27. Fejezet - Kai Evans

Amikor felébredtem az iskolaorvossal néztem farkasszemet. Amikor fel akartam ülni erős fájdalom nyilallt a fejembe ezért inkább visszafeküdtem.

- Mr. Evans, örülök, hogy felébredt. El kell végeznem még pár vizsgálatot, úgyhogy arra kénrém, ne nagyon mocorogjon.

- Értesítették anyámat?

- Igen és már valószínűleg úton is van, de szóltam az egyik barátjának, hogy mondja el neki mi történt, amikor ideért.

- Barátomnak? Kinek? - Fogalmam se volt kinek szólhatott, de felettébb kíváncsivá tett.

- Nem kérdeztem a nevét.

- De hogy nézett ki.

- Maradjon már csendben egy kicsit, amíg vért veszek - kénytelen voltam befogni a számat, ha minél előbb ki akartam jutni innen.

- Meddig leszek bent tartva?

- Eddig azt hittem, hogy holnapig kell, de a főzet elég gyorsan gyógyítja a sebét szóval, ha jól mennek a dolgok, akkor lehet, hogy még ma este itt hagyhatja az orvosi szobát - lábamra néztem, amin egy vastag kötés díszelgett. Nem mondom, hogy nem fájt, de volt már rosszabb is.

- Bejöhetnek hozzám?

- Kinézek, hogy itt van-e az édesanyja és, ha igen akkor bejöhet egy kicsit - reméltem, hogy még az a titokzatos barátom is itt van. Pár perc múlva Aaron rontott be az ajtón.

- Kai - ugrott fel azonnal az ágyra mellém.

- Hello öcsi - mosolyogtam rá és már a pozitív energiájától is jobban éreztem magam - anya beszélt még pár szót az orvossal mielőtt csatlakozott volna.

- Kisfiam - rázta meg a fejét, majd megsimította az arcomat és leült mellénk.

- Szia, anya.

- Hallom, megint hősködtél. - Most már tényleg tudni akarom kitől.

- Mégis honnan?

- Egy lánytól - vágott közbe Aaron és pimasz vigyor ült ki az arcára, amit tőlem tanult el. Nekem pedig a magasba szökött a szemöldököm.

- Egyébként azt üzeni, hogy sajnálja. Itt volt, amikor jöttünk. Ő mondta el a dolgokat nekünk odakint - sajnálja... Akkor csak egy ember lehetett.

- Ann-nak hívják. - Tudtam.

- Itt ült az orvosi előtt, amikor ideértetek?

- Bizony és csak azért ment el, mert jött érte egy fiú és elvitte - valószínűleg Nate volt vagy Adam.

- Azt mondta, hogy bonyolult a kapcsolatotok. Ez mit jelent? - Ezt mondta volna? Mert erre én is kíváncsi vagyok.

- Ez mégis, hogy került szóba?

- Az öcséd egyszerűen rákérdezett. Szegény lány teljesen ledöbbent - mesélte nevetve anya én pedig szinte látom magam előtt, hogy Ann enyhén elpirul a kérdéstől és tátva marad a szája a testvérem szabad szájúságától.

- Mit mondtál neki?

- Megkérdeztem, hogy együtt vagytok-e azt mondta, nem. Aztán megkérdeztem, hogy szeret-e, itt egyértelműen zavarba jött és azt mondta, hogy nem, de láttam, hogy hazudik ezért korrigálta magát azzal, hogy bonyolult vagy, vagyis a kapcsolatotok. - Jó tudni, hogy olyanunk is van. Erre biztos, hogy magyarázatot fogok kérni. - Arra viszont már nem tudott válaszolni, hogy miért maradt itt, mert elvitte az a srác, de nem hiszem, hogy a barátja volt.

- Valószínűleg az unokatestvére, aki itt dolgozik.

- Ugye nem hiába faggattam ki Ann-t?

- Ezt meg, hogy érted?

- Hát kiderítettem, hogy többet érez irántad, akkor már legalább te is iránta?

- Ez egyértelmű - vágott közbe anya. Ez most komoly? Itt fogják kitárgyalni a magánéletemet?

- Anya - szóltam rá, de csak nevetett az áruló öcsémmel együtt.

- Mi az? Megismerem, amikor a fiam szerelmes.

- Nem vagyok szerelmes! - A beszélgetés további részétől elzárkóztam sértődést színlelve, hogy végiggondoljam a helyzetet. Az biztos, hogy senki iránt sem éreztem még ilyet, de ez szerelem lenne? Csupán csak vigyázni akarok rá, fogni a kezét, ha arra van szüksége, elzavarni a sok seggfejet a közeléből, megcsókolni, amikor csak kedvem tartja, boldoggá tenni. Te jó ég... azt hiszem, mégis szerelmes vagyok. 

