagyunk az üvegházban. Kipróbáltam egy varázslatot, és képzeld sikerült - legalább történt akkor velem valami jó is -, amikor zajt hallottunk, amikor pedig odanéztem megláttam Kait - ennél a résznél felhúzta a szemöldökét és kérdőn várta a folytatást -, de pont erre jött a tanár ezért úgy csináltam, mint aki éppen az egyenleten gondolkozik. Pár perc múlva Nate hátranézett és intett, hogy tiszta a levegő - Utána mentem, mert tudtam, hogy ha Adam vagy John bácsi megy érte akkor vége van szegénynek. Azt mondta, hogy beszélni akart velem valamiről csak azért követett. De most el kell neki mondanom néhány dolgot iskola után.

- Megbízol benne?

- Kénytelen vagyok, szerinted jó ötlet?

- Nem fog elárulni éppen téged.

- Ezt meg, hogy érted?

- Mindegy - nem értettem a hirtelen hangulatváltozását, de nem is firtattam. Azt hiszem egy kicsit féltem a találkozótól. Nem akartam elmondani neki, hogy milyen elcseszett, hibrid szerűség vagyok. Plusz az sem tetszett, hogy teljesen egyedül kell lennem vele, na jó az talán mégis. Te jó ég miket beszélek. A gondolatmenetemet valami iszonyatos zaj zavarta meg ami a földszintről jöhetett. Mind egyszerre néztünk a tanárra, aki csendre intett minket majd kiment, hogy megnézze, mi folyik a folyosón. Senki sem szólt, amíg Mr. Jones kint volt, ha leesett volna egy tű atomrobbanásnak hangzott volna.

- Gyerekek gond van, vámpírok vannak az iskolában és úgy tűnik nálunk nem szólt vészjelző. Jól figyeljetek rám. Nem lesz semmi baj csak csináljátok azt amit mondok - annyira ledöbbentem ettől a három mondattól, hogy szerintem még a szám is tátva maradt, de ezzel a többiek sem voltak másképp. Mr. Jones az egyik szekrényhez rohant, és amikor kinyitotta újabb sokkhatás ért. Az egész tele volt kisebb nagyobb fegyverekkel, dárdákkal, sőt még néhány szegfűbombát is láttam - Egyesével gyertek ide fegyverért, de senki se menjen ki utána a teremből - én kaptam két kisebb pisztolyt. Remegett a kezem és valahogy nem nagyon akaródzott kimenni nekem azon az ajtón - Mindig próbáljátok fedezni egymást, nehogy lemaradjon bárki is, figyeljetek egymásra. Leviszlek titeket az alagsorba ahol valószínűleg a többi osztály is van - magyarázott, de annyira elborította az agyamat a félelem, hogy alig hallottam, amit mond. Szép lassan nyitotta ki a nagy fa ajtót, kinézett rajta, majd intett, hogy kövessük. Nate végig mellettem jött és mögöttem volt Colin és Emily, amitől biztonságban éreztem magam egészen az első kanyarig ahol megláttam a teremtményeket, akik betörtek és egy rakás másik embert, akik láthatóan mészárolták őket. Valószínűleg a mi oldalunkon álltak, de azért inkább meg akartam bizonyosodni róla.

- Dave, mi folyik itt? - szólt Mr. Jones az egyik férfihez. Ismerték egymást, ami egy kicsit nyugtatólag hatott.

- Betörtek az iskolába ezért az összes osztályt a pincébe vitték. Ti meg mit kerestek itt?

- Nem szólt a vészjelző a kémia teremben, de kérlek, segítsetek épségben lejuttatni a gyerekeket - nézett ránk és a tekintetében aggodalom sugárzott.

- Természetesen, gyertek - körbe álltak minket és újra elindultunk, de amikor más csak pár sarok választott volna el bennünket a menedéktől, hátulról megtámadott minket egy jó adag vámpír így a védelmezők elkeveredtek mellőlünk, magunkra maradtunk. A tekintetemmel azonnal a legjobb barátomat kerestem. Amikor valaki hirtelen megfogta a vállamat. Reflexből fordultam hátra, hogy bemossak neki egyet. e amikor megláttam ki az még éppen meg tudtam állítani az öklömet.

- Nate - a tekintetében kavarogtak az érzelmek és az ő keze is remegett.

- Fedezz - állt be mögém én pedig vettem egy mély levegőt és a felém közeledő rohadék fejébe eresztettem az első golyót. Hirtelen olyan elszántság költözött a fejembe, int még soha. Elöntötte az agyamat a vörös köd és sorra tartottam fel a szörnyetegeket a felnőtteknek, mivel nálam semmi se volt, amivel megölhettem volna őket. Egyetlen hibát sem vétettem, minden lövésem pontos volt, odataláltam ahová kellett. Közben a szemem sarkából láttam Colint, Emilyt és a többieket, ahogy az küzdenek. Ahogy fordulta hirtelen megláttam, ahogy Ryan mögé oson egy mocsadék.

- Ryan vigyázz! - minden gondolkodás nélkül felkaptam egy vasrudat a földről és minden erőmet belevetve elhajítottam. A célzó képességem nem hagyott cserben, mert a fegyverem egyenesen az ellenség mellkasába állt. A Gilbert fiú a neve hallatán riadtan fordult hátra, és amikor meglátta mi a helyzet azonnal kíméletet nem ismerve fejbe lőtte az alattomos vámpírt majd felém fordult és egy bólintással jelzett, amit én is megismételtem. De ahogy fordultam volna vissza az egyik fenevad elkapta a nyakamat, felemelt és a falnak szegezett.

- Elég volt belőled kis ribanc - kapálóztam a lábammal, hátha meg tudom rúgni valahol, de nem sikerült és egyre kevésbé kaptam levegőt, amikor hirtelen oldalról valaki ráugrott a fojtogatómra és a leterítette. Keményen csapódtam a fenekemre és egy pillanatra a szédülés is elkapott, de amint éreztem, ahogy az oxigén ismét áramlik a testemben fel is ugrottam, hogy megtudjam ki volt a megmentőn.

- Kai! - kiáltottam meglepettségemben, amikor megláttam. Hogy a fenébe került ide? Azt hittem rajtunk kívül minden osztályt levittek a menedékhez. Most döbbentem rá, hogy megmentett. Segítenem kell neki. Már majdnem odaértem, amikor kiáltást hallottam, az övét. Aztán annyit láttam, hogy Nate szíven lövi a vámpírt, amelyik megtámadott. Odarohantam, és amikor megláttam azt hittem elájulok. Egy hatalmas fadarab állt ki a lábából, hajdanán talán az egyik székhez tartozott - Kai annyira sajnálom - fektettem a fejét az ölembe és a haját kezdtem simogatni, nem is tudom, hogy az ő nyugtatására vagy inkább az enyémre. Éreztem, ahogy kezd elhomályosulni a tekintetem, de nem akartam előtte sírni - Minden rendben lesz oké? Hallasz? - az egész miattam van. Nem akarom, hogy valami maradandó sérülése legyen. Azt sosem tudnám megbocsátani magamnak.

- Nyugi Bellám megmaradok - alig hittem el, hogy meg tudott szólalni. Aztán láttam, hogy felemeli a kezét és mintha keresne valami, tapogatózik. Teljesen lefagytam, amikor megsimította a tenyeremet és összefűzte az ujjainkat. Akkor már nem tudtam megálljt parancsolni a könnyeimnek. Hirtelen megjelent két egyenruhás férfi és egy hordágy szerűségre fektették Kait és elvitték az orvosi szoba felé.

- Ann, jól vagy? - jelent meg mellettem Caroline Ekkor fogtam fel, hogy ő is végig itt volt. Azt hittem Kai egyedül jött ki.

- Care, te jó ég te meg, hogy kerülsz ide? - ugrottam fel azonnal és öleltem szorosan magamhoz.

- Amikor rájöttünk, hogy titeket nem sikerült lehozniuk azonnal kijöttünk segíteni.

- Csak te és Kai?

- Meg Jeremy - te jó ég, az összes barátom kint volt teljesen életveszélyben én pedig önző módon csak magamra és arra a fiúra gondoltam.

- Hol van?

- Fogalmam sincs, menjünk, keressük meg őt és Nate-t - bólintottam és elindultunk az egyik folyosón hátha szerencsénk lesz. Az is lett csak nem épp úgy, ahogy szerettük volna. Épp kanyarodtunk volna be az egyik sarkon, amikor szó szerint beléjük futottunk.

- Annyira örülök, hogy jól vagytok - ugrottam Jeremy nyakába, mert azzal tisztában voltam, hogy Nate-nek semmi baja, hiszen végig együtt voltunk.

- Vissza kell mennünk, a többieket már valószínűleg lekísérték. Minket pedig ki fognak nyírni. Apropó, hol van Kai? - Care kérdésére bevillant a kép, ahogy fekszik a földön, a lábán az óriási sebbel.

- Megsérült, az orvosiban van - nyögtem ki, mire a többiek teljesen lefagytak.

- Mi történt vele?

- Egy vámpír elég durván megsebesítette.

- Megharapta?

- Dehogyis.

- Akkor?

- Beleállított egy nagy fadarabot a lábába - azt hittem Care ott helyben elájul, de Nate gyorsan melléállt, a biztonság kedvéért.

- Hogy?

- Nekem segített - olyan halkan mondtam, hogy csodálom, hogy meghallották - A vámpír a falhoz szorítva fojtogatott ő pedig rávetette magát, hogy engem mentsen és akkor sérült meg - iszonyatos bűntudatom volt a történtek miatt. Jeremy meg mint aki csak megérezte átölelte a vállamat és nyomott egy puszit a hajamba, nyugtatásképp.

