2016. április 25., hétfő

27. Fejezet - Kai Evans

Amikor felébredtem az iskolaorvossal néztem farkasszemet. Amikor fel akartam ülni erős fájdalom nyilallt a fejembe ezért inkább visszafeküdtem.
- Mr. Evans, örülök, hogy felébredt. El kell végeznem még pár vizsgálatot, úgyhogy arra kénrém, ne nagyon mocorogjon.
- Értesítették anyámat?
- Igen és már valószínűleg úton is van, de szóltam az egyik barátjának, hogy mondja el neki mi történt, amikor ideért.
- Barátomnak? Kinek? - Fogalmam se volt kinek szólhatott, de felettébb kíváncsivá tett.
- Nem kérdeztem a nevét.
- De hogy nézett ki.
- Maradjon már csendben egy kicsit, amíg vért veszek - kénytelen voltam befogni a számat, ha minél előbb ki akartam jutni innen.
- Meddig leszek bent tartva?
- Eddig azt hittem, hogy holnapig kell, de a főzet elég gyorsan gyógyítja a sebét szóval, ha jól mennek a dolgok, akkor lehet, hogy még ma este itt hagyhatja az orvosi szobát - lábamra néztem, amin egy vastag kötés díszelgett. Nem mondom, hogy nem fájt, de volt már rosszabb is.
- Bejöhetnek hozzám?
- Kinézek, hogy itt van-e az édesanyja és, ha igen akkor bejöhet egy kicsit - reméltem, hogy még az a titokzatos barátom is itt van. Pár perc múlva Aaron rontott be az ajtón.
- Kai - ugrott fel azonnal az ágyra mellém.
- Hello öcsi - mosolyogtam rá és már a pozitív energiájától is jobban éreztem magam - anya beszélt még pár szót az orvossal mielőtt csatlakozott volna.
- Kisfiam - rázta meg a fejét, majd megsimította az arcomat és leült mellénk.
- Szia, anya.
- Hallom, megint hősködtél. - Most már tényleg tudni akarom kitől.
- Mégis honnan?
- Egy lánytól - vágott közbe Aaron és pimasz vigyor ült ki az arcára, amit tőlem tanult el. Nekem pedig a magasba szökött a szemöldököm.
- Egyébként azt üzeni, hogy sajnálja. Itt volt, amikor jöttünk. Ő mondta el a dolgokat nekünk odakint - sajnálja... Akkor csak egy ember lehetett.
- Ann-nak hívják. - Tudtam.
- Itt ült az orvosi előtt, amikor ideértetek?
- Bizony és csak azért ment el, mert jött érte egy fiú és elvitte - valószínűleg Nate volt vagy Adam.
- Azt mondta, hogy bonyolult a kapcsolatotok. Ez mit jelent? - Ezt mondta volna? Mert erre én is kíváncsi vagyok.
- Ez mégis, hogy került szóba?
- Az öcséd egyszerűen rákérdezett. Szegény lány teljesen ledöbbent - mesélte nevetve anya én pedig szinte látom magam előtt, hogy Ann enyhén elpirul a kérdéstől és tátva marad a szája a testvérem szabad szájúságától.
- Mit mondtál neki?
- Megkérdeztem, hogy együtt vagytok-e azt mondta, nem. Aztán megkérdeztem, hogy szeret-e, itt egyértelműen zavarba jött és azt mondta, hogy nem, de láttam, hogy hazudik ezért korrigálta magát azzal, hogy bonyolult vagy, vagyis a kapcsolatotok. - Jó tudni, hogy olyanunk is van. Erre biztos, hogy magyarázatot fogok kérni. - Arra viszont már nem tudott válaszolni, hogy miért maradt itt, mert elvitte az a srác, de nem hiszem, hogy a barátja volt.
- Valószínűleg az unokatestvére, aki itt dolgozik.
- Ugye nem hiába faggattam ki Ann-t?
- Ezt meg, hogy érted?
- Hát kiderítettem, hogy többet érez irántad, akkor már legalább te is iránta?
- Ez egyértelmű - vágott közbe anya. Ez most komoly? Itt fogják kitárgyalni a magánéletemet?
- Anya - szóltam rá, de csak nevetett az áruló öcsémmel együtt.
- Mi az? Megismerem, amikor a fiam szerelmes.