Még beszélgettünk pár percig aztán anyáékat kiküldték, hogy újraköthessék a lábamat. Amikor leszedték a vastag gézköteget rosszabbra számítottam. A sebem már nem is volt olyan nagy viszont nem volt kellemes, amikor bekenték valami büdös főzettel, aztán elaltattak, hogy gyorsabban gyógyuljon és az idő is múljon. Amikor újra felébredtem azt mondták hazamehetek, de a hétvégén még feküdjek és adtak egy kis üveg valamit, amivel néha be kell kenni a lábam, így éjfél körül sikerült vége elhagynunk a Defenders épületét. A hazafelé úton végig csak Annre tudtam gondolni. Hihetetlen, hogy egy lány így fel tudja forgatni az egész világomat egy szempillantás alatt. 

Amikor hazaértünk akkor vettem észre, hogy van egy csomó nem fogadott hívásom. Három Jeremytől, egy-egy Caroline-tól és Logantől. Gyorsan visszahívtam, aki a legtöbbször keresett és annak ellenére, hogy majdnem hajnali egy van, remélem nem fog haragudni. A második csengésre fel is vette.

- Haver, mi van veled? Kiengedtek? Mennyire vészes a sérülésed? Válaszolj már! - Egyáltalán nem úgy tűnt, mintha eddig aludt volna.

- Válaszolnék ember, ha hagynád - jól esett, hogy a barátaim így aggódtak értem - most értem haza, már majdnem begyógyult, de pihennem kell a hétvégén.

- Akkor megmaradsz, helyes. Majd megmondom a többieknek, hogy jól vagy, mert ők is eléggé paráztak, hogy mi van veled - a többiek kifejezés alatt momentán egy ember jutott eszembe. Tudtam, hogy Jeremynél minden következmény nélkül rákérdezhetek.

- Mi van Vele? - Biztosra veszem, hogy elmosolyodott a vonal túlsó végén attól, hogy nem mondtam ki a nevét.

- Nem tudom, mondták-e, hogy sokáig ott várt az orvosi előtt, de aztán Adam hazavitte. Eléggé kiborult, de miután állítólag beszélt anyukáddal, sokkal jobban érezte magát - te jó ég nem is kérdeztem anyától, hogy mit mondott neki - Most Caroline ott van vele, de megkért, hogy a hétvégén ne nagyon zavarjuk, mert valami családi programjuk lesz - akkor le is teszek arról, hogy elkérjem a számát és felhívom.

- A többieknek ugye nem esett bajuk?

- Nyugi, mindenki jól van, de hétfőn számíthatsz rá, velünk együtt kapsz egy alapos fejmosás Hallertől, amiért kilógtunk, ráadásul te még le is sérültél - valahogy számítottam rá.

- Szembenézünk vele, egyébként, kösz, Jer.

- Hé, ne köszöngess itt nekem ez a barátok dolga, most viszont mennem kell, mert Mia kiabál. Aztán épülj fel nekem a jövő hétre, mert nem fogom egyedül bírni Caroline-nal.

- Szia - nevettem majd miután ő is elköszönt gyorsan beszéltem Logannel, Care-t nem akartam zavarni, ha Ann-el volt aztán lefeküdtem, mert olyan hosszúnak éreztem a mai napot mintha, már egy éve tartott volna. A hétvégén tartottam magam az ígéretemhez és rengeteget feküdtem. Annak ellenére, hogy már nem éreztem olyan erős fájdalmat, ha gyorsan akartam lemenni a lépcsőn az még egy kicsit nehezen ment, de anya és Aaron mindenben segítettek. Hétfőn anya gyorsan eldobott a suliba ahol a terembe érve az osztálytársaim szinte a nyakamba ugrottak.

- Úristen Kai hallottuk mi történt.

- Egy hős vagy - jelent meg néhány lány, akiken látszott, hogy nem csak azért jöttek, hogy megnézzék, hogy vagyok.

- Ha rosszul vagy szólj, és majd ápollak - kezdett elég kínos lenni a dolog, de nem akartam bunkó módon elküldeni őket, de szerencsére jött segítség.

- Na, jó tűnés innen, buta libák vagy az ocsmányul festett szőke tincseitek fogják bánni - tört magának utat Caroline és húzott el a kezemnél fogva a tömegből, amiért hálát adtam neki. Leült a második padba én pedig mellé.

- Köszi, megmentettél én nem tudtam volna elküldeni őket

- Tudom pont ezért, segítettem. Egyébként hogy vagy?

