31. Fejezet

Ma egyedül sétáltam haza, mert Nate már tegnp elment a nagyszüleihez a szünetre, Jeremy lázasan feküdt otthon, Care-nek pedig bent kellett maradnia jó pontokért segíteni Ms. Ramseynek. A zene ütemére lépdeltem a kihalt utcákon, viszont amikor megálltam a kapu előtt, különös érzés fogott el. Úgy láttam mintha a bejárati ajtó résnyire nyitva állna, és ahogy egyre közelebb értem már száz százalékig biztos voltam abban, hogy nem csal a szemem. De mégis ki hagyhatta nyitva? Adam azt mondta, hogy később ér haza mint én, John pedig egyrészt egész nap ki se mozdult, másrészt pedig mindig mindenre odafigyel, főleg a biztonságra. Hangtalanul léptem be az előszobába, ahol dulakodás hangjaira lettem figyelmes. Már majdnem bepánikoltam, de eszembe jutott, hogy vadász vagyok, és a későbbiekben sok ilyennel lesz még dolgom. Vettem egy mély levegőt, küldtem egy SMS-t Adamnek, hogy azonnal jöjjön haza és közben hívja a rendőrséget. Felkaptam az első dolgot, ami a kezembe került ez esetben egy fém cipőkanalat és elindultam a konyha felé. Ahogy beléptem az ajtón, elhagyott minden bátorságom és egy hatalmas sikoly kíséretében kiesett a kezemből a fegyvernek szánt eszközöm. Egy férfi állt nekem háttal, de még így is ismerősnek tűnt. A hangomra megfordult és akkor belém csapott a felismerés. Alexander Dallas, a férfi a fogadásról. Szemei most vörös színben pompáztak, arcát vér borította és a szájából két hegyes szemfog villant rám. Vámpír. Ez mégis hogy lehetséges? John azt mondta, nem kerülhetnek a közelünkbe főleg a házba nem. De mégis itt van, de vajon miért? Rám vigyorgott, és hirtelen előttem termett. Megfagyott az ereimben a vér, mozdulni sem bírtam. Már nyitottam volna a számat egy újabb sikításra amikor a számra tette az ujját és a fülemhez hajolt.
- Megmondtam, hogy még találkozunk Ms. Cennedy. Az egész családod megfizet a tetteiért és ez alól te sem vagy kivétel – mondta, és eltűnt. Időm se volt felfogni a szavait, mert megláttam a nagybátyámat a földön fekve, vérben úszva.
- John bácsi! – kiáltottam, miközben folyamatosan azon járt az agyam, hogy tudnék neki segíteni. A nyakából folyamatosan szivárgott a vér. Felkaptam egy rongyot és a sebhez szorítottam, hátha ér valami. – Hívom a mentőket, tarts ki! – Nem hagyhattam, hogy eluralkodjon rajtam a félelem és a pánik. Már ugrottam volna a telefonomért, de megfogta a karomat és visszahúzott maga mellé a földre.
- Annabell, figyelj rám. Ez nem véletlen történt. Veszélyben vagytok, te és Adam is. Vadászni fognak rátok, mert azt hiszik még nem vagytok elég erősek, hogy megvédjétek magatokat és a szeretteiteket. De azok vagytok, együtt bármit le tudtok győzni. Ígérd meg, hogy sose hagyjátok el egymást – forró könnyek égették a szememet. Nem fogom végignézni ahogy meghal.
- Ne add fel, hívok segítséget, kérlek tarts ki! – kiabáltam. Hirtelen meghallottam a szirénát és ahogy valaki feltépi a bejárati ajtót.
- Adam! – üvöltöttem miközben az ölemben fekvő nagybátyámat figyeltem, akinek már alig volt pulzusa. Amikor meglátott minket, az arcáról azonnal eltűnt minden szín és kiabálva botladozott hozzánk.
- Apa, mi történt? Itt vannak a mentők, segítenek, csak bírd ki még egy kicsit – megjelent egy csomó orvos és ápoló és elküldtek minket. A rendőrök folyamatosan kérdésekkel bombáztak, amikre nem voltam képes válaszolni. Amikor láttam, hogy a mentősök egy fekete lepellel letakarják a nagybátyám testét elszakad a cérna. Még jobban eleredtek a könnyeim faképnél hagytam a rendőröket, kirohantam az előszobába és leültem a lépcsőre, miközben a térdem közé szorítottam a fejemet hátha enyhíti a pánikot. Szaporán kapkodtam a levegőt, a kezem remegett, a félelem és a sokk teljesen elborította az agyamat. Ez lehetetlen, John bácsi nem halhatott meg. Nem veszíthettem el őt is. Fogalmam sincs meddig nézhettem a földet, amikor ismét hallottam kinyílni az ajtót és egy utánozhatatlan hang szólított a nevemen.
