32. Fejezet

Nem tudtam különbséget tenni a napok között, összefolytak és zavarosak voltak. Az Evans családnál töltött időszak sem segített igazán, de úgy éreztem máshová nem mehettem volna. Igaz, Caroline és Jeremy folyamatosan SMS-ekkel bombáztak, Nate pedig hazajött Svájcból miattam, de egyikükkel sem voltam képes beszélni. Nem válaszoltam nekik, nem kerestem őket. Egyszerűen képtelen lettem volna elviselni a sajnálkozó tekintetüket és hallgatni ahogy azt hajtogatják minden rendben lesz. Tévedés, sose lesz rendben. Semmi sem lesz már ugyanolyan, mint eddig. Senkivel sem beszéltem, csak a rendőrökkel a kihallgatásom során, de ott is csak a lehető legfontosabb dolgokat mondtam el. Mintha minden egyes szó égette volna a torkomat. Talán a ki nem mondott érzések és gondolatok, de ezeket inkább megtartottam magamnak. Alexandert nem találták meg, mintha elnyelte volna a föld, amin nem is csodálkoztam. Egy gyilkosság után persze, hogy felszívódott. Mocsadék. Még mindig elkapott a remegés amikor eszembe jutott. Egyrészt a düh, másrészt a félelem, mert azt mondta, hogy minket is megtalál. Pont ezért ahová csak tudtam Adammel mentem. Rajta is látszott a meggyötörtség és a kimerültség, mégis minden erejével próbálta azt sugározni felém, hogy együtt megoldjuk. Kai is ott volt velem mindenhol. Bár az elején még próbált szóra bírni, de amikor belátta, hogy teljesen felesleges csak mellettem maradt. Nem tudtam mit tenni, beláttam magamban, hogy beleszerettem ebbe a fiúba. Mindent megtett értem és én is bármit megtennék érte. Mellette biztonságban éreztem magam, védelmezett. Jelenpillanatban ezt nem tudtam neki kimutatni, de éreztetni akartam vele, hogy fontos nekem. A temetés két héttel a tragédia után következett be. Michael lakásában álltam a tükör előtt. Michael, John asszisztense volt, mondhatni a jobbkeze. a Fiú nem sokkal volt idősebb Adamnél és mindennél jobban tisztelte a nagybátyámat így megengedte, hogy egy időre hozzá költözzünk, mivel én nem akartam Kai családjának a nyakán lógni Adam pedig összevissza ingázott a barátai között, de egyikünk sem tudott visszamenni a házba, még nem. Egy térdig érő fekete ruha volt rajtam, ugyanilyen színű magassarkúval. Az arcomra tévedt a tekintetem, de azonnal meg is bántam. Sápadt arc, fekete karikák a szemem alatt, de meg sem próbáltam elrejteni őket. Nem érdekelt mit gondolnak mások. Az előszobában az unokatestvérem várt sötét öltönyben, félig megkötött nyakkendőben. Az utóbbit megcsináltam neki és elindultunk a Lafayette temető felé. A kocsiban egyikünk sem szólt, de láttam, hogy Adam keze kissé megremegett a sebváltón. Odanyúltam és bátorítóan megszorítottam, mire egy pillanatra rám emelte a tekintetét és egy fáradt mosolyt küldött felém. Mire odaértünk már majdnem mindenki ott volt. Család, barátok, munkatársak. Mikor leláttak minket, a tömeg ketté vált, ezzel utat adva nekünk, de amint elhaladtunk mellettük kezdetét vette a sugdolózás. Hallottad, hogy történt? A kis Annabell kezei között halt meg John. Mi lesz most velük? Hogy fogják eltartani magukat? Hiszen majdnem, hogy még mindketten gyerekek. Legszívesebben megfordultam volna, hogy megkérjem őket, a szemembe mondják, ha van valami mondanivalójuk. Adam érezte, hogy megfeszülök, ezért kicsit megszorította a kezem. Idegesen fújtam ki a levegőt, amikor elkezdődött a szertartás. Egyetlen szóra sem emlékszem, az agyamban tombolt a düh amikor néhány "kedves" vendég úgy döntött szól pár szót. MI direkt nem tettük, mert tudtuk, hogy John nem szerette a felesleges beszédet. Úgy tettek mintha ismerték volna a nagybátyámat. Semmit sem tudtak, se róla se rólunk. Az esemény után az egyik közeli rokon házába mentünk. Persze egyből mindenki megtalált minket a sajnálatával, a részvét nyilvánításával és azzal, hogy ha bármi segítségre van szükségünk csak szóljunk. Bennem egyre jobban ment fel a pumpa és éreztem, hogy már nem bírom sokáig. Semmi szükségünk a szánalmukra és a bájolgásukra mintha valaha is érdekelte volna őket mi van velünk. Hirtelen megláttam valakit akire soha nem számítottam volna.
- Annabell.
- Mr. Brown. Maga meg mit keres itt? - tényleg nem értettem mégis, hogy került ide.
- Beszélnem kell veled - a tekintetemmel az unokatestvéremet kezdtem kutatni, hátha ki tud menteni - Adammel már beszéltem és tudja, hogy elrabollak pár percre. Kérlek, nagyon fontos - nem tehettem mást mint követtem a teraszra majd leültem a hintaágyra és vártam a folytatást - Először is, nagyon sajnálom a nagybátyádat. Jól ismertem amíg az iskolába járt.
- Nem kérek megható sztorikat a régi időkből és nem kell az együttérzése sem, mert abból is van elég. Csak mondja, hogy mi olyan fontos, hogy miután szépen szólva kidobott a házából néhány ártatlan kérdés hallatán most megjelenik a nagybátyám temetésén.
- Igazad van. Egyrészt jöttem leróni a tiszteletemet másrészt pedig pontosan emiatt. A megválaszolatlan kérdéseid miatt - még mindig nem értettem miért most jött el ennek az ideje, de láttam, hogy nagyon ideges amit nem nagyon tudtam mire vélni - Amikor megtudtam, hogy te vagy a lánya, azért küldtelek el, mert nem voltam kész elfogadni a tényt, - itt hatás szünetet tartott nekem pedig már pattanásig feszültek az idegeim, hogy mégis mi a fenét lehet ilyen nehezen kinyögni - hogy én vagyok a nagyapád - elakadt a lélegzetem. Nem hiszem, hogy jól értettem. Christopher Brown, a Defender előző igazgatója, Rosalie Montgomery édesapja vagyis a nagyapám. Lehetetlen.
- Hogy mi?
- A nagyapád vagyok - és újra kimondta.
- Nem. Sose hallottam anya szüleiről. Nem kerestek, nem érdekelte őket, hogy van egy unokájuk. Erre maga megjelenik most, tizenhat évvel később, amikor ismét temetjük a családom egy újabb tagját és közli, hogy a nagyapám. Nem - eddig bírtam. Nem akartam meggyalázni John bácsit azzal, hogy a temetésén műsort rendezek, így felpattantam és a bejárat felé vettem az irányt. Útközben Adambe botlottam aki egyből kiszúrta, hogy baj van. Két mondatban közöltem vele a helyzetet ő pedig azonnal mondta, hogy menjek csak. Felkaptam a kabátomat és kirohantam a házból. Bár a telefonom kijelzőjét már homályosan láttam a szememet égető könnyek miatt gyorsan küldtem egy üzenetet a barátaimnak és Kainak, hogy jöjjenek az iskola mögötti játszótérre. Séta közben jöttem rá, hogy magassarkúban, egybe ruhában és egy kabátban nem fogom sokáig bírni. Így Caroline-t megkértem, hogy hozzon nekem egy vastagabb kabátot és egy cipőt. Ahogy bekanyarodtam a kis utcába ami a törzshelyünkre vezetett a lépteim automatikusan gyorsultak, mert megláttam a többieket. A történtek óta egyikükkel sem beszéltem. Nate látott meg elsőnek és azonnal megindult felém. A szívem vadul kalapált amikor a legjobb barátom karjaiba ugrottam és a vállába fúrtam a fejem. Remegve engedtem el majd fordultam Caroline felé akinek megláttam a könnyek áztatta arcát és akkor jöttem rá, hogy én is hasonlóan nézhetek ki mert éreztem, hogy kitört belőlem a sírás. Őt is percekig öleltem majd Jeremy következett aki még mindig szipogott a betegségtől, de azért magához szorított és próbált csitítani.
- Annyira sajnálom, hogy nem hívtalak titeket, de egyszerűen képtelen voltam ne haragudjatok rám - alig bírtam megszólalni, annyira jó volt látni őket.
- Istenem dehogy haragszunk, csak attól féltünk mi van veled, de Kai mindennap közvetített nekünk - az említett személyre néztem aki az egyik pad támláján ült és engem nézett.
- De mondd mi történt, hogy most idehívtál minket?
- Emlékeztek Christopher Brownra? - mind bólintottak Kainak pedig tőmondatokban összefoglaltuk, ki is ő - Megjelent a temetésen és azt mondta, hogy ő a nagyapám - szinte hallottam ahogy a többiek álla a kövön csattan. Elmondtam mindent. Amikor megjelent, félrehívott, elmondta és azt is, hogy megijedt amikor megjelentem nála.
- Most mit fogsz csinálni?
- Nem tudom. Gyűlölöm amiért akkor elküldött és utána ennyi ideig tartott, hogy idetolja a képét és elmondja nekem. De a legjobban azért, mert sosem keresett.
- Lehet, hogy megvolt az oka.
- Erre nincs megfelelő indok, hogy miért nem keresi az unokáját.
- Ugye tudod, hogy túl kell lépned ezen, ha bármit is akarsz tudni Rosalie-ról?
- Nem fogok túllépni, se megbocsátani. Nekem csak a válaszaim kellenek. Ha azokat megtudom, már ott sem vagyok és elfelejtem, hogy valaha is találkoztam Christopher Brownnal - láttam, hogy a többieknek nem tetszik a hozzáállásom, de beletörődtek, hogy makacs vagyok. A továbbiakban próbálták elterelni a gondolataimat a jelenlegi helyzetemről amiért nagyon hálás voltam nekik. A következő hetek gyötrelmesen teltek. Az iskolában élőhalott üzemmódban voltam. Mindenki tudott Johnról és az elején még néhányan odajöttek részvétet nyilvánítani, de amikor már azokra is gyilkos pillantást vetettem akik egyáltalán a közelembe jöttek, gyorsan megunták. Csak a barátaim társaságában tudtam megmaradni, de ott sem beszéltem. Egyszerűen nem volt mit mondanom, de ők megértették. Ms. Ramseyvel mindennap gyakoroltam, de nem nagyon éreztem a fejlődést. Néha egy kisebb mozzanat, de sose volt igazán sikerélményem, de már csak a nagybátyám miatt sem adhattam fel. Minden létező varázskönyvet elolvastam és próbáltam rájönni mi lehet a baj. Adammel ideiglenesen Michealnél laktunk, igaz ő azt mondta, hogy maradjunk ameddig csak akarunk és a lakása is hatalmas, de tudtuk, hogy mégsem maradhatunk ott örökre. viszont még mindig fennállt a kérdés, hogyha el megyünk akkor hová? Az biztos, hogy előbb-utóbb haza kell mennünk összepakolni John bácsi holmijait, de nem tudtuk mi lesz utána. Azt már megtudtuk, hogy a nagybátyám a házat és minden benne lévő értékét Adamre és rám hagyta. Az üzletrészét Michaelre és Mr. Gilbertre, de kikötötte, hogy ha Adam egyszer meggondolná magát akkor bármikor mehessen oda dolgozni. A Bourbon Streeten azóta sem voltam, pedig tudtam, hogy elkerülhetetlen lesz a beszélgetés a nagyapámmal. Két hónapnak kellett eltelnie ahhoz, hogy mindketten készen álljuk hazamenni. A kapu előtt mindketten hezitáltunk, de amikor Adam nem bírta kinyitni a kaput a remegő kezével tudtam, hogy most nekem kell az erősebbnek lennem. Az ajtón belépve megrohamoztak az emlékek. Amikor kiskorunkban itt bújócskáztunk és John sose talált meg minket, ahogy Adammel csapatmunka kíséretében szereztük meg a hűtő tetején lévő sütit. A kisebb-nagyobb veszekedéseink amiket végül is mindig meg tudtunk oldani, amikor elvitt a Defenderbe a felmérésre és megtudtuk az eredményeimet. éreztem ahogy a sírás fojtogat, de nem mutathattam ki. A holmijait nagy papírdobozokba válogattuk szét. Külön az irodai felszereléseit, papírjait és mindent ami ráemlékeztetett. Amikor a ruháit hajtogattam amikor a kezembe került az egyik kockás inge. Az amelyikben a születésnapomon volt. Beszívtam a kellemes parfüm és erdő illatát. Sose fogom többet érezni. A nagybátyám meghalt és csak ezek maradtak belőle.
- Ann? - Adam állt az ajtóban könnyes szemmel és akkor vettem észre, hogy az én szemem se száraz már. Még mindig a kezemben tartott ruhadarabot bámultam és úgy döntöttem, ezt megtartom magamnak.
- Ne haragudj. Én próbáltam erősnek tűnni, de...
- Semmi baj - jött oda hozzám és ölelt át jó erősen. A továbbiakban a pakolás abból állt, hogy felidéztük a régi történeteket és jókat nevettünk rajtuk. Így sokkal könnyebb volt őt elengedni, jó emlékekkel búcsúzni. A dobozokat felpakoltuk a padlásra és egy hét múlva már vissza is költöztünk, bár még elég bizonytalanul mozogtunk otthon. Már csak egy elvarratlan szál maradt. A téli szünet harmadik napján rávettem magam, hogy buszra szálljak és a Bourbon Street felé vegyem az irányt. Megálltam a nagy ház előtt és egy nagy levegő után bekopogtam.
- Mielőtt még örülne csak és kizárólag a beígért válaszaim miatt jöttem - kezdtem a mondandómba amint kinyitotta az ajtót.

