19. Fejezet - Kai Evans

Sziasztok! Amint a cím is mutatja ez a fejezet egy új szemszögből íródott. Egy új szereplőjééből akinek elég nagy jelentősége lesz a továbbiakban. Meg tudjátok őt nézni a szereplők menüpontban, mint ahogy még másokat is akik újonnan kerültek ki. Remélem tetszeni fog és kérlek írjátok le a véleményeteket, mert nekem ez nagyon sokat jelentene. Jó olvasást! 
C.

Nem elég gáz egy héttel később kezdeni az új sulit, még késésben is vagyok, mert anya még itt magyaráz, hogy hová menjek, kit keressek, pedig ezt a hétvégén legalább ezerszer elmondta.

- Igen tudom, megyek az igazgatóhoz, aki majd elvisz az osztályomhoz, de ha nem hagyod, hogy elinduljak, sose fogok beérni. 

- Persze, persze, csak nem akarom, hogy bármi baj történjen - a kezembe ad egy szendvicset, hogy rakjam el. 

- Nem lesz semmi - ez általában nem fordítva szokott lenni? Hogy az anya nyugtatja az első nap a gyerekét, nem pedig a gyerek az anyját?

- Jó, jó megértem, már tizenhét éves vagy nem kell folyton mindent a szádba rágnom - egy pillanatra fájdalom csillant a szemében, hogy korban már szinte felnőtt vagyok. Ez persze a viselkedésemről néha egyáltalán nem elmondható. Gyorsan odaléptem hozzá, átöleltem és nyomtam egy puszit az arcára.

- Köszi, anyu - mosolyogtam, majd felkaptam a cuccaimat és elindultam. A kapun kilépve, beraktam a fülhallgatómat, elindítottam a zenét és próbáltam megnyugodni séta közben. 

Persze, mindenki ideges az első napján új gyerekként ráadásul, úgy, hogy a többiek már valamennyire ismerik egymást. Nem mondom, hogy eddig nem féltem, de most anya egy kicsit rám hozta a frászt. Elkalandoztam az úton, ezért majdnem egy utcával később fordultam le. Szép is lett volna, ha eltévedek. Az irányérzékem sosem volt a legjobb. Még pár háztömböt kellett elhagynom mire megláttam az iskola szegecses fekete kerítését. Sokkal nagyobb, mint gondoltam. Ha jól látom három emeletes. 

Már épp elindultam volna befelé, amikor a fejem kérdések zömétől kezdett el zúgni. Mi lesz, ha nem fognak kedvelni az új osztálytársaim? Mondjuk ez sosem érdekelt, hiszen régen se nagyon voltak barátim. Nem nagyon díjazták a stílusomat és a túlzott magabiztosságomat. Az elmém buta játékát motor robaj szakította meg. A hang felé kaptam a fejemet és egy fekete Yamahát láttam lefékezni az épület előtti parkolóban. Ketten ültek rajta. A fiú szinte le sem állította a gépezetet, amikor a lány már le is pattant róla. Sisakjának két oldalán egy-egy nagy Lila "A" betű díszelgett. Gondolom a neve kezdőbetűje. Lekapta a fejéről, majd megrázta szőke hajzuhatagát. Egy pillanatra még az állam is leesett a mozdulat láttán. Ennél dögösebb mozdulatot rég láttam. Meg kellett tudnom a nevét, ami kissé nehéz feladatnak bizonyult abban a tekintetben, hogy nem tudtam varázsló-e vagy vadász. Vagy egyáltalán, hogy melyik osztályba jár, bár nálam biztos, hogy nem lehetett idősebb. Viszont a nagy nyáladzás közben alig vettem észre, hogy körülöttünk lévő diákokból szinte mindenki vagy őket nézte vagy róluk sugdolózott. Vajon miért? Nem úgy néztek ki mintha együtt lettek volna. A srác még bütykölt valamit kétkerekű járművén, amikor a lány mosolyogva intett neki és berobogott a kapun. 

Megszólalt a csengő, ami az jelezte, hogy ideje lenne megkeresnem az igazgatónőt. Beléptem az aulába ahol a legtöbb falfelület az iskola jelképével és más mintákkal volt tele. Lesz még időm ezt alaposabban végignézni most viszont meg kellett keresnem a tanári részleget. Nem volt nehéz ugyanis szinte a bejárat mellett volt. Az ajtó mögött egy kisebb folyosó volt, aminek a végén volt célom. Ahogy felnéztem ott voltak a régi osztályok tabló fotói. Volt ott 1989-es is és tavalyi is. Viszont egy két évvel ezelőtti képen megpillantottam a fiút, aki a titokzatos "A" betűs lánnyal jött. Adam Cennedy. Érdekes, szóval nem jár ide. De láttam bejönni az épületbe. Nem volt időm tovább terjeszteni a gondolatmenetemet, mert megálltam egy ajtó előtt amin nagy betűkkel díszelgett az "Igazgatói iroda" szó. Pillanatnyi habozás után bekopogtam majd miután meghallottam a jelet beléptem. A szobában egy hatalmas íróasztal volt számítógéppel, nagy köteg papírokkal és különböző irodába nélkülözhetetlen dolgokkal. Egy hatalmas ablak világította meg az enyhén barnás színű falakat.

- Neve? - fel sem nézett az írnivalójából miközben kérdezett.

- Kai Evans és én...

- Te vagy az új fiú, aki a kilencedikes vörös varázslókhoz érkezett?

- Igen - bólintottam mire végre rám nézett.

- Jenna Marshall vagyok az igazgatónő. Ha bármi problémád adódik, keress fel nyugodtan, de most nem érek rá, mert nagyon sok a papírmunkám. Tessék, vidd el ezeket a papírokat az osztályfőnöködnek, hogy megkaphasd a könyveidet - már épp kérdeztem volna, de mintha csak olvasna a fejemben már válaszolt is - Menj a harminckettes terembe, ott van órája pont az osztályoddal. Sok szerencsét! - enyhe célzás volt, hogy távozhatok. Elvettem a lapjaimat, viszont a legfontosabb dolog csak akkor jutott eszembe, amikor már ismét az aulában voltam. Hol a fenében van a harminckettes terem? Mivel már becsöngettek senki sem volt a folyosón, hogy rá tudjak kérdezni ezért tanácstalanul forgolódtam összevissza, amikor hirtelen egy kéz nyúlt a vállamhoz. Ijedtemben ugrottam egyet, de amikor megfordultam egy ismerős fiú állt mögöttem.

- Bocs, nem akartalak megijeszteni, csak olyan elveszettnek tűnsz, gondoltam megkérdezem tudok-e segíteni? - szimpatikus srácnak tűnt, de szívem szerint azonnal megkérdeztem volna, hogy mi köze van ahhoz a lányhoz. De előbb segítségre volt szükségem.

- Köszi, új vagyok, és nem tudom, merre van a harminckettes terem.

- Megmutatom, de mekkora bunkó vagyok be sem mutatkoztam. Adam Cennedy - nyújtotta felém a kezét, én meg, mint aki teljesen újat hallott elfogadtam és megráztam.

- Kai Evans.

- Melyik osztályba jöttél?

- Kilencedikes vagyok. Vörös varázsló - a tekintete egy pillanatra furcsa lett. Nem tudtam belőle kiolvasni az érzelmet, de nagyon furcsa volt.

- Te idejársz? - kíváncsi voltam elmondja-e.

- Csak jártam. Most tanársegéd vagyok, amíg nem szerzek valahol egy rendes munkát - őszinte volt. Felmásztunk a harmadikra és megálltunk a második ajtó előtt. - Itt a termed. Sok sikert a sulihoz és ma valószínűleg még találkozunk, mert a te és az unokahúgom osztályával lesz összevont edzés  - már épp megkérdeztem volna, hogy ki az unokahúga, de csak intett egyet és már ott sem volt. Vettem egy nagy levegőt, kopogtam az ajtón és beléptem.

- Áh, nagyszerű pont magáról beszéltem az osztálytársainak. Gyerekek ő itt Kai Evans én Mr. Lewis vagyok. Kérlek, mondanál pár szót magadról? Ezeket elveszem és kezdheted is - kivette a kezemből a kisebb köteg papírt majd félreállt, hogy rám figyeljenek ami, ha jól láttam meg is történt. Varázsló társaim felé fordultam és mind árgus szemekkel néztek, sőt néhány lány szinte levetkőztetett a szemével, ami különösen jót tett a már így is tökéletesen nagy egómnak. Lazán mosolyogva zsebre vágtam a kezem és belekezdtem a mesémbe.