- Nehogy, most magadat ostorozd emiatt. Ez mind Kai Evans önfejű, hősködésének az oka, mert mindenáron meg akart védeni téged. Nem a te hibád, érted? Ismételd.

- Nem az én hibám - még, ha így is van szörnyen éreztem magam. Nem tudtam volna csak úgy visszamenni a többiekhez - Srácok, mondjátok meg Mr. Pierce-nek, hogy az orvosi előtt vagyok, mert tudnom kell mi van vele - fordítottam nekik hátat és rohanni kezdtem. Csak akkor álltam meg amikor megláttam a fehér ajtót a kicsi piros kereszttel. Be akartam kopogni, de végül inkább csak leültem az ajtó elé hátha egyszer kijön valaki. Ez pár percen belül be is következett én pedig úgy pattantam fel mintha valami megcsípte volna a fenekemet.

- Maga ki?

- Kai Evans egyik barátja. Mi van vele? Nagyon súlyos a sérülése? Meg tudják gyógyítani? - zúdítottam a kérdéseimet a férfira aki csak feltartotta a kezét, hogy hallgassak el.

- Felhívtuk a hozzátartozóit akik nemsokára itt lesznek. Mondja meg nekik, hogy a fiú meg fog gyógyulni, de holnapig valószínűleg itt kell maradnia, mert a főzetek nem két perc alatt készülnek el és a hatásukra is várni kell - ezzel vissza is ment én pedig ismét ott maradtam egyedül, amikor hirtelen cipő kopogást hallottam és amikor oldalra néztem egy nőt láttam meg ahogy egy kisfiút húz maga után. Haja laza kontyban amiből már kiszabadult pár tincs, kabátja csak hanyagul a hátára dobva, arcán félelem és idegesség tükröződött. Leültek mellém majd a nő felém fordult, de még alig kapott levegőt ezért egy kis időt adva neki én kezdtem a mondanivalómat.

- Maga bizonyára Kai édesanyja - bólintott, de nem várta, hogy folytatom ezért elkezdte lehámozni a vastag pulóvert a fiáról - az orvos azt mondta, hogy szóljak, Kai-nak bent kell maradnia éjszakára, de meg fog gyógyulni csak idő kell neki - a nő abbahagyta az öltöztetést és felém fordította a fejét. Nem tudtam olvasni a tekintetéből, de nem tűnt haragosnak.

- Ki vagy te?

- A nevem Ann Cennedy

- Miért vagy itt?

- Mert felelősnek érzem magam a történtek miatt - tudtam, hogy ezzel a mondattal fogom teljesen elvágni, de tudnia kellett az igazat ezért elmondtam neki, mi történt.

- Ez nem a te hibád - szólalt meg a kisfiú, az anyja pedig egy mosoly kíséretében megsimította a fejét.

- Igaza van. Kai mindig is ilyen volt. Nem is tehettél volna ellene semmit. Szóval csupán csak a bűntudat miatt vagy itt? - erre nem tudtam mit válaszolni. Pontosan én sem tudtam miért vagyok itt, de az biztos, hogy nem csak amiatt.

- Együtt jártok a bátyámmal? - megáll az eszem ettől a kis sráctól.

- Aaron - szólt rá az anyukája, de közben láttam, hogy ő is a nevetését folytja vissza.

- Szóval Aaron, nagyon hasonlítasz rá főleg a stílusod, elég szókimondó vagy - mosolyogtam rá - de a kérdésedre válaszolva, nem járunk együtt.

- De szereted? - hány éves ez a gyerek, hogy ilyen szavak használ? Szerintem látta az arckifejezésemen, hogy elégé ledöbbentem, mert széles vigyor jelent meg az arcán. Kétségtelen, le se tagadhatná a bátyját.

- Nem - erre csak felhúzta a szemöldökét, mint aki nem hitte el amit mondok ezért kénytelen voltam bővebben kifejezni magam - Tudod, a mi kapcsolatunk nem épp egyszerű. Nem tudom elmagyarázni.

- Akkor meg miért vagy itt? - már épp nyitottam volna a számat amikor ismét cipő kopogást hallottam a folyosó vége felől.

- Ann - futott felém én pedig azonnal felugrottam és amikor ideért azonnal magához szorított.

- Adam, hogy kerülsz ide?

- Nate hívott, hogy mi történt és apa azonnal beküldött, hogy hozzalak el beszéltem az osztályfőnököddel szóval azonnal mehetünk is, de te miért vagy az orvosi előtt? Mi történt?

- Velem semmi, de majd mindent elmondok.

- Nem hiszem el, hogy egyszer nem jövök be és akkor kerülsz veszélye. Még megvédeni sem tudtalak

- Megtette más - kérdőn húzta fel a szemöldökét, de egy intéssel lerendeztem és a kis család felé fordultam amikor felötlött bennem egy kérdés. Hol az apja? Ha az én gyerekemmel történne valami biztos, hogy mindent eldobnék és jönnék - Mrs. Evans kérem...

- Elizabeth Young, tegezz és hívj csak Elizabethnek - szóval elváltak, de ez akkor sem mentség.

- Elizabeth, kérlek mondd meg Kai-nak, hogy sajnálom és te pedig - hajoltam le Aaronhoz aki szinte megbabonázva nézett - túl sokat vagy a bátyáddal. Ne legyél olyan, mint ő - borzoltam össze a haját majd hátat fordítottam nekik és elindultunk Adam motorja felé és közben tőmondatokban elmeséltem a történteket.

25. Fejezet - Kai Evans

Nyúzottan ébredtem. Nem tudom mi lehetett az oka, de egyszerűen nem bírtam elaludni. Folyton kattogott az agyam valamin.

- Kai ébredj - hallottam meg az öcsém hangját az ajtóm túloldaláról. Tudtam, hogy ha nem válaszolok támadást fog indítani ellenem amire most nem volt energiám.

- Fent vagyok Aaron, köszi - feltápászkodtam és a fürdőszoba felé vettem az irányt. Útközben felkaptam egy pólót, mert a meleg ágyból kikelve érzékelni lehet, hogy már nincs nyár. Megmostam az arcom remélve, hogy kevésbé leszek kómás, de nem nagyon jártam sikerrel. A hajammal nem is foglalkoztam, mert az emberek úgyis azt fogják hinni, hogy direkt ilyen. A konyhában melegszendvics várt, végre valami jó is a mai napban.

- Jó reggel szívem - jelent meg mellettem anya.

- Neked is - adtam neki egy puszit, majd gyorsan elpusztítottam a reggelimet és már indultam is a suliba. Az épület előtt megláttam egy kisebb társaságot. Azonnal felismertem a tagjait. Jeremy, Caroline, Nate és Ő. Kíváncsi vagyok, hogy miért nem jött tegnap. Adam se volt bent szóval biztos, hogy valami családi dolog miatt, de tudni akartam az egészet. A többieknek biztos ezt mondta el, de én is akartam tudni, hogy mi történt vele. A két osztálytársam észre is vett, Jeremy intett is, hogy várjam meg ezért megálltam a bejárat előtt, de Annabell nem vett észre, vagy csak nem akart. Nate és a lányok bementek amikor a barátom, odajött hozzám.

- Hello Evans, mi a helyzet?

- Hali Jer, semmi extra. Mi volt tegnap Ann-nel? Mert gondolom ezt magyarázta nektek.

- Jó megfigyelő vagy, de tudod, hogy nem fogom őt kiadni. Ha tudni szeretnél valamit kérdezd meg tőle.

- Hogyne amint meglátna a villámokat szóró szemeivel elküldene melegebb éghajlatra.

- Talán csak azért, mert egy buta libának nézed akit csak úgy el tudsz csábítani - na ez most övön aluli volt.

- Hé, azt hittem legalább te tudod, hogy sosem viselkedtem vele így. Nem tudnék - és ez teljes mértékben igaz.

- Ezt mondd meg neki barátom, mert ő totálisan ebben a hitben él - ütögette meg a vállamat és bement a kapun. Hihetetlen, hogy el se kezdődik a nap máris teljesen felforgat mindent egyetlen lány azzal, hogy megjelenik, vagy éppenséggel nem. Eldöntöttem, hogy a hosszú szünetben beszélek vele. Az órák csigalassúsággal mentek, mintha valaki lefogta volna az óramutatókat, hogy még ráérősebben mozogjanak. Amikor végre kicsengettek az ötödik óráról mentem is volna a vadászokhoz, de megláttam, hogy Ann eléggé sietősen megy az udvar felé. Utána mentem amíg el nem tűnt az üvegházban. Mit dolga van ott? Az ajtó résnyire nyitva maradt és amikor belestem megláttam a lányt Adam, Ms. Ramsay és egy ismeretlen férfi társaságában.

- Magának mikor lenne jó? - kérdezte a tanárnő.

- Talán négy óra után - szólalt meg mély hangon a másik tag.

- Melyik nap?

- Bármikor csak délután. Nektek megfelelne? - fordult a két fiatal felé akik éppen Ms. Ramsay eszközeit nézegették és szórakoztak velük, mint a kisgyerekek. Megmosolyogtatott, hogy ilyennek láttam.

- Mi tőled függünk. Nekünk akkor jó amikor neked - válaszolt Ann miközben letett egy fakanalat az asztalra és távolabb állt tőle - Adam, hogy is volt az a varázslat amivel felemelem? - Hogy micsoda? Varázslat? De hát az én Bellám vadász és, ha ő az akkor az egész családjának annak kell lennie. Ezt nem értem, de azért tovább figyeltem. Adam odaállt mellé és elmondta neki az igét, a lány, vett egy mély levegőt, felemelte a kezét, behunyta a szemét és elismételte a szavakat. A kanál felemelkedett igaz, csak pár centire, de felemelkedett én pedig a döbbenettől nekimentem egy vödörnek ami pechemre felborult nem kis zajt csapva, mire a szőkeség megijedt és a kanál visszaesett az asztalra. Mindenki az ajtó felé kapta a fejét, de az én tekintetem Annével találkozott. Azonnal felpattantam és futottam az udvar végébe, de hallottam ahogy mindent eldob és jön utánam.