Blogverseny

Sziasztok! :D Most nem fejezettel jelentkezek hanem egy hírrel. Meghívtak a Eve's Seven által rendezett blogversenyre és én elfogadtam a kérést.

http://evesseven.blogspot.hu/

31. Fejezet

Ma egyedül sétáltam haza, mert Nate már tegnp elment a nagyszüleihez a szünetre, Jeremy lázasan feküdt otthon, Care-nek pedig bent kellett maradnia jó pontokért segíteni Ms. Ramseynek. A zene ütemére lépdeltem a kihalt utcákon, viszont amikor megálltam a kapu előtt, különös érzés fogott el. Úgy láttam mintha a bejárati ajtó résnyire nyitva állna, és ahogy egyre közelebb értem már száz százalékig biztos voltam abban, hogy nem csal a szemem. De mégis ki hagyhatta nyitva? Adam azt mondta, hogy később ér haza mint én, John pedig egyrészt egész nap ki se mozdult, másrészt pedig mindig mindenre odafigyel, főleg a biztonságra. Hangtalanul léptem be az előszobába, ahol dulakodás hangjaira lettem figyelmes. Már majdnem bepánikoltam, de eszembe jutott, hogy vadász vagyok, és a későbbiekben sok ilyennel lesz még dolgom. Vettem egy mély levegőt, küldtem egy SMS-t Adamnek, hogy azonnal jöjjön haza és közben hívja a rendőrséget. Felkaptam az első dolgot, ami a kezembe került ez esetben egy fém cipőkanalat és elindultam a konyha felé. Ahogy beléptem az ajtón, elhagyott minden bátorságom és egy hatalmas sikoly kíséretében kiesett a kezemből a fegyvernek szánt eszközöm. Egy férfi állt nekem háttal, de még így is ismerősnek tűnt. A hangomra megfordult és akkor belém csapott a felismerés. Alexander Dallas, a férfi a fogadásról. Szemei most vörös színben pompáztak, arcát vér borította és a szájából két hegyes szemfog villant rám. Vámpír. Ez mégis hogy lehetséges? John azt mondta, nem kerülhetnek a közelünkbe főleg a házba nem. De mégis itt van, de vajon miért? Rám vigyorgott, és hirtelen előttem termett. Megfagyott az ereimben a vér, mozdulni sem bírtam. Már nyitottam volna a számat egy újabb sikításra amikor a számra tette az ujját és a fülemhez hajolt.
- Megmondtam, hogy még találkozunk Ms. Cennedy. Az egész családod megfizet a tetteiért és ez alól te sem vagy kivétel – mondta, és eltűnt. Időm se volt felfogni a szavait, mert megláttam a nagybátyámat a földön fekve, vérben úszva.
- John bácsi! – kiáltottam, miközben folyamatosan azon járt az agyam, hogy tudnék neki segíteni. A nyakából folyamatosan szivárgott a vér. Felkaptam egy rongyot és a sebhez szorítottam, hátha ér valami. – Hívom a mentőket, tarts ki! – Nem hagyhattam, hogy eluralkodjon rajtam a félelem és a pánik. Már ugrottam volna a telefonomért, de megfogta a karomat és visszahúzott maga mellé a földre.
- Annabell, figyelj rám. Ez nem véletlen történt. Veszélyben vagytok, te és Adam is. Vadászni fognak rátok, mert azt hiszik még nem vagytok elég erősek, hogy megvédjétek magatokat és a szeretteiteket. De azok vagytok, együtt bármit le tudtok győzni. Ígérd meg, hogy sose hagyjátok el egymást – forró könnyek égették a szememet. Nem fogom végignézni ahogy meghal.
- Ne add fel, hívok segítséget, kérlek tarts ki! – kiabáltam. Hirtelen meghallottam a szirénát és ahogy valaki feltépi a bejárati ajtót.
- Adam! – üvöltöttem miközben az ölemben fekvő nagybátyámat figyeltem, akinek már alig volt pulzusa. Amikor meglátott minket, az arcáról azonnal eltűnt minden szín és kiabálva botladozott hozzánk.
- Apa, mi történt? Itt vannak a mentők, segítenek, csak bírd ki még egy kicsit – megjelent egy csomó orvos és ápoló és elküldtek minket. A rendőrök folyamatosan kérdésekkel bombáztak, amikre nem voltam képes válaszolni. Amikor láttam, hogy a mentősök egy fekete lepellel letakarják a nagybátyám testét elszakad a cérna. Még jobban eleredtek a könnyeim faképnél hagytam a rendőröket, kirohantam az előszobába és leültem a lépcsőre, miközben a térdem közé szorítottam a fejemet hátha enyhíti a pánikot. Szaporán kapkodtam a levegőt, a kezem remegett, a félelem és a sokk teljesen elborította az agyamat. Ez lehetetlen, John bácsi nem halhatott meg. Nem veszíthettem el őt is. Fogalmam sincs meddig nézhettem a földet, amikor ismét hallottam kinyílni az ajtót és egy utánozhatatlan hang szólított a nevemen.
- Bellám – nem lehet itt. Mire felkaptam a fejem Kai riadt hangjára, már a kétségbeesett tekintete is közelről fürkészett. A kezei közé fogta az arcomat mintha azt vizsgálná, hogy megsérültem-e. Nem tudom mi ütött belém, de felugrottam a nyaka köré fontam a karomat és szorosan hozzábújtam. Éreztem, hogy egy pillanatra meginogott, de visszaölelt és még jobban magához húzott.
- Semmi baj itt vagyok. Azért jöttem, hogy elvigyelek ebből a káoszból – már indult volna a kijárat felé, de én megtorpantam. Nem hagyhattam csak így itt Adamet. Megiramodtam a másik irányba, embereket löktem fel miközben őt kerestem. Épp az egyik felügyelővel beszélt, szeme piros volt a sírástól.
- Adam – rám pillantott majd át a vállam felett és sóhajtott egyet.
- Kai, köszönöm, hogy eljöttél, kérlek vidd el valahová Ann-t amíg ez tart nem akarom, hogy még jobban fájjon neki.
- Ne beszélj úgy rólam mintha itt se lennék. Nem hagylak itt, hogy egyedül csináld végig. Itt maradok – lehajolt hozzám és megsimította az arcomat.
- Most az egyszer hallgass rám. Én megleszek, megoldom, de azt nem akarom, hogy neked valami lelki sérülésed legyen, ezért kérlek, hogy menj el Kai-jal egy kis időre, hogy rendezd magadban a történteket. Amint tudlak azonnal megkereslek. Nagyon szeretlek, de most menjetek – nyomott egy puszit a homlokomra és már csak azt érzékeltem, hogy Kai ráteríti a kabátját a vállamra és a kocsijuk felé húz. Az út csendben telt és még a házban sem bírtam egy normális “Hellot” sem kinyögni. El tudom képzelni mekkora bunkónak gondolhattak a szülei, de jelen pillanatban egy cseppet sem érdekelt. Követtem Kait az emeletre, ahol a szobájába vezetett. Leültem az ágyra és miközben ő valamit keresett én alaposabban megnéztem a helyet. Filmes, poszterek a falon, ruhák szanaszét a földön és az illata terjengett mindenhol.
- Gyere megmutatom a fürdőszobát, ha szeretnéd esetleg rendbe hozni magad. Nálunk maradhatsz ameddig csak szeretnél, de ha szeretnéd holnap átviszünk Caroline-hoz, csak mondd mi legyen, de ettől függetlenül is vigyázni fogok rád – nem tudtam mit mondani, ezért csak felálltam, hogy induljunk. Az ajtó előtt a kezembe nyomott egy törölközőt, pólót és egy rövidnadrágot ami valószínűleg Elizbethté volt. A kis helységbe lépve akarva akaratlanul is megláttam magma a tükörben. Üveges tekintet, fakó arcszín, a szemem körül vörös volt a sok dörzsöléstől. A hajam csomókban és a kezem még mindig remegett a félelemtől. Kinyitottam a mosdókagyló feletti kis szekrényt hátha találok valami gyógyszert, de a tekintetem egy pengén akadt meg. Lassan kivettem az egyiket és alaposan szemügyre vettem. Forgattam a kezemben, az éle megcsillant a lámpa fénye alatt, mire egy pillanatra elkapott a kísértés. Egyedül vagyok bent, egy perc alatt megtehetném és megszűnne az a fájdalmas, szúró, hiányérzet a mellkasomban, a szívem környékén. De egy apró hang a fejemben visítva utasított rendre. Nem teheted ezt. Adam számít rád. Már csak ti maradtatok egymásnak, nem lehetsz annyira önző, hogy itt hagyod egyedül. Nem bírná ki, ha téged is elveszítene. Tarts ki mellette. Visszadobtam a kis tárgyat a helyére és rávágtam az ajtót. A zuhany egy kicsit enyhített a fejemben tomboló káoszon. Visszaérve a szobába Kai ott várt ahol előtte én ültem. Odahuppantam mellé, de nem szóltam és ő sem. Nem tudom, hogy ez kínos csendben számított-e, de nem akartam megtörni.
- Feküdj le és próbálj egy kicsit pihenni – nem vagyok beteg, vagy idióta, hogy itt dirigáljon nekem. Küldtem rá egy elég ronda pillantást, így gyorsan hozzátette, hogy kérlek. Belegondoltam, hogy tényleg csak jót akar nekem és nincs okom ilyennek lenni vele. Befészkeltem magam az ágyneműje közé és már ment volna el, de a keze után kaptam.
- Ne menj el - a hangom felismerhetetlen volt számomra. Vékony és rekedt, kissé nyávogós – Maradj egy kicsit kérlek – bármit megtettem volna, hogy ne kelljen egyedül maradnom. Leült az ágy mellé és lágyan cirógatta a kezemet miközben a szemem lassan lecsukódott.

A házunk melletti kis erdőben jártam. Az egészet átjárta a nyugalom és a békesség. Csak a cipőm alatt zörgő levelek és a csicsergő madarak törték meg a csendet. Fogalmam se volt hol vagyok, pedig úgy ismertem ezt az erdőt, mint a tenyeremet, de mintha valami hívogatott volna az ismeretlen felé így követtem az ösztöneimet. Egy pillanat alatt minden megváltozott. Sűrű felhők feketítették be az eget, a madárzaj sikoltásba fordult és a nyugalom érzete félelemmé és szorongássá változott. Riadtan fordultam körbe a kiutat keresve, amikor a semmiből megjelent a nagybátyám, ugyanúgy verbena úszva, mint ahogy utoljára láttam.
- John!
- Segíts! – nyúlt felém.
- Mit tegyek? – már nyitotta a száját, a háta mögött megjelent a gyilkos.
- Nem tehetsz semmit. Meghalt és az egész Cennedy család ki fog pusztulni és nem lesz ki beteljesítse a próféciát- üvöltötte majd a földre taszította Johnt és nekem ugrott.

Sikítva fel az ágyban és úgy tűnik hangosabb voltam a kelleténél, mert kivágódott az ajtó és Kai már mellettem is volt.
- Ann, mi történt?
- Meghalt! A nagybátyám meghalt, mert én nem tudtam neki segíteni . A kezeim között vérzett el. Azt mondta, hogy az egész családomat kiírtja. El fogom veszíteni Adamet, nekem már nem maradt más – zokogtam, csapkodtam, kiabáltam ahogy a torkomon kifért. – Nem bírom! Engedj el! El akarok menni – ahogy Kai megpróbált lefogni folyamatosan ütöttem a mellkasát, de amikor minden energiám elhagyott , remegve dőltem a vállára miközben ő végig csitított és a hátamat simogatta – Elveszítettem. Olyan volt nekem, mint az apám és most ő is meghalt – hüppögtem a sírástól rekedt hangon.
- Tudom és annyira sajnálom. Kikészít a tudat, hogy itt mellettem éled át poklok poklát és nem tudok neked segíteni. De figyelj rám, itt van Adam, a barátaid és én is. Megvédelek bármitől – súgta a hajamba miközben puszit nyomott rá. Kezdtem újra normális ütemben venni a levegőt így végre meg tudtam szólalni.
- Ha haragudj, hogy megütöttelek.
- Te ne haragudj, hogy itt hagytalak egyedül, tudtam, hogy nem kellett volna – úgy húzott magához, mintha többé el sem akart volna engedni. Fogalmam sincs meddig ültünk így, de engem megnyugtatott. Viszont levegőre volt szükségem, ezért kibújtam a védelmet nyújtó karjaiból. Megláttam a földön egy melegnek tűnő pulcsit, magamra kaptam és lementem megkeresni a kertbe vezető utat. Ott mit sem törődve a lányoknál különösen fájdalmas felfázás nagy esélyére leültem a lépcsőre. Aztán felbukkant a fejemben egy igen fontos kérdés: Mi lesz ezután? Igaz, hogy Adam már elmúlt huszonegy, de én még kiskorú vagyok. Mi lesz, ha elválasztanak minket? Vagy éppen, ha együtt maradunk? El kell majd költöznünk a házból vagy ott maradunk továbbra is? De lehet, hogy nem is kényszerből fogunk elmenni, hanem a fojtogató emlékek miatt. A gondolataim heves forgatagából a teraszajtó csapódása rázott fel.
- Ülj rá, mert nem lesz kellemes a hideg lépcsőn üldögélés következménye – elhúztam a számat, de elfogadtam.
- Elmondod mi történt?
- Rossz álom.
- Bővebben? – egy sóhaj kíséretében felé fordultam. Azok a kék szemek még az éjszakában is világítottak – Jó persze nem erőltetem, csak tényleg megőrjít a tétlenség.
- Ez nem a te hibád. Ebben nem lehet segíteni. Viszont lenne egy kérésem – érdeklődve vonta fel a szemöldökét – Holnap összeírok néhány dolgot, megtennéd, hogy elhozod őket neked otthonról?
- Persze, de most menjünk be, mert szerintem kezdesz te is átfagyni meg a levegő is – bólintottam és visszamentünk az emeletre. Leültem az ágyra, de lefeküdni nem akartam. Féltem, mi lesz, ha ismét elalszom. Kainak feltűnt az aggodalmam és nyugtatóan átölelt.
- Itt maradok veled egész este ameddig csak kell. Előzöm a rémálmaidat – egy mosoly villant át az arcomon, de nem láthatta. Lassan bemásztam a takaró alá ő pedig mellém bújt és szorosan magához ölelt. Tudtam, hogy nem kellett volna hiszen már megmondtam neki, hogy köztünk nem lehet semmi köztünk, de élveztem a közelségét, védelmet sugárzott így mélyen bevackoltam magam a karjai közé és már nem féltem lehunyni a szemem.