- Hát, futni lehet, hogy nem tudnék olyan gyorsan, de már nincs semmi bajom - végre Jeremy is megjelent az ajtóban, és amikor meglátott minket vidáman intett majd levetette magát a mögöttünk lévő padhoz. Már épp kezdődött volna az óra, amikor a matek tanár helyett Mr. Haller lépett be a terembe. összenéztem a többiekkel és már éreztem a végzetemet. Végigpásztázta a termet és a tekintete a mi kis hármasunkon állapodott meg.

- Evans, Morgan és Ross velem jönnek - a hangja alapján nem a vállunkat szeretné megveregetni egy dicséret kíséretében. Azonnal felálltunk és mentünk az osztályfőnökünk után, aki egy üres terembe vitt minket. Ráült a tanári asztalra mi pedig vele szemben álltunk meg. Annyira be voltunk pánikolva, hogy megszólalni sem mertünk.

- Meg tudnátok mondani nekem, hogy mi okotok volt kilógni a menedékhelyről a, vámpírok közé minden képzettség nélkül ezzel életveszélybe sodorva magatokat? Az egyikőtök meg is sérült - mutatott rám - mi lett volna, ha valami maradandó sebet szerez? Én vagyok a felelős azért, hogy ne essen semmi bajotok, amíg itt vagytok. Csak mondjátok el mi volt ilyen fontos, hogy az életeteket kockáztattátok.

- A barátaink - még saját magamat is megleptem, hogy meg mertem szólalni.

- Amikor láttuk. hogy nincsenek lent megijedtünk és segíteni akartunk nekik - szálltak be a többiek is.

- De tudhattátok volna, hogy nem hagyjuk őket védtelenül kint. Ott voltak a védelmezők, akik lehozták volna őket.

- Ismeri a tinédzsereket tanár úr, rossz szokásaink egyike, hogy előbb cselekszünk, mint gondolkozunk - erre Haller csak fáradtan kifújta a levegőt, látszott, hogy erre ő sem tud mit mondani.

- Az a lényeg, hogy mindannyian megvagytok, de még egy ilyen és repültök az iskolából, most megússzátok egy figyelmeztetéssel. Ez nem játék. Most viszont tűnés vissza az osztályba - nem kellett kétszer mondania már rohantunk is ki a teremből.

- Azt hittem durvább lesz - szólaltam meg miközben mentünk fel az emeletre.

- Hülye vagy? Kell ennél durvább? A következőnél kivágnak minket szerintem ez elég durva - úgy látom Jeremyre eléggé ráhozta a frászt az ofő.

- De legalább csak szóbeli figyelmeztetést kaptunk. nem hiányzott volna egy írásbeli is mellé - vágott közbe barna hajú barátnőnk is. A nap további része nyugodtan telt. Edzésen viszont nem voltunk, mert elcserélték az órát az egyik vadász osztállyal, így nekünk volt egy plusz varázstechnika óránk a mai nap folyamán, amit sajnáltam, mert ebből kifolyólag egyáltalán nem láttam Ann-t egész nap. Vagyis csak azt hittem, mert mikor órák után mentem volna haza megláttam, hogy éppen a szekrények felé tart. Ha akartam volna, se tudok csak úgy elmenni, amikor végre láttam és beszélnem kellett vele, rólunk.

- Bella - szóltam utána, mire teljesen lefagyott és riadtan fordult hátra.

- Kai.

- Szia - sétáltam hozzá egy kicsit közelebb is, mint szabadott volna.

- Szia, hogy vagy? - Rápillantott a lábamra.

- Aggódtál értem - figyelem nélkül hagytam a kérdését, mert most nem rólam volt szó -, ott voltál az orvosi előtt.

- A lelkiismeretem nem hagyott nyugodni - már fordult volna, hogy itt hagyjon, én viszont minden gondolkodás nélkül kaptam el a karjánál fogva és húztam magamhoz.

- Látom, mikor hazudsz

- Akkor rossz a szemed, mert igazat mondok - addig forgolódott és próbált szabadulni, amíg a háta az egyik szekrénynek ütközött. Sakk matt kicsi lány, itt maradsz.

- Miért bonyolult a kapcsolatunk, amikor simán megkönnyíthetnénk? - Akármit megtettem volna, hogy megtudjam a választ.

- Túl okos az öcséd, ebben nem hasonlít rád - téma terelés. Ügyes, de nem eléggé.

- Dehogynem, viszont most nem erről volt szó. Mondd el Bellám - támasztottam meg az egyik kezemet a falon, a fejem mellett.

- Mégis mit?

