3. Fejezet

Sziasztok Kedves Olvasók! :D Nagyon köszönöm a két feliratkozót, a kommenteket és a pipákat. Tényleg el se hiszitek mennyire örülök ezeknek! :D Na most annyit mondanék, hogy kb. egy hétig most nem lesz új rész, mert táborba megyek, de amint hazajöttem megpróbálok összehozni valamit. Addig is jó olvasást! :D

- Szóval azt mondod, hogy kéne a segítségem abban, hogy el tudd lopni apám kulcsait ahhoz, hogy az irodájában ahová megjegyzem be se mehetünk ki tudj nyitni egy fiókot ahol sejtéseid szerint segítséget találsz ahhoz, hogy megtudd ki az anyád. Valljuk be ez azért elég meredek. – ül velem szemben másnap reggel az ágyamon Adam. Tudtam, hogy egy kicsit majd győzködni kell, de segíteni fog nekem. Mindig segít.

- Csak kölcsön veszem- javítottam ki mielőtt még rosszat gondolna rólam- meg kell tudnom mit rejteget Jonh bácsi. Mi van ha tényleg anyához van köze? Segíts, hogy kideríthessem. Csak vidd el valahova legalább egy órára. Kérlek.- vetettem be a könyörgő tekintetemet aminek tudom, hogy nem fog tudni ellenállni. Fél perc után feladta és egy nagy sóhajtás után tudtam, hogy nyert ügyem van.

- Miért kell minden hülyeségedbe belerángatnod engem is? – tette fel a költői kérdést mire vigyorogva a nyakába ugrottam.

- Legalább van valami terved vagy azt is én nekem kell kitalálnom? - na igen én a tervezésben csak addig jutottam el, hogy vegyem rá arra, hogy segítsen. Azt sem hittem, hogy idáig eljutok.

- Hát tudod... Az a helyzet, hogy... – nem tudtam, hogy közöljem vele a tervem hiányosságait.

- Szóval semmi ötleted sincs. Rendben akkor most közösen kitalálunk valamit- olvas a fejemben.

- Mi lenne, ha elvitetnéd magad a városba?- mondtam ki az első dolgot ami eszembe jutott.

- Nem jó, most voltunk és tudod, hogy nem igazán szeret utazgatni.

- Igaz. Akkor... legyél beteg és vitesd el magad az orvoshoz vagy mit tudom én - kezdtem ideges lenni, hogy semmi értelmes sem jut eszembe.

- Várjunk csak... – és akkor megláttam a villanykörtét a feje felett. Bingó!- Mi lenne, ha nem én lennék beteg hanem te?- az örömöm hamar átváltott értetlenségbe.

- Mi?

-Gondolom nem érted miről beszélek- nézett rám mindent tudóan mire bólintottam – Szóval délután ahogy minden nap kivisz minket az erdőben edzeni. Neked addigra le kell betegedned, de csak annyira, hogy ne akarjon orvoshoz vinni, mert akkor ciki lesz a helyzet.

-Mi van? Te azt akarod, hogy egy fél nap alatt legyek beteg? Ez lehetetlen - úgy nézett rám mint egy idiótára, de tényleg nem értettem mire akar kilyukadni.

- Nyugi nem kell igazából lebetegedned csak játszd el, hogy ne kelljen kijönnöd holnap és amikor én elmegyek apával akkor lesz egy kis időd kutakodni.

-Te egy zseni vagy- vigyorodtam el és ugrottam a nyakába.

- Mondj olyan amit még nem tudok – kacsintott rám – viszont most találd ki, hogy reggel mit fogsz alakítani, olyan előadást akarok látni, hogy még én is elhiggyem, hogy beteg vagy.

-Jól van értem. Ne szúrjam el.

-Leköteleznél- nyújtotta rám a nyelvét majd kiment.

Reggel tényleg kimerülten ébredtem. Kikeltem az ágyamból és odasétáltam a tükröm elé. Megállapítottam, hogy pocsékul nézek ki. Remek alap volt a kis előadásomhoz, de még fel akartam turbózni egy kicsi és közben lelkileg is felkészültem. Kellett egy vastag pulcsi, hogy úgy tűnjön, mintha majd megfagynék. A sápadtság és a karikás szemek megvoltak, mivel nem sokat aludtam este. Mi kell még? Egy kis rájátszás reggeli közben. Ráérősen kissé csoszogva mentem le az ebédlőbe ahol már meg volt terítve pedig ezt ma nekem kellett volna megcsinálnom.