30. Fejezet

Hétfőn Nate-tel is beszéltem bár nem olyan részletesen, mint a barátnőmmel hiszen ő mégis csak fiú, de azért akartam, hogy tudjon róla. Tanácsot is adott az ügy érdekében.
- Ez az egész arra volt jó, hogy megmutathasd neki, hogy ő mennyit számít neked. Hogy keresni fogod-e vagy teszel bármit érte, mert ő már tett pár dolgot, most te jössz - erre nem tudtam mit válaszolni. Igaza lehetett, de fogalmam se volt, mit kéne csinálnom. Eszembe jutott, hogy edzés előtt talán beszélhetnék vele pár szót, de nem volt szerencsém, mert késve érkezett az órára.
- Figyelem zöldfülűek! - szólt Mr. Richards - Ma mindkét osztály a közelharc készségeit fogja fejleszteni - nekünk már pár hete tanítja az alapmozdulatokat, de most átismételtük a varázslókkal együtt. Amikor kicsengettek és indultunk az öltözők felé utánunk kiabált - Elkértem mindkét osztályt a következő órájáról szóval igyanak, intézzék el folyóügyeiket és jöjjenek vissza, mert páros gyakorlat következik - nem igazán értettem, hogy ez mit jelenthetett, de úgyis mindjárt megtudjuk. lerogytam a padra és megittam egy fél üveg vizet.
- Titeket minden órán így hajt? - huppant mellém Care.
- Durvábban - nevettem, amikor láttam, hogy mennyire ki van borulva - na gyere - pattantam fel majd nyújtottam felé a kezemet amit hálásan fogadott el. Mire visszamentünk már majdnem mindenki ott volt.
- Nos akkor, jól figyeljenek. Olvasom ki kivel lesz párban. Lesz keveredés a két osztály között, de próbáltam figyelembe venni az erőviszonyokat, szóval mindenki vele körülbelül azonos erejű társával fog összekerülni - elkezdte felolvasni a neveket. Caroline, Emilyvel került össze, Nate Logannel, az évfolyamtársunkkal és Kai párját pedig nem ismertem. Jeremy sajnos nem volt itt, tegnap írt SMS-t, hogy lebetegedett és valószínűleg egész héten nem jön szóval vele már csak az őszi szünetben találkozunk vagy lehet, hogy egyszer meglátogatom hazafelé.
- Ms.Cennedy a maga párja Ms.Ford lesz - egy pillanatra azt hittem rosszul hallok. Ez most komoly? Megkaptam az egyetlen embert az évfolyamból aki jobban utál, mint az ördögöt. Az ellenfelemre pillantottam akinek önelégült vigyor ült ki az arcára, majd két szót tátogott felém. Véged van. Na erre felment bennem a pumpa. Ez az önelégült liba azt hiszi,hogy jobb nálam. Na majd meglátjuk. Nate-re pillantottam aki kíváncsian várta, hogy valami érzelmet fejezzek ki. Villantottam egy elszánt mosolyt és rákacsintottam, mutatva, hogy teljesen biztos vagyok magamban. Kivittek minket az udvarnak arra a részére amit még nem láttam. Ez az iskola még mindig tele van meglepetésekkel. Négy kisebb ring volt felállítva egymástól nem messze. Mindegyikben egyszerre egy pár küzdött meg egymással. Az első néhány meccset végignézve egy kicsit elkezdtem izgulni. Fogytak az emberek és még mindig nem jöttünk mi. Mi a legvégére maradtunk, amikor már az összes páros lement. Átmásztam a gumikötelek között és megálltam, ő pedig velem szembe. Azt hiszem mindenki tudta, hogy nem vagyunk túl jóban, mert néha csend lett az egész udvaron. Hallani lehetett volna, hogyha valaki leejt egy tűt. Éreztem a levegőben áramló feszültséget kettőnk között. Az Adrenalin szintem az egekben volt, éreztem ahogy a szívem egyre gyorsabban ver. El akartam kezdeni. Felvettem a kezdő pozíciót és vártam, hogy Richards megfújja a kezdést jelző sípját. Amikor megszólalt, egyszerre mozdultunk egymás felé, de nem támadtunk. Csak kerülgettük egymást, felmértük egymás gyengeségeit. Teljesen kizártam a külvilágot és csak rá figyeltem. Be akarta vinni az első ütést, de elugrottam előle és a bordái közé könyököltem. odakapott és amikor rám nézett láttam, hogy a düh villámai tükröződnek a tekintetében és nekem rohant. Megfogtam a karját, de a lábára nem figyeltem így a gyomorszájamba térdelt. Egy fájdalmas nyögés kíséretében meggörnyedtem és ezt kihasználva újra felém rúgott. Hátraestem és még kettőt gurultam a földön. Hallottam a többiek kiabálását és hallottam a lépteit ahogy elindul felém. Hirtelen ismét elöntötte az elmémet a vörös köd, pont, mint a támadásánál. Pontosan tudtam mit kell tennem. Hagytam, hogy a hajamnál fogva rángasson fel, majd amikor már elhitte, hogy legyőzött teljes erőmből a lábára tapostam, mire felüvöltött és engedett a szorításomon. Ez kellett nekem, mert megfordultam és egy hatalmasat bemostam neki. Most ő volt a soros, hogy a padlóra kerüljön. Az orrából már eredt a vér, de még így sem adta fel. Térdre emelkedett és rám nézett.
- Nem rossz Cennedy, de nem elég jó - mire felugrott és rám vetette magát. Mindketten a szőnyegen kötöttünk ki, de pechemre én voltam alul. Épp az arcomat támadta volna, de elrántottam a fejemet, így csak a padlót érte az ütés, már lendítette a kezét újra, de elkaptam, lelöktem magamról és fölé kerekedtem.
- Ennyit tudsz, Ford? - húzni akartam az agyát és sikerült is, mert robbant. Lelökött magáról, de én azonnal felpattantam. Éreztem ahogy a vér száguldozik az ereimben, ugráltam miközben a kezemet magam elé tartva védtem az ütéseit. Közelebb lépett, megragadta a karomat és szinte átdobott a ring másik oldalába. Most nem estem csak a térdemre, de hátulról rám ugrott én pedig az utolsó erőforrásaimat bevetve a pólójába kapaszkodtam és áthajítottam magam felett.
- Vége! - kiáltott Richards - gyönyörű küzdelem volt. Most viszont valaki vigye őket az orvosi szobába - Fel akartam állni, de az oldalamba nyilalló fájdalom miatt nem sikerült, így inkább visszaültem.
- Szép volt Cennedy. Alábecsültelek - hallottam meg Isobel suttogását. Felé néztem ő meg mosolyogva nyújtotta a kezét.
- Hiba volt - válaszoltam majd vigyorogva kezet ráztunk. Ekkor megjelent Nate és Ryan, hogy bevigyenek minket a védőnőhöz. Út közben a többiek elismerő pillantásokkal mértek végig minket. Ahhoz képest, hogy most vertek majdnem agyon elégedett voltam.
- Ez elképesztő volt - először Isobelt hozták rendbe, engem addig Nate letett az egyik székre, mert nem bírtam megállni.
- Kellemes meglepetést okoztál Cennedy - nézett rám Ryan is, amikor kijött.
- Már az elismerésedért megérte összeveretni magam Gilbert - az erős fájdalmaim ellenére, lelkileg teljesen jól éreztem magam. Nevetve nyújtottam az öklömet, mire a szőkeség egy fejcsóválás kíséretében hasonlóan cselekedett. Amikor Ford kijött intett, hogy mehetek.
- Aztán gyorsan regenerálódj Annabell, mert nem ez volt az utolsó harcunk.
- Már alig várom a következőt, de addigra kösd fel a gatyád, Ford - kacsintottam rá, ő pedig rám majd Ryannal együtt visszamentek a többiekhez.
- Segíts kérlek - néztem a legjobb barátomra aki azonnal átrakta a kezemet a válla fölött és bekísért a kis szobába.
- Ms. Cennedy, mi történt, mert gondolom Ms. Forddal közük van egymás állapotához.
- Csak Richards edző - bólintott jelezve, hogy mindet ért, majd megkérdezte hol fáj. Felhúztam a pólómat, hogy megmutassam, de annyira nem is kellett mutatni, mert a bordáim alatt egy hatalmas lila föld éktelenkedett. Bekente valami krémmel, majd egy nagy tapaszt tett rá és közölte, hogy egy kis ideig próbáljak a másik oldalamon aludni, majd utunkra engedett.
- Kivívtam a tiszteletüket - néztem elégedetten Nate-re miközben sétáltunk vissza. Vagyis én inkább csoszogtam.
- Hihetetlen meddig el nem mentél érte - nézett rám rosszallóan.
- Ha ez volt az ára. legalább most már mindenki tudja, hogy nem érdemes velem ujjat húzni - az öltözőben Caroline azonnal nekem esett.
- Úristen, ez brutális volt, de ugye jól vagy?
- Tökéletesen. Kiengedtem a feszültséget, viszont lenne egy kérésem - ezt már a fülébe súgtam - Tanítás után bent maradsz velem megkeresni Ms. Ramsayt? - hevesen bólogatott. Végig szenvedtem a többi órámat majd Nate-től elköszöntem és a barátnőm kíséretében elindultam az üvegház felé, út közben összefutottunk Adammel aki szintén csatlakozott hozzánk. A tanárnő éppen a növényeit locsolta amikor odaértünk és mosolyogva fogadott minket.
- Áh, itt vagytok, már vártam, hogy gyertek - intett, hogy kövessük. Egy nagy asztalhoz vezetett minket amire kirakott három darab üres üveget.
- A varázslás alapja a türelem és a koncentráció, ha ez a kettő nincs meg akkor még a legkisebb varázslatok sem sikerülhetnek vagy ha mégis, akkor is hibásan. Próbáljátok meg felemelni az üveget - odaálltunk az asztalhoz - Csukjátok be a szemeteket és zárjátok ki a világot, mert ha minden kis apróság megzavar mi lesz veled a csatatéren amikor pillanatok alatt kell elérned belső erődet? Az első alkalommal meghalsz - követtük az utasításait. Vettem egy mély levegőt felemeltem a kezemet minden erőmmel az üvegre koncentráltam. Hallottam ahogy Ms. Ramsay körülöttünk sétálgat, időnként megáll és kijavít néhány apróságot. Megpróbáltam kiüríteni a fejemet, elűzni a zavaros gondolataimat és irányítani az erőmet. De amikor kinyitottam a szememet, az eszközöm egy millimétert sem mozdult. Oldalra pillantottam és láttam, hogy Adamnek már sikerült. Először csak pár centire aztán már az arcával egy vonalba végül majdnem a plafonig. Örültem, hogy sikerült neki, de egy kicsit féltékeny is voltam amiért nekem még nem. Fogalmam sincs meddig bűvöltem az üveget, de az egyszerűen nem akart megmozdulni. Se oldalra, se felfelé, semmi. kezdtem egyre idegesebb lenni, de meg kellett őriznem a hidegvéremet, mert egyrészt nem akartam elégetni magam a többiek előtt másrészt, pedig tudtam, hogy akkor még kevesebb esélyem lesz arra, hogy sikerüljön.
- Gyerünk Annabell, üríts ki az elmédből minden feleslegeset és rosszat - minden erőmmel ezen voltam, de egyszerűen nem ment. Még körülbelül húsz percig erőlködtem, annyira, hogy a fejem is megfájdult aztán Ms. Ramsay hazaküldött minket, hogy pihenjünk, mert a varázslás szellemileg nagyon ki tudja készíteni az embert, ha sokáig csinálja és nagyon erősen. Na ezzel egyet tudtam érteni, de nem arról voltam híres, hogy feladjam. otthon kerestem egy poharat és folytattam. Ne kellett volna, mert a fáradtság teljesen kikészített ráadásul még mindig fájt néhány testrészem a verekedés után. Egyre dühösebb lettem, végül az utolsó kísérletem közben megelégeltem. A kiáltásomra John és Adam is megjelentek a konyhában.
- Ann, mi a fenét csináltál? - néztek riadtan a pohárra, vagyis a helyére, mert már csak szilánkok voltak mindenhol, mintha felrobbant volna.
- Csak fel akartam emelni, de nem sikerült.
- Ms. Ramsay azt mondta, hogy idegesen és fáradtan már ne próbálkozz - szidott Adam - menj fürödj le és aludj. Ezt majd és megcsinálom - bólintottam, de még zuhanyzás közben és az ágyban is azon gondolkoztam, hogy mi lehetett a baj, de egyszerűen nem jöttem rá.