- Hogy miért küzdesz az érzéseid ellen? - Nem bírtam tovább. A szájára pillantottam majd vissza azokba a nagy barna szemekbe, amikben épp az érzelmek hatalmas csatáját láttam lejátszódni. Azt akartam, hogy a vágy győzzön, ezért lassan közeledtem felé. Elhúzódhatott volna, ott volt az alkalom, de csak némán várta, hogy elég közel érjek hozzá. Épphogy az ajkához érintettem sajátomat éreztem a bennem feltörő energiát és feszültséget. Már mélyítettem volna a csókot, de Ann megelőzött. A nyakam köré fonta a karját és még közelebb húzott magához. A közelsége teljesen elvette az eszemet. A feneke alá nyúlva felemeltem ő pedig azonnal vette az adást és a lábait a csípőm köré fonta. Az egyik kezével a hajamba túrt a másikkal, a nyakamba kapaszkodott miközben én az oldalát simogattam és közben tartottam, nehogy lecsússzon. Számtalanszor lejátszódott már a fejemben ez a jelent, sőt még a bővített változata is, de most, hogy tényleg megtörtént ezerszer jobb volt. Azt akartam, hogy soha ne érjen véget a pillanat, amikor hirtelen Ann elhúzódott tőlem, leszállt az ölemből és pihegve a falnak dőlt. Ez meg mi volt?

- Ennek nem lett volna szabad megtörténnie - végignéztem a kipirult arcán, az összekócolt haján és a csók marta ajkain ,és ahogy belegondoltam, hogy én is hasonlóan nézhetek ki, szerintem ennél jobban nem is alakulhatott volna.

- Dehogynem, még a sors is így akarta - komolyan nem értem ezt a lányt.

- A sors mindenáron a vesztemet akarja. Az én kaotikus életembe nem kell még egy pasi is - alig fogtam fel a szavait a bennem lángoló tűz miatt, ezért későn kapcsoltam és sikerült elmenekülnie, de ennyivel nem úszta meg. Most már tudom, hogy akar engem és én is őt. Már csak be kellett bizonyítanom neki, hogy előlem nem menekül. Nem az vagyok, aki a cél előtt feladja.

26. Fejezet

Sose szerettem a kémia órákat, csak amikor mi is kísérletezhetünk és most szerencsére ez volt így a páros feladat alatt legálisan beszélhettem Nate-tel.

- Neked még nem meséltem csak Care-nek, hogy mi történt a nagyszünetben.

- Tényleg, meg tudtátok beszélni Ms. Rasmay-vel a dolgokat?

- Igen, de ez most nem ez a lényeg. Szóval épp bent vagyunk az üvegházban. Kipróbáltam egy varázslatot, és képzeld sikerült - legalább történt akkor velem valami jó is -, amikor zajt hallottunk, amikor pedig odanéztem megláttam Kait - ennél a résznél felhúzta a szemöldökét és kérdőn várta a folytatást -, de pont erre jött a tanár ezért úgy csináltam, mint aki éppen az egyenleten gondolkozik. Pár perc múlva Nate hátranézett és intett, hogy tiszta a levegő - Utána mentem, mert tudtam, hogy ha Adam vagy John bácsi megy érte akkor vége van szegénynek. Azt mondta, hogy beszélni akart velem valamiről csak azért követett. De most el kell neki mondanom néhány dolgot iskola után.

- Megbízol benne?

- Kénytelen vagyok, szerinted jó ötlet?

- Nem fog elárulni éppen téged.

- Ezt meg, hogy érted?

- Mindegy - nem értettem a hirtelen hangulatváltozását, de nem is firtattam. Azt hiszem egy kicsit féltem a találkozótól. Nem akartam elmondani neki, hogy milyen elcseszett, hibrid szerűség vagyok. Plusz az sem tetszett, hogy teljesen egyedül kell lennem vele, na jó az talán mégis. Te jó ég miket beszélek. A gondolatmenetemet valami iszonyatos zaj zavarta meg ami a földszintről jöhetett. Mind egyszerre néztünk a tanárra, aki csendre intett minket majd kiment, hogy megnézze, mi folyik a folyosón. Senki sem szólt, amíg Mr. Jones kint volt, ha leesett volna egy tű atomrobbanásnak hangzott volna.

- Gyerekek gond van, vámpírok vannak az iskolában és úgy tűnik nálunk nem szólt vészjelző. Jól figyeljetek rám. Nem lesz semmi baj csak csináljátok azt amit mondok - annyira ledöbbentem ettől a három mondattól, hogy szerintem még a szám is tátva maradt, de ezzel a többiek sem voltak másképp. Mr. Jones az egyik szekrényhez rohant, és amikor kinyitotta újabb sokkhatás ért. Az egész tele volt kisebb nagyobb fegyverekkel, dárdákkal, sőt még néhány szegfűbombát is láttam - Egyesével gyertek ide fegyverért, de senki se menjen ki utána a teremből - én kaptam két kisebb pisztolyt. Remegett a kezem és valahogy nem nagyon akaródzott kimenni nekem azon az ajtón - Mindig próbáljátok fedezni egymást, nehogy lemaradjon bárki is, figyeljetek egymásra. Leviszlek titeket az alagsorba ahol valószínűleg a többi osztály is van - magyarázott, de annyira elborította az agyamat a félelem, hogy alig hallottam, amit mond. Szép lassan nyitotta ki a nagy fa ajtót, kinézett rajta, majd intett, hogy kövessük. Nate végig mellettem jött és mögöttem volt Colin és Emily, amitől biztonságban éreztem magam egészen az első kanyarig ahol megláttam a teremtményeket, akik betörtek és egy rakás másik embert, akik láthatóan mészárolták őket. Valószínűleg a mi oldalunkon álltak, de azért inkább meg akartam bizonyosodni róla.