-Hol voltál Ann hiszen tudod, hogy ma te vagy a soros- vont kérdőre John bácsi.

-Tudom ne haragudj csak egy kicsit rosszul érzem magam. Nem aludtam túl jól és most is egy kicsit fáj a fejem – az arc vonásai rögtön kisimultak és átváltott aggódó üzemmódba.

-Gyere ide- intett maga elé. Lassan odasétáltam mire ő a homlokomra tapasztotta a kezét.

- Egy kicsit meleg a fejed, de nem vészes - nos ebben igaza van, mert a nagy szőrös pulcsimban elég melegem van - lázad nem lehet max egy pici kis hőemelkedésed. Mit mondtál, hogy fáj a fejed? El kéne mennünk az orvoshoz. Lehet, hogy valami vírus - basszus ez nem volt a terv része. Riadtan pillantottam Adamre aki éppen teát szürcsölt és érdeklődve figyelte az alakításomat. Mit sem törődve az ijedtségemmel csak annyit tátogott, hogy "Oldd meg". Hát ezzel ki voltam segítve.

-Ugyan már nem szükséges, valószínűleg csak a fáradtság miatt van, de az edzésre összekapom magam és kaja után mehetünk is – próbálom menteni a menthetőt.

- Mi? Edzés? Biztos, hogy nem. Ilyen állapotban a házból sem mehetsz ki. Viszont, ha azt mondod, hogy nem kell orvos akkor jó, de egész délután feküdnöd kell és én itt maradok veled. Sajnálom Adam úgy tűnik ma elmarad az edzés- hát ez fordítva sült el, de akkor sem adom fel amíg el nem megy itthonról.

- John bácsi ez teljesen felesleges. Beveszek egy fájdalom csillapítót és egész nap aludni fogok, felesleges itt maradnod, menj csak Adamre ráfér az edzés, mintha egy kicsit elpuhult volna mostanában - a kijelentésemre az említett személy félrenyelte a teát és elkezdett köhögni, én meg majdnem elnevettem magam, de tudtam, hogy most nem szabad.

-Nem tetszik ez nekem. Egyedül hagyni téged, amikor beteg vagy.

-Nem vagyok beteg csak kimerült. Mi történne? Maximum egy kicsit tovább alszok a kelleténél. Ne aggodalmaskodj - próbáltam a legmeggyőzőbb arcomat bevetni, hogy rávegyem.

-Jól van, de akkor csak körülbelül egy órát leszünk kint most viszont reggelizz valamit, mert nem lehet éhgyomorra gyógyszereket szedni - győzelem! Viszont kevesebb időm lesz, mint amennyivel számoltam. Próbáltam olyan mennyiséget enni ami nem volt túl kevés viszont mégse tömjem tele magam hiszen egy beteg gyerek nem eszik túl sokat. Megettem egy melegszendvicset és ittam hozzá egy kis tejet. Reggeli után szépen komótosan bevonultam a szobámba és vártam, hogy Jonh bácsi bejöjjön.

- Indulunk Adammal, de körülbelül egy óra múlva jövünk pihend ki magad kölyök – adott egy puszit a fejemre és kiment. Szinte be se csukta az ajtót megjelent Adam.

-Nem is volt olyan, rossz, de a puhulós beszólás miatt még számolunk. Megpróbálom húzni az időt ameddig csak lehet, de siess amennyire csak tudsz - súgta majd ő is elhagyta a szobámat. Nem mozdultam amíg nem hallottam a bejárati ajtó becsapódását. Abban a pillanatban kiugrottam az ágyból lerobogtam a földszintre ahol az előszoba szekrényen ott hevertek John bácsi kulcsai, tudtam, hogy nem fogja magával vinni. Edzésre sose viszi, mert fél, hogy elveszíti. Felkaptam őket és megindultam az irodája felé.

2. Fejezet

A szobámban ébredtem. Csak álom lett volna? Végig néztem magamon és abban a ruhában voltam amiben elmentem itthonról. Majd hirtelen felindulásból a nyakamhoz kaptam és a kezembe került a lánc. Amit tőle kaptam. Az apámtól. Aki meghalt és itt hagyott engem kétségek között. Hogy fogom megismerni az anyámat amikor még a teljes nevét sem tudom? Segítségre volt szükségem. Lerobogtam a lépcsőn, hátha ki tudok szedni akár csak egy minimális kis emlékfoszlányt is a nagybátyámból apával kapcsolatban ami segít közelebb kerülni a dolog megoldásához, de a földszinten egy cetli fogadott a pultra ragasztva.