29. Fejezet

Még mindig a döbbenet hatalma alatt álltam, amikor John bácsi beinvitálta a vendégeket látván, hogy én nem voltam rá képes. Mikor Kai elsétált mellettem, a tekintete az enyémbe fúródott, mintha azt jelezte volna, hogy mi még nem végeztünk egymással. Én viszont még mindig nem értettem mi folyik itt, ezért Adamnél próbálkoztam, hátha tud valamit.- Mit keres itt Evans és miért tesz úgy, mintha nem ismerne?- Én se tudtam, hogy itt lesz, de most mondta apa, hogy üzlet, hiszen ha tudnák, hogy ismernek minket akkor azt hinnék csak ezért szerződnek hozzánk, és nem vennének komolyan. - Ez jó érvnek hangzott, de nem voltam felkészülve egy szmokingos, szőke, villogó szemű szörnyetegre, szóval az est további részében eléggé feszélyezve éreztem magam, és ebbe az is besegített, hogy folyamatosan éreztem magamon az égető tekintetét. Italokat és harapnivalót szolgáltam fel, bájologtam néhány befektetővel és igyekeztem elérni, hogy megjegyezzenek minket, amikor hirtelen Ryan jelent meg mellettem és fogta meg a karomat, hogy megállásra kényszerítsen.- Gond van. - Megijedtem, hogy esetleg a vendégek zúgolódnak valami miatt és ott kell rendet csinálni.- Mondd már!- Anyáméknak szimpatikus vagy.- És?- Ez annyit tesz, hogy össze akarnak hozni minket, szóval talán majd odahívnak magukhoz és kérdezgetnek, hogy mi van velem. Készülj fel, hogy mit fogsz mondani, de azért próbáld kerülni őket - te jó ég, nem akarom, hogy rám szálljanak a szülei. Komolyan nem lehetnek ennyire vakok, hogy egy pillanatra is elhitték, hogy Ryan és én... egy kósza másodpercre még a hideg is kirázott, hiszen még csak barátok sem vagyunk. Észre se vettem, hogy már el is tűnt és amikor a tekintetemmel meg akartam keresni, csak Kai dühös pillantásaival találtam szembe magam., ahogy az egyik asztalnak támaszkodva engem nézett. Nagyon valószínűnek tartottam, hogy látta az előbbi kis eszmecserénket és nem tetszett neki ami engem elégedetté tett. Már elindult volna felém, amikor gyorsan sarkon fordultam és a konyha felé vettem az irányt, amiből remélem felfogta, hogy nem akarok vele beszélni mivel tudom, hogy úgyis felhozná a csókunkat és nem tudnék megfelelő kifogást találni, hogy miért tettem. Épp végeztem az újabb kör pezsgő kitöltésével, amikor John bácsi jelent meg az ajtóban.
- A befektetők oda és vissza vannak tőled és Adamtől. Elbűvölőnek találnak titeket - ennek örültem, hogy legalább neki jól kijönnek a dolgok -, ne haragudj, hogy ezt kell csinálnod, de...
- Semmi baj, tudod, hogy nagyon szívesen segítek bármikor és még bóknak is veszem, hogy kedvelnek a munkatársaid - mosolyogtam, mire a nagybátyám nyomott egy puszit a homlokomra és kivonult. Már épp fordultam volna vissza a dolgomat végezni, amikor az ajtóban megszólalt valaki.
- Meddig fogjuk ezt játszani? - Pont ezt akartam elkerülni. Megfordultam és a legrosszabb rémálmom közelített felém. Kai Evans, kiöltözve. Még nyakkendő is volt rajta. Tudtam, hogy ennyi volt. Végem van. Nem tudtam elmenekülni, szembe kellett néznem vele. De azért még járt az agyam egy menekülő tervem.
- Micsodát?
- Hogy menekülsz előlem.
- Mégis ki mondta, hogy menekülök? Mi van, ha egyszerűen csak nincs kedvem az önelégült arcodat nézni? - Azt mondják a legjobb védekezés a támadás, hát nála ez nem jött be. Elnevette magát és közelebb lépett. Nem tudtam mit tenni, csak bámulni azokba a kék szemekbe, amik már tudták az igazságot. A keze megérintette az oldalamat mire a hideg futkosott a testemen, és sajnos ezt ő is kiszúrta és még közelebb húzódott hozzám.
- Mi a baj Bellám? Libabőrös vagy, csak nem fázol? - Az ajkával közeledett felém én pedig már úgy voltam vele, hogy nincs mit veszítenem csinálja csak. Behunytam a szemem és vártam, amikor hirtelen hangos nevetést és lépteket hallottam a bejárat felől és mivel nekünk épp nem is lenne szabad ismernünk egymást, elég furán jönne ki a szituáció. Kipattant a szemem, Kai pedig még épp időben hátraugrott mielőtt be lépett volna a konyhába egy férfi akin látszott, hogy valami nincs rendben, mert holtsápadt volt és alig bírt megállni a lábán.
- Segíthetek? - Léptem hozzá, hogy segítsek megtartani.
- Kaphatnék egy pohár vizet, kis hölgy?
- Persze azonnal, addig üljön le - intetten Kainak, hogy hozzon egy széket én addig a csaphoz rohantam majd a férfi kezébe nyomtam a poharat aki mohón kezdte inni, mintha egy hete nem látott volna vizet.
- Köszönöm szépen. Megkérdezhetem, kit tisztelhetek a megmentőmben? - megmosolyogtatott a megnevezés. Kai közben kisurrant, de tudtam, hogy még keresni fog.
- Annabell Cennedy vagyok.
- Csak nem a házigazda lánya?
- Nem éppen. Az unokahúga, de olyan mintha az apám lenne. Magát, hogy hívják?
- A nevem Alexander Dallas. John egyik üzlettársa vagyok.
- Nagyon örülök - nyújtottam kezet, mire fáradt mosollyal az arcán viszonozta a gesztust. Most néztem csak meg alaposabban az emberünket. Kissé sápadt bőr - valószínűleg a rosszullét miatt -, szőkés barna, göndör vállig érő tincsek és átható szürke szemek - Ne hívjak magának egy taxit?
- Megtennéd, kérlek? Addig elköszönök pár embertől - feltápászkodott, én pedig megkerestem a telefonomat, hogy autót hívhassak a ház elég. Amikor ideért kikísértem, de mielőtt beszállt felém fordult.
- Nagyon örülök, hogy megismerhettem Ms. Cennedy és nagyon remélem, hogy találkozunk még - a mondat utolsó felét más hangsúllyal mondta, mintha célzás lett volna, de nem foglalkoztam vele csak mosolyogva intettem és visszamentem a házba. Már az előszobában ismét társaságom akadt.
- A nagybátyád már keresett - állt az ajtóban Ryan.
- Nem tudod hol van most?
- Azt hiszem a konyhában.
- Köszi - gyorsan elsuhantam mellette és megkerestem John bácsit. Tényleg a konyhában volt és a nasikkal ügyetlenkedett. Vicces volt ahogy egy öltönyös, komoly férfi mindenféle szép érzék nélkül épp próbálja ugyanolyanra csinálni a mini hamburgereket.
- Itt a felmentő sereg, szóval ezt most azonnal fejezd be, mert rossz nézni - rám nézett és egy megkönnyebbült sóhaj kíséretében lerakta a kezében lévő mini húspogácsát.
- Ne haragudj ígérem, hogy kárpótollak és mindjárt küldöm az egyik pincért segíteni, de most rohannom kell vissza - elrobogott mellettem, majd pár perc múlva megjelent egy fehér kötényes nő és együtt gyártottuk a különböző falatkákat a vendégeknek. Nem szólt hozzám, én se hozzá, mert lélekben egészen máshol jártam. Mikor végeztünk megköszöntem és felmentem az emeleti mosdóba, hogy egy pár percre nyugtom legyen. De nem jött össze, mert kopogást hallottam az ajtón aztán valaki benyitott. Másodpercekig csak néztük egymást aztán megindult felém. Nem is értem, hogy történhetett, talán a szmokingos látványa vagy egyszerűen csak amiatt, hogy túl erősen küzdött értem. Az ajkát az enyémhez nyomta és én nem ellenkeztem. Átadtam magam az elektromosságnak ami belém csapott amikor hozzámért. Beletúrtam a hajába, ő pedig a derekamnál húzott még közelebb magához. A combomnál fogva emelt fel én pedig reflexből fontam a csípője köré a lábamat. A falnak támasztott és úgy folytattuk ezt a tiltott kis kalandot. Amikor egyszer csak elhúzódott tőlem és szép lassan letett a padlóra.
- Látod? Már rég feladtad a küzdelmet, csak még magadnak sem mered bevallani. Megszereztelek - végigsimított az arcomon, az ujja köré csavarta az egyik tincsemet majd vigyorogva elengedte, lágy puszit nyomott az arcomra és kisétált a fürdőszobából. Én meg csak kapkodtam a levegőt és fel se fogtam mi történt. Vesztettem, dühös voltam, amiért elgyengített és magával ragadott. Tudtam, hogy nemsokára fel fog tűnni, hogy eltűntem így lementem és még jó pofiztam egy kicsit néhány fontos embernél és próbáltam nem kimutatni, hogy semmi kedvem az egészhez. Pár óra múlva már a személyzettel pakoltunk el a maradványokat.
- Ann menj csak és pihenj ezt majd mi elintézzük - mondta Adam, mert ő kiszúrta, hogy van valami, de betudta csak a fáradtságnak. Bólintottam és a szobámba érve azonnal ledobtam magamról ezt az egy idő után már kényelmetlen ruhát, és csináltam magamnak egy forró fürdőt, mert úgy éreztem, most szükségem van rá. Csak feküdtem a habok közt a gondolataimba feledkezve. Nem állok készen egy kapcsolatra és különben sem jönnék össze egy olyan fiúval aki ilyen gyengévé tud tenni. Egy ideig még próbáltam magamban felállítani a pro és kontra listát, de arra jutottam, hogy segítségre van szükségem. Kimásztam a kádból, megkerestem a telefonomat és tárcsáztam.
- Ann, mi a helyzet?
- Otthon vagy?
- Jaja, nemrég értünk haza.
- A legjobb barátnőm segítségére lenne szükségem.
- Ez komolynak hangzik. Elküldöm apát a boltba csokiért és sok hizlaló édességért addig beszéld le otthon, hogy itt alszol és beugrik érted - ezt imádom Caroline-ban. Nem kell magyarázkodnom neki. Gyorsan bedobtam a táskámba néhány fontosabb holmit amire szükségem lehet, kilestem az ablakon és eldöntöttem, hogy hideg van kint így előkerestem a melegebb ruháimat, szóltam a családnak, hogy Caroline-nál leszek a hétvége további részében. Felkaptam a kabátomat és amikor kiléptem az ajtón már láttam Mr. Rosst a ház előtt. Nagyon szerettem az egész Ross családot csak úgy áradt belőlük mindig a kedvesség és a jóindulat ahányszor csak ott voltam. Amikor megérkeztünk a barátnőm azonnal kikapta az apja kezéből a kért dolgokat és a csuklómnál fogva húzott maga után a szobájába.
- Na mesélj - dobta le magát az ágyra majd megpaskolta maga mellet, hogy csatlakozzak.
- Szóval, emlékszel említettem, hogy lesz nálunk egy ilyen fogadás szerűség ahová John a kollégáit hívta meg.
- Az ahová el kellett hívnod Gilbertet igaz? - bólintottam és folytattam. Elmondtam neki mindent. Amikor majdnem csókolóztunk a konyhában, azt a fura férfit akit hazaküldtem és a fürdőszobai incidenst is. A barátnőm meg csak tátott szájjal hallgatott.
- Úristen ez annyira szexi. Én megmondtam, hogy odáig van érted és most már igazán bevallhatod, hogy te is érte.
- Tény, hogy teljesen az ujja köré csavart és többet érzek iránta mint kéne, de az én helyzetembe nem hiányzik még egy pasi is.
- Dehogynem. Ő megvédene és ott lenne melletted amikor kell - álmodozott megint.
- Engem nem kell megvédeni tudok magamra vigyázni.
- Khmm... ki is mentett meg amikor kóbor vámpírok szállták meg az iskolát? - Erre már én sem tudtam visszavágni - Na látod. Egyébként is már bebizonyította párszor, hogy bármeddig elmenne érted. Szerintem ne hagyd elveszni ezt a srácot.
A hétvége további részében még tanakodtunk a témán és beszéltünk a varázslat oktatásomról is. A jövő héten kezdünk Adammel, a hosszú szünetekben és néha iskola után is, John pedig mindig, ahogy ráér. Igazság szerint nem tudtam mire számítsak. Féltem, hogy mivel csak félvér vagyok nem fog úgy menni, mint ahogy elvárják tőlem, erre persze Caroline elküldött a fenébe, hogy ilyen hülyeségeket beszélek. Azt mondta, hogy mindenkinek nehéz elkezdeni, de ha tényleg akarod és odafigyelsz percek alatt belejöhetsz.Én pedig hittem neki, hiba volt.

28. Fejezet

Az iskolában történtek ráébresztettek, hogy csupán gyerekek vagyunk, akik még nem képesek megvédeni magukat. Az életünk egyelőre még cérnaszálakon függ, én viszont ezeket acélszálakká akarom erősíteni. Egész hétvégén igéket és a közelharcot gyakoroltam Adammel. Miután John bácsi megtudta mi történt alig tudtuk lebeszélni arról, hogy bemenjen az iskolába.

- Biztos nem akarsz beszélni róla? - nézett rám Adam, amikor a pincében egy kicsit erősebben ütöttem a box zsákot, mint szoktam. Igyekeztem elkerülni a témát, így még neki sem mondtam el a teljes történetet.

- Mit kéne mondanom?

- Amit szeretnél - tudtam, hogy nem fogja belőlem erőszakkal kiszedni, hanem ezzel a "csinálj amit akarsz" trükkel akarja elérni, hogy magamtól akarjam elmondani. Jó, most az egyszer engedek neki. Leültem és a falnak támasztottam a hátamat, ő pedig csatlakozott hozzám és elmeséltem neki az egészet. A fegyvereket, a vörös ködöt az agyamban, hogy Jeremy, Caroline és Kai kockáztatták miattunk az életüket és Kai még meg is sérült és azt, hogy miért voltam az orvosi előtt amikor értem jött.

- Tényleg fontos neked az a seggfej - csúnyán néztem rá.

- Mi van? Te hívod mindig így.

- Pontosan, én hívom így neked viszont állítólag a haverod.

- Csak addig, amíg nem bánt meg téged - erre a kijelentésre viszont mosoly kúszott az arcomra. Örülök, hogy itt van nekem Adam, mint nagy és erős testvér. Még beszélgettünk egy ideig és végre teljesen őszinte voltam vele. Jól esett végre kimondani néhány dolgot ami már eléggé kikívánkozott. Éhesen mentünk fel az ebédlőbe ahol a kedvencem várt, lasange. John bácsi nagyon ritkán csinál leginkább csak akkor amikor akar tőlem valamit. Mosolyogva állt az asztal mellett várva, hogy szedhessen nekünk. Most már biztos, hogy valami készül.

- Mit szeretnél John? - nem szeretném sokáig húzni egyből belevágtam.

- Miből gondolod, hogy bármi szándékom is van? - ismerem ezt az ártatlan arcot, engem nem ver át.

- Utálsz lasagnét csinálni, mert túl bonyolult és mindent állandóan takarítani kell utána. Szóval?

- Nem csinálhatok csak úgy valami finomat nektek? - erre csak felhúztam a szemöldökömet, mire megadóan feltartotta a kezét.

- Jól van, oké. A hétvégére vacsora vendégeket hívtam - nem csak erről van szó ezért vártam, hogy folytassa - Gilbertéket és néhány új klienst - tudtam. Annyira tudtam, hogy itt van a kutya elásva.

- Nem

- De még azt se mondtam mit szeretnék.

- Gondolom azt, hogy Ryant én hívjam meg. Inkább a halál.

- Kérlek Ann

- Soha.

- Rendben, ha nem szeretnéd akkor nem kell - már éppen fellélegeztem volna, hogy megúsztam amikor folytatta - De, ha ő nem jön akkor a szülei sem és lőttek annak a profi befektetőnek aki hozzánk akar csatlakozni -nem hiszem el, hogy bedőlök a fordított pszichológiájának. Idegesen fújtattam egyet és hátradöntöttem a fejemet.

- Jól van legyen. Holnap beszélek Ryannel- láttam a győzelemittas összepillantást Adammel majd kaptam egy gyors puszit és végre ehettünk. Hétfőn sokkal erősebbnek éreztem magam az edzések, mint eddig bármikor, de ez csak addig tartott amíg rájöttem, hogy ma találkozni fogok Vele és még azt a hólyagot is meg kell hívnom hozzánk. Ha szerencsém volt akkor az első számút ma még nem engedte az anyja iskolába. Ez a reményem az első óra után szerte is foszlott amikor a szünetben bejött hozzánk Caroline.