A nevemet hallottam a hátam mögül, de nem álltam meg. Egyszerűen nem bírtam, csak egy kicsit lassítani, de az is elég volt, mert hirtelen éreztem, ahogy valaki a hátamra nehezedik, mire elvesztettem az egyensúlyomat és előreborultam. Még jó, hogy épp a műfüves focipályán voltunk különben ez most piszkosul fájt volna.

- Minek a neved, ha nem hallgatsz rá? - hason feküdtem a földön és Ann a hátamon ült ami miatt eléggé kiszolgáltatottnak éreztem magam, de ezen gyorsan változtattam is.

- Talán nem akartam - fordultam a hátamra mire a lány elveszítette az egyensúlyát és én ezt kihasználva magam alá gyűrtem.

- Engedj el!- próbált kapálózni, de lefogtam a kezeit, hogy esélye se legyen.

- Miért jöttél utánam?

- Szerinted? Tudom mit láttál és ki tudja, hogy, ha nem jövök ki, kinek mondod el.

- Senkinek, de azért engem érdekelne, hogy mégis mi ez az egész.

- Semmi közöd hozzá és mégis egyáltalán mit kerestél ott? Engem követtél?

- Igen, de nem emiatt csak beszélni akartam veled, hogy miért nem jöttél tegnap és még más dolgokról is és akkor hallottam meg ezt.

- Én viszont nem akarok veled beszélni.

- Nézd én nem erőszakolom ki belőled a választ, de jó lenne egy magyarázat viszont, ha szeretnéd itt és most megígérem, hogy nem mondom el senkinek sem amit láttam. Hidd már el, hogy semmi rossz szándékom sincs feléd - erre már ő sem tudott mit mondani csak gyanúsan méregetett, aztán hirtelen leesett, hogy le kéne szállnom róla, mert ezzel épp a mondandóm ellenkezőjét bizonyítom. Leugrottam róla és megvártam amíg felül hátha mond valamit. de csak meredt pár percig a semmibe. Épp szóltam volna neki, hogy most mi van amikor rám emelte a két barna szemét.

- Nem tudom megbízhatok-e benned. Az eddigiek alapján az eszem azt súgja, hogy óriási nagy barom lennék, ha megtenném.

- Az agy állandóan csak hülyeségeket mond, ne hallgass rá. Az enyém is összevissza beszél - elnevette magát amit egy kis lépésnek vettem a cél felé - Bízz bennem - nyújtottam felé a kezemet, hogy felhúzzam. Vonakodva bár, de elfogadta.

- Rendben. Megbízok benned és elmondom ezt az egészet egy feltétellel.

- Mi lenne az? - húztam fel a szemöldökömet.

- Ha kölcsönös. Te is mondj el nekem valamit magadról amit senki sem tud és nem találhatsz ki semmit. Az igazat - ez fair ajánlatnak tűnik.

- Nekem jó és...

- Várj meg tanítás után az előtérben - és ezzel el is viharzott. Ezt meg kellett osztanom Jeremyvel. Visszaloholtam az osztályba és boldogan konstatáltam, hogy Caroline nincs bent, mert ehhez a beszélgetéshez ő most nem volt szükséges.

- Morgan - kiáltottam el magam amint beléptem a terembe. Nem kellett volna, mert mindenki azonnal felém kapta a fejét ami egy kicsit zavaró volt. Az említett személy kérdőn húzta fel a szemöldökét mire intettem a fejemmel, hogy jöjjön ki. Megálltunk a szekrények előtt.

- Mi van veled Evans?

- Óriási hírem van. Gondolom tudsz róla, hogy a Cennedy családja nem csak vadászokból áll - szeme se rebbent amikor kimondtam szóval igazam volt - Szóval az történt, hogy beszélni Ann-nel a szünetben és láttam, hogy az udvar felé megy ezért követtem és esküszöm véletlenül hallottam egy beszélgetést aztán láttam, ahogy egy ige segítségével felemelt egy kanalat, de lebuktam, mert zajt csaptam és elkapott és leterített miközben menekültem, de végül is én jövök ki jól a dologból, merz azt mondta, hogy beszéljük meg ezt iskola után - mire mondandóm végére értem a barátomból kirobbant a nevetés.

- Most meg mi olyan vicces?

- Ann leterített téged? Ugyanarról az Annabell Cennedyről beszélünk? Az alacsony szőke kislányról?

- Látom felfogtad a lényeget - sokra megyek ezzel az idiótával - Figyeltél egyáltalán a sztori többi részére? - feltartotta a mutatóujját, hogy várjak egy kicsit, majd vett pár mély levegőt és végre abbahagyta a röhögést - Befejezted? - bólintott majd újra felvette a "figyelek" kifejezést az arcára.

- Akkor suli után találkozol vele?

- Igen vagyis ez már majdnem egy randi.

- Te megőrültél - csapott a homlokára és otthagyott.

- Nem igaz - rohantam utána.

- Figyelj. Ann nem egyszerű eset ami annyit jelent, hogy ha tényleg komolyak a szándékaid és nem csak szórakozni akarsz vele akkor szedd össze magad és ne játszd a macsót, mert páros lábbal fog kihajítani - vetett rám egy komoly pillantást és visszament az osztályba. A nap további részében folyamatosan járt az agyam, pont ezért azt se tudtam hol vagyok, amikor hirtelen megszólalt valami élesen csipogó hang, de nem a csengő hiszen még volt több, mint húsz perc az órából és annak egészen másmilyen a hangja. A tanár azonnal felpattant a székéről és felénk fordult.

- Ez a vészjelző volt, keljetek fel, hagyjatok itt mindent és kettes sorba rendeződve kövessetek. Mozgás! - kiáltott ránk amikor mg másodpercek múlva se mozdultunk. A döbbenettől fel se fogtuk mi történt csak szaporán szedtük a lábunkat és követtünk. Mr. Andersen utasításait. A folyosóra érve láttuk, hogy a többi osztály is hozzánk hasonlóan cselekszik. Levittek minket egy hatalmas pince szerű helyre. Ott volt az összes többi osztály is, mégsem találtam azokat akiket a tekintetemmel kerestem.

- Figyelmet kérek! - hallottam meg az igazgató nő hangját, ám nem tudtam száz százalékosan rá figyelni - Azért vagytok itt, mert vámpírok tévedtek az iskola területére, de nincs ok a pánikra, mindenre fel vagyunk készülve. Különleges harcosok vannak fent és ők elintézik a betolakodókat szóval nyugodjatok meg és várjatok türelemmel. Most felolvasom az osztályok neveit kérlek kézfeltartással jelezzétek, hogy itt vagytok - valami nem stimmel. Sehol sem látom őket. Ms. Marshall a végzősökkel kezdte a felsorolást és szépen haladtunk lefelé, de mire az én osztályomhoz értünk már tudtam, hogy mi vagyunk az utolsók. Hol vannak a...

- Kilencedik osztály, vörös vadászok? - néha csend ült a szobára. Egy kéz se lendült a magasba. Hirtelen zajra lettünk figyelmesek az emeletről. Ez hihetetlen, hogy nem vették észre, hogy lemaradt egy konkrét osztály. Összenéztem Jeremyvel és Caroline-nal. Tudtam, hogy fent vannak, életveszélyben, vámpírokkal körülvéve, hiszen nem tudnak a harcosok és közben diákokra vigyázni. Egyszerre mozdultunk mindhárman a lépcső felé és már nem tudtak elkapni. Amint felértünk teljes káosz fogadott. A székek darabokban a földön, kiáltások mindenfelől. Azt se tudtam merre induljak amikor megjelent előttünk egy fenevad. Beálltam Caroline elé, hogy ha esetleg támadna ne neki essen baja. Úgy éreztem, mintha a halállal néznék farkasszemet amikor megindult felénk.

- Mureneva! - kiáltottam az első gyilkos igét ami eszembe jutott és bevált, mert mielőtt hozzámérhetett volna, a fattyú a földre zuhant, fájdalmában ordítani kezdett és szép lassan porrá vált.

- Ilyen varázslatot még nem is tanultunk - nézett rám elképedve Jeremy.

- Otthon előre készültem egy kicsit, a hasonló esetekre - válaszoltam és szerencsémre nem firtatták a dolgot. Elindultunk a hangok irányába amikor egy nő jelent meg az egyik folyosón és már azt hittem, hogy rá is kell valami átkot szórnom, amikor megszólalt.

- Ti meg mi a fenét kerestek itt? Ti is a kóbor osztályhoz tartoztok?

- Igen - vágta rá Caroline.

- Gyertek velem, visszamegyünk a többiekhez - a kezünkbe adott egy-egy pisztolyt.

- Szegfűszegbe mártott fagolyókkal vannak megtöltve szóval jól célozzatok - egyre közeledtünk a sikítások és a lövések felé. Próbáltam nem mutatni, de eléggé beijedtem. Éles terepen voltunk, totál képzetlenül, egy rossz mozdulat és meghalunk. Láttam a sok diákot, ahogy egymás és a saját életükért küzdenek. Hirtelen minden félelmem elillant és elszántság került a helyére amikor megláttam Őt. Nate-tel egymást fedezve lőtték a szörnyetegeket. Azonnal elindultam felé nem figyelve arra, hogy kit dühítek magamra ezzel. A második lépésemnél egy dúvad megragadta a pólómat és felemelt legalább húsz centire a földtől.

