9. Fejezet

Kipattant a szemem és kapkodtam a levegőt. A szimuláció. Ez csak a szimuláció volt. Nem öltem meg senkit és nem hagytam meghalni azt a lányt. Levettem a sisakot majd a tenyeremre néztem. Teljesen sértetlen volt. A tekintetemet a felügyelőtanárokra szegeztem akik bőszen írogattak valamit majd sokat mondó pillantásokat vetettek egymás felé, ami kicsit megrémisztett.

- Köszönjük Annabell, még az este folyamán értesítjük a nagybátyját a döntésünkről. Köszönjük, hogy eljött - illedelmes utalás arra, hogy útban vagyok, értem én. Búcsút intettem majd fellélegezve léptem ki az ajtón ahol nem csak John bácsi várt rám.

- Na, hogy ment?- A nagybátyám izgatottan ugrott fel, amikor meglátott.

- Megöltem két vámpírt és hagytam meghalni egy lányt szóval fogalmam sincs. Mennyi ideig voltam bent? - Kicsit még mindig a szimuláció hatása alatt voltam. Amíg vártam, hogy John bácsi mondjon nekem egy időt feltűnt, hogy nem voltunk egyedül. Volt ott még egy illető aki szintén megvárta a szimulációm végét.

- 14:20 körülbelül egy negyed órát voltál bent. - Csak fél füllel figyeltem rá, mert a srácnak feltűnt, hogy nem értettem a jelenlétét, ezért felállt és a kezét nyújtotta felém bemutatkozásképp.

- Nathan vagyok, te pedig Annabell igaz? Biztos csodálkozol, hogy mit keresek itt, de beszélgettem egy kicsit a nagybátyáddal és mivel évfolyamtársak vagy esetleg osztálytársak leszünk és jó lenne egy kicsi megismerkedni legalább egy emberrel, hogy ne legyek olyan elesett az első nap. - Kissé félve ugyan, de a tenyerébe csúsztattam a sajátomat és kezet ráztunk. Mit veszíthetek? Barátra mindig szüksége van az embernek. Már csak az a kérdés, hogy milyen barátra.

- Hívj csak Ann-nek és szerintem semmi akadálya, hogy megismerkedjek egy leendő iskolatársammal.

- Esetleg megengeded, hogy hazakísérjelek? Közben beszélgethetünk - John bácsira pillantottam aki arra várt, hogy jelezzem neki a döntésemet. Alig láthatóan bólintottam, mire ő is és vissza nézett Nathanre. Ez kicsit túl bensőséges.. Tapadós.

- Figyelmeztetlek, hogy nem lakom én olyan közel az iskolához ezt biztos meggondoltad? - Próbáltam poénkodni egy kicsit, hogy ő is megnyugodjon, mert láttam rajta, hogy kissé feszeng. Talán a nagybátyám szúrós pillantásai miatt.

- Nem gond, szeretek sétálni.

- Rendben - pillantottam John bácsira jelezvén, hogy elmehet, de nem nagyon esett le neki, hogy mire akartam kilyukadni - John ugye nem fogsz minket követni a kocsival? - egy pillanatra mintha elgondolkodott volna rajta, mire kapott tőlem egy elég csúnya pillantást.

- Nyugodj meg nem csinálok semmit. Otthon találkozunk - nyomott egy puszit a homlokomra, kezet fogott Natnannel és elment, remélem.

- Ne haragudj miatta, csak eléggé félt. Néha nem tudja hol a határ, de azért szeretem.

- Semmi gond megértem,de azért majd mondd meg neki, hogy semmi rossz szándékom nincs veled szemben - vigyorodott el most már ő is, bár kicsit nagyképűen.

- Mindenképp. Elindulunk? - kérdeztem, mert végiggondoltam, hogy még mindig a folyosó közepén álltunk.

- Persze, menjünk - elfogott a megkönnyebbülés amint kiléptünk az iskola kapuján, a hűvös levegő felfrissítette az elmémet.

- Szóval Nathan...