- Nem vagyok szerelmes! - A beszélgetés további részétől elzárkóztam sértődést színlelve, hogy végiggondoljam a helyzetet. Az biztos, hogy senki iránt sem éreztem még ilyet, de ez szerelem lenne? Csupán csak vigyázni akarok rá, fogni a kezét, ha arra van szüksége, elzavarni a sok seggfejet a közeléből, megcsókolni, amikor csak kedvem tartja, boldoggá tenni. Te jó ég... azt hiszem, mégis szerelmes vagyok. 
Még beszélgettünk pár percig aztán anyáékat kiküldték, hogy újraköthessék a lábamat. Amikor leszedték a vastag gézköteget rosszabbra számítottam. A sebem már nem is volt olyan nagy viszont nem volt kellemes, amikor bekenték valami büdös főzettel, aztán elaltattak, hogy gyorsabban gyógyuljon és az idő is múljon. Amikor újra felébredtem azt mondták hazamehetek, de a hétvégén még feküdjek és adtak egy kis üveg valamit, amivel néha be kell kenni a lábam, így éjfél körül sikerült vége elhagynunk a Defenders épületét. A hazafelé úton végig csak Annre tudtam gondolni. Hihetetlen, hogy egy lány így fel tudja forgatni az egész világomat egy szempillantás alatt. 
Amikor hazaértünk akkor vettem észre, hogy van egy csomó nem fogadott hívásom. Három Jeremytől, egy-egy Caroline-tól és Logantől. Gyorsan visszahívtam, aki a legtöbbször keresett és annak ellenére, hogy majdnem hajnali egy van, remélem nem fog haragudni. A második csengésre fel is vette.
- Haver, mi van veled? Kiengedtek? Mennyire vészes a sérülésed? Válaszolj már! - Egyáltalán nem úgy tűnt, mintha eddig aludt volna.
- Válaszolnék ember, ha hagynád - jól esett, hogy a barátaim így aggódtak értem - most értem haza, már majdnem begyógyult, de pihennem kell a hétvégén.
- Akkor megmaradsz, helyes. Majd megmondom a többieknek, hogy jól vagy, mert ők is eléggé paráztak, hogy mi van veled - a többiek kifejezés alatt momentán egy ember jutott eszembe. Tudtam, hogy Jeremynél minden következmény nélkül rákérdezhetek.
- Mi van Vele? - Biztosra veszem, hogy elmosolyodott a vonal túlsó végén attól, hogy nem mondtam ki a nevét.
- Nem tudom, mondták-e, hogy sokáig ott várt az orvosi előtt, de aztán Adam hazavitte. Eléggé kiborult, de miután állítólag beszélt anyukáddal, sokkal jobban érezte magát - te jó ég nem is kérdeztem anyától, hogy mit mondott neki - Most Caroline ott van vele, de megkért, hogy a hétvégén ne nagyon zavarjuk, mert valami családi programjuk lesz - akkor le is teszek arról, hogy elkérjem a számát és felhívom.
- A többieknek ugye nem esett bajuk?
- Nyugi, mindenki jól van, de hétfőn számíthatsz rá, velünk együtt kapsz egy alapos fejmosás Hallertől, amiért kilógtunk, ráadásul te még le is sérültél - valahogy számítottam rá.
- Szembenézünk vele, egyébként, kösz, Jer.
- Hé, ne köszöngess itt nekem ez a barátok dolga, most viszont mennem kell, mert Mia kiabál. Aztán épülj fel nekem a jövő hétre, mert nem fogom egyedül bírni Caroline-nal.
- Szia - nevettem majd miután ő is elköszönt gyorsan beszéltem Logannel, Care-t nem akartam zavarni, ha Ann-el volt aztán lefeküdtem, mert olyan hosszúnak éreztem a mai napot mintha, már egy éve tartott volna. A hétvégén tartottam magam az ígéretemhez és rengeteget feküdtem. Annak ellenére, hogy már nem éreztem olyan erős fájdalmat, ha gyorsan akartam lemenni a lépcsőn az még egy kicsit nehezen ment, de anya és Aaron mindenben segítettek. Hétfőn anya gyorsan eldobott a suliba ahol a terembe érve az osztálytársaim szinte a nyakamba ugrottak.