- Meg fogsz halni kisfiú - fröcsögte és szinte hallottam ahogy előjönnek a tűhegyes fogait, már a szememet is összeszorítottam amikor éreztem, hogy enged a szorításomon és a földön kötöttem ki.

- Mureneva! - lassan kinyitottam a szememet és Caroline állt felettem elégedett mosollyal az arcán - Gyorsan tanulok. Na gyere - nyújtotta a kezét amit azonnal elfogadtam.

- Idióta ne rohanj a vesztedbe inkább szépen megfontoltan menjünk és fedezzük egymást - hordott le Jeremy amit meg is tudtam érteni. Meggondolatlan voltam és kapkodtam. Lassú, de határozott léptekkel indultunk el újra és próbáltunk mindenhová figyelni és egyre közelebb kerültünk hozzájuk. Nem jártunk messze amikor Ann hirtelen felkapott egy vascsövet a földről és elhajította.

- Ryan vigyázz! - láttam ahogy az ívesen szálló rúd beleáll az egyik vámpír mellkasába. A mellette álló szőke srác gyorsan fejbe is lövi, majd a lány felé néz és bólint egyet, ő pedig megismétli a gesztust, de amint visszafordul egy másik fenevad elkapja a torkát és annál fogva szegezi a falhoz. Itt elpattant bennem valami és minden gondolkodás nélkül vetettem magam a bestiára, de legalább annyi sikert elértem, hogy a szőkeséget elengedte aki azonnal a nyakához kapott és lihegve rogyott a földre. Aztán felfogta, mi történt és azonnal a segítségemre próbált sietni.

- Kai! - a nevem hallatán egy pillanatra megremegett a karom és ezt ki is használt az ellenfelem a csata során. Egy nagy fadarabot vett a kezébe amit egy erőteljes mozdulattal a bal lábamba állított. Egy igazán férfias üvöltés hagyta el a számat, de mielőtt kezdtek elhomályosulni a dolgok láttam ahogy Nate többször egymás után fejbe lövi a sebem okozóját és ez elégedettséggel töltött el - Te jó ég! - jelent meg mellettem Ann. Ahogy a lábamra nézett kifutott az arcából az összes vér - Kai, annyira sajnálom - az ölébe helyezte a fejemet és a hajamat simogatta. Ha nem éreztem volna azt, hogy bármelyik pillanatban leszakadhat a lábam még élvezni is tudtam volna - Nem lesz semmi baj, oké? Hallasz? - nem hagyhattam, hogy magát érezze hibásnak hiszen ennek az egésznek csak az önfejűségem az oka.

- Nyugi Bellám megmaradok -fizikai fájdalommal járt kimondani ezt a mondatot, de muszáj volt, hogy ne ijedjen meg ennél is jobban.Utolsó erőmmel megkerestem a kezét és összefűztem az ujjainkat, hiszen még szép, hogy kihasználom, ha már végre utat adott az érzelmeinek. De nem élvezhettem sokáig, mert éreztem ahogy elfáradok és nem volt lehetőségem küzdeni ellene így elnyomott az álom.

24. Fejezet

Sziasztok! Nagyon, nagyon sajnálom, hogy majdnem egy hónapot kellett várnotok az új részre, de eléggé összecsaptak a hullámok a fejem felett, de ígérem, hogy soha többé nem lesz ilyen és köszönöm azoknak akik itt maradtak velem. 

Puszi C.

Szinte suhantunk a város felé. Elhaladtunk számos kocsma és étterem mellett, ahonnan legtöbbször kellemes jazz zene szólt. Amikor egy kicsit csendesebb helyre értünk Adam lassítani kezdett majd megállt egy nagy kertes ház előtt. Leszálltam majd elindultam a kapu felé, ami a legnagyobb meglepetésemre nyitva volt. Azért nem hiszem, hogy akkora lenne itt a közbiztonság, hogy még az ajtókat sem kell zárni. Gyanúsan hátrapillantottam az unokatestvéremre, aki csak rántott egyet a vállán majd elindult befelé. A bejárati ajtó előtt egy pillanatra megint elbizonytalanodtam, de mire észbe kaptam volna már meg is nyomtam a csengőt. Percekkel később még mindig a verandán álltunk és már épp megnyomtam volna még egyszer a kis jelző készüléket, amikor végre kinyílt az ajtó.

- Nem veszek semmit! Tűnjetek innen! - a férfi körülbelül a hatvanas éveiben járhatott, kezében napilap, az orrán olvasószemüveg. Talán másfél fejjel volt magasabb nálam, kissé őszes haja összevissza állt, az arcát borosta borította és a szeme már-már félelmetesen sötét volt, szinte fekete. Dühösen méregetett minket és már épp ránk vágta volna az ajtót, amikor feleszméltem, hogy meg kéne szólalnom.

- Várjon! Mr. Brown - gyorsan az ajtó elé tettem a lábamat. Kérdőn pillantott rám, de láttam, hogy nem nagyon tetszett neki az előbbi mozdulatom - Kérem! Annabell Cennedy vagyok - a vezetéknevemre mintha felismerés villant volna át a tekintetén, de lehet, hogy csak képzeltem - Azért jöttem, hogy meséljen nekem arról az időszakról, amikor a The Secret Defenders nevű intézményben volt igazgató - intett a fejével, hogy kövessük. Egy hangulatos nappaliba vezetett minket. A szobában az leginkább a barna és szürke árnyalatai uralkodtak. A falakon különböző festmények, a földön pedig kisebb szobrok voltak. Mivel az egész ház fából készült néhol feltűnt egy-egy tartógerenda, de ez még természetesebbé és otthonosabbá tette az egészet. Most vettem észre, hogy még egy hatalmas kandalló is helyet foglalt elegánsan a szoba közepén.

- Nos, most már igazán érdekelne, hogy mit keres itt két kis taknyos Cennedy - foglalt helyet méltóságteljesen a tűz mellett lévő fotelben. Várjunk csak... Adam be se mutatkozott, honnan tudja, hogy... - Hasonlítotok egymásra és mivel veled jött innen a következtetés, hogy rokonok vagytok - félelmetes, mint aki belelát a fejembe. kezével a kanapé felé intett, hogy foglaljunk helyet.

- Azért jöttünk, hogy hátha tudna nekünk mesélni valamit egy bizonyos emberről, aki akkor járt az iskolába, amikor maga volt az igazgató.

- Bökd már ki, hogy kiről kéne infó kicsi lány, mert nem érek rá egész nap - kezdett nagyon feldühíteni ennek a zsémbes öregembernek a stílusa és a szemem sarkából láttam, hogy Adamet is, mert egyre szaggatottabban vette a levegőt.

- Mondja el nekem ki volt Rosalie Montgomery - egy pillanat alatt megváltozott a viselkedése. Úgy pattant fel a székéből, mint egy húsz éves, megragadta a karomat és felrántott a kanapéról olyan közel magához, hogy csupán pár centire az arcomtól meredt rám az eszelős tekintetével.

- Ki vagy te, Annabell Cennedy és mit keresel itt? - Adam azonnal akcióba lépett és két kézzel taszította el tőlem a férfit, aki a lökéstől majdnem hátraesett, de azonnal visszanyerte az egyensúlyát, és távol maradt tőlem. Talán csak azért, mert Adam teljes testtel beállt elém és tudta, hogy semmi esélye ellene.

- Ha még egyszer hozzáér, esküszöm a korára tekintet nélkül még a szart is kiverem magából - olyan fenyegető hangon szólalt meg, hogy még én is berezeltem volna, ha nekem mondja.

- Elnézést, sajnálom ezt nem kellett volna. Igazán röstellem - lépett közelebb, de Adam csak hozzám lépett közelebb én pedig rendületlenül a szemét néztem ahonnan lassan eltűnt a dühös köd.

- Mit tud Rosalie Montgomery-ről? - Most már egyre jobban érdekelt a dolog annak ellenére, hogy ilyen hevesen reagált rá.

- Előbb mondd meg ki küldött ide. Kinek a gyereke vagy te?

- Magamtól jöttem. Az apám Ethan Cennedy és...

- Montgomery az anyád? - Egy pillanatra a félelem és a zavarodottság keverékét láttam a szemében, de megrázta a fejét és ismét ránk nézett. Bólintottam.

- Miért nem kérdezed meg apádat? - Komolyan hülyének néz ez az ember. Azt hiszi, hogy itt lennék, ha ez lehetséges lenne?

- Mert meghalt. Évekkel ezelőtt.

- Sajnálom - a hangjából tényleg együttérzés tükröződött -, kedveltem azt a srácot. Igaz, hogy elég nagy bajkeverő volt, de mindig tudta hol a határ és helyén volt az esze - mosolyodott el, mint aki felidézett egy emléket. - Mi van az ikertestvérével? Johnnal? Ő meg a te apád? - Adam feszülten bólintott, de látszott, hogy nem bízik benne. - Akkor ti unokatestvérek vagytok?

- Igen, de meséljen még az apámról, viszont előtte egy dolgot áruljon el. Miért nem beszél Rosalie-ról?

- Az nem a te dolgod.

- Legalább azt mondja el, hogy vadász volt-e?

- Nem – várjunk, csak rosszul hallottam volna?

- Akkor ő... - nem, ez lehetetlen, apának több esze volt ennél.

- Boszorkány volt - már épp az arcába vágtam volna, hogy hazudik, amikor hirtelen elrohant az egyik szoba irányába. Leroskadtam a kanapéra és a semmibe meredtem. A fejem kérdések hadától kezdett zúgni. Adam gyorsan letérdelt mellém, látta, hogy ez most sok volt egyszerre.