- Dave, mi folyik itt? - szólt Mr. Jones az egyik férfihez. Ismerték egymást, ami egy kicsit nyugtatólag hatott.

- Betörtek az iskolába ezért az összes osztályt a pincébe vitték. Ti meg mit kerestek itt?

- Nem szólt a vészjelző a kémia teremben, de kérlek, segítsetek épségben lejuttatni a gyerekeket - nézett ránk és a tekintetében aggodalom sugárzott.

- Természetesen, gyertek - körbe álltak minket és újra elindultunk, de amikor más csak pár sarok választott volna el bennünket a menedéktől, hátulról megtámadott minket egy jó adag vámpír így a védelmezők elkeveredtek mellőlünk, magunkra maradtunk. A tekintetemmel azonnal a legjobb barátomat kerestem. Amikor valaki hirtelen megfogta a vállamat. Reflexből fordultam hátra, hogy bemossak neki egyet. e amikor megláttam ki az még éppen meg tudtam állítani az öklömet.

- Nate - a tekintetében kavarogtak az érzelmek és az ő keze is remegett.

- Fedezz - állt be mögém én pedig vettem egy mély levegőt és a felém közeledő rohadék fejébe eresztettem az első golyót. Hirtelen olyan elszántság költözött a fejembe, int még soha. Elöntötte az agyamat a vörös köd és sorra tartottam fel a szörnyetegeket a felnőtteknek, mivel nálam semmi se volt, amivel megölhettem volna őket. Egyetlen hibát sem vétettem, minden lövésem pontos volt, odataláltam ahová kellett. Közben a szemem sarkából láttam Colint, Emilyt és a többieket, ahogy az küzdenek. Ahogy fordulta hirtelen megláttam, ahogy Ryan mögé oson egy mocsadék.

- Ryan vigyázz! - minden gondolkodás nélkül felkaptam egy vasrudat a földről és minden erőmet belevetve elhajítottam. A célzó képességem nem hagyott cserben, mert a fegyverem egyenesen az ellenség mellkasába állt. A Gilbert fiú a neve hallatán riadtan fordult hátra, és amikor meglátta mi a helyzet azonnal kíméletet nem ismerve fejbe lőtte az alattomos vámpírt majd felém fordult és egy bólintással jelzett, amit én is megismételtem. De ahogy fordultam volna vissza az egyik fenevad elkapta a nyakamat, felemelt és a falnak szegezett.

- Elég volt belőled kis ribanc - kapálóztam a lábammal, hátha meg tudom rúgni valahol, de nem sikerült és egyre kevésbé kaptam levegőt, amikor hirtelen oldalról valaki ráugrott a fojtogatómra és a leterítette. Keményen csapódtam a fenekemre és egy pillanatra a szédülés is elkapott, de amint éreztem, ahogy az oxigén ismét áramlik a testemben fel is ugrottam, hogy megtudjam ki volt a megmentőn.

- Kai! - kiáltottam meglepettségemben, amikor megláttam. Hogy a fenébe került ide? Azt hittem rajtunk kívül minden osztályt levittek a menedékhez. Most döbbentem rá, hogy megmentett. Segítenem kell neki. Már majdnem odaértem, amikor kiáltást hallottam, az övét. Aztán annyit láttam, hogy Nate szíven lövi a vámpírt, amelyik megtámadott. Odarohantam, és amikor megláttam azt hittem elájulok. Egy hatalmas fadarab állt ki a lábából, hajdanán talán az egyik székhez tartozott - Kai annyira sajnálom - fektettem a fejét az ölembe és a haját kezdtem simogatni, nem is tudom, hogy az ő nyugtatására vagy inkább az enyémre. Éreztem, ahogy kezd elhomályosulni a tekintetem, de nem akartam előtte sírni - Minden rendben lesz oké? Hallasz? - az egész miattam van. Nem akarom, hogy valami maradandó sérülése legyen. Azt sosem tudnám megbocsátani magamnak.