„El kellett mennem Adammel a városba 7 óra körül jövünk. Pihend ki magad.
John
U.I.: Hagytam Lasagnét a hűtőbe, ha addig is éhes lennél.

Ránéztem a konyhában lévő órára, ami háromnegyed hatot mutatott. A sors a kezemre játszott. Ez még jobb, mint terveztem. Egyszerűen nem hagyott nyugodni, hogy John semmit nem tud a saját ikertestvére viszonyáról amiből ráadásul egy gyereke is született, vagyis én. Ekkor felvillant az izzó a fejem felett és a a ház keleti szárnya felé kaptam a fejemet, az irodája. Ott tartja az összes papírját a számláktól kezdve az e-mail jelszaváig. Sosem engedte, hogy ott mászkáljunk, mert félt, hogy esetleg összekeverünk, elszakítunk vagy egyszerűen csak leöntünk valamit. Nem kerítettem neki nagy feneket munka, papírok, unalom. Most viszont úgy érzem abban a szobában van legalább egy kis segítség ahhoz, hogy közelebb kerüljek a célom megvalósításához.Elindultam és közben egy kicsit elkalandozott az agyam a küldetésem valódi céljától. Azért van arra az irodája, mert ott van a legközelebb az erdőhöz. A nagybátyám imádta a természetet épp ezért is volt ironikus, hogy egy építési cég egyik ágának igazgatója, de a pozitívum az volt, hogy nagyon sok embert ismert ami még később a javamra is válhat, nem is értem, hogy nem talált még Adamnek munkát amikor már két éve végzett a Defendersben . Az ajtó elé érve egy pillanatra megálltam. Mély lélegzetet vettem majd lassan lenyomtam a kilincset. Nem zárja az ajtót, mert megbízik bennünk és tudja, hogy nem együnk be, mert semmi okunk sincs rá. Ez most épp kapóra jött. Körbe néztem a hatalmas szobában. Kinéztem az ablakon és bevillant egy emlékkép amikor Adammel kint játszottunk az udvaron és John bácsi mindig ebből az ablakból nézett minket, hogy ne történjen semmi baj. Megráztam a fejem, hogy kitisztuljanak a gondolataim és rájöttem ez nehezebb lesz, mint gondoltam. Hatalmas szekrények tele szerződésekkel, adatokkal és sok mással amire később még szüksége lehet. Viszont most arra kellett koncentrálnom amiért idejöttem. Megálltam az asztala előtt, de amin először megakad a szemem az egy fénykép amin apával állnak és vigyorogva ölelik át egymást. Talán annyi idősek lehettek, mint én .Kíváncsi voltam mikor készülhetett, ezért a kezembe vettem hátha a hátulján rajta van a dátum. Viszont ahelyett valami mást találtam. Egy kis cetlit amire ez volt ráírva: „Balról a harmadik szekrény, felülről a második fiók”. Mi lehet ott? Ezt csak egy módon deríthettem ki. A fotóval a kezemben elindultam a ablak felé ahol az említett szekrény található. A fiók magasan volt ezért fel kellett állnom John bácsi gurulós székére ami nem könnyítette meg a dolgomat ugyanis az egyensúlyérzékem nem a legjobb. Remegő lábakkal és kitárt karokkal egyenesedtem ki így végre elérve a megfelelő fiókot. Viszont az nem akart kinyílni, a rohadt életbe kulcsra zárta. Remek még egy feladat.
- Ann. Itthon vagyunk- a francba. Ránéztem a fali órára. Fél hetet mutatott, előbb jöttek. Ha itt találnak nekem annyi.
- Hol vagy? – le fogok bukni. Gyorsan leugrottam a székről és visszatoltam a helyére és már menekültem volna ki amikor észrevettem, hogy a kezemben maradt a kép. Visszarohantam, az asztalra helyeztem remélhetőleg, úgy ahogy volt és kiszaladtam a szobából. Az ajtót amilyen halkan csak tudtam becsuktam és elsiettem a terasz felé. Rávetődtem a függőágyra és alvást színleltem. Lépteket hallottam majd valaki eltakarta a napot és simogatni kezdte a kezemet.
- Ann, ébredj!- lassan kinyitom a szememet így meglátom hang gazdáját is.
- Szia Adam- ültem fel és próbáltam minél fáradtabbnak látszani. Még a szememet is megdörzsöltem párszor a hatás kedvéért.
- Hogy, hogy itt aludtál?
- Hát először olvasni akartam, de mire kiértem eszembe jutott, hogy bent hagytam a könyvemet ezért csak feküdtem és a végén elaludtam.
- Hát jó. Gyere be kezd egy kicsit hideg lenni – húzott be a házba. Amikor a konyhában megláttam John bácsit a torkomba ugrott a szívem és alig bírtam megszólalni. Még sose hazudtam neki így most olyan nehezemre esett. De nem bukhattam le. Vettem egy mély levegőt és lenyugodtam.
- Szia Jonh bácsi- köszöntem amikor feltűnt, hogy háttal volt nekem.
- Szia Ann, hol voltál, hogy nem hallottad amikor szóltam? – itt a lehetőség nem szúrhatom el.
- Csak lefeküdtem egy kicsit a teraszon és elaludtam. Adam ébresztett fel az előbb.
- Rendben csak csodálkoztam, de nem vagy éhes? Itt a lasagne a hűtőben azt hittem megeszed. De most már hoztunk a városból kínai kaját, úgyhogy az lesz a vacsora jó? – nem láttam az arcán kételkedést vagy bármi jelét annak, hogy rájött a hazugságomra. Megkönnyebbülten lélegeztem fel és ültem le az asztalhoz. Evés közben megakadt a szemem John bácsi kulcstartóján. Öt darab kulcs volt rajta. A házhoz csak három tartozik. Bejárati ajtó, kapu, és garázs. Mi lehet a másik kettő? Lehet, hogy az egyik nyitja a titokzatos fiókot? Ki kell derítenem. De hogyan? A kulcsát mindig magánál tartja. Ehhez segítség kellet és már tudtam is, hogy ki az én emberem. Evés közben egy picit belerúgtam Adam lábába mire rám nézett én meg leadtam neki a jelet ami három apró mozdulat volt a mutatóujjammal, hogy beszélnünk kell. Egy pillanatra kérdő volt a tekintete, de utána csak bólintott. Vacsora után még el kellett mosogatnom, de mire felértem az emeletre már ott ült az ajtóm előtt.
- Na mi a helyzet? - intettem a fejemmel, hogy menjünk be a szobába, mire csak a kezét nyújtotta, hogy szedjem fel a földről. Megforgattam a szememet, és felhúztam. Ahhoz képest, hogy huszonegy éves néha olyan mint egy kisgyerek. Bent leültünk a szőnyegemre és belefogtam a mondandómba.