- Ann, hallasz? Figyelj, nézz rám - nagy nehezen felé fordítottam az arcomat. - Nem lesz semmi baj. Te ettől még ugyanúgy vérbeli vadász vagy, csak egy kis extrával - mosolygásra késztetett, hogy a saját szavaimmal akart megnyugtatni. - Még nem késő varázslást tanulni, Ms. Ramsay neked is segíteni fog, úgy ahogy apának és nekem - már épp válaszoltam volna, amikor visszajött Mr. Brown két mappával a kezében, amin a szüleim neve szerepelt.

- Ezekben a legtöbb szükséges információt megtalálod. Most viszont tűnjetek innen - mutatott az ajtó felé. Nem dobhat csak úgy ki, nem ezért jöttem ide.

- Ennyire el akar intézni? A nevükkel és a születési dátumukkal? Ennyit még én is tudok. Mit titkol előlünk? - mivel látta, hogy nem szándékozok megmozdulni, elkapta a karomat és az ajtó felé kezdett rángatni.

- Nem tartozom neked magyarázattal. Most pedig tűnés innen, kislány - lökött át a küszöbön. Adam már épp fordult volna vissza, hogy rendbe tegye ezt a borzasztó alakot, de már ránk is vágta a bejárati ajtót.

- Jól vagy? - a kezemre néztem, ami vörös volt a szorításától. Fellobbant bennem a düh, legszívesebben üvöltöttem volna, de kellett az önuralom, hogy ne csináljak magamból komplett idiótát az utcán, azonban azért szívesen betörtem volna egy kővel az ablakát.

- Persze, menjünk haza - nem is emlékszem a hazafelé útra, olyan mélyen a gondolatimba voltam temetkezve. Szinte be se léptünk a házba John bácsi már ott is volt, hogy kifaggasson minket.

- Kiderítettetek valamit? - csak bólintottam, de éreztem, hogy ennyivel nem ússzuk meg. Betessékelt minket a nappaliba egy-egy bögre tea kíséretében és várta a mesénket.

- Úgy tűnik anya nem vadász volt.

- Hanem? Félvérű? Vagy csak sima ember?

- Boszorkány - ebben a pillanatban a nagybátyám olyan ívben köpte ki a teáját, hogy az egész asztal olyan lett.

- Hogy micsoda? Az lehetetlen, Ethan nem lehetett ennyire felelőtlen. Az öreg összevissza beszél - ekkor eszembe jutottak a mappák, amik a táskámban lapultak.

- Azt mondtad, nem ismerted anyát. Most talán mégis eszedbe juthat valami róla - a kezébe adtam, a másikat pedig én lapoztam fel. Az első oldalon egy kép volt apáról, alatta pedig a neve szerepelt dőlt betűkkel, Ethan Cennedy. Ahogy lapozgattam láttam az alapinformációkat, képeket az iskolában, versenyeken elért helyezéseket. Apa rengeteg eseményen vett részt. Viszont megakadt a szemem egy oldalon. KIHÁGÁSOK. Pár sor és egy nagy kép szerepelt rajta. A képen egy fal látható, ami gyönyörű absztrakt mintával van lefedve. Ahogy a színek keveredtek, mintha minden ecsetvonásnak jelentése lenne, de mégsem lehet megmondani mi az. Nem hinném, hogy apa akkora művészlélek volt, pont ezért nem is értem, hogy mi köze van hozzá. 

- John bácsi - a neve hallatára azonnal felemelte a fejét az éppen olvasott szövegről - Mi a sztori? – Felé mutattam a képet hátha el tudja mesélni. Mosolyogva kivette a kezemből és jobban szemügyre vette. 

- Erre emlékszem. A végzős évünk egyik legmegragadóbb csínye volt - a legtöbb középiskolában hagyomány, hogy a végzősök az utolsó évükben egy viccel búcsúznak el tanáraiktól és diáktársaiktól. Figyelmeztetést vagy igazgatóit nem kapnak érte kivéve, ha valaki megsérül vagy megrongálódik valami. - Év vége felé jártunk és már mindenki ellőtte a saját kihágását csak ő nem. Aztán amikor egyik péntek reggel beléptem az aulába ez a csodás festmény fogadott - mutatott a képre - az egész falat elfedte és egyszerűen gyönyörű volt. Tudtuk, hogy nem ő csinálta, hiszen egész életében egy egyenes vonalat sem tudott húzni, de sosem árulta el ki volt. Talán azért, mert nem akarta felnyomni vagy, hogy ez csak az ő titkuk legyen. De miután láttam, hogy édesanyád készítette a láncodat is - azonnal a nyakamhoz kaptam, a kis ékszerért - összeraktam, hogy csak is ő lehetett az. 

- Ez elképesztő és mi történt utána?

- Az igazgató helyettes teljesen kiakadt és Ethan kirúgását követelte, de Mr. Brownnak tetszett ezért egy figyelmeztetéssel megúszta és azzal, hogy a hétvégén be kellett jönnie, lemosni az egészet. 

- Az nem is annyira vészes.

- Óriási nagy szerencséje volt, de azt mondta, hogy az sem érdekelte volna, ha intőt kap, mert teljesen megérte. Nézd ezt - mutatta felém anya mappáját, amiben egy kép volt. Végre láthattam, hogy néz ki. Gyönyörű volt. Vörös haj, nagy barna szemek, csodaszép bőr. Nem kérdés, apa jól választott. - Pont úgy néz ki, mint te. Le se tagadhatnád. 

- Hasonlítok rá? - Ahogy alaposabban megnéztem én is láttam. 

- Aki azt mondta, hogy apádra hasonlítasz az még sose látta Rosalie-t. - mosolygott rám - Egyébként már emlékszem, hogy ki ő. Eggyel alattunk járt. Igazi művészlélek volt, elmélyült gondolatokkal a pólóin, kantáros farmerben és állandóan változó hajszínnel. Egyik nap fekete másnap lila tincsekkel mászkált, de az eredeti hajszíne szőke volt, akár a tiéd - kivettem a kezéből a mappát és elkezdtem lapozgatni. A nagyszüleim neve sajnos nincs benne, ami felettébb furcsa, de megtudtam, hogy nem is New Orleansban született, hanem Detroitban. Egész jó tanulmányi eredmények, bár volt egy-két gyenge pontja. Rajzversenyek és külön rovat a suli újságban.

- John bácsi, holnap ugye bejössz Ms. Ramsay-hez?

- Mikor menjek?

- Délre, akkor van egy félórás szünetünk és meg tudnánk vele beszélni, hogy mikor jöhetünk gyakorolni.

- Rendben ott leszek, de most menj aludni Ann, késő van. Jó éjt - adtam neki egy puszit és a szobámba érve egy gyors zuhany után el is nyomott az álom.

Fogalmam sincs, hogy kerültem a Defenderbe. Tanácstalanul forgolódtam a folyosón hátha kapok egy jelet, amikor vihogásra lettem figyelmes a hátam mögül. Megfordultam, de senki sem volt ott. Ismét hallottam, és amikor arra néztem láttam egy női alakot eltűnni a sarkon. 

- Hé, várj! - utána eredetem, de mindig csak a hátát láttam, amikor bekanyarodik. Egészen az udvarig üldöztem és ott is az üvegházig. Ahogy beléptem egy fazék repült majdnem a fejemnek éppen, hogy sikerült elhajolnom előle. 

- Hoppá, ne haragudj - felkeltem a földről még mindig a fejemet védve és Rosaliet láttam meg a tanári asztalon ülve. A haja épp szőke volt benne tengerkék csíkokkal. Fehér pólót viselt rajta az „I'm too weird to live but too much rare to die” felirattal, kék farmer shortot fekete bokacsizmával és egy kockás ing volt a derekára kötve. Ahhoz képest, hogy elmúlt harminc ez mind csodásan állt neki és elképesztően nézett ki - Te vagy Annabell. Gyönyörűbb vagy, mint ahogy apád mesélte - lépett oda hozzám boldogan és megsimította az arcomat.

- Mi? - Nem is bírtam kinyögni mást, mert egy újabb alak jelent meg a szobában. 

- Rengeteget változott amióta nem láttam - bárhol felismerem ezt a hangot.

- Apa - fordultam felé mire mosolyogva a karját nyújtotta én meg minden habozás nélkül belevetettem magam. 

- Hello kicsikém - nyomott puszit a homlokomra - azért vagyunk itt anyáddal, mert valami fontosat kell mondanunk neked - felé fordultam ő pedig könnyes szemmel állt az asztal mellett. Félve léptem hozzá és éreztem, hogy az én szemem sem lesz sokáig száraz. 

- Anya - lassan értem hozzá mintha csak attól félnék, hogy köddé válik, ha túl gyors vagyok. Az ujjaim közé vettem az egyik kék tincsét. A szemébe néztem és a nyakába vetettem magam.

- Kislányom - szorított magához mire belőlem is kitört a zokogás. Nem tudom meddig álltunk így, de egy idő után apa is csatlakozott és egy pillanatra olyanok voltunk, mint egy normális család.

- Annabell figyelj ránk - törte meg a csendet anya és a két kezébe fogta az arcomat - Betöltötted a tizenhatodik életévedet. Nem sokára kiderül mi a különleges képességed és most tudtad meg, hogy varázsló vér is folyik az ereidben. Más vagy, mint a többiek, különleges és ezzel nagyon nehéz lesz megbirkózni ráadásul mindig lesznek rossz akaróid és ellenségeid, főleg azok a bosszúszomjas vámpírok akik nagy részével apád már leszámolt, de nem az összessel. Ott vannak a barátaid és a családod, de ne bízz meg akárkiben. Lassan lejár az időnk, de nagyon szeretünk, ott leszünk veled és segítünk, ha erősen koncentrálsz - megfogták a kezemet és szinte fel se fogtam mi történt elkezdtek elhalványulni. Nem mehettek el. Kétségbeesetten néztem rájuk és szorítottam a kezüket, de már alig éreztem a jelenlétüket.