- Tele van undorító picsákkal az osztályunk - nem igazán értettük miről beszél ezért csak csendben vártuk a folytatást - Szegény Kai amint betette a lábát a terembe az összes szinte azonnal rávetette magát - na itt képeltem fel lelki szemeim előtt a barátnőm összes osztálytársát. Aztán meghallottam egy hangot és eszembe jutott, hogy a gazdájával még beszélni valóm van.

- Egy pillanat és jövök - álltam fel mielőtt még kérdezősködhettek volna. Odaértem hozzá ő pedig furcsán nézett rám amiért egyáltalán a közelébe mentem.

- Gilbert beszélnünk kell - rontottam rá minden köszönés nélkül az úgysem a mi stílusunk. Egy pillanatra elgondolkodott, majd intett Isabelnek és a haverjainak, hogy mindjárt jön. Kimentünk a folyosóra ahol az egyik szekrénynek dőlt.

- Hallgatlak Cennedy.

- Gondolom a szüleid már mondták, hogy a hétvégén nálunk vacsoráztok, de a nagybátyám ragaszkodott hozzá, hogy személyesen is meghívjalak. Szóval vedd úgy, hogy megtettem - láttam rajta, hogy ő is annyira lelkesedett a dologért mint én.

- Rendben, elfogadom, de lenne egy kérésem - erre a mondatra a szemöldököm az egekbe szökött. Mindenre számítottam csak arra nem, hogy szívességet kérjen, de azért intettem, hogy folytassa.

- A támadás alatt, amikor megmentettél, nos nem nagyon reklámoztam otthon, hogy ilyen amatőr módjára viselkedtem szóval az lenne...

- Nem fogom hangoztatni - bólintottam, mire ő is eleresztett egy megkönnyebbült mosolyt amit viszonoztam, aztán mintha felfogta volna, hogy most épp nem öljük egymást gyorsan újra felvette az "ellenségek vagyunk, örülj, hogy egyáltalán hozzád szóltam" arcát.

- Nos akkor szombaton Cennedy - intett majd visszament a terembe.

- Szombaton Gilbert - mondtam halkan magam elé majd követtem. Leültem Nate mellé akinek még mindig Caroline magyarázott valamit, de láttam az arcán, hogy teljesen elvesztette a fonalat.

- Most viszont mennem kell akkor majd edzésen sziasztok - fordult meg és vonult ki miután megszólalt a csengő.

- Miről beszélt?

- Fogalmam sincs - nézett rám Nate mire kirobbant belőlem a nevetés. De azonnal abba is maradt amikor eljutottak az agyamig Care utolsó szavai edzésen. Basszus, akkor ott lesz Ő is. Erre még nem vagyok felkészülve. Érdekes, hogy amikor az ember sietne az óramutató csak úgy vánszorog viszont amikor minden áron lassítani szeretnéd akkor csak úgy szalad. Kettőt pislogtam és már mehettünk is a csarnokhoz, de meglepődve láttam, hogy nem a varázslók vannak az öltözőben hanem az egyik felsőbb osztály. Kiderült. hogy erre az alkalomra beállt egy csere így Jeremyéknek most varázstechnika órájuk van és a felsőbb évesek pedig tanítanak nekünk néhány harci fogást. Órák után siettem a szekrényemhez és közben azon járt az agyam, hogy sikeresen túl éltem a mai napot anélkül, hogy találkoztam volna Vele.

- Bella - elkiabáltam. megtorpantam és imádkoztam, hogy ne ő legyen az, de sajnos bárhol felismerem ezt a hangot. Lassan fordultam hátra így pont ideért hozzám.

- Kai

- Szia - jött hozzám még közelebb és viszont teljesen lefagytam ezért nem tudtam hátrébb lépni.

- Szia. Hogy vagy? - pillantottam a lábára remélve, hogy nem hozza fel a dolgokat.

- Aggódtál értem, ott voltál az orvosi előtt- tévedtem.

- A lelkiismeretem nem hagyott nyugodni - próbáltam menteni a menthetőt és elmenekülni, de nem hagyta és magához húzott. Közelebb mint amit még bírtam volna.

- Látom mikor hazudsz - na azért ez erős túlzás.

- Akkor rossz a szemed, mert igazat mondok - ez elég gyenge volt, de nem volt erőm jobbra. Szabadulni akartam tőle, de ahogy mocorogtam csak rosszabb lett, mert végül a hátam a szekrényeknek ütközött és akkor tudtam, hogy nincs menekvés. Csapdába estem.

- Miért bonyolult a kapcsolatunk amikor simán megkönnyíthetnénk? - akkor idióta vagyok, hogy egyetlen szót is mondtam annak a kis srácnak.

- Túl okos az öcséd, ebben nem hasonlít rád - hátha bekapja a horgot és elkezd az öccséről beszélni.

- Dehogynem, viszont most nem erről volt szó. Mondd el Bellám - egy utolsó lehetőségem maradt.

- Mégis mit? - tenni a hülyét.

- Hogy miért küzdesz az érzéseid ellen? - nem készültem fel a kérdésére és már nem maradt erőm, hogy küzdjek ellene és amikor a számra pillantott már tudtam mi következik és nem ellenkeztem csak vártam, hogy megtörténjen. Viszont amikor az ajka az enyémet érintette valami kattant a fejemben és úgy rántottam magamhoz mintha az életem múlna rajta. A fenekemnél fogva felemelt fel és pedig automatikusan fontam a lábaimat a csípője köré annak ellenére, hogy a belső hangom próbált észhez téríteni, hogy ezt később nagyon meg fogom bánni, de jelen pillanatban nem érdekelt. Csak élveztem ahogy az oldalamat simogatja és közel van hozzám. Várjunk csak... Mi a fenét művelek? Eltoltam magamtól, leszálltam az öléből és lihegve a falnak dőltem és próbáltam feldolgozni, hogy mekkora bajban vagyok.

- Ennek nem lett volna szabad megtörténnie - mondtam amint levegőhöz jutottam.

- Dehogynem, a sors is így akarta - ahogy megláttam mit tettem vele, összekócolt haj, a gyűrődött póló és a felduzzadt ajkai majdnem megcsókoltam újra, de tudtam, hogy nem kell nekem még több zűr.

- A sors mindenáron a vesztemet akarja. Az én kaotikus életembe nem kell még egy pasi is - ezzel otthagytam. Amint kiléptem az épületből felhívtam Caroline-t elvégre ezt nem beszélhetem meg a nagybátyámmal vagy Adammel. Szerencsére második csengésre fel is vette.

- Ann hová tűntél azt hittük hazamentél?

- Otthon vagy? - szerintem elég pánik volt a hangomban ahhoz, hogy észrevegye, szükségem van rá.

- Igen, miért mi történt?

- Átmehetek? Nem telefon téma.

- Persze gyere - írtam egy SMS-t John bácsinak, hogy későn megyek és körülbelül húsz perc múlva át is léptem a Ross ház küszöbét ahol már szinte család tagnak számítok annyit vagyok náluk. Köszöntem a konyhában tevékenykedő Elisának és a barátnőm szobája felé vettem az irányt. Amikor benyitottam izgatottan kapta felém a fejét és azonnal felpattant az ágyáról.

- Na mi nem várhatott holnapig? - pár másodpercig csak néztem, mert nem tudtam, hogy kéne elmondanom aztán úgy döntöttem egyszerűen csak kibököm.

- Csókolóztam Kai-jal - eltátotta a száját majd sikított egy nagyot és a karomnál fogva az ághoz húzott és leültetett.

- Azonnal el kell mesélned minden részletet - vettem egy mély levegőt és elmondtam mi történt az iskolában. Miközben beszéltem Care végig csak a száját tátotta és a végén csak egy kérdése volt - Miért futottál el? - egy pillanatra nem tudtam mit válaszoljak, aztán úgy voltam vele, hogy a legjobb barátnőmnek felesleges hazudnom.

- Mert félek.

- Mitől?

- Attól, hogy beleszeretek és tökretesz.

- Nem tenne veled ilyet.

- Honnan tudod?

- Nem az a lényeg - engem viszont nagyon érdekelt, de tudtam, hogy nem fogom kiszedni belőle. Volt pár perc csend mielőtt kimondtam volna azt ami szintén zavart.

- Félek, hogy másnak tart amiért fél varázsló vagyok.

- Másnak tart, különlegesnek, mert az vagy.

- Mi van, ha ez zavarni fogja?

- Ha zavarná nem csókolt volna meg - erre már nem tudtam mit mondani és a nagybátyám is hívott, hogy most már menjek haza szóval elköszöntem Carolinetól, de jelezte, hogy a dolgot ezzel még nem zártuk le.

- Na megcsináltad? - jelent meg John bácsi az előszobában amikor vettem le a cipőmet. Először fogalmam se volt miről beszélt, mert a gondolataim egyáltalán nem voltak a helyükön, de aztán leesett.

- Persze.

- Minden rendben van? - tökéletesen csak épp csókolóztam egy barommal aki azt hiszem elcsavarta a fejemet.

- Igen, csak fáradt vagyok - vetettem be a leghihetőbb hangomat és elvonultam a szobámba. Semmit sem aludtam. Ki gondolta volna, hogy egy teljesen átlagosnak induló napból ez lesz? Hogy megcsókolom azt akitől távol kellene tartanom magam és meghívom a házunkba azt aki a legnagyobb ellenséget látja bennem? 

A hét további részében nem tudom, hogy csináltam, de sikerült elkerülnöm Kait, viszont közeledett a szombati vacsora amihez a legkevésbé se volt kedvem. Kiöltözni és bájologni idegenekkel. Nem az én stílusom. Szombat reggel korán keltem, hogy elkészüljek mire jönnek a vendégek. Egy forró fürdő után rendbe szedtem magam, majd kikerestem a megfelelő öltözéket ami egy világoskék egybe ruha volt hozzá fekete balerina cipővel. Mire kész lettem már hallottam is a csengőt ezért levonultam, hogy megnézzem kik érkeztek meg elsőnek viszont amikor leértem a lépcsőn azt hittem hallucinálok amikor megláttam kik állnak a bejárati ajtónál.

- Ann, végre itt vagy bemutatom Elizabeth Youngot és a fiát Kait - az a kék szempár ugyanolyan meglepettem nézett engem ahogy valószínűleg én is őt. 

- Nagyon örvendek - jelent meg pimasz vigyor az arcán, miközben kezet csókolt. Ha így játszunk akkor legyen.

27. Fejezet - Kai Evans

Amikor felébredtem az iskolaorvossal néztem farkasszemet. Amikor fel akartam ülni erős fájdalom nyilallt a fejembe ezért inkább visszafeküdtem.

- Mr. Evans, örülök, hogy felébredt. El kell végeznem még pár vizsgálatot, úgyhogy arra kénrém, ne nagyon mocorogjon.

- Értesítették anyámat?

- Igen és már valószínűleg úton is van, de szóltam az egyik barátjának, hogy mondja el neki mi történt, amikor ideért.

- Barátomnak? Kinek? - Fogalmam se volt kinek szólhatott, de felettébb kíváncsivá tett.

- Nem kérdeztem a nevét.

- De hogy nézett ki.

- Maradjon már csendben egy kicsit, amíg vért veszek - kénytelen voltam befogni a számat, ha minél előbb ki akartam jutni innen.

- Meddig leszek bent tartva?

- Eddig azt hittem, hogy holnapig kell, de a főzet elég gyorsan gyógyítja a sebét szóval, ha jól mennek a dolgok, akkor lehet, hogy még ma este itt hagyhatja az orvosi szobát - lábamra néztem, amin egy vastag kötés díszelgett. Nem mondom, hogy nem fájt, de volt már rosszabb is.

- Bejöhetnek hozzám?

- Kinézek, hogy itt van-e az édesanyja és, ha igen akkor bejöhet egy kicsit - reméltem, hogy még az a titokzatos barátom is itt van. Pár perc múlva Aaron rontott be az ajtón.

- Kai - ugrott fel azonnal az ágyra mellém.

- Hello öcsi - mosolyogtam rá és már a pozitív energiájától is jobban éreztem magam - anya beszélt még pár szót az orvossal mielőtt csatlakozott volna.

- Kisfiam - rázta meg a fejét, majd megsimította az arcomat és leült mellénk.

- Szia, anya.

- Hallom, megint hősködtél. - Most már tényleg tudni akarom kitől.

- Mégis honnan?

- Egy lánytól - vágott közbe Aaron és pimasz vigyor ült ki az arcára, amit tőlem tanult el. Nekem pedig a magasba szökött a szemöldököm.

- Egyébként azt üzeni, hogy sajnálja. Itt volt, amikor jöttünk. Ő mondta el a dolgokat nekünk odakint - sajnálja... Akkor csak egy ember lehetett.

- Ann-nak hívják. - Tudtam.

- Itt ült az orvosi előtt, amikor ideértetek?

- Bizony és csak azért ment el, mert jött érte egy fiú és elvitte - valószínűleg Nate volt vagy Adam.

- Azt mondta, hogy bonyolult a kapcsolatotok. Ez mit jelent? - Ezt mondta volna? Mert erre én is kíváncsi vagyok.

- Ez mégis, hogy került szóba?

- Az öcséd egyszerűen rákérdezett. Szegény lány teljesen ledöbbent - mesélte nevetve anya én pedig szinte látom magam előtt, hogy Ann enyhén elpirul a kérdéstől és tátva marad a szája a testvérem szabad szájúságától.

- Mit mondtál neki?

- Megkérdeztem, hogy együtt vagytok-e azt mondta, nem. Aztán megkérdeztem, hogy szeret-e, itt egyértelműen zavarba jött és azt mondta, hogy nem, de láttam, hogy hazudik ezért korrigálta magát azzal, hogy bonyolult vagy, vagyis a kapcsolatotok. - Jó tudni, hogy olyanunk is van. Erre biztos, hogy magyarázatot fogok kérni. - Arra viszont már nem tudott válaszolni, hogy miért maradt itt, mert elvitte az a srác, de nem hiszem, hogy a barátja volt.

- Valószínűleg az unokatestvére, aki itt dolgozik.

- Ugye nem hiába faggattam ki Ann-t?

- Ezt meg, hogy érted?

- Hát kiderítettem, hogy többet érez irántad, akkor már legalább te is iránta?

- Ez egyértelmű - vágott közbe anya. Ez most komoly? Itt fogják kitárgyalni a magánéletemet?

- Anya - szóltam rá, de csak nevetett az áruló öcsémmel együtt.

- Mi az? Megismerem, amikor a fiam szerelmes.