- Nyugi Bellám megmaradok - alig hittem el, hogy meg tudott szólalni. Aztán láttam, hogy felemeli a kezét és mintha keresne valami, tapogatózik. Teljesen lefagytam, amikor megsimította a tenyeremet és összefűzte az ujjainkat. Akkor már nem tudtam megálljt parancsolni a könnyeimnek. Hirtelen megjelent két egyenruhás férfi és egy hordágy szerűségre fektették Kait és elvitték az orvosi szoba felé.

- Ann, jól vagy? - jelent meg mellettem Caroline Ekkor fogtam fel, hogy ő is végig itt volt. Azt hittem Kai egyedül jött ki.

- Care, te jó ég te meg, hogy kerülsz ide? - ugrottam fel azonnal és öleltem szorosan magamhoz.

- Amikor rájöttünk, hogy titeket nem sikerült lehozniuk azonnal kijöttünk segíteni.

- Csak te és Kai?

- Meg Jeremy - te jó ég, az összes barátom kint volt teljesen életveszélyben én pedig önző módon csak magamra és arra a fiúra gondoltam.

- Hol van?

- Fogalmam sincs, menjünk, keressük meg őt és Nate-t - bólintottam és elindultunk az egyik folyosón hátha szerencsénk lesz. Az is lett csak nem épp úgy, ahogy szerettük volna. Épp kanyarodtunk volna be az egyik sarkon, amikor szó szerint beléjük futottunk.

- Annyira örülök, hogy jól vagytok - ugrottam Jeremy nyakába, mert azzal tisztában voltam, hogy Nate-nek semmi baja, hiszen végig együtt voltunk.

- Vissza kell mennünk, a többieket már valószínűleg lekísérték. Minket pedig ki fognak nyírni. Apropó, hol van Kai? - Care kérdésére bevillant a kép, ahogy fekszik a földön, a lábán az óriási sebbel.

- Megsérült, az orvosiban van - nyögtem ki, mire a többiek teljesen lefagytak.

- Mi történt vele?

- Egy vámpír elég durván megsebesítette.

- Megharapta?

- Dehogyis.

- Akkor?

- Beleállított egy nagy fadarabot a lábába - azt hittem Care ott helyben elájul, de Nate gyorsan melléállt, a biztonság kedvéért.

- Hogy?

- Nekem segített - olyan halkan mondtam, hogy csodálom, hogy meghallották - A vámpír a falhoz szorítva fojtogatott ő pedig rávetette magát, hogy engem mentsen és akkor sérült meg - iszonyatos bűntudatom volt a történtek miatt. Jeremy meg mint aki csak megérezte átölelte a vállamat és nyomott egy puszit a hajamba, nyugtatásképp.

- Nehogy, most magadat ostorozd emiatt. Ez mind Kai Evans önfejű, hősködésének az oka, mert mindenáron meg akart védeni téged. Nem a te hibád, érted? Ismételd.

- Nem az én hibám - még, ha így is van szörnyen éreztem magam. Nem tudtam volna csak úgy visszamenni a többiekhez - Srácok, mondjátok meg Mr. Pierce-nek, hogy az orvosi előtt vagyok, mert tudnom kell mi van vele - fordítottam nekik hátat és rohanni kezdtem. Csak akkor álltam meg amikor megláttam a fehér ajtót a kicsi piros kereszttel. Be akartam kopogni, de végül inkább csak leültem az ajtó elé hátha egyszer kijön valaki. Ez pár percen belül be is következett én pedig úgy pattantam fel mintha valami megcsípte volna a fenekemet.

- Maga ki?

- Kai Evans egyik barátja. Mi van vele? Nagyon súlyos a sérülése? Meg tudják gyógyítani? - zúdítottam a kérdéseimet a férfira aki csak feltartotta a kezét, hogy hallgassak el.

- Felhívtuk a hozzátartozóit akik nemsokára itt lesznek. Mondja meg nekik, hogy a fiú meg fog gyógyulni, de holnapig valószínűleg itt kell maradnia, mert a főzetek nem két perc alatt készülnek el és a hatásukra is várni kell - ezzel vissza is ment én pedig ismét ott maradtam egyedül, amikor hirtelen cipő kopogást hallottam és amikor oldalra néztem egy nőt láttam meg ahogy egy kisfiút húz maga után. Haja laza kontyban amiből már kiszabadult pár tincs, kabátja csak hanyagul a hátára dobva, arcán félelem és idegesség tükröződött. Leültek mellém majd a nő felém fordult, de még alig kapott levegőt ezért egy kis időt adva neki én kezdtem a mondanivalómat.

- Maga bizonyára Kai édesanyja - bólintott, de nem várta, hogy folytatom ezért elkezdte lehámozni a vastag pulóvert a fiáról - az orvos azt mondta, hogy szóljak, Kai-nak bent kell maradnia éjszakára, de meg fog gyógyulni csak idő kell neki - a nő abbahagyta az öltöztetést és felém fordította a fejét. Nem tudtam olvasni a tekintetéből, de nem tűnt haragosnak.