- Anya, apa - szólítottam őket hátha még hallják, de csak egy halvány suttogást kaptam válaszul.

- Büszkék vagyunk rád.

Kipattant a szemem és lihegve ültem fel az ágyamon. A hajam kócosan tapadt a csatakos bőrömre. Az ágyneműm összegyűrődött, de nem foglalkoztam vele, mert egy kérdés cikázott folyamatosan a fejemben és most hangot is adtam neki, bár tudtam, hogy senki sem adhat rá választ.

- Mi vagyok én?

23. Fejezet

Még mindig kapkodtam a levegőt ahogy futottam az órámra ahonnan sikeresen sikeresen húsz percet késtem amiatt az idióta miatt. Nem hiszem el, hogy pont én vagyok ilyen peches. Benyitottam a terembe ahol hirtelen minden szem rám szegeződött.

- Oh, Ms. Cennedy jobban van? - nézett rám az irodalom tanár. Hogy mi? Nate-re pillantottam aki szaporán bólogatott.

- Igen persze, most már sokkal jobban, köszönöm - amint Mrs. Peterson végre visszafordult a táblához azonnal Nate-hez fodrultam. 

- Miért falaztál nekem? Egyáltalán honnan tudtad, hogy szükségem lesz rá? - nem kellett válaszolnia, mert megláttam a vigyort az arcán ami mindent megmagyarázott. - Te... te tudtad igaz? Tudtad, hogy kelleni fog egy alibi, mert te zártál be a szertárba azzal a sráccal - még a szám is tátva maradt attól, hogy a legjobb barátom ilyen szinten hátba támadott. - Ellenem fordultál. Ezt nem hiszem el. Összezártál több mint fél órára Kai Evanssel akit köztudottan utálok - ütöttem folyamatosan a vállát hátha végre felfogja milyen dühös vagyok rá. 

- Ann higgadj már le az egészet miattad csináltuk.

- Ti? Mégis kit rángattál bele ebbe az aljas cselszövésbe? - ekkor beugrott egy név, de Nate mintha olvasott volna a fejemben azonnal közbevágott.

- Nem Caroline mielőtt még letámadnád szegényt a szünetben - ha nem ő akkor már csak egy valaki maradt.

- Megölöm Jeremyt - a csengő szakította félbe a kisebb idegrohamomat. Már mentem volna, hogy megkeressem a másik árulót amikor Adam jelent meg a semmiből. 

- Hihetetlen vagy.

- Mi? - néztem fel rá, de nem láttam a düh legkisebb jelét sem az arcán. 

- Beszéltem Ms. Ramsey-vel. Azt mondta segíteni fog és, hogy amilyen hamar csak tudjuk hozzuk be apát is és keressük az üvegházban.

- Mikor akarod behozni Johnt?

- Úgy érted mikor akarjuk, mert te is jössz, hiszen a te ötleted volt az egész - engem nem zavart, mert szerettem a tanárnőt és nem árt, ha gyakorolom pár főzet elkészítését.

- Rendben, de ma szerintem átmegyek Care-hez szóval később megyek haza

- Oké, majd megmondom otthon most viszont mennem kell - intettem neki majd elment a tornaterem felé. Épp bementem volna a 17-es terembe amikor megláttam a barátnőmet.

- Caroline - szerintem az egész folyosón hallották ahogy szólok neki.

- Ann, mi a helyzet? Hol voltál tesi után? - szóval semmit sem tud az egészről.

- Pont ezt kell elmesélnem. Átmehetek hozzátok délután?

- Huh, ennyire nagy a baj?

- Őszintén... fogalmam sincs - erre vágott egy értetlen arcot, de már nem tudott többet kérdezni, mert vissza kellett mennem a termembe. Nate a tanár előtt pár másodperccel jelent meg és vágódott le mellém. A nap további részében nem voltam teljesen jelen. A gondolataim alattomos módon visszakúsztak ahhoz a kék szempárhoz. Sokkal közelebb került hozzám, mint szabad lett volna neki. Amint kicsengettek az utolsó óráról, mint akit rakétából lőttek ki rohantam a kabátomért, hogy az iskola előtt megvárhassam Caroline-t, mert már nagyon kikívánkozott belőlem a felgyülemlett düh.

De nem volt szerencsém, mert az osztálytársaival együtt lépett ki a kapun akik között ott volt Ő is. Amikor észrevett hirtelen emlékképek villantak be. Amikor végig simított az arcomon, ahogy a csípőjén ültem és az arcán ott volt az a pimasz vigyor. Te jó ég ez most komoly? Megráztam a fejemet, hogy eltűnjenek belőle ezek a gondolatok.

- Ann, mehetünk? - legyezett a kezével a szemem előtt. Az előbb még nem is állt itt.

- Persze - elkaptam a tekintetem a fiúról és gyors léptekkel elindultam, húzva magammal a barátnőmet.

- Na mesélj, mert a fiúk semmit sem mondtak annak okán, hogy majd te beszélsz. Mi miatt késett több mint húsz percet Kai az óráról? Mert tudom, hogy közöd van hozzá - tényleg nem tud semmit.

- Először is nehogy már én legyek a hibás az egész annak a két idiótának a hibája. Mármint Jeremynek és Nate-nek - láttam az arcán, hogy még jobban összezavartam szegényt. - Mindent elmondok részletesen csak előbb érjünk oda hozzátok, mert mindjárt megfagyok - körülbelül negyed óra múlva már Caroline szobájában ültünk egy-egy csésze teával.

- Kezdheted.

- Szóval az edzés után Richards edző elkapott, hogy vigyek be a szertárba egy mappát Kai pedig utánam jött, mert reggel piszkosul leteremtettem és nőcsábásznak neveztem ami nagyon piszkálta a csőrét és mindenáron ki akarta magyarázni. Már épp elkezdtem volna veszekedni vele amikor valaki bezárta az ajtót. Mint később kiderült az a két jómadár volt. Kiabáltam, ütöttem az ajtót, semmi. Aztán leültetett a matracokra, hogy lehiggadjak, de ő megtartotta a tisztes távolságot, egy kis ideig. Majd elkezdett közelebb kúszni és amikor már nem tudtam hová menekülni megragadott, maga alá fordított és elkezdett csiklandozni - ennél a résznél Caroline-ból kitört a nevetés kért egy percet és amikor már kapott levegőt intett, hogy folytassam - Úgy kapálóztam, hogy kiütöttem alóla az egyik kezét amivel tartotta magát és majdnem rám esett. Na akkor tényleg volt egy pillanat amikor túl közel voltunk egymáshoz, de azonnal lelöktem magamról és fölé kerekedtem. Szó szerint amit nem gondoltam teljesen végig, mert isten tudja, hogyan a csípőjén kötöttem ki - na itt már a barátnőm szája is tátva maradt - de azonnal leugrottam róla amint felfogtam, hogy ott vagyok. Aztán felállt és utánam jött. A falnak nyomott és mi majdnem... de szerencsére Richads edző végre kinyitotta az ajtót és kiszabadultunk - próbáltam meg elterelni a szót arról, hogy majdnem csókolóztunk, de nem sikerült. A barátnőm tátott szájjal bámult rám.

- Teljesen odáig vagytok egymásért.

- Ez nem igaz. Neki csak egy csaj kell és én voltam az aki nemet mondott neki. Engem pedig nem vonzanak az egoista seggfejek.

- Oh dehogynem - bólogatott bőszen miközben kiült az az idegesítő vigyor az arcára.

- Caroline nem segítesz.

- Nem is azért vagyok itt, hanem, hogy elmondjam az igazságot és ez az - belefáradtam az ellenkezésbe ezért a továbbiakban csak bólogattam. Még egy ideig taglaltuk a témát amikor éreztem, hogy megrezdül a zsebemben a mobilom. Adam írt.

"Gyere haza megvan Brown címe" Egy pillanatra azt sem tudtam kiről beszél aztán leesett.

- Ne haragudj most mennem kell majd a suliban találkozunk - felkaptam a táskámat és már az ajtóban voltam amikor barátnőm felfogta, hogy távozni készülök.- Szia - kiáltottam, majd kiléptem az utcára. Olyan gyorsan szedtem a lábaimat, hogy tíz perc alatt haza is értem. Felakasztottam a kabátomat, lerúgtam a cipőmet és a nappali felé vettem az irányt.

- Ann de jó, hogy itt vagy - nyomott a kezembe egy kinyomtatott térképet. Két pont volt rajta megjelölve.

- A francia negyedben lakik. A Bourbon St-en.

- Ironikus, mivel az én időmben nagy piásnak tartották - jelent meg John bácsi az ajtóban. Egy pillanatra ránéztem majd visszafordítottam a tekintetemet a lapra.

- Nincs is messze. Alig húsz perc kocsival.

- Mit akarsz csinálni? Csak úgy odamenni és bekopogni hozzá? - vonta fel a szemöldökét Adam.

- Pontosan. El tudsz vinni? - tudom, hogy ezt alaposabban végig kellene gondolnom, de kinek van arra ideje?

- Szó sem lehet róla, nem fogtok egyedül odamenni - tépte ki a kezemből John bácsi egy pillanat alatt a megoldásom kulcsát.

- Ha rajtad múlna sose jutnánk oda. Nekem oda kell mennem, még pedig huzamosabb időn belül. Kérlek, bízz meg bennünk annyira, hogy elengedj - addig nem mozdulok innen amíg meg nem fogja ígérni.

- Nem hiszem, hogy...