- Nem vagyok szerelmes! - A beszélgetés további részétől elzárkóztam sértődést színlelve, hogy végiggondoljam a helyzetet. Az biztos, hogy senki iránt sem éreztem még ilyet, de ez szerelem lenne? Csupán csak vigyázni akarok rá, fogni a kezét, ha arra van szüksége, elzavarni a sok seggfejet a közeléből, megcsókolni, amikor csak kedvem tartja, boldoggá tenni. Te jó ég... azt hiszem, mégis szerelmes vagyok. 

Még beszélgettünk pár percig aztán anyáékat kiküldték, hogy újraköthessék a lábamat. Amikor leszedték a vastag gézköteget rosszabbra számítottam. A sebem már nem is volt olyan nagy viszont nem volt kellemes, amikor bekenték valami büdös főzettel, aztán elaltattak, hogy gyorsabban gyógyuljon és az idő is múljon. Amikor újra felébredtem azt mondták hazamehetek, de a hétvégén még feküdjek és adtak egy kis üveg valamit, amivel néha be kell kenni a lábam, így éjfél körül sikerült vége elhagynunk a Defenders épületét. A hazafelé úton végig csak Annre tudtam gondolni. Hihetetlen, hogy egy lány így fel tudja forgatni az egész világomat egy szempillantás alatt. 

Amikor hazaértünk akkor vettem észre, hogy van egy csomó nem fogadott hívásom. Három Jeremytől, egy-egy Caroline-tól és Logantől. Gyorsan visszahívtam, aki a legtöbbször keresett és annak ellenére, hogy majdnem hajnali egy van, remélem nem fog haragudni. A második csengésre fel is vette.

- Haver, mi van veled? Kiengedtek? Mennyire vészes a sérülésed? Válaszolj már! - Egyáltalán nem úgy tűnt, mintha eddig aludt volna.

- Válaszolnék ember, ha hagynád - jól esett, hogy a barátaim így aggódtak értem - most értem haza, már majdnem begyógyult, de pihennem kell a hétvégén.

- Akkor megmaradsz, helyes. Majd megmondom a többieknek, hogy jól vagy, mert ők is eléggé paráztak, hogy mi van veled - a többiek kifejezés alatt momentán egy ember jutott eszembe. Tudtam, hogy Jeremynél minden következmény nélkül rákérdezhetek.

- Mi van Vele? - Biztosra veszem, hogy elmosolyodott a vonal túlsó végén attól, hogy nem mondtam ki a nevét.

- Nem tudom, mondták-e, hogy sokáig ott várt az orvosi előtt, de aztán Adam hazavitte. Eléggé kiborult, de miután állítólag beszélt anyukáddal, sokkal jobban érezte magát - te jó ég nem is kérdeztem anyától, hogy mit mondott neki - Most Caroline ott van vele, de megkért, hogy a hétvégén ne nagyon zavarjuk, mert valami családi programjuk lesz - akkor le is teszek arról, hogy elkérjem a számát és felhívom.

- A többieknek ugye nem esett bajuk?

- Nyugi, mindenki jól van, de hétfőn számíthatsz rá, velünk együtt kapsz egy alapos fejmosás Hallertől, amiért kilógtunk, ráadásul te még le is sérültél - valahogy számítottam rá.

- Szembenézünk vele, egyébként, kösz, Jer.

- Hé, ne köszöngess itt nekem ez a barátok dolga, most viszont mennem kell, mert Mia kiabál. Aztán épülj fel nekem a jövő hétre, mert nem fogom egyedül bírni Caroline-nal.

- Szia - nevettem majd miután ő is elköszönt gyorsan beszéltem Logannel, Care-t nem akartam zavarni, ha Ann-el volt aztán lefeküdtem, mert olyan hosszúnak éreztem a mai napot mintha, már egy éve tartott volna. A hétvégén tartottam magam az ígéretemhez és rengeteget feküdtem. Annak ellenére, hogy már nem éreztem olyan erős fájdalmat, ha gyorsan akartam lemenni a lépcsőn az még egy kicsit nehezen ment, de anya és Aaron mindenben segítettek. Hétfőn anya gyorsan eldobott a suliba ahol a terembe érve az osztálytársaim szinte a nyakamba ugrottak.

- Úristen Kai hallottuk mi történt.

- Egy hős vagy - jelent meg néhány lány, akiken látszott, hogy nem csak azért jöttek, hogy megnézzék, hogy vagyok.

- Ha rosszul vagy szólj, és majd ápollak - kezdett elég kínos lenni a dolog, de nem akartam bunkó módon elküldeni őket, de szerencsére jött segítség.

- Na, jó tűnés innen, buta libák vagy az ocsmányul festett szőke tincseitek fogják bánni - tört magának utat Caroline és húzott el a kezemnél fogva a tömegből, amiért hálát adtam neki. Leült a második padba én pedig mellé.

- Köszi, megmentettél én nem tudtam volna elküldeni őket

- Tudom pont ezért, segítettem. Egyébként hogy vagy?

- Hát, futni lehet, hogy nem tudnék olyan gyorsan, de már nincs semmi bajom - végre Jeremy is megjelent az ajtóban, és amikor meglátott minket vidáman intett majd levetette magát a mögöttünk lévő padhoz. Már épp kezdődött volna az óra, amikor a matek tanár helyett Mr. Haller lépett be a terembe. összenéztem a többiekkel és már éreztem a végzetemet. Végigpásztázta a termet és a tekintete a mi kis hármasunkon állapodott meg.

- Evans, Morgan és Ross velem jönnek - a hangja alapján nem a vállunkat szeretné megveregetni egy dicséret kíséretében. Azonnal felálltunk és mentünk az osztályfőnökünk után, aki egy üres terembe vitt minket. Ráült a tanári asztalra mi pedig vele szemben álltunk meg. Annyira be voltunk pánikolva, hogy megszólalni sem mertünk.

- Meg tudnátok mondani nekem, hogy mi okotok volt kilógni a menedékhelyről a, vámpírok közé minden képzettség nélkül ezzel életveszélybe sodorva magatokat? Az egyikőtök meg is sérült - mutatott rám - mi lett volna, ha valami maradandó sebet szerez? Én vagyok a felelős azért, hogy ne essen semmi bajotok, amíg itt vagytok. Csak mondjátok el mi volt ilyen fontos, hogy az életeteket kockáztattátok.

- A barátaink - még saját magamat is megleptem, hogy meg mertem szólalni.

- Amikor láttuk. hogy nincsenek lent megijedtünk és segíteni akartunk nekik - szálltak be a többiek is.

- De tudhattátok volna, hogy nem hagyjuk őket védtelenül kint. Ott voltak a védelmezők, akik lehozták volna őket.

- Ismeri a tinédzsereket tanár úr, rossz szokásaink egyike, hogy előbb cselekszünk, mint gondolkozunk - erre Haller csak fáradtan kifújta a levegőt, látszott, hogy erre ő sem tud mit mondani.

- Az a lényeg, hogy mindannyian megvagytok, de még egy ilyen és repültök az iskolából, most megússzátok egy figyelmeztetéssel. Ez nem játék. Most viszont tűnés vissza az osztályba - nem kellett kétszer mondania már rohantunk is ki a teremből.

- Azt hittem durvább lesz - szólaltam meg miközben mentünk fel az emeletre.

- Hülye vagy? Kell ennél durvább? A következőnél kivágnak minket szerintem ez elég durva - úgy látom Jeremyre eléggé ráhozta a frászt az ofő.

- De legalább csak szóbeli figyelmeztetést kaptunk. nem hiányzott volna egy írásbeli is mellé - vágott közbe barna hajú barátnőnk is. A nap további része nyugodtan telt. Edzésen viszont nem voltunk, mert elcserélték az órát az egyik vadász osztállyal, így nekünk volt egy plusz varázstechnika óránk a mai nap folyamán, amit sajnáltam, mert ebből kifolyólag egyáltalán nem láttam Ann-t egész nap. Vagyis csak azt hittem, mert mikor órák után mentem volna haza megláttam, hogy éppen a szekrények felé tart. Ha akartam volna, se tudok csak úgy elmenni, amikor végre láttam és beszélnem kellett vele, rólunk.

- Bella - szóltam utána, mire teljesen lefagyott és riadtan fordult hátra.

- Kai.

- Szia - sétáltam hozzá egy kicsit közelebb is, mint szabadott volna.

- Szia, hogy vagy? - Rápillantott a lábamra.

- Aggódtál értem - figyelem nélkül hagytam a kérdését, mert most nem rólam volt szó -, ott voltál az orvosi előtt.

- A lelkiismeretem nem hagyott nyugodni - már fordult volna, hogy itt hagyjon, én viszont minden gondolkodás nélkül kaptam el a karjánál fogva és húztam magamhoz.

- Látom, mikor hazudsz

- Akkor rossz a szemed, mert igazat mondok - addig forgolódott és próbált szabadulni, amíg a háta az egyik szekrénynek ütközött. Sakk matt kicsi lány, itt maradsz.

- Miért bonyolult a kapcsolatunk, amikor simán megkönnyíthetnénk? - Akármit megtettem volna, hogy megtudjam a választ.

- Túl okos az öcséd, ebben nem hasonlít rád - téma terelés. Ügyes, de nem eléggé.

- Dehogynem, viszont most nem erről volt szó. Mondd el Bellám - támasztottam meg az egyik kezemet a falon, a fejem mellett.

- Mégis mit?

- Hogy miért küzdesz az érzéseid ellen? - Nem bírtam tovább. A szájára pillantottam majd vissza azokba a nagy barna szemekbe, amikben épp az érzelmek hatalmas csatáját láttam lejátszódni. Azt akartam, hogy a vágy győzzön, ezért lassan közeledtem felé. Elhúzódhatott volna, ott volt az alkalom, de csak némán várta, hogy elég közel érjek hozzá. Épphogy az ajkához érintettem sajátomat éreztem a bennem feltörő energiát és feszültséget. Már mélyítettem volna a csókot, de Ann megelőzött. A nyakam köré fonta a karját és még közelebb húzott magához. A közelsége teljesen elvette az eszemet. A feneke alá nyúlva felemeltem ő pedig azonnal vette az adást és a lábait a csípőm köré fonta. Az egyik kezével a hajamba túrt a másikkal, a nyakamba kapaszkodott miközben én az oldalát simogattam és közben tartottam, nehogy lecsússzon. Számtalanszor lejátszódott már a fejemben ez a jelent, sőt még a bővített változata is, de most, hogy tényleg megtörtént ezerszer jobb volt. Azt akartam, hogy soha ne érjen véget a pillanat, amikor hirtelen Ann elhúzódott tőlem, leszállt az ölemből és pihegve a falnak dőlt. Ez meg mi volt?

- Ennek nem lett volna szabad megtörténnie - végignéztem a kipirult arcán, az összekócolt haján és a csók marta ajkain ,és ahogy belegondoltam, hogy én is hasonlóan nézhetek ki, szerintem ennél jobban nem is alakulhatott volna.

- Dehogynem, még a sors is így akarta - komolyan nem értem ezt a lányt.

- A sors mindenáron a vesztemet akarja. Az én kaotikus életembe nem kell még egy pasi is - alig fogtam fel a szavait a bennem lángoló tűz miatt, ezért későn kapcsoltam és sikerült elmenekülnie, de ennyivel nem úszta meg. Most már tudom, hogy akar engem és én is őt. Már csak be kellett bizonyítanom neki, hogy előlem nem menekül. Nem az vagyok, aki a cél előtt feladja.

26. Fejezet

Sose szerettem a kémia órákat, csak amikor mi is kísérletezhetünk és most szerencsére ez volt így a páros feladat alatt legálisan beszélhettem Nate-tel.

- Neked még nem meséltem csak Care-nek, hogy mi történt a nagyszünetben.

- Tényleg, meg tudtátok beszélni Ms. Rasmay-vel a dolgokat?

- Igen, de ez most nem ez a lényeg. Szóval épp bent vagyunk az üvegházban. Kipróbáltam egy varázslatot, és képzeld sikerült - legalább történt akkor velem valami jó is -, amikor zajt hallottunk, amikor pedig odanéztem megláttam Kait - ennél a résznél felhúzta a szemöldökét és kérdőn várta a folytatást -, de pont erre jött a tanár ezért úgy csináltam, mint aki éppen az egyenleten gondolkozik. Pár perc múlva Nate hátranézett és intett, hogy tiszta a levegő - Utána mentem, mert tudtam, hogy ha Adam vagy John bácsi megy érte akkor vége van szegénynek. Azt mondta, hogy beszélni akart velem valamiről csak azért követett. De most el kell neki mondanom néhány dolgot iskola után.

- Megbízol benne?

- Kénytelen vagyok, szerinted jó ötlet?

- Nem fog elárulni éppen téged.

- Ezt meg, hogy érted?

- Mindegy - nem értettem a hirtelen hangulatváltozását, de nem is firtattam. Azt hiszem egy kicsit féltem a találkozótól. Nem akartam elmondani neki, hogy milyen elcseszett, hibrid szerűség vagyok. Plusz az sem tetszett, hogy teljesen egyedül kell lennem vele, na jó az talán mégis. Te jó ég miket beszélek. A gondolatmenetemet valami iszonyatos zaj zavarta meg ami a földszintről jöhetett. Mind egyszerre néztünk a tanárra, aki csendre intett minket majd kiment, hogy megnézze, mi folyik a folyosón. Senki sem szólt, amíg Mr. Jones kint volt, ha leesett volna egy tű atomrobbanásnak hangzott volna.

- Gyerekek gond van, vámpírok vannak az iskolában és úgy tűnik nálunk nem szólt vészjelző. Jól figyeljetek rám. Nem lesz semmi baj csak csináljátok azt amit mondok - annyira ledöbbentem ettől a három mondattól, hogy szerintem még a szám is tátva maradt, de ezzel a többiek sem voltak másképp. Mr. Jones az egyik szekrényhez rohant, és amikor kinyitotta újabb sokkhatás ért. Az egész tele volt kisebb nagyobb fegyverekkel, dárdákkal, sőt még néhány szegfűbombát is láttam - Egyesével gyertek ide fegyverért, de senki se menjen ki utána a teremből - én kaptam két kisebb pisztolyt. Remegett a kezem és valahogy nem nagyon akaródzott kimenni nekem azon az ajtón - Mindig próbáljátok fedezni egymást, nehogy lemaradjon bárki is, figyeljetek egymásra. Leviszlek titeket az alagsorba ahol valószínűleg a többi osztály is van - magyarázott, de annyira elborította az agyamat a félelem, hogy alig hallottam, amit mond. Szép lassan nyitotta ki a nagy fa ajtót, kinézett rajta, majd intett, hogy kövessük. Nate végig mellettem jött és mögöttem volt Colin és Emily, amitől biztonságban éreztem magam egészen az első kanyarig ahol megláttam a teremtményeket, akik betörtek és egy rakás másik embert, akik láthatóan mészárolták őket. Valószínűleg a mi oldalunkon álltak, de azért inkább meg akartam bizonyosodni róla.