- Csak Nate, hívj Natenek. A Nathan olyan hivatalos és csak anya hív így amikor bajban vagyok - eltartott pár percig mire meg tudtam szólalni, mert láttam magam előtt, ahogy a pici Natet szidja az anyukája, mert eltörte a vázát. Viszont az is eszembe jutott, hogy vajon engem, hogy fenyegetettek volna a szüleim miután rosszat csináltam. Valószínűleg elbambultam, mert egy kéz legyezésére tértem észhez az arcom előtt.

- Ann jól vagy?

- Jaj bocsi ne haragudj csak elgondolkodtam, minden rendben.

- Min agyaltál ennyire? - Érdeklődve vizsgálja az arcomat, amitől kissé zavarba jöttem.

- Nem érdekes. Szóval Nate mesélj magadról, mert nem vagyok olyan lány aki minden második embernek felfedi a teljes élettörténetét. Nálam ki kell érdemelni a bizalmat. Kölcsönösnek kell lennie - avattam be az életem szabályaiba. Nem nagyon lepte meg a dolog, habár szerintem ilyen egyenesen még senki sem mondta meg neki.

- Én sem adom olyan könnyen a titkaimat szóval úgy érzem mi nagyon jóban leszünk. - Egyszerre nevettük el magunkat.

- Milyen volt a szimulációd? - Kíváncsi voltam, hogy mindenkinek egyforma volt-e vagy különböző.

- Egy harcmezőn voltam. Talán egy erdőben vagy annak a környékén. Vadászokkal harcoltam egy kisebb sereg vámpír ellen. Kezemben nyílpuska, övembe karók és fagolyós pisztolyok. A szövetségeseimnek éreztem őket pedig még soha nem láttam egyiküket sem azelőtt. Minden kérdés nélkül rájuk bíztam az életemet. Ahogy csatasorba álltunk, úgy éreztem bármire képes vagyok. Volt egy pár másodperc néma csend a kezdet előtt, az úgynevezett "vihar előtti csend" amikor hallottam az egyenletes levegő vételüket és ahogy a szívük egyszerre dobbant és egyszerre indultunk a halálba egy csatakiáltás kíséretében. A legtöbben ott haltak meg körülöttem, de én csak harcoltam és akkor lett vége amikor az egyik társam elé vetettem magam amikor egy vámpír ki akarta tépni a szívét, de helyette az enyémet tépte ki. Annyira élethű volt az egész, nem olyan mint az álmok. - Hosszú csend következett. Lejátszódott előttem az egész jelenet, próbáltam felfogni, de nehezebben ment mint akartam.

- A tiéd milyen volt? - az enyém az övéhez képest semmi volt. Én megöltem két vámpírt ő pedig talán több tucatot és feláldozta magát egy társáért. Szánalmasnak éreztem magam. Nem akartam elmondani neki az igazat, de az én ötletem volt, hogy csak őszinteséggel, lehetünk barátok erre az első adandó alkalommal hazudtam volna neki? Nem tehettem.

- Az enyém egy elhagyatott környéken játszódott. Egyedül voltam, egyszer csak egy sikolyt hallottam. Futottam a hang felé és egy lányt találtam harapásokkal a nyakán. Ott feküdt a földön esetlenül egy vámpír társaságában aki mintha rám várt volna. Mire sikerült megölnöm, megsebesültem a lány pedig meghalt. Nem tudtam rajta segíteni viszont ott sem maradhattam, ezért elhagytam a tetthelyszínt és egy régi kórházba menekültem amit futás közben találtam. Ott kitisztítottam a sebemet, de megtalált az áldozatom egy bosszúszomjas barátja aki az életemre pályázott és amikor őt is megöltem akkor ért véget a szimulációm. - A mondandóm végével beállt a csend. Nem tudtam mi járhatott a fejében. Talán éppen elítélt, hogy nem segítettem annak a szerencsétlen lánynak. Vagy csak túlságosan gyengének tartja az én feladatomat.

- Huh biztos az erős osztályba fogsz kerülni - nem éppen erre számítottam. Azt hittem be fog szólni a lány miatt akit hagytam meghalni és teljesen igaza is lett volna.