- John bácsi, ha nem hiszed, hogy meg tudom védeni magam, akkor bízz Adamben. Végig ott lesz velem - rám nézett, majd a fiára, vett egy mély levegőt majd hosszasan kifújta.

- Rendben, de egy percre se hagyd egyedül az öreggel, bármilyen csellel is akar rávenni - mindketten bólintottunk majd Adam rám nézett.

- Apa akkor ki kéne hagynunk a holnapi sulit, mert egy, gondolom nem tíz percig szeretne Ann ottmaradni, kettő, pedig az, hogy a hely ahová készülünk nem a legveszélytelenebb este felé - a nagybátyám pár másodpercig csak meredt maga elé mielőtt megszólalt.

- Rendben neked igazolom a holnapot - mutatott rám - Te meg hívd fel, az igazgatónőt, hogy családi okok miatt nem tudsz menni dolgozni - megtárgyaltuk, hogy mikor megyünk aztán felvonultam a szobámba, hogy végig gondolhassam mit is akarok egyáltalán ettől az embertől.

Másnap már egész korán fent voltam és készítettem a reggelit a többieknek. Közben Nate-tel is beszéltem, mert tegnap este elfelejtettem szólni neki a helyzetről. Azt mondta, hogy majd ő elmondja a többieknek.

- Jó reggelt! Jelent meg Adam álmos feje az ajtóban.

- Jó reggelt! - aztán a nagybátyám aki éppen a nyakkendőjét kötötte miközben sietve nyomott egy puszit a fejemre elvett egy almát gyümölcstálból, visszafelé összekócolta a fia így is szétálló haját, majd mielőtt elhagyta volna a házat még ennyit mondott nekünk - Nagyon vigyázzatok magatokra és hívjatok, ha van valami és akkor is amikor hazaértetek. Sziasztok - ezzel bevágta maga után a bejárati ajtót és pár perc múlva hallottuk ahogy felzúg a kocsi motorja és egyre távolodik a háztól.

- Jól vagy? - eszméltem fel az unokatestvérem hangjára.

- Mi? Ja, persze csak még egy kicsit lassú vagyok - mosolyogtam rá, majd elé raktam a szendvicsét és a kávéját amit csináltam, majd leültem vele szembe az asztalhoz a teámmal és az én reggelimmel.

- Mikor akarsz menni?

- Fogalmam sincs. Egyáltalán jó ötlet ez szerinted?

- Elbizonytalanodtál?

- Mi van, ha Johnnak igaza van és valami idegileg labilis alkoholista lett belőle aki simán nekünk esne a kérdezősködés miatt?

- Ugye tudod, hogy csak egy szavadba kerül és nem megyünk oda? Ez az egész a te ötleted volt, hogy megtudj valamit az anyádról - talán féltem, de ez akkor sem tántoríthatott el hiszen vadász vagyok.

- De, oda kell mennünk.

- Emlékszel? Egy percre sem hagyhatlak vele egyedül, de egyébként sem hagynálak. Ígérem - ezután a nap további része egész csendben telt. Mindketten a szobánkban voltunk. Délben indulunk ami azt jelenti, hogy van még bő másfél-két órám. Addig bepakoltam a táskámba, aztán pedig ki. Feküdtem az ágyon, a földön, a szőnyegen és még a gurulós székemen is. Mindeközben végig a kérdéseimen agyaltam és azon, hogyan kéne feltennem őket. Felálltam és az asztalhoz sétáltam és rátámaszkodtam. Egyből vágjak a közepébe? Vettem egy mély levegőt és körbe-körbe kezdtem sétálni. De valahogy mégiscsak fel kéne neki vezetnem témát. 

- Ann - kopogott az ajtómon az unokatestvérem - idő van, mehetünk? - nem tudtam rögtön válaszolni - Minden rendben? - nyitott be óvatosan, mire rápillantottam. 

- Igen, persze menjünk - a földszinten felkaptam a dzsekimet és már mentem is Adam motorja felé. Ő ráérősen követett miközben a jármű kulcsával játszadozott. Felvettem a sisakomat majd felültem mögé. Berúgta a szerkezetet és már süvítettünk is a Bourbon St felé.