- Úristen Kai hallottuk mi történt.
- Egy hős vagy - jelent meg néhány lány, akiken látszott, hogy nem csak azért jöttek, hogy megnézzék, hogy vagyok.
- Ha rosszul vagy szólj, és majd ápollak - kezdett elég kínos lenni a dolog, de nem akartam bunkó módon elküldeni őket, de szerencsére jött segítség.
- Na, jó tűnés innen, buta libák vagy az ocsmányul festett szőke tincseitek fogják bánni - tört magának utat Caroline és húzott el a kezemnél fogva a tömegből, amiért hálát adtam neki. Leült a második padba én pedig mellé.
- Köszi, megmentettél én nem tudtam volna elküldeni őket
- Tudom pont ezért, segítettem. Egyébként hogy vagy?
- Hát, futni lehet, hogy nem tudnék olyan gyorsan, de már nincs semmi bajom - végre Jeremy is megjelent az ajtóban, és amikor meglátott minket vidáman intett majd levetette magát a mögöttünk lévő padhoz. Már épp kezdődött volna az óra, amikor a matek tanár helyett Mr. Haller lépett be a terembe. összenéztem a többiekkel és már éreztem a végzetemet. Végigpásztázta a termet és a tekintete a mi kis hármasunkon állapodott meg.
- Evans, Morgan és Ross velem jönnek - a hangja alapján nem a vállunkat szeretné megveregetni egy dicséret kíséretében. Azonnal felálltunk és mentünk az osztályfőnökünk után, aki egy üres terembe vitt minket. Ráült a tanári asztalra mi pedig vele szemben álltunk meg. Annyira be voltunk pánikolva, hogy megszólalni sem mertünk.
- Meg tudnátok mondani nekem, hogy mi okotok volt kilógni a menedékhelyről a, vámpírok közé minden képzettség nélkül ezzel életveszélybe sodorva magatokat? Az egyikőtök meg is sérült - mutatott rám - mi lett volna, ha valami maradandó sebet szerez? Én vagyok a felelős azért, hogy ne essen semmi bajotok, amíg itt vagytok. Csak mondjátok el mi volt ilyen fontos, hogy az életeteket kockáztattátok.
- A barátaink - még saját magamat is megleptem, hogy meg mertem szólalni.
- Amikor láttuk. hogy nincsenek lent megijedtünk és segíteni akartunk nekik - szálltak be a többiek is.
- De tudhattátok volna, hogy nem hagyjuk őket védtelenül kint. Ott voltak a védelmezők, akik lehozták volna őket.
- Ismeri a tinédzsereket tanár úr, rossz szokásaink egyike, hogy előbb cselekszünk, mint gondolkozunk - erre Haller csak fáradtan kifújta a levegőt, látszott, hogy erre ő sem tud mit mondani.
- Az a lényeg, hogy mindannyian megvagytok, de még egy ilyen és repültök az iskolából, most megússzátok egy figyelmeztetéssel. Ez nem játék. Most viszont tűnés vissza az osztályba - nem kellett kétszer mondania már rohantunk is ki a teremből.
- Azt hittem durvább lesz - szólaltam meg miközben mentünk fel az emeletre.
- Hülye vagy? Kell ennél durvább? A következőnél kivágnak minket szerintem ez elég durva - úgy látom Jeremyre eléggé ráhozta a frászt az ofő.
- De legalább csak szóbeli figyelmeztetést kaptunk. nem hiányzott volna egy írásbeli is mellé - vágott közbe barna hajú barátnőnk is. A nap további része nyugodtan telt. Edzésen viszont nem voltunk, mert elcserélték az órát az egyik vadász osztállyal, így nekünk volt egy plusz varázstechnika óránk a mai nap folyamán, amit sajnáltam, mert ebből kifolyólag egyáltalán nem láttam Ann-t egész nap. Vagyis csak azt hittem, mert mikor órák után mentem volna haza megláttam, hogy éppen a szekrények felé tart. Ha akartam volna, se tudok csak úgy elmenni, amikor végre láttam és beszélnem kellett vele, rólunk.