- Mi? - Hangot is adtam a meglepettségemnek.

- Egyedül, sérülten elbántál két vérszomjas vámpírral ez azért nem semmi - úgy tűnt mindketten teljesen máshogy láttuk a dolgokat.

- De miattam is halt meg az a lány. Mi van, ha ez élőben is előfordul? A vadászoknak az a dolguk, hogy minden áron megvédjék az ártatlanokat a vámpíroktól. Én elmenekültem.

- Nem igaz megmentettél egy csomó ártatlant két vámpírtól. Ez többet ér.

- De...

- Nincs de, figyeld meg, hogy igazam lesz. - nem mertem vele vitába szállni és ez nem sok embernél fordult elő, de hülye lettem volna elmondani neki. Talán új barátra tettem szert, nem akarom már most elrontani. Ha nem áll be a hirtelen nagy csend észre sem vettem volna, hogy hazaértünk. Megálltam a ház előtt és Natere néztem.

- Itt vagyunk... nem akarsz bejönni?

- Nem köszi már így is le fogják otthon harapni a fejemet, hogy hol voltam eddig, de írd le a számodat, hogy tudjunk beszélni. Már, ha nem gond - halászott elő egy füzetet és egy tollat a táskájából majd felém nyújtotta azokat. Egy pillanatig haboztam, de aztán ki vettem a kezéből az íróeszközt és papírt. Bíztam benne, nem hittem, hogy majd az éjszaka közepén fog perverz SMS-ket küldözgetni és hívogatni, és így legalább már meglesz egy évfolyam vagy osztálytársam elérhetősége. Rávéstem a számsort a lapra majd visszaadtam a tollat és elindultam befelé hiszen bármennyire is naptár szerint még nyár volt késő délután már lehetett érezni az ősz közeledtét. Az ajtóban viszont megálltam, hogy visszaforduljak és még egy utolsót intsek neki mielőtt eltűnök a hatalmas ajtó mögött. Mosolyogva intett vissza és elindult arra amerről jöttünk. Az előszobába lépve annyi időt sem kaptam, hogy levehessem a cipőmet és a kabátomat, mert Adam azonnal ott termett, mintha csak rám várt volna.

- Na mi volt? Milyen volt a szimulációd? Kik voltak bent a teremben? Mennyi ideig tartott?

- Hé, lassabban vegyél levegőt is - nevettem el magam Adam izgatottságán.

- De, akkor mesélj már!

- Mesélnék, de nem hagysz szóhoz jutni - élveztem, hogy egy kicsit játszhattam az idegeivel.

- Jól van bocsi hallgatlak - állta el az utamat.

- Bemehetnénk a nappaliba? Bírsz addig várni?- észbe kapott és arrébb állt az ajtóból, de a szoba felé végig a sarkamban volt. Megálltam a konyhában egy kis nassolni valóért, majd egy pudinggal a kezemben mindent elmeséltem neki. A helyet, a két vámpírt, hogyan öltem meg őket, a lányt. Néha közbe kérdezett, de sose hülyeséget hiszen ő ezen már túl volt. Jó volt egy tapasztaltabb féllel ezt megbeszélni, Ő talán tud segíteni nekem. Később John bácsi jelent meg a kanapé mellett.

- Na és mi volt azzal a fiúval akivel hazajöttél? - A szemöldököm körülbelül a homlokom közepéig szaladt. Mégis mi lett volna? Mi ez itt, vallatás?

- Fiú? Milyen fiú? Nem beszéltél semmiféle fiúról. Kit kell megvernem? - Mi van ebben a családban?

- Adam ne már. Csak egy leendő iskolatársam.

- Vele jöttél haza?

- Igen.

- Rád mászott? Nyalizott? Mit csinált? - Rám jött a nevethetnék ettől a sok oktalan és már-már nevetséges vádtól.

- Csak együtt jöttünk haza, mert utána voltam a szimuláción. Megvárt, bemutatkozott és beszélgettünk. John bácsi is ott volt - tekintettem a nagybátyámra aki vigyorogva állt mellettünk. Élvezte ahogy Adam átváltott "védem a kis unokahúgomat minden fiútól aki a közelébe jön" üzemmódba, így nem csak ráhárul ez a felelősség.