- A nevem Kai Evans. Tizenhét éves vagyok, és két nyelven beszélek anyanyelvi szinten az angolon kívül. Ez a francia és az olasz - tudtam, hogy ezzel nyert ügyem van, mert a lányok csak úgy olvadoztak tőlem. Nem akartam többet mondani, had fúrja őket a kíváncsiság.

- Rendben köszönjük, ülj le valahová - A második padsorban találtam helyet egy srác mellett akit Logannek hívtak, előttünk pedig egy lány és egy fiú ültek, akik amint helyet foglaltam azonnal hátra is fordultak hozzánk.

- Caroline vagyok - mosolygott rám, de nem úgy, mint aki le akarna nyűgözni, hanem egyszerűen csak kedvességből.

- Én pedig Jeremy - nyújtotta a kezét, amit örömmel ráztam meg. Ő sem tűnt féltékenynek vagy esetlen ellenszenvesnek, mint a többi srác miközben beszéltem.

- Nagyon örülök - mosolyogtam rájuk őszintén. Egész órán beszélgettünk, mivel a tanár úr a tankönyveimet próbálta elintézni és azt mondta, hogy csendben foglaljuk el magunkat.

- Hogy, hogy rögtön itt kezdted az évet? - éreztem, hogy a nevem után ez lesz az első kérdés.

- Gondok akartam a jelentkezésemmel, ezért a szimulációm is a hétvégén volt és vasárnap tudtam meg, hogy ebbe az osztályba kerülök - minden órán megpróbáltam Jeremy, Caroline és Logan közelében ülni, mert bár beszéltem pár szót a többiekkel is, szinte az összes lány csak flörtölni akart velem és pár fiú kivételével az összes a vetélytársat, ellenséget látta bennem. Még bizonytalanul mozogtam az épületben ezért inkább mindig valaki mellett maradtam. Aztán jött a híres-neves edzés, amiről már Adam is beszélt nekem reggel. Jer és Caroline elmentek a szekrényükhöz a ruhájukért, így én csak sodródtam az osztályom után. A többiek azt mondták, hogy az edző egy kissé kattos szóval ne nagyon tereljem magamra a figyelmét. Lepakoltam az öltözőben, amikor belépett Jeremy egy ismeretlen fiúval, és amikor észrevett elindult felém, barátjával a nyomában.

- Kai bemutatnék neked valakit. Ő itt Nate, az évfolyamtársunk - intett a most már nem is olyan ismeretlen srác felé. - Nate ő itt Kai az új osztálytársam - kezet ráztunk, majd miután átöltöztünk megszólalt.

- Milyen eddig a suli?

- Hatalmas. Egy ideig el fog tartani mire megjegyzem, hogy mi hol van, de a légköre kellemes- Kiléptünk az öltözőből és belebotlottunk valakibe.

- Szia, Adam - köszönt egyszerre a mellettem lévő két srác, akikről nagyon úgy tűnt, hogy elég jóban vannak a kisegítővel.

- Hali srácok, Ann még nem jött ki? - biztos az unokahúga. Ekkor esett le, hogy biztos az a szőke hajú lány az, akivel jött reggel. Az "A" betű a sisakon, hogy együtt jöttek, meg amit mondott. Most már összeállt a kép.

- Hát, ha nincs bent, akkor még nem.

- Akkor még biztos bent csacsognak Care-rel az öltözőben - nevetett Nate, mire Adam mosolyogva megcsóválta a fejét.

- Igazad lehet, köszi és Kai sok sikert az első edzésedhez - intett majd eltűnt az egyik kis helységben.

- Honnan ismered Adamet? - kérdezte Jeremy

- Reggel segített elkísért az osztályteremhez, mert akkor még esetlenebb voltam, mint most. Egyébként kicsoda Ann? - próbáltam burkoltan érdeklődni hátha tényleg ő az.

- Adam unokahúga és az én osztálytársam, de majd bemutatunk neki - válaszolt Nate mire csak bólintottam - de ideje lenne bemennünk. Nem akarom, hogy Richards itt találjon - bementünk az elképesztően nagy tornacsarnokba, amikor a nevemet hallottam valahonnan. Logan integetett néhány srác társaságában, akik gondolom vadászok voltak, mert most láttam őket először. A mellettem lévő két fiúra néztem, akik csak intettek és elvonultak a terem végébe.

- Hé, bemutatnám neked néhány haveromat az évfolyamból - kezet fogtam az összes sráccal. Jó arcoknak ígérkeztek, kérdezgettek egy kicsit rólam, meséltek magukról. Hirtelen lányos kuncogást hallottam a bejárat felől. Oda is fordultam és akkor megláttam őt. Caroline társaságában lépett be a terembe.  Hosszú szőke haja, copfba fogva lengedezett a háta mögött. Nem tudtam levenni róla a szememet, hiszen ami szép volt azt meg kellett nézni. Odasétáltak Jeremyhez és Nate-hez majd csatlakozott hozzájuk még két vadász. A szőkeség valamit nagyon magyarázott a barátainak amikor Caroline valamit a fülébe súgott, mire elkezdett forgolódni, amíg a tekintete nem találkozott az enyémmel. Azok a mélybarna szemek azonnal megigéztek volna, ha nem túl nagy az önbecsülésem ahhoz, hogy behódoljak neki. De tudtam, hogy meg akarom szerezni magamnak. Küldtem felé egy csábos mosolyt, de nem azt a reakciót kaptam, amit kellett volna. Felhúzta a szemöldökét, szemei villámokat szórtak rám, majd sértődötten visszafordult az eredeti pozíciójába, de én továbbra is csak őt tudtam nézni. Dereka vékony volt, de ott gömbölyödött ahol kellett. A képzeletbeli nyálcsorgatásomnak az vetett véget, hogy hirtelen valaki kicsapta az ajtót. Amikor odafordultam egy kétajtós szekrény nagyságú férfi lépett be rajta. Még a szám is tátva maradt, amíg elő nem vett egy megafont és bele nem üvöltött.

- Sorakozó osztály szerint! - erre mindenki megiramodott. Senki még csak meg se szólalt csak igyekeztek helyet keresni maguknak. Logan rántotta meg a karomat, hogy indulásra késztessen. Gyorsan sorba álltunk és olyan néma csend lett, hogy egy tű leejtése hangrobbanásnak számított volna. - Nos, mivel nem nagyon tudok mit kezdeni magukkal, amikor ilyen sokan vannak, azt mondom, hogy aki akar az menjen a lőtérbe Mr. Cennedy-vel, a többiek meg foglalják el magukat, és ez alatt azt értem, hogy valamelyik sportszerrel, szóval, ha meglátok valakit, hogy nem csinál semmit annak én fogok feladatot adni és abban nem lesz köszönet – szinte az évfolyam fele megindult Adam után, Logan haverjai is ott voltak, szóval csak ketten maradtunk. Egy kicsit arrébb mentünk, mintha csinálni akarnánk valamit, de megálltunk beszélgetni. Egyszer csak sikítást hallottam a fejem felől. Azonnal fordultam a hang felé, de addigra már becsapódott az illető, ami annyit jelent, hogy rám esett én pedig nem voltam rá felkészülve és hátraborultam. A kezemet automatikusan a lány dereka köré fűztem, hogy nem üsse meg nagyon magát. Igazán kíváncsi voltam kinek van ilyen pocsék egyensúly érzéke, de egyelőre csak egy hatalmas szőke hajzuhatagot láttam, viszont amikor megláttam kihez tartozik széles mosoly ült ki az arcomra és ennél már csak az volt viccesebb, amikor ő is felfogta, hogy rajtam fekszik. Az arca azonnal felvette az egyel vörösebb színárnyalatot.

- Ne haragudj.. én... annyira sajnálom - amint meglátta, hogy mennyire élvezem, hogy zavarba jött azonnal felpattant rólam és már iszkolt is volna el, de még időben elkaptam a karját és közelebb húztam magamhoz. Óriási késztetést éreztem arra, hogy tovább húzzam az agyát.

- Semmi baj, tudom, hogy ellenállhatatlan vagyok, de elég, ha egyszerűen idejössz, és köszönsz, nem muszáj egyből rám vetned magad - és ez be is talált. Kikerekedett a szeme és már nyitotta a száját, hogy válaszoljon, de eltelt pár másodperc mire végre eszébe jutott valami.