1. Fejezet

Felemelő érzés amikor az ember lánya a saját szülinapján úgy érzi magát, mint egy élőhalott, mert előző este egy percet sem aludt.

Egész éjjel kattogott az agyam. Augusztus van. Vagyis mindjárt itt a nyár vége ami annyit tesz, hogy hamarosan elkezdem tanulmányaimat a The Secret Defenders nevű intézményben. Össze leszek zárva egy csomó új emberrel. Vadászokkal és boszorkányokkal. Mi vagyunk az új generáció akiket kiképeznek a vámpírok elleni örökös harcra. A nagybátyám szerint nagy dolgokra vagyok hivatott a szüleim miatt. Apám a halála előtt az egyik leghatalmasabb vámpírvadász hírében állt. Tisztelték, szerették, megbíztak benne. Pont ezért volt hatalmas csapás a társaságuknak és persze a családnak amikor egy életmentő akció közben életét vesztette. A nagyszüleim azóta felszívódtak, nem is emlékszem rájuk. Viszont anyámról semmit sem tudok. Még azt sem, hogy vadász volt-e vagy esetleg egyszerű ember. Csak a keresztnevét. Rosalie, de apa Rose-nak hívta.

-Ann! Fent vagy már? – hallottam meg Adam hangját a szobám ajtaján túlról.