- Dave, mi folyik itt? - szólt Mr. Jones az egyik férfihez. Ismerték egymást, ami egy kicsit nyugtatólag hatott.

- Betörtek az iskolába ezért az összes osztályt a pincébe vitték. Ti meg mit kerestek itt?

- Nem szólt a vészjelző a kémia teremben, de kérlek, segítsetek épségben lejuttatni a gyerekeket - nézett ránk és a tekintetében aggodalom sugárzott.

- Természetesen, gyertek - körbe álltak minket és újra elindultunk, de amikor más csak pár sarok választott volna el bennünket a menedéktől, hátulról megtámadott minket egy jó adag vámpír így a védelmezők elkeveredtek mellőlünk, magunkra maradtunk. A tekintetemmel azonnal a legjobb barátomat kerestem. Amikor valaki hirtelen megfogta a vállamat. Reflexből fordultam hátra, hogy bemossak neki egyet. e amikor megláttam ki az még éppen meg tudtam állítani az öklömet.

- Nate - a tekintetében kavarogtak az érzelmek és az ő keze is remegett.

- Fedezz - állt be mögém én pedig vettem egy mély levegőt és a felém közeledő rohadék fejébe eresztettem az első golyót. Hirtelen olyan elszántság költözött a fejembe, int még soha. Elöntötte az agyamat a vörös köd és sorra tartottam fel a szörnyetegeket a felnőtteknek, mivel nálam semmi se volt, amivel megölhettem volna őket. Egyetlen hibát sem vétettem, minden lövésem pontos volt, odataláltam ahová kellett. Közben a szemem sarkából láttam Colint, Emilyt és a többieket, ahogy az küzdenek. Ahogy fordulta hirtelen megláttam, ahogy Ryan mögé oson egy mocsadék.

- Ryan vigyázz! - minden gondolkodás nélkül felkaptam egy vasrudat a földről és minden erőmet belevetve elhajítottam. A célzó képességem nem hagyott cserben, mert a fegyverem egyenesen az ellenség mellkasába állt. A Gilbert fiú a neve hallatán riadtan fordult hátra, és amikor meglátta mi a helyzet azonnal kíméletet nem ismerve fejbe lőtte az alattomos vámpírt majd felém fordult és egy bólintással jelzett, amit én is megismételtem. De ahogy fordultam volna vissza az egyik fenevad elkapta a nyakamat, felemelt és a falnak szegezett.

- Elég volt belőled kis ribanc - kapálóztam a lábammal, hátha meg tudom rúgni valahol, de nem sikerült és egyre kevésbé kaptam levegőt, amikor hirtelen oldalról valaki ráugrott a fojtogatómra és a leterítette. Keményen csapódtam a fenekemre és egy pillanatra a szédülés is elkapott, de amint éreztem, ahogy az oxigén ismét áramlik a testemben fel is ugrottam, hogy megtudjam ki volt a megmentőn.

- Kai! - kiáltottam meglepettségemben, amikor megláttam. Hogy a fenébe került ide? Azt hittem rajtunk kívül minden osztályt levittek a menedékhez. Most döbbentem rá, hogy megmentett. Segítenem kell neki. Már majdnem odaértem, amikor kiáltást hallottam, az övét. Aztán annyit láttam, hogy Nate szíven lövi a vámpírt, amelyik megtámadott. Odarohantam, és amikor megláttam azt hittem elájulok. Egy hatalmas fadarab állt ki a lábából, hajdanán talán az egyik székhez tartozott - Kai annyira sajnálom - fektettem a fejét az ölembe és a haját kezdtem simogatni, nem is tudom, hogy az ő nyugtatására vagy inkább az enyémre. Éreztem, ahogy kezd elhomályosulni a tekintetem, de nem akartam előtte sírni - Minden rendben lesz oké? Hallasz? - az egész miattam van. Nem akarom, hogy valami maradandó sérülése legyen. Azt sosem tudnám megbocsátani magamnak.

- Nyugi Bellám megmaradok - alig hittem el, hogy meg tudott szólalni. Aztán láttam, hogy felemeli a kezét és mintha keresne valami, tapogatózik. Teljesen lefagytam, amikor megsimította a tenyeremet és összefűzte az ujjainkat. Akkor már nem tudtam megálljt parancsolni a könnyeimnek. Hirtelen megjelent két egyenruhás férfi és egy hordágy szerűségre fektették Kait és elvitték az orvosi szoba felé.

- Ann, jól vagy? - jelent meg mellettem Caroline Ekkor fogtam fel, hogy ő is végig itt volt. Azt hittem Kai egyedül jött ki.

- Care, te jó ég te meg, hogy kerülsz ide? - ugrottam fel azonnal és öleltem szorosan magamhoz.

- Amikor rájöttünk, hogy titeket nem sikerült lehozniuk azonnal kijöttünk segíteni.

- Csak te és Kai?

- Meg Jeremy - te jó ég, az összes barátom kint volt teljesen életveszélyben én pedig önző módon csak magamra és arra a fiúra gondoltam.

- Hol van?

- Fogalmam sincs, menjünk, keressük meg őt és Nate-t - bólintottam és elindultunk az egyik folyosón hátha szerencsénk lesz. Az is lett csak nem épp úgy, ahogy szerettük volna. Épp kanyarodtunk volna be az egyik sarkon, amikor szó szerint beléjük futottunk.

- Annyira örülök, hogy jól vagytok - ugrottam Jeremy nyakába, mert azzal tisztában voltam, hogy Nate-nek semmi baja, hiszen végig együtt voltunk.

- Vissza kell mennünk, a többieket már valószínűleg lekísérték. Minket pedig ki fognak nyírni. Apropó, hol van Kai? - Care kérdésére bevillant a kép, ahogy fekszik a földön, a lábán az óriási sebbel.

- Megsérült, az orvosiban van - nyögtem ki, mire a többiek teljesen lefagytak.

- Mi történt vele?

- Egy vámpír elég durván megsebesítette.

- Megharapta?

- Dehogyis.

- Akkor?

- Beleállított egy nagy fadarabot a lábába - azt hittem Care ott helyben elájul, de Nate gyorsan melléállt, a biztonság kedvéért.

- Hogy?

- Nekem segített - olyan halkan mondtam, hogy csodálom, hogy meghallották - A vámpír a falhoz szorítva fojtogatott ő pedig rávetette magát, hogy engem mentsen és akkor sérült meg - iszonyatos bűntudatom volt a történtek miatt. Jeremy meg mint aki csak megérezte átölelte a vállamat és nyomott egy puszit a hajamba, nyugtatásképp.

- Nehogy, most magadat ostorozd emiatt. Ez mind Kai Evans önfejű, hősködésének az oka, mert mindenáron meg akart védeni téged. Nem a te hibád, érted? Ismételd.

- Nem az én hibám - még, ha így is van szörnyen éreztem magam. Nem tudtam volna csak úgy visszamenni a többiekhez - Srácok, mondjátok meg Mr. Pierce-nek, hogy az orvosi előtt vagyok, mert tudnom kell mi van vele - fordítottam nekik hátat és rohanni kezdtem. Csak akkor álltam meg amikor megláttam a fehér ajtót a kicsi piros kereszttel. Be akartam kopogni, de végül inkább csak leültem az ajtó elé hátha egyszer kijön valaki. Ez pár percen belül be is következett én pedig úgy pattantam fel mintha valami megcsípte volna a fenekemet.

- Maga ki?

- Kai Evans egyik barátja. Mi van vele? Nagyon súlyos a sérülése? Meg tudják gyógyítani? - zúdítottam a kérdéseimet a férfira aki csak feltartotta a kezét, hogy hallgassak el.

- Felhívtuk a hozzátartozóit akik nemsokára itt lesznek. Mondja meg nekik, hogy a fiú meg fog gyógyulni, de holnapig valószínűleg itt kell maradnia, mert a főzetek nem két perc alatt készülnek el és a hatásukra is várni kell - ezzel vissza is ment én pedig ismét ott maradtam egyedül, amikor hirtelen cipő kopogást hallottam és amikor oldalra néztem egy nőt láttam meg ahogy egy kisfiút húz maga után. Haja laza kontyban amiből már kiszabadult pár tincs, kabátja csak hanyagul a hátára dobva, arcán félelem és idegesség tükröződött. Leültek mellém majd a nő felém fordult, de még alig kapott levegőt ezért egy kis időt adva neki én kezdtem a mondanivalómat.

- Maga bizonyára Kai édesanyja - bólintott, de nem várta, hogy folytatom ezért elkezdte lehámozni a vastag pulóvert a fiáról - az orvos azt mondta, hogy szóljak, Kai-nak bent kell maradnia éjszakára, de meg fog gyógyulni csak idő kell neki - a nő abbahagyta az öltöztetést és felém fordította a fejét. Nem tudtam olvasni a tekintetéből, de nem tűnt haragosnak.

- Ki vagy te?

- A nevem Ann Cennedy

- Miért vagy itt?

- Mert felelősnek érzem magam a történtek miatt - tudtam, hogy ezzel a mondattal fogom teljesen elvágni, de tudnia kellett az igazat ezért elmondtam neki, mi történt.

- Ez nem a te hibád - szólalt meg a kisfiú, az anyja pedig egy mosoly kíséretében megsimította a fejét.

- Igaza van. Kai mindig is ilyen volt. Nem is tehettél volna ellene semmit. Szóval csupán csak a bűntudat miatt vagy itt? - erre nem tudtam mit válaszolni. Pontosan én sem tudtam miért vagyok itt, de az biztos, hogy nem csak amiatt.

- Együtt jártok a bátyámmal? - megáll az eszem ettől a kis sráctól.

- Aaron - szólt rá az anyukája, de közben láttam, hogy ő is a nevetését folytja vissza.

- Szóval Aaron, nagyon hasonlítasz rá főleg a stílusod, elég szókimondó vagy - mosolyogtam rá - de a kérdésedre válaszolva, nem járunk együtt.

- De szereted? - hány éves ez a gyerek, hogy ilyen szavak használ? Szerintem látta az arckifejezésemen, hogy elégé ledöbbentem, mert széles vigyor jelent meg az arcán. Kétségtelen, le se tagadhatná a bátyját.

- Nem - erre csak felhúzta a szemöldökét, mint aki nem hitte el amit mondok ezért kénytelen voltam bővebben kifejezni magam - Tudod, a mi kapcsolatunk nem épp egyszerű. Nem tudom elmagyarázni.

- Akkor meg miért vagy itt? - már épp nyitottam volna a számat amikor ismét cipő kopogást hallottam a folyosó vége felől.

- Ann - futott felém én pedig azonnal felugrottam és amikor ideért azonnal magához szorított.

- Adam, hogy kerülsz ide?

- Nate hívott, hogy mi történt és apa azonnal beküldött, hogy hozzalak el beszéltem az osztályfőnököddel szóval azonnal mehetünk is, de te miért vagy az orvosi előtt? Mi történt?

- Velem semmi, de majd mindent elmondok.

- Nem hiszem el, hogy egyszer nem jövök be és akkor kerülsz veszélye. Még megvédeni sem tudtalak

- Megtette más - kérdőn húzta fel a szemöldökét, de egy intéssel lerendeztem és a kis család felé fordultam amikor felötlött bennem egy kérdés. Hol az apja? Ha az én gyerekemmel történne valami biztos, hogy mindent eldobnék és jönnék - Mrs. Evans kérem...

- Elizabeth Young, tegezz és hívj csak Elizabethnek - szóval elváltak, de ez akkor sem mentség.

- Elizabeth, kérlek mondd meg Kai-nak, hogy sajnálom és te pedig - hajoltam le Aaronhoz aki szinte megbabonázva nézett - túl sokat vagy a bátyáddal. Ne legyél olyan, mint ő - borzoltam össze a haját majd hátat fordítottam nekik és elindultunk Adam motorja felé és közben tőmondatokban elmeséltem a történteket.

25. Fejezet - Kai Evans

Nyúzottan ébredtem. Nem tudom mi lehetett az oka, de egyszerűen nem bírtam elaludni. Folyton kattogott az agyam valamin.

- Kai ébredj - hallottam meg az öcsém hangját az ajtóm túloldaláról. Tudtam, hogy ha nem válaszolok támadást fog indítani ellenem amire most nem volt energiám.

- Fent vagyok Aaron, köszi - feltápászkodtam és a fürdőszoba felé vettem az irányt. Útközben felkaptam egy pólót, mert a meleg ágyból kikelve érzékelni lehet, hogy már nincs nyár. Megmostam az arcom remélve, hogy kevésbé leszek kómás, de nem nagyon jártam sikerrel. A hajammal nem is foglalkoztam, mert az emberek úgyis azt fogják hinni, hogy direkt ilyen. A konyhában melegszendvics várt, végre valami jó is a mai napban.

- Jó reggel szívem - jelent meg mellettem anya.

- Neked is - adtam neki egy puszit, majd gyorsan elpusztítottam a reggelimet és már indultam is a suliba. Az épület előtt megláttam egy kisebb társaságot. Azonnal felismertem a tagjait. Jeremy, Caroline, Nate és Ő. Kíváncsi vagyok, hogy miért nem jött tegnap. Adam se volt bent szóval biztos, hogy valami családi dolog miatt, de tudni akartam az egészet. A többieknek biztos ezt mondta el, de én is akartam tudni, hogy mi történt vele. A két osztálytársam észre is vett, Jeremy intett is, hogy várjam meg ezért megálltam a bejárat előtt, de Annabell nem vett észre, vagy csak nem akart. Nate és a lányok bementek amikor a barátom, odajött hozzám.

- Hello Evans, mi a helyzet?

- Hali Jer, semmi extra. Mi volt tegnap Ann-nel? Mert gondolom ezt magyarázta nektek.

- Jó megfigyelő vagy, de tudod, hogy nem fogom őt kiadni. Ha tudni szeretnél valamit kérdezd meg tőle.

- Hogyne amint meglátna a villámokat szóró szemeivel elküldene melegebb éghajlatra.

- Talán csak azért, mert egy buta libának nézed akit csak úgy el tudsz csábítani - na ez most övön aluli volt.

- Hé, azt hittem legalább te tudod, hogy sosem viselkedtem vele így. Nem tudnék - és ez teljes mértékben igaz.