- Ne legyél elszállva magadtól, mert nem minden lánynak jön be ez az egoista szöveg - vetett rám egy lenéző pillantást, mire elnevettem magam, mert annyira kis aranyos volt, ahogy durcázott. Közelebb léptem hozzá és felé nyújtottam a kezemet, hogy bemutatkozzak.

 - Valld be, hogy neked igen is tetszett. Kai Evans - erre csak sarkon fordult, aminek az lett a következménye, hogy orrba vágott a hajával, amitől rám jött a tüsszenthetnék, de visszatartottam, ugyanis azzal voltam elfoglalva, hogy jó alaposan megnézzem hátulról, miközben elvonul.

- Mi még nem végeztünk egymással Annabell Cennedy - ez a mondat inkább saját magamnak szót, mint a külvilágnak, de azonnal tudtam, hogy nem egy egyszerű lánnyal van dolgom. ami csak még elszántabbá tett. 

18. Fejezet

A hétvégén családépítősdit játszottunk. John bácsi megmutatta a könyveit, amik tele voltak igékkel, főzetekkel, mindennel, amire egy kezdő varázslónak szüksége lehet. Adam folyamatosan ezeket bújta vagy az apjával tanulta a megfelelő kiejtést és kéztartást. Jó volt látni, hogy végre nincs annyi feszültség a levegőben, amikor mind egy légtérben vagyunk. Én is beleolvastam pár varázsigés könyvbe, egyrészt, mert érdekelt a téma másrészt hogy egy kicsit bevágódjak Ms. Ramsay-nél. Nate is hívott párszor, de lerendeztem egy üzenettel, amiben elmondtam, hogy nem tudom telefonban elmondani a fejleményeket, szóval várnia kell a jövő hétig. Belegondoltam, hogy hivatalosan is túl vagyok az első Defenderes hetemen és úgy érzem mintha máris rengeteget tanultam volna.

Hétfőn Adam vitt suliba, mivel egy kicsit késésben voltunk. Meg tudtam volna szokni, hogy furikáznak, de drága rokonom nem szeretné, hogy elkényelmesedjek, úgyhogy ez csak egy kivételes alkalom volt. A suli előtt szinte leugrottam a még mozgó járműről. Lekaptam a sisakomat, amit még Adam egyik barátja csinált nekem. A sisak alapjáraton fekete volt, rajta több matricával. Mindkét oldalán egy-egy nagy lila "A" betű volt fehér körvonallal, körülötte rövidke idézetek szintén világos színnel, hogy látszódjanak. körbenéztem és néhány dühös pillantást véltem felfedezni a tömegben, akik az iskola előtt gyülekeztek. Elnevettem magam, mert viccesnek találtam, hogy az emberek azért utálnak, mert Adam a rokonom és merészelek vele mutatkozni akár az iskola falain belül is. Ekkor megszólalt a csengő én pedig szélsebesen a szekrénye felé vettem az irányt, mert nem volt kedvem a kabátomat és a sisakomat is felcipelni a második emeletre ahol pár percen belül elkezdődik a történelem órám. Óriási szerencsém volt, hogy mindenem elfért és még az ajtót is be tudtam csukni. A csengetés pillanatában értem be a terembe és vágódtam le Nate mellé, aki tudta, hogy felesleges hozzám szólnia addig, amíg kapkodom a levegőt.

- Kezdheted - szólaltam meg végre és ezzel párhuzamosan lépett be a terembe Mr. Pierce.

- Óriási szerencséd, hogy itt van a tanár különben már rég faggatnálak.

- Nyugi majd mindent elmondok a következő órában úgyis Jeremy-ékkel leszünk - a hétfői és a pénteki edzéseken össze van vonva a két erősebb osztály. De ez lesz az első hivatalos közös óránk velünk, mivel múlt héten az évnyitó volt, pénteken meg valami ismeretlen ok miatt a varázslók nem jöttek. Szerettem a töri órákat Mr. Pierce olyan jól mesélte el, az eseményeket. Óra után a csarnok felé vettük az irányt és közben felszedtük Caroline-t és Jeremyt a szekrényeiknél.

- Képzeljétek jött hozzánk egy új srác - mesélte a barátnőm csillogó szemekkel - iszonyat helyes - Jeremy erre csak fintorgott egyet, amitől vissza kellett fojtanom a vihogást. - Egyből te jutottál eszembe Ann, szerintem tökre összeillenétek.

- Ezt meg, hogy találtad ki? -  nevettem fel majd a pofákat vágó osztálytársára néztem hátha ő többet ért, mint én, de csak védekezően maga elé emelte a kezét, ami arról árulkodott, hogy ő is most hall erről először. - Máris össze akarsz hozni valakivel, akit még nem is láttam?

- Majd meglátod az órán, hogy tényleg jól néz ki  - mosolyogva megráztam a fejemet és bevonultunk az öltözőbe. Nem elsőként érzetünk viszont még messze sem volt itt mindenki. Lepakoltunk egymás mellé és átöltözés közben még beszélgettünk, aztán bementünk a terembe. Hatalmas volt a káosz, diákok mindenhol és a hatalmas belmagasság miatt még visszhang is volt. A tekintetemmel a többieket kerestem és pár pillanat múlva meg is találtam őket az egyik sarokban. Megböktem Care-t és intettem a fejemmel, hogy kövessen.

- Mindig ekkora lesz a nyüzsgés, ha közös az óránk? - hajoltam Colinhoz hátha tud valamit.

- Biztos azért van, mert ez az első, hogy egyszerre vagyunk itt.

- Jut eszembe Ann te jössz menünk egy magyarázattal, hogy miért nem tudott egyikünk sem elérni a hétvégén - tudtam, hogy nem kerülhetem ki a témát. Emilyre és Colinra néztem, mivel nem tudtam, hogy ők mennyire vannak képben, de csak bólintottak, hogy mondhatom.

- Szóval, normalizálódott a kapcsolat a családban. Megbeszéltük a dolgokat és bár voltak kisebb viták, de most már azt hiszem minden rendben lesz és képzeljétek... - nem tudtam befejezni a mondatot, mert a drága barátnőm diszkréten oldalba vágott, hogy mondhasson valamit.

- Úristen téged néz - súgta Caroline a fülembe, én meg azt sem tudtam miről van szó.

- Mégis ki?

- Az új fiú. Három óránál, magas, szőke haj, de ne nézz oda olyan feltűnően - nem tudtam ellenállni a kísértésnek csak azért is odafordultam. Egy kék szempárral találkozott a tekintetem. Ő volt az. Tényleg engem nézett és a lehető legfeltűnőbben. El akartam fordulni, de valamiért nem ment, egyszerűen vonzott. Nem tudom meddig nézhettük egymást, de hirtelen elégedett vigyor ült ki az arcára, ami nekem nagyon nem tetszett. Vetettem felé egy mérges pillantást és visszafordultam a barátaimhoz, de közben továbbra is éreztem, hogy figyel.

- Na, ugye, hogy helyes? - Mit lovagolt annyira Care ezen a témán?

- Hát, nem csúnya, de nem az esetem - csak egy picit füllentettem, mivel szerintem is iszonyatosan jól nézett ki, de nem akartam kimondani, mert a barátnőm esetleg képes lenne elmondani neki. - Egyáltalán mi a neve? Mert már mindent elmondtál róla csak ezt nem.

- Kai Evans és nekem te ne hazudj, hiszen milyen sokáig néztétek már egymást? - már épp válaszoltam volna, amikor kivágódott a teremajtó. Richards edző lépett be rajta Adammel a nyomában, kezében a megafonjával, amit azonnal használatba is vett.

- Osztály szerint sorakozó! Ne kelljen kétszer szólnom - mindenki azonnal csatasorba állt. Befurakodtam Emily mellé és az unokatestvéremre pillantottam, aki mindig jót derült azon, amit művelünk, amikor megjelenik Richards. - Nos, nem tudok magukkal sok mindent kezdeni, amikor ilyen sokan vannak, szóval foglalják el magukat, de valamelyik sportszerrel. Aki ki akarja próbálni a lőteret, az kövesse Mr. Cennedy-t és úgy hallgassák minden szavát mintha én mondanám és ha meglátom, hogy valaki nem csinál, semmit annak tudok kitalálni feladatot, de abban nem lesz köszönet - sokkal kevesebben maradtunk mivel a fegyverek felkeltették a többiek érdeklődését többek közt Emily-ét és Colinét is szóval ők is elmentek.

- Mit csináljunk? - fordultam a többiek felé. 