22. Fejezet Kai Evans

Reggel olyan szépen elterveztem, hogy mit fogok, mondani Ann-nek, hogy megkedveljen, de ez azonnal semmissé vált amikor az első óra előtt majdnem fellökött, de hát mégiscsak én vagyok a nagyobb szóval ő esett volna el amit nem hagyhattam. Viszont ismét óriási elégedettséggel töltött el amikor felfogta, hogy tulajdonképpen én mentettem meg attól, hogy seggre üljön a folyosó közepén. Felnézett rám, karjaim a dereka köré fonva, ő pedig szorosan a mellkasomnak simulva és ettől hirtelen beindult a fantáziám.
- Bellám, minő meglepetés, hogy ismét egymásba botlottunk - az új beceneve hallatán felvonta a szemöldökét, kiszabadította magát a kezeim közül és hátrált egy kicsit. Gondoltam, hogy nem sokan hívják így, pont ezért is kezdtem el én.
- A nevem Ann, senki sem hív Bellának - keresztbe fonta a karját a mellkasa előtt mitől nevetnem kellett majd közelebb léptem hozzá, mire levegőért kapott. Nagyon helyes.
- Nem is kellett sokáig várnom, hogy te áruld el a neved. Viszont az Annabell névnek nem csak az Ann lehet a becézése és, mint mondtad senki sem hív Bellának ezért én leszek az első - túljártam az ezén.
- Senki sem kért meg arra, hogy becézgess - a hangja elhalt a mondat végére amiből nekem az jött le, hogy nyerésre állok.
- Tudom, hogy tetszik, csak azért mondod, mert el akarod hitetni magaddal, hogy közömbös vagyok számodra - na erre olyan villámokat kezdett szórni a szeme, hogy egy pillanatra meg is ijedtem.
- Na idefigyelj Kai Evans. Nem tudom mit akarsz tőlem, de tegyél, le róla, mert nálam semmi esélye egy ilyen önelégült, nagy arcú, szoknyavadásznak, mint te. Én nem leszek a sokadik azok közül akiket elcsábítottál - beszéd közben felágaskodott és az ujjával a mellkasomat bökdöste. Amint befejezte azonnal elviharzott. Remek, ennyit arról, hogy bevágódok nála, de nem adom fel, mert tudom, hogy érez irántam valamit. Viszont csajcsábásznak tartott ami nagyon nem tetszett, mivel igaz sem volt. Ezt mindenképp el akartam mondani neki mielőtt még mindennek elhordana a többiek előtt. A közös edzésünkön akartam beszélni vele, de pechemre az udvaron voltunk valami akadálypályán és pont neki meg annak a Gilbert gyereknek kellett bemutatniuk a feladatot. Ahhoz képest, hogy Nate szerint nem kedvelik egymást tökéletesen egyszerre mozogtak a pályán, viszont volt egy pillanat, a gerendánál amikor a lány mintha elbizonytalanodott volna, de olyan rövid ideig tartott, hogy szerintem csak én vettem észre. A fiú megragadta a csuklóját és úgy húzta maga után. Valamiért nagyon viszketett az öklöm, hogy bemossak neki egyet amiért egyáltalán hozzáért. Jesszusom miket beszélek? A düh biztos kiült az arcomra, mert arra eszméltem fel, hogy Jeremy vihogva a vállamba bokszol.
- Mi a helyzet Evans? - tökéletesen tisztában volt vele és a mellette álló Nate is, de az arcukra volt írva, hogy nagyon élvezik, hogy húzhatják az agyamat.
- Semmi.
- Látjuk - vigyorogtak, mire dühösen néztem rájuk ezzel végre elszakítva a tekintetemet a kis párosról - Ugye tudod, hogy most nagyon utál téged?
- Dehogy utál, csak azt hiszi. De segítenetek kell, hogy beszélhessek vele négyszemközt, mert az viszont nagyon zavar, hogy csajcsábásznak gondol.
- Miért, nem vagy az? - kérdezte Nate gúnyosan, de tudtam, hogy csak viccel.
- Bármilyen hihetetlen is, de nem - nyújtottam ki a nyelvem.
- Szerintem el tudnánk intézni - szólt közbe Jeremy és ördögi vigyor ült ki az arcára, ami kissé megijesztett, de nem foglalkoztam vele, mert az én oldalamon álltak. Az edzés további részében nekünk kellett teljesítenünk az akadálypályát, de én akarva-akaratlanul is állandóan Ann felé nézegettem aki valamit nagyon beszélt Raynnel, de aztán rövid időn belül ott is hagyta a fiút. Amikor odanéztem egyszer láttam, hogy engem figyel. Összeakadt a tekintetünk amitől majdnem leestem a mászófalról mire a párom meg is jegyezte, hogy szerencsétlen vagyok. Befejeztük a feladatot és én azonnal elindultam a szőkeség felé aki ezt észrevette és a csengő hallatára azonnal az öltözők felé menekült, de nem elég gyorsan ugyanis az ajtó előtt elkaptam a karját és magam felé fordítottam.
- Állj meg Bella, hallgass meg - már nyitottam a számat, hogy magyarázkodjak, amit mindennél jobban utálok amikor megjelent mellettünk Richards edző.
- Ms. Cennedy kérem vigye be ezt a dossziét a szertárba - bólintott, elvette a lapokat a tanár kezéből majd egy győzelemittas pillantást követően eltűnt a szertár ajtaja mögött. Engem nem fog ilyen könnyen lerázni, utána mentem.
- Akkor is elmondanom amit akarok.
- Te ide be sem jöhetsz - dühösen levágta a mappát az asztalra és már ment volna ki, de nem volt más választásom megint magamhoz kellett húznom, hogy egy kicsit nyugton maradjon.
- Nem érdekel - simítottam végig az arcán. Ezt meg miért csináltam? Ekkor hirtelen becsapódott az ajtó. A lány azonnal a hang felé kapta a fejét amikor kattant a zár. Annabell szeme kikerekedett, rám pillantott, majd az ajtóhoz rohant és dörömbölni kezdett rajta.
- Richards edző! Bent maradtunk! Engedjen ki! Segítség - semmi reakciót nem hallottunk kintről.
- Szomorú. Most kénytelen leszel meghallgatni - a tekintete riadt lett, szerintem még azt is kinézi belőlem, hogy itt fogom őt megerőszakolni. Ott még azért nem tartunk. Megvárom szépen amíg ő akar majd leteperni engem.
- Segítség! Valaki engedjen ki! - nem adta fel ezért kénytelen voltam cselekedni. Magam felé fordítottam és lassan húztam el az ajtótól. Sóhajtott egyet majd leült az egyik szivacsra és a falnak támasztotta a hátát. Én is odaültem, de persze tartottam tőle a tisztes távolságot.
- Figyelj Bella, nem értem miért gondolod a legrosszabbat rólam. Nem vagyok én olyan rossz srác, mint hiszed - mosolyogtam rá.
- Dehogyis elvégre merő jóságból ontod magadból a perverz beszólásokat - nézett rám szemrehányóan.
- Ezt hozod ki belőlem, nem tehetek ellene - kacsintottam, mire megforgatta a szemeit, de láttam, hogy egy mosolyt próbál elfojtani. Nyert ügyem van - De komolyra fordítva a szót. Nem vagyok nőcsábász - erre csak hitetlen egy hitetlen tekintetet kaptam. Miért olyan nehéz ezt elhinni? - Nekem nem minden lány kell, csak egy, de őt bármi áron megszerzem - szerintem vette a célzást, mert egy pillanatra lefagyott és szinte észrevehetetlenül távolabb húzódott tőlem. Beállt a csend. Egyikünk sem szólalt meg. Ő a fejét a falnak döntötte és a tekintetét a plafonnak szegezte. Nem bírtam levenni róla a szememet. Figyeltem ahogy mindegy egyes levegővételénél emelkedik a mellkasa és azt, hogy ajkai enyhén szétnyíltak. Azt hiszem még sose láttam gyönyörűbbet. Te jó ég milyen nyálas gondolatokat kelt bennem ez a lány? Nem vagyok magamnál. Pár perc múlva azonban megunta és dühös tekintettel fordult felém.
- Befejeznéd a szemeddel való meztelenítésemet? Kezdesz egyre jobban bosszantani - nem állt messze az igazságtól, de még mindig nagyon édes volt mérgesen ezért úgy éreztem muszáj húznom még egy kicsit az agyát.
- Ezt hozom ki belőled Bella? - húzódtam lassan közelebb hozzá, de ő egyre csak menekült. Viszont amikor az oldala a falnak ütközött láttam a szemében a riadtságot, amikor rájött, hogy csapdába esett - A rosszlányt? - hallottam ahogy levegő után kap és ez elégedett vigyorra késztetett, mert fogalma sem volt mire készülök. Alattomos módon a dereka után kaptam magam alá fordítottam és elkezdtem csikizni. Azonnal elkezdett sikítozni és próbált lelökni magáról, de erősebb voltam nála.
- Mit csinálsz? Kai engedj el - alig értettem mit mond nevetés közben. Láttam, hogy még a könnye is kicsordul. - Kérlek, nem kapok levegőt - nyögte ami nekem eléggé félreérthetően jött ki. A nagy hadonászásban Ann kiütötte a kezemet amivel támasztottam magam és előreborultam, de pont az arca előtt pár centivel sikerült megállnom. Nem kellett volna. Olyan közel voltam hozzá, hogy éreztem a leheletét a nyakamon. Meg akartam csókolni és tudom, hogy nem állított volna le, de ahogy közeledtem volna felé szinte egy pillanat alatt történt az egész. A vállamnál fogva lelökött magáról így ő került felülre és diadalittasan tartotta fel a kezét és küldött felém egy "vesztettél" pillantást én viszont csak feküdtem alatta és vigyorogva vártam mikor fogja fel, hogy tulajdonképpen a csípőmön ül. Ez pár másodperc múlva be is következett. Maga alá nézett és úgy ugrott le rólam mintha az áram rázta volna meg. Nevetve tápászkodtam fel, de ő addigra már a szertár másik felében volt, de még innen is láttam, a vörös tűzrózsákat az arcán bármennyire is el akarta takarni őket.
- Mi a baj Bellám? - a hátrálását a szekrény akadályozta engem viszont semmi. Minden egyes lépésemnél levegő után kapott míg olyan közel nem voltam hozzá, hogy a testünk szinte összeért. - Félsz, hogy a végén megkedvelsz? - nem szólt, de nem is kellett. Tekintetemet az övébe fúrtam és akkor döntöttem el, hogy francba a szabályokkal. Lassan közeledtem felé és a legnagyobb megdöbbenésemre nem próbált meg elhúzódni. Már szinte éreztem az ajkamat az övén, amikor meghallottam, hogy kattan a retesz és egy pillanattal később kivágódott az ajtó, de mi addigra már legalább egy méterre voltunk egymástól.
- Maguk meg mi a fenét keresnek itt? Már rég megy a negyedik óra - Richards edző eléggé le volt döbbenve annak ellenére, hogy tulajdonképpen miatta ragadtunk bent. Amit persze egyáltalán nem bántam.
- Maga zárt be ide minket - szólt vissza a lány.
- Én aztán biztos, hogy nem.
- Dehogynem. Beküldött, hogy hozzunk be egy mappát aztán ránk zárta az ajtót. Még kiabáltunk is, de senki sem nyitotta ki.
- Először is Annabell Cennedy azonnal vegyen vissza ebből a hangsúlyból - itt hatásszünetet tartott.
- Elnézést - hajtotta le a fejét Ann.
- Másodszor pedig, biztos, hogy nem én voltam, mert tudtam, hogy bent vannak, viszont amikor erre jöttem és láttam a zárt ajtót azt hittem maguk zárták be miután kimentek. Biztos Mr. Cennedy volt véletlenül. Most pedig azonnal menjenek az órájukra én meg majd igazolom a késésüket - mire kettőt pislogtam már el is tűnt Ann pedig azonnal berohant az öltözőbe én viszont nem siettem, ha már egyszer igazolják. Miközben sétáltam a földrajzórámra konstatáltam, hogy már húsz perc elment belőle vagyis több mint fél óráig voltunk bezárva. Hihetetlen, hogy az edző pont a legrosszabb pillanatban tudott kiszabadítani minket. Belépve a terembe minden szem rám szegeződött, a tanár pedig csak rosszallóan rám pillantott majd a padok felé biccentett és visszafordult a táblához. Ennél azért nagyobb reakcióra vártam. Legalább kérdőre vonhatott volna, hogy hol voltam. Helyet kerestem amikor Jeremy integetett a harmadik padból, hogy üljek oda. Levágódtam mellé majd felé fordultam, ő viszont csak vigyorgott, ami nagyon nem tetszett nekem.
- Miért érzem úgy, hogy nem kell beszámolnom arról, hogy hol voltam?
- Az tényleg nem fontos, csak arról, hogy mi történt odament - nagyon gyanús volt nekem a srác.
- De honnan... Te voltál. Nem is Richards edző vagy Adam zárt be minket, hanem te.
- Nana, azért nem egyedül dolgoztam. Volt ám nekem egy tettestáram is és szerintem nem kell őt megneveznem - válaszolt azzal a sunyi mosollyal és a tábla felé fordult és megvárta amíg összerakom magamban a képet. Az óra alatt ő és Nate azt mondták, megoldják, hogy kettesben tudjak beszélni Ann-nel. Nem hittem, hogy ilyen gyorsan fognak cselekedni.
- Te idióta mi lett volna, ha nekem esik? - boxoltam bele a vállába, hogy rám figyeljen.
- Ahogy az arcodat nézem semmi jele testi sérülésnek szóval inkább köszönd meg és mondd el végre, hogy mi volt - elmeséltem neki mindent. Néhol még én is beleremegtem ahogy visszaemlékeztem - Szóval nem sült el olyan rosszul a dolog - fejtette ki a véleményét Jer amikor szünetben mentünk a következő terembe. Ekkor megjelent Caroline aki egy gyors "bocsi el kell rabolnom egy pillanatra " kíséretében megragadta Jeremy kezét és eltűnt vele a sarkon.
- Hello haver - ült le mellém hirtelen Nate. Hogy a fenébe került ide? - Van pár percem gondoltam benézek - ugyanaz a vigyor ült az arcán, mint a legjobb barátjának.
- Nem hiszem el, hogy tényleg megcsináltátok.
- Miről beszélsz? - erre csak egy szemrehányó pillantást kapott válaszul - Ne már, hogy Jer már el is mondta? Azt hittem, hogy még agyalni rajta egy kicsit. Amúgy meg ezt akartad nem?
- Nem... De... csak beszélni akartam vele ez viszont sokkal több volt.
- Oh tisztában vagyok vele - nevette el magát. Áhá, vagyis ő hallotta Ann változatát is.
- Elmondta neked mi volt? - égetett a kíváncsiság, hogy mit mondott neki.
- Sajnálom, nem adhatom ki a legjobb barátomat - kacsintott rám. Ebből a kis mozdulatból tudtam, hogy mindent elmondott neki és azt is, hogy van esélyem. Már épp kérdeztem volna amikor megszólalt a csengő.
- Mennem kell, de majd beszélünk csáó - intett és el is tűnt a teremből. Úgy érzem lesz min agyalnom egy ideig.