- Tetszik neked? - Na ezzel a kérdéssel most alaposan meglepett. Tetszett nekem Nate? Nem. Bár ami igaz az igaz, helyes volt. Viszont bennem nem ébresztett semmit. Nem éreztem semmi különöset amikor megláttam. Ő sem viselkedett úgy, mintha különleges lettem volna számára. Csupán csak barátok.

- Nem.

- Nem kell szégyenlősködnöd attól még, hogy fiúk vagyunk. Nyugodtan elmondhatod - ez kezdett egyre kínosabb lenni.

- Nincs mit mondanom szóval ha befejeztétek a magánéletem kitárgyalását ne felejtsétek el felvenni a telefont amikor hívnak az iskolából - meguntam ezt a magánéletbeli határokat feszegető beszélgetést és felvonultam a szobámba várva a csodát ami körülbelül két óra múlva következett be amikor Adam rontott be hozzám.

- Azonnal le kell jönnöd. Apa most beszél a dirivel - fogta meg a csuklómat felrántott az ágyról és a lépcső felé húzott. Lerobogott nekem meg közben a karomat tépte ki a helyéről, de nem érdekelt, mert végre megtudtam az eredményt ami miatt sok minden forog kockán. Bár egy kicsit féltem, hisz ha nem kerültem az erősek közé talán csalódást okozok John bácsinak. A nappaliba érve lefagyok amikor meglátom a telefonáló nagybátyámat aki elég komoly arccal válaszolgat a vonal túlsó végén lévőnek.

- ... értem...köszönöm, hogy hívott viszont hallásra - megszakította a hívást és rám emelte a tekintetét. Beállt a csend a szobában. Én nem mertem kérdezni ő viszont arra várt, így viszont csak farkas szemet néztünk a másikkal amíg Adam meg nem törte a szinte már kínzó csendet.

- Na? - John bácsi rápillantott majd hosszasan kifújta a levegőt és belekezdett.

- Ann, az a helyzet,... hogy... - Elhallgatott, és nagyot sóhajtott -... az erősebb osztályba kerültél - hatalmas sikoly hagyta el a számat és az immár mosolygó nagybátyám nyakába vetettem magam. Majdnem felborultunk, de ez egyikünket sem zavarta.

- Erős vagyok! Az erősek között vagyok - kiabáltam majd Adamre is ráugrottam. A karomat a nyaka a lábaimat meg a csípője köré fontam bízva abba, hogy nem borulunk fel. Nevetve tartott meg és még forogni is elkezdett, és az sem érdekelt, hogy elszédülök.

- Megfeleltem. Bejutottam az erősek közé - nem tudtam betelni a tudattal, hogy elég jó voltam. Megcsináltam. Büszke lesz rám a családom. Viszont ekkor bevillant a fejemben egy név.

- Nate - szálltam le Adamről - meg kell tudnom, neki, hogy ment. Mindenféle magyarázat nélkül felrohantam a szobámba ahol a telefonom nem fogadott hívást jelzett. Ő már keresett engem. Azonnal megkezdtem a hívást amire a második kicsengés után válaszolt is.

- Hívtak már titeket?

- Igen és gondolom nektek is megvan a válasz, ezért is kerestél

- Pontosan. Szóval ki kezdi? - megvolt a patthelyzet. Egyikünk se tudta, hogy sikerült a másiknak és nem is akartuk kimondani, mert mi van, ha a másik a gyengék közé került és az így elég kellemetlen lett volna.

- Kezdem, de ígérd meg, hogy nem akadsz ki.

- Az erős osztályba kerültél ugye? - ráérzett, de a hangjában nem bujkált sem harag, sem csalódottság, csupán izgalom.

- Igen... és te? - féltem a választól. Azt akartam, hogy az osztálytársam legyen.