- Menjünk oda - mutatott egy hatalmas tornagerenda felé.

- Ne már nem lehetne máshová?- nagyon nem volt szimpi az a több mint két méter magas és talán három-négy méter hosszú gerenda, ami arra szolgált, hogy az egyensúlyunkat fejlessze. Nos, én ebben nem voltam a topon, de a többséggel szemben alul maradtam, szóval kénytelen voltam alkalmazkodni.

- Ki kezdi? - álltunk meg az emelvény előtt.

- Én - pattogott izgatottam Caroline. Egy pillanatra elgondolkoztam, hogy vajon mennyi kávét ivott ma, hogy ennyire pörög. Felpattant a gerendára és minden gondolkodás nélkül elindult. Tátott szájjal néztük, hogy még csak meg se inogott. Egy lábon állt, sőt még egy cigánykereket is produkált. Elégedetten konstatálta az arckifejezéseinket, amikor átért a másik oldalra.

- Ezt, meg, hogy... te... - a fiúk nem találták a szavak én pedig már nem is kerestem őket annyira ledöbbentem.

- Tornáztam pár évig - és ezzel letudta a válaszadást. Lemászott és visszasietett hozzánk - Na, ki a következő? - mind egyszerre kezdtünk el a másikra mutogatni, hiszen ez után egyikünknek sem volt kedve leégetni magát.

- Ann? – Hah, ez egy jó vicc volt, hogy én azon ott végig megyek.

- Biztos, hogy nem  - ráztam meg a fejem, de a fiúk egyszerre kezdtek el rám mutogatni, ha már nem őket szúrta ki Caroline. Árulók. - Semmi egyensúlyérzékem sincs, én erre nem még csak felmászni se fogok - makacsoltam meg magam.

- Ne már Ann, ne túlozz biztos nem vagy annyira béna, mint mondod. Menj már - egy ideig még álltam a pillantását, de végül feladtam, mert tudtam, hogy úgysem hagynak békén. Egy nagy sóhajtás kíséretében feltornáztam magam a gerendára, de nagyon nem akaródzott elindulni. Lenéztem a többiekre, akik csak integettek és mondták, hogy induljak el. Ja, mert az olyan egyszerű. Nagy nehezen megtettem az első lépést, de már akkor inogtam. Azt mondják, ilyenkor nem szabad lenézni. Nos, a sok emberrel ellentétben, aki ilyenkor azonnal lenéz, én egyenesen meredtem előre ahol a célom várt rám. De még iszonyatosan messze volt. Minden centi, kilométereknek tűnt. Egész jól haladtam, amikor hirtelen kibillentem az egyensúlyomból és egy sikítás kíséretében eldőltem balra, arccal előre, de ahelyett, hogy a padlót éreztem volna magam alatt, valami szerencsétlent magam alá sodortam. Egyelőre nem láttam ki volt az ugyanis a hajam mindent elzárt a szemem elől, de bár maradtam volna az édes tudatlanságban. Amikor végre kiutat találtam a szőke loboncomból egy kék szempárral találtam magam szembe. Azzal a szempárral. Éreztem, hogy egyből elönt a forróság és a szégyenérzet. Nagyszerű, bemutatkoztam neki. Nem tudtam figyelmen kívül hagyni, hogy a keze a derekamon nyugodt, engem pedig szarban hagyott a beszélőkém.

- Ne haragudj, annyira sajnálom - kezdtem el azonnal mentegetőzni jobb híján, de amikor megláttam, hogy élvezi a zavartságomat azonnal átváltottam méregzsákba. Felpattantam róla és elkerülve a további kínos helyzeteket próbáltam eltűnni, de a karomnál fogva megállított.

- Semmi baj, tudom, hogy ellenállhatatlan vagyok, de elég, ha egyszerűen idejössz, és köszönsz, nem muszáj egyből rám vetned magad - kacsintott rám. Nekem meg tátva maradt a szám. Mégis mi a fenét képzel magáról ez az alak?

- Ne legyél elszállva magadtól, mert nem minden lánynak jön be ez az egoista szöveg - a lehető leglenézőbb pillantásomat vetettem rá, mire elnevette magát és közelebb lépett. Éreztem az parfümjét.

- Valld be, hogy neked igen is tetszett. Kai Evans - nyújtotta felém a kezét, de ahelyett, hogy viszonoztam volna hátat fordítottam neki, majd elmosolyodtam, mert éreztem, képen töröltem a hajammal és visszamentem a barátaimhoz, akik jó alaposan kiröhögtek. Minek az embernek ellenség, ha ilyenek a barátai?

17. Fejezet

Az órák végén ráérősen pakoltam ki a szekrényemből és sétáltam ki az iskolából a többiekkel. Jeremy és Caroline nem tudtak jönni, mert ma egyel több órájuk volt, mint nekünk. Ahogy kiléptünk az épületből szinte fejbe vágott a hideg, de egyben frissítő levegő. Mélyet szippantottam belőle és próbáltam elhitetni magammal, hogy nem félek, eddig sikertelenül. Nate látta, hogy még mindig ideges voltam, ezért odajött és szorosan átölelt. Nagy szükségem volt rá.

- Figyelj, ha baj van azonnal hívj oké? - aprót bólintottam, de biztos érezte, mert a fejem a vállába volt fúrva. - Ha megint nem tudnál ott maradni akkor jöhetsz hozzánk is. Tudod, hogy a család nagyon bír - elmosolyodtam felidézve amikor beléptem a házukba. Iszonyatosan zavarban voltam, pedig Nate mondta, hogy semmi okom rá,csak attól féltem, hogy félre fogják érteni a barátságunkat és az mindkettőnknek kínos lett volna. Ennek ellenére kellemeset csalódtam, mert az anyukája úgy fogadott, mintha mindig odajártam volna és az apukája is nagyon kedves volt.

- Nyugi, nem lesz semmi baj, de mindenképp, ha nem is tudlak hívni SMS-t írok - még küldött egy biztató mosolyt és elindult haza. Nekem is ezt kellett volna tennem amikor valaki a nevemet mondta. Megfordultam és Adam állt mögöttem kissé pihegve mintha futott volna.

- Annyira örülök, hogy még itt vagy - feltartotta az ujját, hogy várjak és a térdére támaszkodott, hogy visszanyerje az erejét - miután veszekedtünk egész nap járt az agyam - megint tartott egy pillanatnyi szünetet- úgy sajnálom, hogy kiabáltam veled. Egyáltalán nem érdemelted meg, és igazad volt tényleg nagyon makacs vagyok, de nem csak ezért nem akarom őt meghallgatni, hanem ízért is, mert félek. Abban is igazad volt, hogy nem bujkálhatok örökké, de tudom, hogy egyedül nem lennék képes hazamenni. Mehetek veled? - Elmosolyodtam ezzel tudatva vele az örömömet, hogy végre megjött az esze. Felültünk a motorjára és pár perc alatt otthon is voltunk.

Egy kicsit remegett a kezem amikor kinyitottam az ajtót, de nem táncolhattam vissza.

Amint beléptünk, John bácsi azonnal ott termett, biztos hallotta a kulcsom csörgését.

- Adam, Ann... nem hiszem el, hogy itthon vagytok.

- Úgy csinálsz mintha egy éve mentünk volna el - szólt vissza csípősen Adam, mire kapott tőlem egy csúnya pillantást, de csak megrántotta a vállát.

- Azért jöttünk, hogy a te szádból halljuk az igazságot - nyomtam meg egy kicsit az "igazság" szót, mire John vadul bólogatni kezdett.

- Persze tudtam, hogy egyszer el kell mondanom nektek, de előtte fel akartam készülni. Azt hittem van még egy kis időm.

- Mit kell erre készülni?

- Azt, hogy fogalmazzam meg nektek amit mondani akarok anélkül, hogy az idegességtől összeakadjon a nyelvem.

- Egyszerűen - próbáltam hűvösen viselkedni, hogy komolyan vegyen és úgy ahogy láttam sikerült is. Vett egy mély levegőt, majd szép lassan kifújta. Tényleg ideges volt, de ez egyikünket, sem hatotta meg.

- Mi lenne, ha inkább kérdeznétek? Mert így nem tudom, honnan kezdjem - egymásra néztünk majd Adam szólalt meg elsőnek.

- Miért tanultam vadásznak amikor nem vagyok az?

- Van benned vadászvér is és azt akartam inkább a felszínre hozni és nem akartam, hogy azért, mert rájössz, hogy más vagy feladd.