-Persze gyere csak – tornásztam fel magam az ágyon miközben a szememet dörzsöltem. Vigyorogva jött be hozzám egy hatalmas tálcával a kezében. Letette az éjjeliszekrényemre majd odament az ablakomhoz és szélesre tárta, had jöjjön be a fény és a kellemes nyári levegő. Felmértem mit kaptam reggelire, tükörtojás, pirítós, lekvár, néhány falat gyümölcs és egy pohár narancslé. Plusz egy kis csokor levendula amit rögtön át is raktam az asztalomra, hogy ott illatozzon tovább.

- Mi a helyzet szülinapos? – ült az ágyam szélére miközben a szájába tömte az egyik almát a tálcámról.

- Hé ez az én reggelim! – szóltam rá, mire már öltötte a nyelvét - amúgy egész este nem tudtam aludni - kérdőn tekintett rám - Folyamatosan csak az iskolán gondolkoztam.

-Nehogy eszedbe jusson emiatt idegeskedni. Először is, addig még van egy hét másodszor, ma van a szülinapod ilyenkor csak a szép dolgokra kell gondolni harmadszor pedig, inkább várnod kéne, hogy végre találkozz hozzád hasonló srácokkal.

-Pont ez az, mi van, ha én nem vagyok elég jó oda? – nyögtem ki végre ami nyomta a lelkemet miközben haraptam egyet a pirítósból.

-Hidd el, ha nem lennél elég jó, be sem kerültél volna, már csak a szimuláción kell átesned és hivatalosan is Defenderes leszel. Bízz bennem minden rendben lesz. Most, viszont öltözz fel mert nemsokára indulunk.

- Hová?- néztem rá kérdőn.

- Meglepetés – vigyorodott el majd nyomott egy puszit a homlokomra és kiment. Alig hallottam a hangját amikor visszaszólt, hogy húsz percem van. Megálltam a szekrényem előtt és felmértem a választékot. Mivel nem tudom mit terveznek ezért valami olyasmit kell keresnem ami mindenhová megfelelt, de azért lazára vettem a figurát. Rövidnadrág, fehér ujjatlan és egy színes ing. Egyszerűen imádom az ingeket. Farmer, színes, kockás teljesen mindegy volt nekem. Tizenhét perc alatt kész is lettem. Szép teljesítmény. Lerobogtam a lépcsőn ahol John bácsi és Adam vártak rá mindketten egy-egy hatalmas hátizsákkal a hátukon.

-Itt a szülinapos! – kiáltotta el magát a nagybátyám amikor meglátott. Mosolyogva megöleltem és beszívtam a kellemes illatát. Enyhe parfüm és fenyő amilyenek a házunk melletti erdőben vannak.

- Na készen állsz? – kérdezte izgatottan.

- De mégis mire?

- Elviszünk egy jó kis helyre a szülinapod alkalmából. Örülni fogsz neki - ragadta meg a karomat és kivezetett a bejárati ajtón. Hosszú volt az út még úgy is, hogy kocsival mentünk. Végig kifelé bámultam az ablakon és próbáltam kitalálni, hogy merre járhatunk. Behajtottunk egy hatalmas erdőbe. Itt már kevésbé volt kellemes a folyamatosan rázkódó járműben ülni. Viszont amikor megálltunk egy aprócska patak partján elakadt a lélegzetem.

-Na mit szólsz?- vigyorgott rám Adam miközben kinyitotta nekem a hátsó ajtót, majd kivette a csomagtartóból a két hátizsákot.

- Nem jutok szóhoz - néztem elbűvölve körül. A fák levelei közt átsütött a nap a kis patak vízére ezért olyan volt, mintha csillogna. Kisebb-nagyobb kavicsok a parton. Csodálatos. Ez volt a szüleim kedvenc helye és miután meghaltak az enyém lett. Mintha ez lenne az örökségem. Egy hely ami csak az enyém. Állítólag itt ismerkedtek meg nem sokkal a születésem előtt. Szerelem volt első látásra. Milyen romantikus. Kár, hogy a kapcsolatuk nem bírta sokáig. Ugyanis Rose meghalt amikor megszülettem és pár évre rá apám is elment. Akkoriban sokat jártam ide Adammal és John bácsival, de egy idő után már egyre kevesebben végül már egyáltalán nem. Szinte megfeledkeztünk róla, és most itt vagyunk évekkel később, hogy itt ünnepeljük a tizenhatodik születésnapomat. Ennél több ajándék nem is kell.