- Hát... tudod, Ann az a helyzet, hogy... - rosszul kezdődött. Nem akartam hallani a mondat végét. - én is! - Egy pillanatra megállt bennem az ütő. Megszívatott. Úgy tűnik ma mindenki ilyen kis vicces kedvében van

- Mi van? - kiáltottam a telefonba - Menj a francba azt hittem, nem sikerült. Ne ijesztgess már- nagyon reméltem, hogy a hangos nevetéstől hallotta, hogy milyen mérges voltam rá.

- Bevetted, annyira szerettem volna látni az arcodat - alig bírt megszólalni.

- Nem hiszem el, ezt annyira vissza fogod kapni - én se bírtam tovább nevetés nélkül. - Akkor megvársz a suli előtt holnap? Nem akarok egyedül bemenni.

- Persze és mikor?

- Nyolc körül? - A kérdésem szinte már költői volt, később nem igazán tudunk találkozni.

- Rendben akkor ott találkozunk. Viszont most megyek szia.

- Szia - miután megszakadt a hívás már csak egy gyors zuhanyra volt erőm és már borultam is be az ágyba. Álmomban ismét a Defenders falai között jártam.

8. Fejezet

Másnap reggel idegesen ébredtem.Tegnap még órákat beszélgettünk John bácsival amikor bejött hozzám. Nagy volt a kísértés, hogy kiabáljak vele az aljas titkai miatt, de nem ez volt a megfelelő alkalom. Most a segítsége kellett. Próbált megnyugtatni és majdnem sikerült is neki. Tudom, hogy megígérte, hogy hazaér, de ha mégsem akkor Adam is el tud vinni, de akkor sem ugyanaz.. Itt nem volt második esély, ha nem jelentél meg automatikusan a gyengékhez kerültél. Kikeltem az ágyból és leballagtam a földszintre reggeliért hátha az eltereli egy kicsit a figyelmemet, de sikertelenül, mert attól eltekintve, hogy tele a hasam még mindig ugyanolyan ideges voltam. Ekkor eszembe jutott a legjobb megoldás. Visszamentem a szobámba, felöltöztem és kimentem az erdőbe futni. Ez az egyetlen dolog ami megnyugtatott. A fülemben dübörgött a basszus és hozzá Patrick Stump hangja elfeledtette minden gondomat. Nem tudom meddig futottam, de amikor úgy éreztem kellemesen elfáradtam elindultam vissza a ház felé. A konyhába lépve összetalálkoztam Adammel akinek szétálló haja és álmos tekintete azt bizonygatta, hogy nemrég kelt fel.

-Jó reggelt! - nyomtam egy puszit az arcára majd összekócoltam a haját (még jobban).

- Hát te meg hol voltál? Fél tizenegy van.

- Futottam, hogy egy kicsit lenyugodjak.

- Amint látom sikerült.

- Igen, de nem lesz tartós - ránéztem az órára tizenegyet mutatott - viszont most megyek tusolni, te meg reggelizz, ha ajánlhatom szendvicset, mert a kenyér ropogós, a szalámi és a paprika hozzá pedig friss - hadartam el a mondanivalómat majd a zuhanyzó felé vettem az irányt. A zuhany alá állva éreztem, hogy megtisztulok. kb. egy órát állhattam a forró víz alatt mire végre rávettem magam, hogy kikászálódjak. Tiszta ruhát vettem, szoros copfba fogtam a hajamat és vártam. Az óra tizenkét óra hét percet mutatott. Azt ígérte legkésőbb egyre itthon lesz. Bármivel is próbáltam elfoglalni magamat zenehallgatás, olvasás, tévé nézés vagy egyszerűen csak a plafon bámulása semmi sem segített. Háromnegyed egy. Én már itt állok harci öltözetben, de semmi. Sem egy hívás, sem egy SMS. A szobában iszonyatos nagy csend honolt. Csak a kis faliórám kattogását lehetett hallani. Hirtelen megszólalt a telefonomon a Fall Out Boytól a Mighty Fall én pedig egy kiáltás kíséretében fordultam le az ágyról ijedtemben. De abban a pillanatban ugrottam is fel, hogy elérjem az íróasztalomon villogó kis készüléket.