- Bellám – nem lehet itt. Mire felkaptam a fejem Kai riadt hangjára, már a kétségbeesett tekintete is közelről fürkészett. A kezei közé fogta az arcomat mintha azt vizsgálná, hogy megsérültem-e. Nem tudom mi ütött belém, de felugrottam a nyaka köré fontam a karomat és szorosan hozzábújtam. Éreztem, hogy egy pillanatra meginogott, de visszaölelt és még jobban magához húzott.
- Semmi baj itt vagyok. Azért jöttem, hogy elvigyelek ebből a káoszból – már indult volna a kijárat felé, de én megtorpantam. Nem hagyhattam csak így itt Adamet. Megiramodtam a másik irányba, embereket löktem fel miközben őt kerestem. Épp az egyik felügyelővel beszélt, szeme piros volt a sírástól.
- Adam – rám pillantott majd át a vállam felett és sóhajtott egyet.
- Kai, köszönöm, hogy eljöttél, kérlek vidd el valahová Ann-t amíg ez tart nem akarom, hogy még jobban fájjon neki.
- Ne beszélj úgy rólam mintha itt se lennék. Nem hagylak itt, hogy egyedül csináld végig. Itt maradok – lehajolt hozzám és megsimította az arcomat.
- Most az egyszer hallgass rám. Én megleszek, megoldom, de azt nem akarom, hogy neked valami lelki sérülésed legyen, ezért kérlek, hogy menj el Kai-jal egy kis időre, hogy rendezd magadban a történteket. Amint tudlak azonnal megkereslek. Nagyon szeretlek, de most menjetek – nyomott egy puszit a homlokomra és már csak azt érzékeltem, hogy Kai ráteríti a kabátját a vállamra és a kocsijuk felé húz. Az út csendben telt és még a házban sem bírtam egy normális “Hellot” sem kinyögni. El tudom képzelni mekkora bunkónak gondolhattak a szülei, de jelen pillanatban egy cseppet sem érdekelt. Követtem Kait az emeletre, ahol a szobájába vezetett. Leültem az ágyra és miközben ő valamit keresett én alaposabban megnéztem a helyet. Filmes, poszterek a falon, ruhák szanaszét a földön és az illata terjengett mindenhol.
- Gyere megmutatom a fürdőszobát, ha szeretnéd esetleg rendbe hozni magad. Nálunk maradhatsz ameddig csak szeretnél, de ha szeretnéd holnap átviszünk Caroline-hoz, csak mondd mi legyen, de ettől függetlenül is vigyázni fogok rád – nem tudtam mit mondani, ezért csak felálltam, hogy induljunk. Az ajtó előtt a kezembe nyomott egy törölközőt, pólót és egy rövidnadrágot ami valószínűleg Elizbethté volt. A kis helységbe lépve akarva akaratlanul is megláttam magma a tükörben. Üveges tekintet, fakó arcszín, a szemem körül vörös volt a sok dörzsöléstől. A hajam csomókban és a kezem még mindig remegett a félelemtől. Kinyitottam a mosdókagyló feletti kis szekrényt hátha találok valami gyógyszert, de a tekintetem egy pengén akadt meg. Lassan kivettem az egyiket és alaposan szemügyre vettem. Forgattam a kezemben, az éle megcsillant a lámpa fénye alatt, mire egy pillanatra elkapott a kísértés. Egyedül vagyok bent, egy perc alatt megtehetném és megszűnne az a fájdalmas, szúró, hiányérzet a mellkasomban, a szívem környékén. De egy apró hang a fejemben visítva utasított rendre. Nem teheted ezt. Adam számít rád. Már csak ti maradtatok egymásnak, nem lehetsz annyira önző, hogy itt hagyod egyedül. Nem bírná ki, ha téged is elveszítene. Tarts ki mellette. Visszadobtam a kis tárgyat a helyére és rávágtam az ajtót. A zuhany egy kicsit enyhített a fejemben tomboló káoszon. Visszaérve a szobába Kai ott várt ahol előtte én ültem. Odahuppantam mellé, de nem szóltam és ő sem. Nem tudom, hogy ez kínos csendben számított-e, de nem akartam megtörni.
- Feküdj le és próbálj egy kicsit pihenni – nem vagyok beteg, vagy idióta, hogy itt dirigáljon nekem. Küldtem rá egy elég ronda pillantást, így gyorsan hozzátette, hogy kérlek. Belegondoltam, hogy tényleg csak jót akar nekem és nincs okom ilyennek lenni vele. Befészkeltem magam az ágyneműje közé és már ment volna el, de a keze után kaptam.
- Ne menj el - a hangom felismerhetetlen volt számomra. Vékony és rekedt, kissé nyávogós – Maradj egy kicsit kérlek – bármit megtettem volna, hogy ne kelljen egyedül maradnom. Leült az ágy mellé és lágyan cirógatta a kezemet miközben a szemem lassan lecsukódott.