- Köszönöm- fordultam elérzékenyülve a családom felé. Ők csak mosolyogtak majd szorosan magukhoz öleltek.

-Reméltük, hogy tetszeni fog. Gyere itt az ideje az ajándékaidnak- ölelte át a vállamat Adam és egy kisebb füves réthez vezetett. Ameddig én elmerültem az emlékekben John bácsi egy hatalmas plédre pakolta a hátizsákok tartalmát. Fagylalt, süti, gyümölcs, szendvicsnek valók és üdítők. Igazi piknik.

Mikor a legtöbb kaját elfogyasztottuk előkerült három kis csomag egyforma díszítéssel, de az egyikhez tartozott egy levél is . Várjunk csak... három? Hiszen én minden évben csak kettőt kapok. Milyen ajándék tartozhat a levélhez?

-Boldog Szülinapot! – nyújtotta oda az egyik csomagot a nagybátyám. Mosolyogva kibontottam és egy könyvet pontosabban Jules Verne Utazás a föld középpontja felé című könyvét találtam benne. Múlt századi kiadás, a kedvencem. Imádom a régi könyveket.

-Köszönöm- öleltem meg majd kinyitottam Adam ajándékát ami egy póló volt a kedvem bandám logójával és a legújabb albumuk. Most következett az utolsó csomag. Szívem szerint letéptem volna róla a csomagolást, de az egóm nem engedte, hogy úgy viselkedjek, mint egy idióta ezért csak szépen komótosan bontottam le róla a papírt. Egy apró mintás fadoboz került elő a színes papír alól. Remegő kézzel nyitottam ki és amit láttam benne attól elállt a lélegzetem. A mai nap már másodszorra. Egy gyönyörű ezüst lánc lapult a kipárnázott doboz alján. Rajta egy apró gömb alakú medál díszes arany szegéllyel és kisebb mintákkal a közepén. Lassan minden egyes apró részletet megfigyelve kiemeltem a tartójából és a tenyerembe vettem. Egyszerű volt, mégis elegáns. Mintha csak nekem csináltak volna.

- Ezt a szüleidnek kellett volna odaadniuk, de mivel sajnos egyikük sem élte meg, apád azt mondta, hogy adjam oda én, de nem hagy téged magyarázat nélkül. Pont ezért írta hozzá a levelet. Olvasd el- nyújtotta oda a hófehér borítékot rajta a nevemmel. Ezek után már nem tudtam mire számítsak, úgyhogy vettem egy mély levegőt és kinyitottam. A levélpapírra szép dőlt betűkkel voltak írva apám szavai. Az ujjhegyemmel végig simítottam rajtuk mielőtt olvasni kezdtem volna. Éreztem a betűk mélyedéseit a lapon. Majd rájuk emeltem a tekintetemet és belekezdtem a levél olvasásába. 

Drága Annabellem!

Azért írtam neked ezt a levelet, mert éreztem, hogy nem lehetek itt veled a tizenhatodik születésnapodon. Tudom, hogy az életem sosincs teljesen biztosítva. Viszont nem hagyhatlak teljesen magadra attól függetlenül, hogy testben már nem lehetek veled. Akárcsak édesanyád én is vigyázni fogok rád ameddig csak tudok, de mi sem tudunk mindentől megvédeni. Igaz, ott lesz veled, John és Adam, de lesz amit magadnak kell megoldanod, de ne félj nagyobb erővel vagy megáldva, mint azt gondolnád, csak rá kell lelned önmagadban, és az ezüst láncban amit anyád a saját kezével csinált neked. A lánc meg van bűvölve szóval amíg rajtad van a vámpírok sem, bántani sem, megigézni nem tudnak. Nagyon vigyázz rá, sose vedd le. Megértetted Ann? Ne engedd, hogy rossz kezekbe kerüljön és a legfontosabb: válogasd meg a barátaidat, mert lesznek olyankor akik nem azok akinek mutatják magukat, de mi tudjuk, hogy elég erős és okos vagy ahhoz, hogy ezeket messzire elkerüld. Még egyszer nagyon sajnálom, hogy nem lehettem veled ezen a jeles napon. 

Szeretlek Apu

A dátumot nézve nem bírtam ki, hogy ne buggyanjon ki a könnyem ami egyenesen a levélre zuhant ezzel kissé elkenve az írást. Egy héttel a születésem után írta. Már akkor tudta, hogy nem fogja megélni a születésnapomat. De ezzel most nem tudtam foglalkozni hiszen egyre csak gyűltek a kérdések a fejemben. Viszont volt egy, amit nem bírtam tovább magamban tartani.