- Hol vagy? - szóltam bele köszönés nélkül.

- Egy kicsit késni fogok, de ne aggódj odaérünk. Negyed kettőre gyerek ki a ház elé - még mielőtt válaszolhattam volna bontotta a vonalat. Ismét az órára pillantottam. Öt perc múlva egy óra. Megálltam a szobámban lévő tükör előtt és utoljára végig néztem magamon. Fekete hosszú farmer, fehér ujjatlan póló, tornacipő és a medálom. Vettem egy mély levegőt és elindultam a kapu felé. Adam a nappaliban ült és valami krimi sorozatot nézett.

- Szia indulok John bácsi mindjárt itt van értem - kiabáltam neki az előszobából.

- Sok sikert ügyes legyél, szeretlek - kiáltott utánam.

- Én is téged - és ezzel becsaptam a bejárati ajtót. A kapu elé érve egyik lábamról a másikra toporogtam és fél percenként a telefonom kijelzőjére pillantottam. Egy óra tizenhárom perckor éles fékcsikorgásra lettem figyelmes. Felkaptam a fejemet és a fekete terepjáró fél méterre előttem állt meg.

- Ne haragudj itt vagyok- pattantam be az anyósülésre.

- Menjünk, mert egy jó fél órával vagy húsz perccel kell előbb ott lennem.

- Nyugi az út alig negyed órás, odaérünk- próbált megnyugtatni, de azért erőteljesen taposott a gázra.

Egyszer már jártam az iskolában, be kellett jönnöm nyár elején, amikor elmondták, hogy egyáltalán jöhetek-e a tesztre. Minden gyereknek aki jelentkezett be kellett küldenie egy úgynevezett önéletrajzot amin rajta volt a képe és az adatai. Szülők, testvérek, adottságok, betegségek és minden egyéb. Amikor megálltunk, rám jött a pánik. Úgy éreztem, mintha éppen a kivégzésemre készülnék. Kiszálltam a kocsiból és a pokol kapuit láttam magam előtt. Magas, szegecses kerítés fogta körbe az iskola három emeletes, piszkosfehér színű épületét. Megálltam a kapu előtt és valahogy nem nagyon akaródzott nekem bemenni oda. Csupán John bácsi kisebb lökése segített abban, hogy elinduljak. Egy hosszú folyosó vezetett el a teremhez ahová mennem kellett. A szürke kockás köveken hangosan csattogott a cipőm. A falak Fehérek voltak, tele fekete absztrakt mintákkal. Séta közben éreztem magamon azok tekintetét akik a környező termek előtt vártak a sorukra. Átérzem a félelmüket, sok múlik ezen. Megálltam egy ajtó előtt amin egy kisebb bekeretezett táblán a 38-as szám szerepelt. A terem sorszáma. Majd alatta egy névsor a vizsgázókról. Én a negyedik voltam. Ha minden igaz akkor most Nathan Colton volt bent. Bárki is ő. Leültem az ajtóval szembe és vártam. Már megint. Kegyetlenül untam már ezt az idegölő várakozást. Viszont egy óra ötvennyolc perckor kivágódott az ajtó és egy fiú lépett ki rajta. Magas volt, kusza barna hajjal, zöld szemekkel. Biztos ő Nathan. Nem mondom, hogy csúnya, de nem az esetem. Rám pillantott és talán észrevette mennyire ideges vagyok, mert elmosolyodott és a "nyugalom" szót tátogta felém, mire én is megeresztettem egy mosolyt és kifújtam a levegőt.

- Annabell Cennedy - hallottam meg a nevemet az ajtó felől. Most már nincs menekvés. Lassan emelkedtem fel a székről és indultam el a bejárat felé. Még utoljára John bácsira pillantottam aki kacsintott egyet majd intett a fejével. A terem közepén egy szék helyezkedett el rajta a szimulációs sisakkal. Majd a fal mellett egy hosszú asztal négy ülőhellyel a felügyelőtanároknak. A mögöttem lévő falon egy hatalmas kivetítő vászon amiről azt hallottam, hogy onnan nézik a szimulációt a külső szemlélők. Leültem a valószínűleg nekem és sorstársaimnak kikészített székre, kezembe vettem a sisakot és vártam a történéseket.