- Teljesen felesleges vagyok. Elbasztam négy évet, hogy azt tanuljam ami nem vagyok. - éreztem, hogy megint kezd benne felmenni a pumpa, gyorsan odahajoltam hozzá és megsimogattam a vállát, mire vett egy nagy levegőt és nyugodtabb hangsúlyban folytatta. - Mióta tudod, hogy nem vagy vadász?

- Egyáltalán nem vagy felesleges fiam. Azt tanultad amit tanulnod kellett, csak ezt most bővítened kell egy kicsit és a nagyapátok mondta el Ethan halála után és akkor tudtam meg, hogy te sem vagy teljesen az.

- Mi vagyok én? - tettem fel végre a belőlem kikívánkozó kérdést ezzel félbeszakítva őket.

- Hogy érted ezt Ann? - nézett rám értetlenül a nagybátyám mire felpattantam és szélsebesen elindultam a szobám felé. Feltéptem az ajtót és az ágyamhoz rohantam. Kivettem a matracom alól a dossziét, visszamentem a nappaliba miközben az adatlapomat kerestem. Amint megtaláltam odadobtam az ölébe és rámutattam a sorra ahol az eredetemnél nagy betűkkel ott szerepel az ismeretlen szó.

- Így, pontosan így értem - a kezébe vette a mappát, lapogatott benne és mintha megértette volna a dolgokat.

- Tudta, hogy nálatok van.

- Tudni akarom a választ John - ebből tudnia kellett, hogy ideges vagyok. Először is, mert követelőztem amit egyébként sosem szoktam és nem is szeretek, de valamikor muszáj. Másrészt pedig simán a nevét mondtam.

- Ezt nem én csináltam, hanem Roger Cennedy miután nem hittem el neki, hogy nem vagyok vadász. Hiszen ez teljesen abszurd, igaz? - nevetett fel, de nem örömében - Hogy lehet egy családban varázsló és vadász is, ráadásul ikrek? Biztos ez a kérdés is felmerült már bennetek. Hát úgy, hogy a nagyi egy ribanc, félrekúrt egy varázslóval, miközben egy vadász felesége volt, így mindkét génből került belé. A többit meg szerintem sejtitek. Viszont elkeveredtünk a kérdésedtől Ann. Azért van ismeretlen írva az eredetedhez, mert apádon kívül csak egy ember ismerte édesanyádat, az Christopher Brown - a döbbenettől megszólalni sem bírta, de megtette helyettem más.

- Hogy mi? Mr. Brownnak ehhez mi köze? - csak nekem nem volt tiszta, hogy ki ez az ember.

- Várjunk egy kicsit. Ki az a Christopher Brown?

- Ő volt a Defenders igazgatója, de az volt az utolsó éve amikor végeztem. De megismétlem, neki mi köze van ehhez?

- Pont most mondtad el. Ő volt az igazgató akkor is amikor mi tanultunk ott. 

- Olyan sokáig volt ott? - tátotta el a száját Adam.

- Azért annyira nem vagyok öreg, de igen elég sok ideig volt az iskolában. 

- Beszélni akarok vele - jelentettem ki -  tudnom kell, hogy ki vagyok valójában.

- Ezt nem csak a szüleid határozzák meg. 

- De elég nagy részük van benne. Kérlek derítsd ki nekem, hogy hol lakik.

- Biztos ezt szeretnéd? - magabiztosan bólintottam. Egy pillanatra beállt a csend amit Adam tört meg. 

- Mit éreztél amikor a nagyapa elmondta, hogy nem vagy vadász? Egyáltalán miért Ethan bácsi temetésén mondta el? 

- Összezuhantam, de nem mutathattam ki miattatok. Ti belém kapaszkodtatok amikor a veszteség ért minket. Nem okozhattam csalódást. Azt mondta, azért mondja el most, mert már így is túl sokáig húzta, mivel úgy akarta, hogy mindketten ott legyünk, de azzal már elkésett. Pluszba még azt, hogy ugyanúgy szeret attól még, hogy hivatalosan én nem is vagyok a gyereke, hiszen ez nem az én hibám hanem az anyámé, akit a temetés után elküldtem a közeletekből azzal az indokkal, ha már az én életemet tönkretette azt nem hagyom, hogy a tiétekhez köze legyen.

- Úgy tűnik a nagyszüleink, sem voltak a legjobb emberek - sok volt ez nekem. Nem bírtam egyszerre feldolgozni ennyi információt, csak bámultam magam elé és próbáltam felfogni az imént hallottakat.

- John bácsi akkor te most tulajdonképpen varázsló vagy vadász képességekkel? 

- Ami azt illeti, már egy ideje bújok egy csomó bűbájjal ás varázslattal teli könyvet és azt hiszem tanultam belőle valami. Ezt figyeljétek - felpattant, megállt a konyhával szemben és halkan elkezdett kántálni valamit amikor a pulton lévő tálban lévő gyümölcsök egyszerűen csak felrobbantak. Akkorát sikítottam, hogy szerintem három utcával arrébb is hallották. Adam pedig ijedtében leborult a kanapéról.

- Ez meg mi volt? - kaptam szívemhez ami olyan hevesen dobogott, hogy azt hittem bármelyik pillanatban kiugorhat. 

- Hoppá. Csak lebegtetni akartam őket - vakarta meg a fejét a nagybátyám miközben a "művét" leste.

- Hát ezt még gyakorolnod kéne - és ekkor kirobbant belőlem a nevetés. Nem is tudom, hogy miért csak nevettem és annyira jól esett. Még a könnyem is kicsordult. Ha jól hallottam John bácsi és Adam is becsatlakozott. Ha egy külső szemlélő most látott volna minket biztos, hogy hívja a diliházat. Három idióta aki a földön fetreng a röhögéstől miközben a konyhájuk úgy néz ki, mint ahol bomba robbant, ami valamennyire még igaz is. Viszont amikor már nem volt a tüdőmben több levegő kénytelen voltam felülni, hogy egy kis oxigénhez jussak. Ahogy körbenéztem Adam még mindig a szőnyegen fetrengett, John bácsi pedig az ebédlőasztalnál ült és a szemét törölgette és közben még mindig kuncogott. Jó kis család vagyunk mi. Nem szabad haragban lennünk, hiszen most van a legnagyobb szükségünk egymásra.

- Szeretlek titeket - nem tudom mi volt ez a szeretet roham, de talán erre volt szüksége mindannyiunknak. 

- Szeretlek Ann - ült fel mellém Adam, hogy átöleljen. Aztán John bácsira néztünk aki kissé megszeppenve állt fel az asztaltól, nem tudta, hogy idejöhet-e vagy elzavarjuk. Válaszként felé nyújtottuk a kezünket, mire elmosolyodott és gyorsan idejött hozzánk és a karjaiba zárt miket. 

- Szeretlek Adam. Szeretlek Ann - az egész olyan meghitt volt, mintha egy pillanatra normális család lettünk volna. 