- Ki vagy te?

- A nevem Ann Cennedy

- Miért vagy itt?

- Mert felelősnek érzem magam a történtek miatt - tudtam, hogy ezzel a mondattal fogom teljesen elvágni, de tudnia kellett az igazat ezért elmondtam neki, mi történt.

- Ez nem a te hibád - szólalt meg a kisfiú, az anyja pedig egy mosoly kíséretében megsimította a fejét.

- Igaza van. Kai mindig is ilyen volt. Nem is tehettél volna ellene semmit. Szóval csupán csak a bűntudat miatt vagy itt? - erre nem tudtam mit válaszolni. Pontosan én sem tudtam miért vagyok itt, de az biztos, hogy nem csak amiatt.

- Együtt jártok a bátyámmal? - megáll az eszem ettől a kis sráctól.

- Aaron - szólt rá az anyukája, de közben láttam, hogy ő is a nevetését folytja vissza.

- Szóval Aaron, nagyon hasonlítasz rá főleg a stílusod, elég szókimondó vagy - mosolyogtam rá - de a kérdésedre válaszolva, nem járunk együtt.

- De szereted? - hány éves ez a gyerek, hogy ilyen szavak használ? Szerintem látta az arckifejezésemen, hogy elégé ledöbbentem, mert széles vigyor jelent meg az arcán. Kétségtelen, le se tagadhatná a bátyját.

- Nem - erre csak felhúzta a szemöldökét, mint aki nem hitte el amit mondok ezért kénytelen voltam bővebben kifejezni magam - Tudod, a mi kapcsolatunk nem épp egyszerű. Nem tudom elmagyarázni.

- Akkor meg miért vagy itt? - már épp nyitottam volna a számat amikor ismét cipő kopogást hallottam a folyosó vége felől.

- Ann - futott felém én pedig azonnal felugrottam és amikor ideért azonnal magához szorított.

- Adam, hogy kerülsz ide?

- Nate hívott, hogy mi történt és apa azonnal beküldött, hogy hozzalak el beszéltem az osztályfőnököddel szóval azonnal mehetünk is, de te miért vagy az orvosi előtt? Mi történt?

- Velem semmi, de majd mindent elmondok.

- Nem hiszem el, hogy egyszer nem jövök be és akkor kerülsz veszélye. Még megvédeni sem tudtalak

- Megtette más - kérdőn húzta fel a szemöldökét, de egy intéssel lerendeztem és a kis család felé fordultam amikor felötlött bennem egy kérdés. Hol az apja? Ha az én gyerekemmel történne valami biztos, hogy mindent eldobnék és jönnék - Mrs. Evans kérem...

- Elizabeth Young, tegezz és hívj csak Elizabethnek - szóval elváltak, de ez akkor sem mentség.

- Elizabeth, kérlek mondd meg Kai-nak, hogy sajnálom és te pedig - hajoltam le Aaronhoz aki szinte megbabonázva nézett - túl sokat vagy a bátyáddal. Ne legyél olyan, mint ő - borzoltam össze a haját majd hátat fordítottam nekik és elindultunk Adam motorja felé és közben tőmondatokban elmeséltem a történteket.

25. Fejezet - Kai Evans

Nyúzottan ébredtem. Nem tudom mi lehetett az oka, de egyszerűen nem bírtam elaludni. Folyton kattogott az agyam valamin.

- Kai ébredj - hallottam meg az öcsém hangját az ajtóm túloldaláról. Tudtam, hogy ha nem válaszolok támadást fog indítani ellenem amire most nem volt energiám.

- Fent vagyok Aaron, köszi - feltápászkodtam és a fürdőszoba felé vettem az irányt. Útközben felkaptam egy pólót, mert a meleg ágyból kikelve érzékelni lehet, hogy már nincs nyár. Megmostam az arcom remélve, hogy kevésbé leszek kómás, de nem nagyon jártam sikerrel. A hajammal nem is foglalkoztam, mert az emberek úgyis azt fogják hinni, hogy direkt ilyen. A konyhában melegszendvics várt, végre valami jó is a mai napban.

- Jó reggel szívem - jelent meg mellettem anya.

- Neked is - adtam neki egy puszit, majd gyorsan elpusztítottam a reggelimet és már indultam is a suliba. Az épület előtt megláttam egy kisebb társaságot. Azonnal felismertem a tagjait. Jeremy, Caroline, Nate és Ő. Kíváncsi vagyok, hogy miért nem jött tegnap. Adam se volt bent szóval biztos, hogy valami családi dolog miatt, de tudni akartam az egészet. A többieknek biztos ezt mondta el, de én is akartam tudni, hogy mi történt vele. A két osztálytársam észre is vett, Jeremy intett is, hogy várjam meg ezért megálltam a bejárat előtt, de Annabell nem vett észre, vagy csak nem akart. Nate és a lányok bementek amikor a barátom, odajött hozzám.