- Szóval, Annabell Cennedy én Jenna Marshall vagyok az intézmény igazgatója. Megkérném, hogy a szimulációs gyakorlat előtt mondjon pár mondatot magáról.

- Persze. A nevem Annabell Cennedy és pár napja töltöttem be a tizenhatodik életévemet. A nagybátyámmal és az unokatestvéremmel élek. - nem nagyon akartam belefolyni a magánéletembe, ezért inkább nem folytattam a mondanivalómat reménykedve, hogy megelégedtek ennyivel.

-  Mi történt a szüleivel, ha szabad kérdeznem? - csak nem elég nekik amit mondtam. Reflexből válaszoltam volna, hogy semmi közük hozzá, de nem akartam egyből elvágni magam az első találkozásnál, úgyhogy csak diszkréten utaltam rá.

- Ne haragudjon, de nem nagyon szeretnék erről a témáról beszélni, ha nem nagy baj.

- Oh, én sajnálom, hogy felhoztam. Nos akkor kezdjük el a szimulációt. Vegye fel a sisakot, majd nyomja meg az oldalán lévő nagy gombot és mehet is - a fejemre helyeztem a készüléket és benyomtam az említett gombot.

Egy kihalt sikátorban voltam az éjszaka közepén. Bár az utcai lámpák rendületlenül küldték felém a fényt nem láttam túl sokat. Kisétáltam az utcára hátha találkozok valakivel. Elindultam az egyik irányba hátha történik valami. A környéken lepukkant panelházak voltak, ha találgatnom kellett volna akkor azt mondtam volna, hogy a város rossz hírű negyedében vagyok. Egyik lakásból sem szűrődött ki fény. Mintha teljesen egyedül lettem volna az egész városban... vagy mégsem. Valaki hirtelen elsuhant mögöttem. Megfordultam, de senki sem volt ott. Sikoltást hallottam. Elkezdtem a hang felé rohanni és egy lányt találtam a saját vérében fekve. A nyakán harapás nyomokkal.

- Segíts...kérlek... - nyögte.

-Nyugodj meg, nem lesz semmi baj segítek neked- próbáltam megnyugtatni bár tudtam, hogy valószínűleg elveszítem. 

- Mö...mö...mögötted- nézett nyomatékosan a hátam mögé és amikor megfordultam egy kb. 25-27 éves férfi állt velem szemben véres arccal amin ördögi vigyor ült. Vámpír. Mit csináljak? Meg fog ölni. 

- Jó estét, kedves. A nevem Jonas Moore. Nyugodjon meg nem lesz semmi baj. Hallom a szíve szapora verését- ebben sajnos igaza volt, mert tényleg úgy éreztem, hogy a szívem majd kiesik a helyéről. Nyugalom Ann csak gondolkozz. 

- A nevem Annabell Cennedy és, ha minden igaz maga most meg fog ölni engem ha nem tévedek. 

- Lassan a testtel Miss Cennedy, ott még nem tartunk, mindennek eljön a maga ideje. 

- Ugye tudja, hogy én nem félek magától? 

-Nos azt rosszul teszi, mert elég veszélyes vagyok.

- Mutassa - léptem hozzá közelebb, hogy minél meggyőzőbbnek tűnjek, amikor a háta mögött kiszúrtam egy régi csövet ami a földön hevert- nem hiszem, hogy képes lenne megölni- kerültem ki és a holttest mellé sétáltam kellően közel a fegyveremhez és direkt háttal álltam Jonasnak egyszer azért, hogy még jobban hergeljem másrészt, hogy amit szükség van a segítségre a kezembe vehessem. 

- Oh, valóban? - tudtam, hogy a vámpíroknak az egójuk az egyik legnagyobb gyengéjük, arra mindig ugranak. Éreztem ahogy kinőnek a szemfogai és ahogy visszafogottról átvált ragadozóvá. Amikor a nyakamon éreztem a leheletét, akkor ráléptem a csőre ami a kezembe pattant és a fordulatom lendületével a szívébe szúrtam. 