A házunk melletti kis erdőben jártam. Az egészet átjárta a nyugalom és a békesség. Csak a cipőm alatt zörgő levelek és a csicsergő madarak törték meg a csendet. Fogalmam se volt hol vagyok, pedig úgy ismertem ezt az erdőt, mint a tenyeremet, de mintha valami hívogatott volna az ismeretlen felé így követtem az ösztöneimet. Egy pillanat alatt minden megváltozott. Sűrű felhők feketítették be az eget, a madárzaj sikoltásba fordult és a nyugalom érzete félelemmé és szorongássá változott. Riadtan fordultam körbe a kiutat keresve, amikor a semmiből megjelent a nagybátyám, ugyanúgy verbena úszva, mint ahogy utoljára láttam.
- John!
- Segíts! – nyúlt felém.
- Mit tegyek? – már nyitotta a száját, a háta mögött megjelent a gyilkos.
- Nem tehetsz semmit. Meghalt és az egész Cennedy család ki fog pusztulni és nem lesz ki beteljesítse a próféciát- üvöltötte majd a földre taszította Johnt és nekem ugrott.

Sikítva fel az ágyban és úgy tűnik hangosabb voltam a kelleténél, mert kivágódott az ajtó és Kai már mellettem is volt.
- Ann, mi történt?
- Meghalt! A nagybátyám meghalt, mert én nem tudtam neki segíteni . A kezeim között vérzett el. Azt mondta, hogy az egész családomat kiírtja. El fogom veszíteni Adamet, nekem már nem maradt más – zokogtam, csapkodtam, kiabáltam ahogy a torkomon kifért. – Nem bírom! Engedj el! El akarok menni – ahogy Kai megpróbált lefogni folyamatosan ütöttem a mellkasát, de amikor minden energiám elhagyott , remegve dőltem a vállára miközben ő végig csitított és a hátamat simogatta – Elveszítettem. Olyan volt nekem, mint az apám és most ő is meghalt – hüppögtem a sírástól rekedt hangon.
- Tudom és annyira sajnálom. Kikészít a tudat, hogy itt mellettem éled át poklok poklát és nem tudok neked segíteni. De figyelj rám, itt van Adam, a barátaid és én is. Megvédelek bármitől – súgta a hajamba miközben puszit nyomott rá. Kezdtem újra normális ütemben venni a levegőt így végre meg tudtam szólalni.
- Ha haragudj, hogy megütöttelek.
- Te ne haragudj, hogy itt hagytalak egyedül, tudtam, hogy nem kellett volna – úgy húzott magához, mintha többé el sem akart volna engedni. Fogalmam sincs meddig ültünk így, de engem megnyugtatott. Viszont levegőre volt szükségem, ezért kibújtam a védelmet nyújtó karjaiból. Megláttam a földön egy melegnek tűnő pulcsit, magamra kaptam és lementem megkeresni a kertbe vezető utat. Ott mit sem törődve a lányoknál különösen fájdalmas felfázás nagy esélyére leültem a lépcsőre. Aztán felbukkant a fejemben egy igen fontos kérdés: Mi lesz ezután? Igaz, hogy Adam már elmúlt huszonegy, de én még kiskorú vagyok. Mi lesz, ha elválasztanak minket? Vagy éppen, ha együtt maradunk? El kell majd költöznünk a házból vagy ott maradunk továbbra is? De lehet, hogy nem is kényszerből fogunk elmenni, hanem a fojtogató emlékek miatt. A gondolataim heves forgatagából a teraszajtó csapódása rázott fel.
- Ülj rá, mert nem lesz kellemes a hideg lépcsőn üldögélés következménye – elhúztam a számat, de elfogadtam.
- Elmondod mi történt?
- Rossz álom.
- Bővebben? – egy sóhaj kíséretében felé fordultam. Azok a kék szemek még az éjszakában is világítottak – Jó persze nem erőltetem, csak tényleg megőrjít a tétlenség.
- Ez nem a te hibád. Ebben nem lehet segíteni. Viszont lenne egy kérésem – érdeklődve vonta fel a szemöldökét – Holnap összeírok néhány dolgot, megtennéd, hogy elhozod őket neked otthonról?
- Persze, de most menjünk be, mert szerintem kezdesz te is átfagyni meg a levegő is – bólintottam és visszamentünk az emeletre. Leültem az ágyra, de lefeküdni nem akartam. Féltem, mi lesz, ha ismét elalszom. Kainak feltűnt az aggodalmam és nyugtatóan átölelt.
- Itt maradok veled egész este ameddig csak kell. Előzöm a rémálmaidat – egy mosoly villant át az arcomon, de nem láthatta. Lassan bemásztam a takaró alá ő pedig mellém bújt és szorosan magához ölelt. Tudtam, hogy nem kellett volna hiszen már megmondtam neki, hogy köztünk nem lehet semmi köztünk, de élveztem a közelségét, védelmet sugárzott így mélyen bevackoltam magam a karjai közé és már nem féltem lehunyni a szemem.