- Ezt mondd meg neki barátom, mert ő totálisan ebben a hitben él - ütögette meg a vállamat és bement a kapun. Hihetetlen, hogy el se kezdődik a nap máris teljesen felforgat mindent egyetlen lány azzal, hogy megjelenik, vagy éppenséggel nem. Eldöntöttem, hogy a hosszú szünetben beszélek vele. Az órák csigalassúsággal mentek, mintha valaki lefogta volna az óramutatókat, hogy még ráérősebben mozogjanak. Amikor végre kicsengettek az ötödik óráról mentem is volna a vadászokhoz, de megláttam, hogy Ann eléggé sietősen megy az udvar felé. Utána mentem amíg el nem tűnt az üvegházban. Mit dolga van ott? Az ajtó résnyire nyitva maradt és amikor belestem megláttam a lányt Adam, Ms. Ramsay és egy ismeretlen férfi társaságában.

- Magának mikor lenne jó? - kérdezte a tanárnő.

- Talán négy óra után - szólalt meg mély hangon a másik tag.

- Melyik nap?

- Bármikor csak délután. Nektek megfelelne? - fordult a két fiatal felé akik éppen Ms. Ramsay eszközeit nézegették és szórakoztak velük, mint a kisgyerekek. Megmosolyogtatott, hogy ilyennek láttam.

- Mi tőled függünk. Nekünk akkor jó amikor neked - válaszolt Ann miközben letett egy fakanalat az asztalra és távolabb állt tőle - Adam, hogy is volt az a varázslat amivel felemelem? - Hogy micsoda? Varázslat? De hát az én Bellám vadász és, ha ő az akkor az egész családjának annak kell lennie. Ezt nem értem, de azért tovább figyeltem. Adam odaállt mellé és elmondta neki az igét, a lány, vett egy mély levegőt, felemelte a kezét, behunyta a szemét és elismételte a szavakat. A kanál felemelkedett igaz, csak pár centire, de felemelkedett én pedig a döbbenettől nekimentem egy vödörnek ami pechemre felborult nem kis zajt csapva, mire a szőkeség megijedt és a kanál visszaesett az asztalra. Mindenki az ajtó felé kapta a fejét, de az én tekintetem Annével találkozott. Azonnal felpattantam és futottam az udvar végébe, de hallottam ahogy mindent eldob és jön utánam.

A nevemet hallottam a hátam mögül, de nem álltam meg. Egyszerűen nem bírtam, csak egy kicsit lassítani, de az is elég volt, mert hirtelen éreztem, ahogy valaki a hátamra nehezedik, mire elvesztettem az egyensúlyomat és előreborultam. Még jó, hogy épp a műfüves focipályán voltunk különben ez most piszkosul fájt volna.

- Minek a neved, ha nem hallgatsz rá? - hason feküdtem a földön és Ann a hátamon ült ami miatt eléggé kiszolgáltatottnak éreztem magam, de ezen gyorsan változtattam is.

- Talán nem akartam - fordultam a hátamra mire a lány elveszítette az egyensúlyát és én ezt kihasználva magam alá gyűrtem.

- Engedj el!- próbált kapálózni, de lefogtam a kezeit, hogy esélye se legyen.

- Miért jöttél utánam?

- Szerinted? Tudom mit láttál és ki tudja, hogy, ha nem jövök ki, kinek mondod el.

- Senkinek, de azért engem érdekelne, hogy mégis mi ez az egész.

- Semmi közöd hozzá és mégis egyáltalán mit kerestél ott? Engem követtél?

- Igen, de nem emiatt csak beszélni akartam veled, hogy miért nem jöttél tegnap és még más dolgokról is és akkor hallottam meg ezt.

- Én viszont nem akarok veled beszélni.

- Nézd én nem erőszakolom ki belőled a választ, de jó lenne egy magyarázat viszont, ha szeretnéd itt és most megígérem, hogy nem mondom el senkinek sem amit láttam. Hidd már el, hogy semmi rossz szándékom sincs feléd - erre már ő sem tudott mit mondani csak gyanúsan méregetett, aztán hirtelen leesett, hogy le kéne szállnom róla, mert ezzel épp a mondandóm ellenkezőjét bizonyítom. Leugrottam róla és megvártam amíg felül hátha mond valamit. de csak meredt pár percig a semmibe. Épp szóltam volna neki, hogy most mi van amikor rám emelte a két barna szemét.

- Nem tudom megbízhatok-e benned. Az eddigiek alapján az eszem azt súgja, hogy óriási nagy barom lennék, ha megtenném.

- Az agy állandóan csak hülyeségeket mond, ne hallgass rá. Az enyém is összevissza beszél - elnevette magát amit egy kis lépésnek vettem a cél felé - Bízz bennem - nyújtottam felé a kezemet, hogy felhúzzam. Vonakodva bár, de elfogadta.

- Rendben. Megbízok benned és elmondom ezt az egészet egy feltétellel.

- Mi lenne az? - húztam fel a szemöldökömet.

- Ha kölcsönös. Te is mondj el nekem valamit magadról amit senki sem tud és nem találhatsz ki semmit. Az igazat - ez fair ajánlatnak tűnik.

- Nekem jó és...

- Várj meg tanítás után az előtérben - és ezzel el is viharzott. Ezt meg kellett osztanom Jeremyvel. Visszaloholtam az osztályba és boldogan konstatáltam, hogy Caroline nincs bent, mert ehhez a beszélgetéshez ő most nem volt szükséges.

- Morgan - kiáltottam el magam amint beléptem a terembe. Nem kellett volna, mert mindenki azonnal felém kapta a fejét ami egy kicsit zavaró volt. Az említett személy kérdőn húzta fel a szemöldökét mire intettem a fejemmel, hogy jöjjön ki. Megálltunk a szekrények előtt.

- Mi van veled Evans?

- Óriási hírem van. Gondolom tudsz róla, hogy a Cennedy családja nem csak vadászokból áll - szeme se rebbent amikor kimondtam szóval igazam volt - Szóval az történt, hogy beszélni Ann-nel a szünetben és láttam, hogy az udvar felé megy ezért követtem és esküszöm véletlenül hallottam egy beszélgetést aztán láttam, ahogy egy ige segítségével felemelt egy kanalat, de lebuktam, mert zajt csaptam és elkapott és leterített miközben menekültem, de végül is én jövök ki jól a dologból, merz azt mondta, hogy beszéljük meg ezt iskola után - mire mondandóm végére értem a barátomból kirobbant a nevetés.

- Most meg mi olyan vicces?

- Ann leterített téged? Ugyanarról az Annabell Cennedyről beszélünk? Az alacsony szőke kislányról?

- Látom felfogtad a lényeget - sokra megyek ezzel az idiótával - Figyeltél egyáltalán a sztori többi részére? - feltartotta a mutatóujját, hogy várjak egy kicsit, majd vett pár mély levegőt és végre abbahagyta a röhögést - Befejezted? - bólintott majd újra felvette a "figyelek" kifejezést az arcára.

- Akkor suli után találkozol vele?

- Igen vagyis ez már majdnem egy randi.

- Te megőrültél - csapott a homlokára és otthagyott.

- Nem igaz - rohantam utána.

- Figyelj. Ann nem egyszerű eset ami annyit jelent, hogy ha tényleg komolyak a szándékaid és nem csak szórakozni akarsz vele akkor szedd össze magad és ne játszd a macsót, mert páros lábbal fog kihajítani - vetett rám egy komoly pillantást és visszament az osztályba. A nap további részében folyamatosan járt az agyam, pont ezért azt se tudtam hol vagyok, amikor hirtelen megszólalt valami élesen csipogó hang, de nem a csengő hiszen még volt több, mint húsz perc az órából és annak egészen másmilyen a hangja. A tanár azonnal felpattant a székéről és felénk fordult.

- Ez a vészjelző volt, keljetek fel, hagyjatok itt mindent és kettes sorba rendeződve kövessetek. Mozgás! - kiáltott ránk amikor mg másodpercek múlva se mozdultunk. A döbbenettől fel se fogtuk mi történt csak szaporán szedtük a lábunkat és követtünk. Mr. Andersen utasításait. A folyosóra érve láttuk, hogy a többi osztály is hozzánk hasonlóan cselekszik. Levittek minket egy hatalmas pince szerű helyre. Ott volt az összes többi osztály is, mégsem találtam azokat akiket a tekintetemmel kerestem.

- Figyelmet kérek! - hallottam meg az igazgató nő hangját, ám nem tudtam száz százalékosan rá figyelni - Azért vagytok itt, mert vámpírok tévedtek az iskola területére, de nincs ok a pánikra, mindenre fel vagyunk készülve. Különleges harcosok vannak fent és ők elintézik a betolakodókat szóval nyugodjatok meg és várjatok türelemmel. Most felolvasom az osztályok neveit kérlek kézfeltartással jelezzétek, hogy itt vagytok - valami nem stimmel. Sehol sem látom őket. Ms. Marshall a végzősökkel kezdte a felsorolást és szépen haladtunk lefelé, de mire az én osztályomhoz értünk már tudtam, hogy mi vagyunk az utolsók. Hol vannak a...

- Kilencedik osztály, vörös vadászok? - néha csend ült a szobára. Egy kéz se lendült a magasba. Hirtelen zajra lettünk figyelmesek az emeletről. Ez hihetetlen, hogy nem vették észre, hogy lemaradt egy konkrét osztály. Összenéztem Jeremyvel és Caroline-nal. Tudtam, hogy fent vannak, életveszélyben, vámpírokkal körülvéve, hiszen nem tudnak a harcosok és közben diákokra vigyázni. Egyszerre mozdultunk mindhárman a lépcső felé és már nem tudtak elkapni. Amint felértünk teljes káosz fogadott. A székek darabokban a földön, kiáltások mindenfelől. Azt se tudtam merre induljak amikor megjelent előttünk egy fenevad. Beálltam Caroline elé, hogy ha esetleg támadna ne neki essen baja. Úgy éreztem, mintha a halállal néznék farkasszemet amikor megindult felénk.

- Mureneva! - kiáltottam az első gyilkos igét ami eszembe jutott és bevált, mert mielőtt hozzámérhetett volna, a fattyú a földre zuhant, fájdalmában ordítani kezdett és szép lassan porrá vált.

- Ilyen varázslatot még nem is tanultunk - nézett rám elképedve Jeremy.

- Otthon előre készültem egy kicsit, a hasonló esetekre - válaszoltam és szerencsémre nem firtatták a dolgot. Elindultunk a hangok irányába amikor egy nő jelent meg az egyik folyosón és már azt hittem, hogy rá is kell valami átkot szórnom, amikor megszólalt.

- Ti meg mi a fenét kerestek itt? Ti is a kóbor osztályhoz tartoztok?

- Igen - vágta rá Caroline.

- Gyertek velem, visszamegyünk a többiekhez - a kezünkbe adott egy-egy pisztolyt.

- Szegfűszegbe mártott fagolyókkal vannak megtöltve szóval jól célozzatok - egyre közeledtünk a sikítások és a lövések felé. Próbáltam nem mutatni, de eléggé beijedtem. Éles terepen voltunk, totál képzetlenül, egy rossz mozdulat és meghalunk. Láttam a sok diákot, ahogy egymás és a saját életükért küzdenek. Hirtelen minden félelmem elillant és elszántság került a helyére amikor megláttam Őt. Nate-tel egymást fedezve lőtték a szörnyetegeket. Azonnal elindultam felé nem figyelve arra, hogy kit dühítek magamra ezzel. A második lépésemnél egy dúvad megragadta a pólómat és felemelt legalább húsz centire a földtől.

- Meg fogsz halni kisfiú - fröcsögte és szinte hallottam ahogy előjönnek a tűhegyes fogait, már a szememet is összeszorítottam amikor éreztem, hogy enged a szorításomon és a földön kötöttem ki.

- Mureneva! - lassan kinyitottam a szememet és Caroline állt felettem elégedett mosollyal az arcán - Gyorsan tanulok. Na gyere - nyújtotta a kezét amit azonnal elfogadtam.

- Idióta ne rohanj a vesztedbe inkább szépen megfontoltan menjünk és fedezzük egymást - hordott le Jeremy amit meg is tudtam érteni. Meggondolatlan voltam és kapkodtam. Lassú, de határozott léptekkel indultunk el újra és próbáltunk mindenhová figyelni és egyre közelebb kerültünk hozzájuk. Nem jártunk messze amikor Ann hirtelen felkapott egy vascsövet a földről és elhajította.

- Ryan vigyázz! - láttam ahogy az ívesen szálló rúd beleáll az egyik vámpír mellkasába. A mellette álló szőke srác gyorsan fejbe is lövi, majd a lány felé néz és bólint egyet, ő pedig megismétli a gesztust, de amint visszafordul egy másik fenevad elkapja a torkát és annál fogva szegezi a falhoz. Itt elpattant bennem valami és minden gondolkodás nélkül vetettem magam a bestiára, de legalább annyi sikert elértem, hogy a szőkeséget elengedte aki azonnal a nyakához kapott és lihegve rogyott a földre. Aztán felfogta, mi történt és azonnal a segítségemre próbált sietni.

- Kai! - a nevem hallatán egy pillanatra megremegett a karom és ezt ki is használt az ellenfelem a csata során. Egy nagy fadarabot vett a kezébe amit egy erőteljes mozdulattal a bal lábamba állított. Egy igazán férfias üvöltés hagyta el a számat, de mielőtt kezdtek elhomályosulni a dolgok láttam ahogy Nate többször egymás után fejbe lövi a sebem okozóját és ez elégedettséggel töltött el - Te jó ég! - jelent meg mellettem Ann. Ahogy a lábamra nézett kifutott az arcából az összes vér - Kai, annyira sajnálom - az ölébe helyezte a fejemet és a hajamat simogatta. Ha nem éreztem volna azt, hogy bármelyik pillanatban leszakadhat a lábam még élvezni is tudtam volna - Nem lesz semmi baj, oké? Hallasz? - nem hagyhattam, hogy magát érezze hibásnak hiszen ennek az egésznek csak az önfejűségem az oka.

- Nyugi Bellám megmaradok -fizikai fájdalommal járt kimondani ezt a mondatot, de muszáj volt, hogy ne ijedjen meg ennél is jobban.Utolsó erőmmel megkerestem a kezét és összefűztem az ujjainkat, hiszen még szép, hogy kihasználom, ha már végre utat adott az érzelmeinek. De nem élvezhettem sokáig, mert éreztem ahogy elfáradok és nem volt lehetőségem küzdeni ellene így elnyomott az álom.