- Valóban - mielőtt még felfogtam volna mit tettem menekülőre fogtam a dolgot, de előtte még megakadt a pillantásom azon a szegény lányon akinek azt ígértem, segítek. Már nem mozgott, nem könyörgött. Meghalt - sajnálom -suttogtam mielőtt kirohantam a sikátorból. Fogalmam sem volt merre megyek, csak abban voltam biztos, hogy a vámpírok nem járnak egyedül és semmi kedvem nemvolt megismerni Jonas barátait. Rohanás közben vettem észre, hogy vérzett a kezem. Biztos a rozsdás vascső megsértette. Mivel nem akartam bármiféle vérfertőzést magamnak ezért próbáltam egy kórház felé venni az irányt, vagyis csak reméltem. Pár percnyi kóválygás után mintha meghallgatták volna imáimat egy elhagyatott kórházzal találtam szembe magam. Ablakai betörve, a kórház elején lévő keresztet már csak a szentlélek tartotta a helyén és ahogy közelebb mentem láttam, hogy a zárak se úgy működtek ahogy régen, mert egy kisebb rúgással beengedtem magam az épületbe. Kellett lennie valahol egy kis fertőtlenítőnek vagy valaminek amivel kitisztíthattam a sebemet. Sok régi és dohos kórterem mellett haladtam el ahol be vetetlen ágyak és a mellettük lévő kos asztalokon száradt virágok amiket biztos még az egykor beteget szerettei hoztak. A folyosókon tolókocsik, véres hordágyak próbáltak utamat állni. Mint egy rossz, elmegyógyintézet. Kirázott tőle a hideg. Végre megálltam egy ajtó előtt amin a RAKTÁR felirat díszelgett. Berontottam és azonnal a polcok felé vettem az irányt. Aszpirin, fájdalomcsillapító... betadin. Győzelem. Levettem a kis üvegcsét öntöttem belőle egy kis vattára és erősen a kezemre nyomtam, hogy kitisztíthassam. Égető érzés fogott el, de legalább nem fertőződött el. Utána kerestem egy kis gézt amivel körbetekertem a tenyeremet majd leragasztottam. Hangokat hallottam kintről. Mintha felborult volna valami. Nem voltam egyedül. Körbenéztem, hogy mit használtattam volna védekezésképp és egy felmosón állapodott meg a tekintetem. Letörtem a végét majd nesztelenül kinyitottam az ajtót és kiléptem a folyosóra. Próbáltam az érzéseimre hagyatkozni, de nem sokat segítettek ezért elindultam arra amerről jöttem. Egy cipő kopogását hallottam... és nem a sajátomét. Megálltam és füleltem. A fülem volt a legerősebb érzékszervem. A hátam mögül jött. gyorsan elrejtőztem egy szekrény mögé és hallgattam ahogy az illető egyre közeledik. 

- Annebell. Tudjuk, hogy itt van. Nagyon meg fogja bánni, hogy olyan csúnyán végzett Jonas társunkkal - alig pár méterre lehetett a rejtekhelyemtől. Még a lélegzetemet is visszatartottam attól félve, hogy meghallja - érzem a szagát. Itt van a közelben és nagyon fél. Meg tudom érteni - A szekrény mellett állt. Még nem jött el a megfelelő pillanat- én is nagyon félnék, ha egy nagy és félelmetes vámpír járna a nyomomban a halálomra vágyva- amikor megláttam a cipője orrát előugrottam és a felmosónyelet a szívébe szúrtam. Pontosan mint a barátjának.

- Nem félek semmitől - morogtam miközben még mélyebbre toltam a fegyveremet. Láttam ahogy kiszáll a testéből az élet és a földre rogyik. Nem győzedelmeskedhettem sokáig, mert hirtelen szédülni kezdtem, majd elsötétült előttem a világ, elhagyott az erőm és tehetetlenül a földbe csapódtam.