-Ki volt az anyám? – fordultam John bácsi felé reménykedve. Mivel apa testvére volt csak tudja hiszen olyan jó kapcsolatban voltak, hogy biztos elmondta neki. Vagy lehet, hogy ismerte is.

-Fogalmam sincs. Édesapáddal mindent elmondtunk egymásnak, de ez az egy dolog volt amit mindenki elől titkolt. Én sem tudok többet róla, mint te. Viszont kezd későre járni. Induljunk haza – bólintottam és elfogadtam az elfogadhatatlant. Senki sem ismerte az anyámat csak apa, de ő már nem tud mesélni róla. De hiszen ez lehetetlen. Valaki biztos tudna beszélni róla. Csak meg kell találnom az illetőt. Fáradtan álltam fel a pokrócról, a levelet és a kis fadobozt elraktam az egyik hátizsákba, az ezüst láncot pedig Adam segítségével felvettem és elindultam a kocsi felé. Az út csendben telt. Nekem nem volt hangulatom beszélni, a többiek pedig nem erőltették. A kocsi ablakára csapódó esőcseppekből azt a következtetést vontam le, hogy eleredt az eső. Nyári zivatar. Sosem szerettem az esőt, de most megbabonázva néztem a sötét felhőket és hallgattam a dörgéseket. Legalábbis ameddig el nem nyomott az álom.

Prológus

Futás közben a levelek és az ágak az arcomnak csapódtak, de nem figyeltem rá. Csak rohantam, mikor úgy éreztem, hogy már nem üldöz megálltam egy fa mögött és mohón kapkodtam a levegőt. Sajnos nem tudtam sokáig pihenni, mert ismét meghallottam az üvöltését és ez menekülésre késztetett. Már szinte láttam az erdő végét, amikor egy rossz helyre hullott farönkben megbotlottam és elkezdtem lefelé gurulni a lejtőn. Mikor nagy nehezen megálltam egy pillanatig azt sem tudtam merre vagyok arccal, de megráztam a fejem, feltápászkodtam és rohantam tovább. Végre megpillantottam a házunkat, amikor kiértem az erdőből. Már nincs messze. Szinte átugrottam a tornácunk lépcsőjét amikor beleütköztem a nagybátyámba.

- Egész jó időt futottál, de mitől lettél ilyen koszos?- nézett a stopperére, majd rám.

- Elestem egy fadarabban és végig gurultam a dombon, de mondd, csak tényleg szükség van erre?- kérdeztem tőle, amikor végre rendesen kaptam levegőt.

- Igen. Megbeszéltük, hogy amint betöltötted a tizenhatot a The Secret Defendersbe fogsz járni de ahhoz edzened kell, mert az az iskola nem csupa játék, móka és kacagás.

- De még nem is vagyok tizenhat - erre csak egy szemrehányó pillantást kaptam válaszul- Oké, oké értem - az unokatestvérem felé fordultam aki közben megjelent mögöttem - de minek az álarc? Miért nem kergetsz meg csak úgy?

- Mert ha látod, hogy én vagyok, akkor nem ijedsz meg és így semmi értelme, mert nem érzed valódinak a helyzetet- adott magyarázatot Adam, miközben leoperálta a fejéről a sikolymaszkot.

- Ez igaz, de én most elfoglalom a fürdőszobát, mert nem akarok ilyen mocskosan ebédelni.

- Rendben menj csak. Van egy órád addig - tudatta velem az időkorlátot Jonh bácsi mivel tudta, hogy képes vagyok egy egész napot a kádban tölteni, ha úgy tartja kedvem.

A koszos ruháimat a szennyes tartóba dobtam majd megálltam az egész alakos tükör előtt, hogy szemügyre vehessem a rajtam keletkezett kisebb horzsolásokat. Nem voltak vészesek, úgyhogy azt hiszem, megmaradok. Viszont amikor beleültem a forró vízbe azonnal elfogott az égető érzés a testem sérült pontjain. Lesikáltam magamról a port és a sarat majd végignéztem, ahogy a barnás színű víz eltűnik a lefolyóban. A tiszta ruháimban és a kosz foltjaim nélkül már is jobban éreztem magam.