16. Fejezet

Reggel barátnőmmel együtt sétáltunk a suli felé és a sarkon már ott várt Nate és Jeremy. Köszöntünk nekik, majd az épületben elváltak útjaink a két varázslótól mivel nekik az emeletre kellett menniük.
- Milyen óránk lesz?
- Méreg és főzetkészítés.
- Hol?
- Az iskola egyik újabb rejtett zugában valahol kint - nagyon reméltem, hogy Adamnek épp ott kell kisegítenie. A terem annyira el volt dugva, hogy nem is az épületben volt, hanem a hátsó udvaron, mint egy hatalmas üvegház. Beléptünk és a benti látvány is elképesztő volt. Ugyanúgy voltak padsorok és tanári asztal, de a falakat, sőt még plafont is befutották a különböző növények. Hatalmas virágok és kisebb cserjék mindenhol. A terem közepén, egy hatalmas üst állt amiben már most is gőzölgött valami kotyvalék. Úgy tűnt nem csak engem érdekel, hogy mi volt benne, mert amint meglátták a többiek, hogy odamegyek, követtek hátha együtt okosabbak leszünk, de persze csak tisztes távolságból figyeltük, mivel egy kicsit tartottunk attól, hogy a cucc az üstben akár fel is robbanhat, hogyha hozzányúlunk. Nem mintha ennek sok esélye lett volna, de tényleg nem tudtuk mire számítsunk.
- Esetleg egy méreg?
- Vagy valami bomba alapanyag? - mentek a találgatások és amikor már mindenki túlkiabálta a másikat Cameron Hill letette a könyvét, megkerülve minket odament közvetlenül a tároló mellé, mire teljes csend telepedett a tömegre és mind árgus szemekkel figyeltük az ifjú zseni cselekedeteit. A főzet fölé hajolt, beleszagolt, megnézte milyen színű, majd felénk fordult.
- Ez Sense kehittäjä (kiejtés:szensz kehttájá) avagy érzékfejlesztő . Azoknak készült akik nem olyan szerencsések, hogy vadásznak születtek mégis köztünk akarnak helyt állni. Ha isznak belőle olyan fejlettek lesznek az érzékeik, úgy mint nekünk, de csak bizonyos időkorlátok között - hirtelen kivágódott az ajtó mire mindenki ijedten rezzent össze és fordult azonnal a hang irányába. Egy egész fiatal nő állt a bejáratnál. Göndör, vörös haja csak úgy meredezett szerte-széjjel és hozzá tökéletesen illő zöld szeme fürkészve vizslatott minket. Elnyúlt farmert, khaki színű inget és kopott tornacipőt viselt. Bal csuklójára egy színes kendő volt kötve a másikon pedig ezerféle karkötő csilingelt. Ez alapján én ennek alapján egy rossz hippinek gondoltam volna, de nem vagyok előítéletes.
- Jól mondja a fiú. A nevem Katherin Ramsay. Ms. Ramsaynek hívjatok és miután kinézelődtétek magatokat szeretném, ha kipróbálnánk a főzetet. Lenne kedves egy választott vadász idejönni hozzám? - a kondér mellé sétált és várt. Pár másodpercig csend volt aztán egy srác nagy félénken előlépett és odasétált a tanárnő mellé. - Remek maradj itt - az asztalához sietett kivett az egyik fiókból egy hatalmas merőkanalat ami elgondolkodásra késztetett arról, hogy miket tárolhat még ott.
- Most megkérnék egy született vadászt, hogy szintén jöjjön ide mellém - megint nem mozdult senki sem, ezért kötelességemnek éreztem megmutatni magam. Meg persze szerettem volna, ha végre megjegyez egy tanár. Kiléptem a tömegből és a srác másik oldalára sétáltam.
- Köszönöm. Mi a nevetek?
- Ann
- Dave
- Rendben. A többieket megkérném, hogy maradjanak néma csendben, Ann neked nem kell mást tenned csak hallgatózz - bólintottam és behunytam a szemem. A vadászok érzékei nem úgy működtek, mint a vámpíroké. Először is nekünk koncentrálnunk kell, hogy ezt a képességünket tudjuk használni a vámpíroknak viszont adott. Bármikor láttak és hallottak mindent, mi pedig csak amikor akartunk. Másodszor, mi így is hátrányban vagyunk mivel a vámpírok érzékei legalább kétszer olyan fejlettek, mint miénk. Szóval ők messzebbre láttak, és a halkabb suttogást is hallották. Beállt a csend én pedig füleltem. Láttam magam előtt, az udvaron lévő magas fát aminek egyik ágán egy kismadár csiripelt. Hallottam ahogy Mr. Pierce magyaráz az egyik emeleti teremben és azt, hogy valamelyik osztály a tornacsarnokban éppen fegyverekkel lövöldöznek valamit. Kinyitottam a szemem é a tanár nőre néztem.
- Kész vagy? Akkor most írd le miket hallottál, de ne mondd ki hangosan - tollat és papírt nyújtott felém én pedig gyorsan körmöltem rá a szavakat. - Csodás - belemártotta a merőkanalat a főzetbe majd kiemelte és a társam felé nyújtotta - Dave kérlek igyál belőle egy keveset - a fiú kétkedve ugyan, de beleivott - Akkor most téged kérlek arra, hogy ugyanúgy hallgatózz, mint Ann. Koncentrálj és figyelj, minden kis hangra amit hallasz - ismét némaság telepedett az osztályra, miközben Ms. Ramsay a kezébe vette a lapomat és elolvasta amiket leírtam. Dave is becsukta a szemét, mint én, de ő nem olyan nyugodtan. Inkább mintha egy kicsit erőlködött volna, hogy halljon. Pár másodpercig mozdulatlanná dermedt majd kinyitotta a szemét és mosollyal az arcán fordult felénk. Ebből azt következtettem, hogy sikerrel járt.
- Mondd el, mit hallottál.
- Az osztályfőnökünk hangját, egy madár énekét, lövöldözést a tornaterem felől és egy ajtó becsapódását - Ms. Ramsay megnézte a papírt és elismerően bólintott.
- Tökéletes mindent hallottál amit Ann plusz még az ajtócsapódást is. A következő órán ennek a főzetnek az elkészítését fogjuk megtanulni - az osztály elképedve figyelt. ha jól sejtettem tetszett nekik a mutatvány és mi tagadás engem is elképesztett. - Nos, gondolom észrevettétek, hogy az én órámra nem kaptatok semmilyen tankönyvet - észre hát és hálát is adtunk, hiszen már a baromi vastag két kötetes történelem könyv is elég volt és akkor még nem mondtam a többi tantárgyunkat. - viszont kell egy nagy füzet aminek minden egyes órán itt kell lennie, különben büntetés jár és szerintem egy varázsló tanárnál nem akartok büntetést kapni - ez kissé fenyegetően hangzott, ezért úgy voltam vele, hogy még akkor is hordani fogom magammal a füzetemet amikor nincs óránk Ms. Ramsey-vel.
- Rendben mára ennyi volt, a következő órán megbeszéljük a szabályokat amit a teremrendre tartoznak. További szép napot mindenkinek - otthagyott minket nagy döbbenet közepette, minket is csak a csengő ébresztett rá, hogy le kéne lépnünk.
- Nem semmi tanár - rohantak utánam a többiek amikor kijöttem az ajtón.
- Nekem szimpi - mondtam miközben a tekintetemmel a rokonomat kerestem.
- Ann te mindig azokat a tanárokat bírod akik másokra a frászt hozzák - egy pillanatra Nate-re kaptam a tekintetemet és rányújtottam a nyelvemet.
- Miért? Én is bírom - végre egyszer egyetértett velem valaki. Hálásan pillantottam Emilyre.
- Kit keresel? - kérdezte kifulladva Colin úgy tűnik neki megerőltetőbb volt a sietség, mint nekem.
- Adamet, hátha bent van.
- A csarnok felé láttam menni, talán ott van.
- Köszi - vettem egy 180 fokos fordulatot és a tornaterem felé vettem az irányt. Próbáltam a lehető legkevesebb embert fellökni, de néha elkerülhetetlen volt egy-egy koccanás, ha minél előbb oda akartam érni. Colinnak igaza volt, ott állt háttal nekem, vagyis valószínűleg nem hallotta amikor bejöttem az ajtón.
- Adam - szólaltam meg halkan először azt hittem meg se hallotta, de aztán lerakta a súlyokat miket épp tisztított és felém fordult, engem pedig elöntött a megkönnyebbülés, hogy jól van.
- Ann, szia - mosolyodott el, de láttam a szeme alatt éktelenkedő fekete karikákat ami arról árulkodott, hogy ő sem aludt sokat tegnap este.
- Tudod, hogy aggódtam érted, te hülye? Minek van a telefonod, ha nem lehet rajta elérni? Oké, hogy azt mondtad majd beszélünk, de nem hittem, hogy csak napok múlva - torkolltam le.
- Ne haragudj - de akkor megláttam a szemében csillogó könnyeket, ezért azonnal akcióba lendültem és nyakába vetettem magam. Szorosan átöleltem a nyakát és lehúztam magamhoz.
- Nincs semmi baj - suttogtam a fülébe miközben én is a könnyeimmel küzdöttem - Hallod? Megoldjuk. Emlékszel? Mindent megoldunk - mosolyodtam el felidézve az emlékeket kiskorunkból akikor az egyikünk megsérült, vagy nem értük el a hűtőtetejére rejtett sütit mindig összefogtunk és ott voltunk egymásnak amikor csak kellett.
- Ann mi lesz velem? Egy senki vagyok. Egy elcseszett varázsló akit nem tanítottak meg semmire sem. Nem azt tanultam amit kellett volna, elpazaroltam az éveket a semmire - olyan erősen szorított, hogy azt hittem megfulladok, de nem érdekelt, mert szüksége volt rám.
- Nem pazaroltál el semmit. Te egy varázsló vagy aki rendelkezik egy vadász tudásával. Már csak egy varázsló tudását kell elsajátítanod.
- Mintha az olyan könnyű lenne.
- Ne legyél már ilyen negatív.
- És mégis honnan tanuljam meg az alapokat?
- Azt csak bízd rám. Viszont meg kéne beszélnünk, hogy hazamegyünk-e ma - tértem rá a témára ami miatt eredetileg idejöttem.
- Te menj csak.
- Egyedül nem megyek, gyere velem - erre éreztem, hogy megfeszül a teste. Felemelte a fejét és dühös pillantást vetett rám.
- Nem.
- Miért? Legalább hallgasd meg - nem is értem miért keltem hirtelen a nagybátyám védelmére amikor én is rettentően dühös voltam rá. Kibújt az ölelésemből és fel-alá kezdett járkálni az öltözős és a csarnok bejárata között.
- Mit? Hallgassam meg ahogy bevallja, hogy éveket keresztül hazudott mindkettőnknek?
- Azt mondta jó oka volt rá. Kérlek - hihetetlen, hogy átmentem könyörgésbe.
- Nem érdekel, hogy miért. Megtette, ami nekem elég arra, hogy ne bízzak benne többet - emelte fel a hangját ami egyáltalán nem tetszett.
- Akkor mit akarsz csinálni? Valamelyik haverodnál fogsz csövezni? Nem tudnál túllépni a makacsságodon csak egy kis ideig amíg megmagyarázza a miérteket? Nem mondtam, hogy bocsáss meg neki, csak azt, hogy gyere haza velem - na remek most már én is kiabáltam, pedig egyáltalán nem szeretek.
- Akármit is akar mondni én nem vagyok vevő rá - és itt lett elegem a buta makacs fejéből.
- Jó, tudod mit? Akkor pukkadj meg egyedül kétségek között, én hazamegyek iskola után és végighallgatom - éreztem, hogy könnyek csípik a szememet és mielőtt szabadjára engedtem volna őket otthagytam Adamet és végig rohantam a folyosón az első mosdóig ahol egy kiadós arcmosás után kitisztult a fejem, viszont a sminkem elkenődött, de az volt most a legkisebb bajom. Vettem egy mély levegőt, majd a csengő hallatán gyorsan helyrehoztam a víz okozta hibákat és elrohantam a fizikaórámra. Igaz, csak az elsőre kellett mennem, de jelző után már csak két percünk van az osztályba érni, ami meglehetősen kevés. Lihegve estem be az ajtóm és megkönnyebbülten konstatáltam, hogy időben érkeztem, mert a tanár, még nem volt a teremben, viszont a többiek meglehetősen furán néztek rám, de egyáltalán nem érdekelt. Levágódtam Nate mellé aki, Colinnal és Emilyvel együtt kérdőn néztek rám, hátha végre kinyögök valamit.
- Összevesztünk - suttogtam amikor végre visszaállt a rendes légzési sebességem.
- Mit mondott?
- Hogy nem akar hazajönni. Még sose vesztünk össze. Kiabáltunk is meg minden - el voltam keseredve, mire Nate megsimogatta a kezemet, a többiek pedig nem is tudták, hogy mit mondjanak, hiszen nem tudták a teljes sztorit. Hirtelen belépett a tanár és már akkor tudtam, hogy ez az óra is olyan lesz amin csak testileg vagyok jelen.