- Bella - szóltam utána, mire teljesen lefagyott és riadtan fordult hátra.
- Kai.
- Szia - sétáltam hozzá egy kicsit közelebb is, mint szabadott volna.
- Szia, hogy vagy? - Rápillantott a lábamra.
- Aggódtál értem - figyelem nélkül hagytam a kérdését, mert most nem rólam volt szó -, ott voltál az orvosi előtt.
- A lelkiismeretem nem hagyott nyugodni - már fordult volna, hogy itt hagyjon, én viszont minden gondolkodás nélkül kaptam el a karjánál fogva és húztam magamhoz.
- Látom, mikor hazudsz
- Akkor rossz a szemed, mert igazat mondok - addig forgolódott és próbált szabadulni, amíg a háta az egyik szekrénynek ütközött. Sakk matt kicsi lány, itt maradsz.
- Miért bonyolult a kapcsolatunk, amikor simán megkönnyíthetnénk? - Akármit megtettem volna, hogy megtudjam a választ.
- Túl okos az öcséd, ebben nem hasonlít rád - téma terelés. Ügyes, de nem eléggé.
- Dehogynem, viszont most nem erről volt szó. Mondd el Bellám - támasztottam meg az egyik kezemet a falon, a fejem mellett.
- Mégis mit?
- Hogy miért küzdesz az érzéseid ellen? - Nem bírtam tovább. A szájára pillantottam majd vissza azokba a nagy barna szemekbe, amikben épp az érzelmek hatalmas csatáját láttam lejátszódni. Azt akartam, hogy a vágy győzzön, ezért lassan közeledtem felé. Elhúzódhatott volna, ott volt az alkalom, de csak némán várta, hogy elég közel érjek hozzá. Épphogy az ajkához érintettem sajátomat éreztem a bennem feltörő energiát és feszültséget. Már mélyítettem volna a csókot, de Ann megelőzött. A nyakam köré fonta a karját és még közelebb húzott magához. A közelsége teljesen elvette az eszemet. A feneke alá nyúlva felemeltem ő pedig azonnal vette az adást és a lábait a csípőm köré fonta. Az egyik kezével a hajamba túrt a másikkal, a nyakamba kapaszkodott miközben én az oldalát simogattam és közben tartottam, nehogy lecsússzon. Számtalanszor lejátszódott már a fejemben ez a jelent, sőt még a bővített változata is, de most, hogy tényleg megtörtént ezerszer jobb volt. Azt akartam, hogy soha ne érjen véget a pillanat, amikor hirtelen Ann elhúzódott tőlem, leszállt az ölemből és pihegve a falnak dőlt. Ez meg mi volt?
- Ennek nem lett volna szabad megtörténnie - végignéztem a kipirult arcán, az összekócolt haján és a csók marta ajkain ,és ahogy belegondoltam, hogy én is hasonlóan nézhetek ki, szerintem ennél jobban nem is alakulhatott volna.
- Dehogynem, még a sors is így akarta - komolyan nem értem ezt a lányt.
- A sors mindenáron a vesztemet akarja. Az én kaotikus életembe nem kell még egy pasi is - alig fogtam fel a szavait a bennem lángoló tűz miatt, ezért későn kapcsoltam és sikerült elmenekülnie, de ennyivel nem úszta meg. Most már tudom, hogy akar engem és én is őt. Már csak be kellett bizonyítanom neki, hogy előlem nem menekül. Nem az vagyok, aki a cél előtt feladja.

4 megjegyzés:

  1. Awwww *________* nem bírom annyira jó hogy már fáj imádom ezt a fiút

    VálaszTörlés
  2. Nagyon tetszik.. Várom a kövi részt😃

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Köszönöm, próbálok sietni :D, de az iskola nagyon ellenem van

      Törlés