15. Fejezet

Sziasztok :D Először is nagyon boldog új évet kívánnék mindenkinek és remélem, hogy mindenkinek nagyon jól teltek az ünnepek és sok szép dolgot kapott karácsonyra. Itt az újabb rész remélem tetszeni fog, jó olvasást hozzá! 
C.

Csak ültem az ágyon, meredtem a semmibe és szipogtam összevissza, miközben Caroline lement, hogy megbeszélje az anyukájával Nate és Jeremy megjelenését. Szegény nő, biztos jól esett volna neki egy nyugodt este, erre kap négy tinédzsert. Minden szülő rémálma. Amikor már tényleg nem tudtam mit kezdeni magammal, lementem a földszintre, hogy útbaigazítást kérjek a fürdőszoba hol létéről, de csak Mrs. Rosst találtam.

- Elnézést, merre van a mosdó? - Éppen egy tányért törölgetett, amikor megszólítottam.

- A folyosó végén jobbra - bólintottam majd hasznos tanácsot követve meg is találtam, viszont amikor belenéztem a tükörbe elszörnyedtem. Bele sem gondoltam, hogy a sírás után a szemeim úgy fognak kinézni, mint egy pandának. Lehet, hogy ez valahol divat, de nem az én stílusom. Azonnal sminklemosót ragadtam, hogy megszabaduljak ettől a borzalomtól. Miért nem szólt Care, hogy így nézek ki? Csodálom, hogy Eliza nem szaladt ki a világból, amikor meglátott. Amint végeztem sokkal elfogadhatóbb látványt nyújtottam, bár a bőröm kissé sápadt volt, ami a fáradtságomról árulkodott, de sebaj, túl lehet élni. Visszamentem a barátnőm szobájába ahol ő épp takarókat, párnákat és matracokat helyezett el a földön.

- Honnan van ennyi ágyneműtök?

- Natalie-nak sok barátja szokott átjárni hozzánk - már éppen válaszoltam volna, amikor hangos lábdobogást hallottam a lépcső felől és mire az ajtó felé fordultam az kivágódott és a legjobb barátom vágtatott be rajta egyenesen felém.

- Ann jól vagy? Megijedtem amikor Caroline vette fel a telefont, de most már el kell mondanod mindent, mert eddig csak tőmondatokban beszéltél - úgy szorított, hogy azt hittem megfulladok, de nagyon jól esett, hogy aggódott értem.

- Én is örülök neked Nate, viszont, ha tovább szorítasz, nem sokáig leszek eszméletemnél.

- Oh, bocsi, ne haragudj - szabadkozott. Ekkor lépett be Jeremy a szobába nagy lihegések közepette.

- Hogy értél fel ilyen gyorsan? - szegény azt hittem itt fog elájulni, ezért gyorsan odamentem hozzá, hogy segíthessek.

- Tudod a vadászoknak irtó jó kondira van szükségük - mosolyogtam rá mire rám nézett, és egy pillanatot kért, hogy levegőhöz jusson.

- Huh, jól vagyok. Jöttünk amint Care üzent, az utcában futottunk össze. Szó szerint, majdnem összefejeltünk a nagy sietségben - na, erre már nekem is nevetnem kellett - de veled mi van? Ha így tudsz vihogni rajtam akkor nem lehet akkora baj - ő is átölelt, de Nate-nél egy kicsit szelídebben amit nagyra értékeltem.

- Még én sem tudok semmit, de hozok fel kaját és valami innivalót és akkor mindent elmesél nekünk - szólal meg a barátnőm és közben nyomatékosan nézett rám mire én csak bólintottam. Pár perc múlva meg is jelent egy kisebb hadseregnyi harapnivalóval, amit gőzöm sincs honnan varázsolt elő. ledobott mindent az ágyra, mi meg mint akik egész nap nem ettek rákaptunk. Az én kezembe egy csomag ropi került és egy kis üveg tea. Miután mindenki kényelembe helyezte magát az összes szempár rám szegeződött, amitől eléggé kényelmetlenül éreztem magam.

- Mit tudtok eddig? - tudnom kellett, honnan kezdjem.

- Csak apró részleteket. Halott szülők, legendás felmenők, de titkolsz valamit, mert az utóbbitól nem akadhattál ki ennyire az elsőt meg, hogy is mondjam feldolgoztad - tényleg sok mindent nem tudtak még.

- Jó akkor kezdem a legelejétől. Nyáron, a születésnapomra kaptam ezt a láncot. - mutattam a nyakamban lógó kis ékszerre, ami most már a mindennapjaim részévé vált - Egy levél kíséretében, amit apám írt arra az esetre, hogy ha nem élné meg a tizenhatodik születésnapomat. Arról volt szó benne, hogy sose vegyem le a medált és mindennél jobban vigyázzak rá, mert megvéd. Aztán szóba került, hogy anyával együtt mindig figyelni fognak engem bárhol is vagyok és ekkor jöttem rá, hogy az édesanyámról a nevén kívül, tulajdonképpen semmit sem tudok. Rákérdeztem John bácsinál, de ő azt mondta, hogy apa még neki sem beszélt róla, pedig az ikertestvére. Ezért egyszer, amikor nem volt otthon kutakodtam egy kicsit és egy mappát találtam az egyik titkos fiókban, amiben adatok voltak az egész családunkról, de nem ez volt a legrosszabb, hanem amit találtunk benne. A nagybátyám nem vadász, hanem varázsló - döbbenet volt a felsőfokon. Jeremy még a chipset is félrenyelte.

- Várj, mi van? De azt, hogy... amikor... de akkor apukád és te? Akkor Adam is...? - Nate nem tudta mit kérdezzen először, amit meg is tudtam érteni,

- Ne, ne, ne, hadd fejezze be majd utána - intette le Caroline mire folytattam.

Szóval a nagybátyám és az unokatestvérem is varázslók, de Adam nem is tudott róla és így járta ki a Defenderst, hogy vadásznak tanult szóval most ő is teljesen össze van zavarodva és én is, mert az anyámról is találtam pár szót abban a mappában, ami szerint az ő eredete ismeretlen és a helyzet az... hogy az enyém is.

- Hogy mi? - kiáltottak fel mind egyszerre.

- Az iratok közt az szerepelt, hogy ismeretlen az eredetem, szóval lehet, hogy nem vagyok aranyvérű vadász. Lehet, hogy az anyám egyszerű ember volt és apa ezért titkolta.

- és mi van, ha varázsló volt?

- Az lehetetlen, apa sosem lett volna képes megszegni a törvényt. Vagyis tesi kapcsolatot létesíteni egy varázslóval.

- Ebben nem lehetsz száz százalékig biztos - semmi kedvem sem volt ahhoz, hogy Jeremy még jobban elbizonytalanítson.

- De igen - kiáltottam rá, amit azonnal meg is bántam. - Ne haragudj, Jer, csak nagyon kivagyok, nem akartam kiabálni - odaültem mellé, átöleltem és a vállába nyomtam a fejem.

- Semmi baj, tökéletesen megértelek - nyomott egy puszit a homlokomra. Nate is megsimogatta a combomat, hogy kifejezze ő is mellettem áll. - Rákérdeztetek a nagybátyádnál, hogy mi ez az egész?

- Rá, csak amikor bevallotta, hogy igaz, nem voltunk képesek végighallgatni a magyarázkodását, mindketten otthagytuk - kinyílt az ajtó és Mrs. Ross dugta be rajta a fejét.

- Ne maradjatok fent sokáig, mert senkinek sem fogom leigazolni, ha elalszotok holnap. Na, jó éjt - dobott egy puszit felénk és már el is tűnt. Már én is fáradt voltam, de még el akartam mondani nekik valamit.

- Nem tudom arról tudtok-e, hogy mit beszélnek a családomról az iskolában.

- Mire gondolsz?

- Arra, hogy állítólag legendásak. Mivel apám és a nagybátyám voltak a legendás ikrek, mivel mindenben jók voltak, amit csak elkezdtek és kiváló vizsgát tettek tanulmányaik végén. Aztán jött Adam, aki szintén kiemelkedő volt és most itt vagyok én is, szóval azt hiszem elég nagyok az elvárások az irányomban.

- Ugye tudod, hogy nem kerülhetitek el örökké a talán kegyetlen valóságot? Egyszer haza kell mennetek, hogy beszéljetek vele - tudtam, hogy Nate-nek igaza van, de egyáltalán nem tetszett, hogy ki is mondta, de azért csak bólintottam. Azután még beszélgettünk egy kicsit, de éjfél körül már láttam, hogy mindjárt ülve elalszanak.

- Most már nem ártana aludnunk és... köszönöm, hogy itt vagytok velem - mosolyogtam a barátaimra, akik csak bólintottak aztán alváshoz helyezkedtek. Nate és Jeremy a matracokon én pedig Caroline-nal az ágyban. Leoltotta a lámpát és sötétségben úszott az egész szoba. Még egy kicsit bámultam a plafont, de már túl fáradt voltam gondolkozni, ezért pár perc múlva el is nyomott az álom. Másnap reggel az ébresztő óra hangja olyan volt számomra, mintha kést szurkáltak volna a fejembe. Egyszerűen nem vitt rá a lélek, hogy kinyissam a szememet, de kénytelen voltam, amikor a barátnőm elkezdett lökdösni.

- Ann, ébredj, emlékszel mit mondott anya, nem fog nekünk igazolást írni, ha elkésünk - nyöszörögtem egy sort, ami nálam annyit jelentett, hogy adjon egy percet és észhez térek. Addig felébresztette a fiúkat is. Nagy nehezen felültem, de úgy éreztem az ágy visszahúz.

- Ann elmehetsz zuhanyozni amíg a fiúk összeszedik magukat, de ne húzd az időt max tizenöt perced van és anya lent vár minket a reggelivel. Bólintottam majd megfogtam a táskámat és bevonultam a fürdőszobába. Hideg vízre volt szükségem, hogy egy kicsit felébredjek ezért a zuhanyrózsából nem forró vizet engedtem magamnak. Körülbelül tíz perc alatt kész lettem, felkaptam magamra a ruhámat, amit tegnap magammal hoztam és lerobogtam a konyhába ahol már várt a csodás reggeli, ami rántotta volt és egy pohár tej nekem. Honnan tudták? Amint leültem az asztalhoz azonnal megjelent Mrs. Ross.

- Jó reggelt, Ann!

- Jó reggelt! - mosolyogtam rá. Aztán körbenéztem és rájöttem, hogy senki sincs körülöttem és hát nem voltam bunkó, úgyhogy nem kezdtem el enni nélkülük. - Hol vannak a többiek?

- Caroline elzavarta őket, hogy szedjék rendbe magukat még jó, hogy ennyi fürdőszobánk van - nevetett, amitől nekem is jó kedvem lett. Amíg a többieket vártam volt alkalmam alaposabban megnézni a ház belső területét, mivel tegnap ez eszembe se jutott. Az ebédlő szép tágas volt, hatalmas asztallal, aminél egy nagyobb család is simán elfért volna. Innen nyílt a konyha ahol a szekrényeknek faajtajuk volt és a közepén egy sziget, ami téglából készült. A fal mindenhol halványsárga volt, ami nagyon világossá tette az egészet, de persze ezekhez hozzásegítettek a hatalmas ablakok is, amit minden szobában ott voltak. Akkor eszméltem fel a bambulásból amikor Nate lehuppant mellém. Utána sorban jelentek meg a többiek is.

- Jó étvágyat gyerekek, de utána induljatok, nem akarom, hogy elkéssetek - belapátoltuk a kaját, ami megjegyzem isteni volt és már indultunk volna is, de én nem tudtam úgy elmenni, hogy nem mondok pár szót Caroline anyukájának.

- Mrs Ross - erre nagyon csúnyán nézett rám, mire gyorsan korrigáltam magam - elnézést, Eliza. Szóval én csak szeretném megköszönni, amiért itt lehettünk és, hogy ilyen kedvesen fogadott minket este és nagyon sajnálom, amiért csak így betörtünk ide, az egész miattam volt.

- Nagyon kedves vagy Ann, de tényleg nincs semmi baj. Láttam, hogy szükséged van a barátaidra és tudd, hogy ide bármikor jöhetsz, de most már tényleg menj, hogy ne kelljen annyira rohannotok - mosolygott rám, majd elment a nappali irányába. Gyorsan a barátaim után eredtem, és út közben azon gondolkoztam, hogy Adam bent lesz-e ma az iskolában, de nem volt nélküle pedig eszembe se jutott hazamenni és a telefont se vette fel, ami mélységesem aggasztott. Féltem, hogy mi van vele, de közben folyamatosan nyugtattam magam, hogy nincs semmi baja, hiszen már nagyfiú, tud vigyázni magára. Viszont így a hét többi napján a barátaim között ingáztam. Aludtam Nate-nél, szülei tényleg elfogadták, hogy barátok vagyunk nem is próbáltak meg semmit sem ránk erőltetni, vagy célozgatni amit nagyra értékeltem. Jeremynél akinek egyszerűen tündéri a kishúga. Nem nagyon szeretem a gyerekeket, de őt még engem is elbűvölt, de a legtöbbet mégis Caroline-nál voltam. Azt mondta, hogy az anyukája nagyon kedvel és, olyan vagyok neki, mint a harmadik lánya. Amíg ott voltam Caroline-nel rengeteget beszélgettünk, sőt néha még a nővére Natalie is csatlakozott hozzánk, de a bármennyire is próbáltam nem tudtam kiverni a fejemből Adamet, hogy mi lehet vele. Reménykedtem, hogy holnap már bent lesz és tudok vele beszélni.