- Hello Evans, mi a helyzet?

- Hali Jer, semmi extra. Mi volt tegnap Ann-nel? Mert gondolom ezt magyarázta nektek.

- Jó megfigyelő vagy, de tudod, hogy nem fogom őt kiadni. Ha tudni szeretnél valamit kérdezd meg tőle.

- Hogyne amint meglátna a villámokat szóró szemeivel elküldene melegebb éghajlatra.

- Talán csak azért, mert egy buta libának nézed akit csak úgy el tudsz csábítani - na ez most övön aluli volt.

- Hé, azt hittem legalább te tudod, hogy sosem viselkedtem vele így. Nem tudnék - és ez teljes mértékben igaz.

- Ezt mondd meg neki barátom, mert ő totálisan ebben a hitben él - ütögette meg a vállamat és bement a kapun. Hihetetlen, hogy el se kezdődik a nap máris teljesen felforgat mindent egyetlen lány azzal, hogy megjelenik, vagy éppenséggel nem. Eldöntöttem, hogy a hosszú szünetben beszélek vele. Az órák csigalassúsággal mentek, mintha valaki lefogta volna az óramutatókat, hogy még ráérősebben mozogjanak. Amikor végre kicsengettek az ötödik óráról mentem is volna a vadászokhoz, de megláttam, hogy Ann eléggé sietősen megy az udvar felé. Utána mentem amíg el nem tűnt az üvegházban. Mit dolga van ott? Az ajtó résnyire nyitva maradt és amikor belestem megláttam a lányt Adam, Ms. Ramsay és egy ismeretlen férfi társaságában.

- Magának mikor lenne jó? - kérdezte a tanárnő.

- Talán négy óra után - szólalt meg mély hangon a másik tag.

- Melyik nap?

- Bármikor csak délután. Nektek megfelelne? - fordult a két fiatal felé akik éppen Ms. Ramsay eszközeit nézegették és szórakoztak velük, mint a kisgyerekek. Megmosolyogtatott, hogy ilyennek láttam.

- Mi tőled függünk. Nekünk akkor jó amikor neked - válaszolt Ann miközben letett egy fakanalat az asztalra és távolabb állt tőle - Adam, hogy is volt az a varázslat amivel felemelem? - Hogy micsoda? Varázslat? De hát az én Bellám vadász és, ha ő az akkor az egész családjának annak kell lennie. Ezt nem értem, de azért tovább figyeltem. Adam odaállt mellé és elmondta neki az igét, a lány, vett egy mély levegőt, felemelte a kezét, behunyta a szemét és elismételte a szavakat. A kanál felemelkedett igaz, csak pár centire, de felemelkedett én pedig a döbbenettől nekimentem egy vödörnek ami pechemre felborult nem kis zajt csapva, mire a szőkeség megijedt és a kanál visszaesett az asztalra. Mindenki az ajtó felé kapta a fejét, de az én tekintetem Annével találkozott. Azonnal felpattantam és futottam az udvar végébe, de hallottam ahogy mindent eldob és jön utánam.

A nevemet hallottam a hátam mögül, de nem álltam meg. Egyszerűen nem bírtam, csak egy kicsit lassítani, de az is elég volt, mert hirtelen éreztem, ahogy valaki a hátamra nehezedik, mire elvesztettem az egyensúlyomat és előreborultam. Még jó, hogy épp a műfüves focipályán voltunk különben ez most piszkosul fájt volna.

- Minek a neved, ha nem hallgatsz rá? - hason feküdtem a földön és Ann a hátamon ült ami miatt eléggé kiszolgáltatottnak éreztem magam, de ezen gyorsan változtattam is.

- Talán nem akartam - fordultam a hátamra mire a lány elveszítette az egyensúlyát és én ezt kihasználva magam alá gyűrtem.

- Engedj el!- próbált kapálózni, de lefogtam a kezeit, hogy esélye se legyen.

- Miért jöttél utánam?

- Szerinted? Tudom mit láttál és ki tudja, hogy, ha nem jövök ki, kinek mondod el.

- Senkinek, de azért engem érdekelne, hogy mégis mi ez az egész.

- Semmi közöd hozzá és mégis egyáltalán mit kerestél ott? Engem követtél?

- Igen, de nem emiatt csak beszélni akartam veled, hogy miért nem jöttél tegnap és még más dolgokról is és akkor hallottam meg ezt.

- Én viszont nem akarok veled beszélni.

- Nézd én nem erőszakolom ki belőled a választ, de jó lenne egy magyarázat viszont, ha szeretnéd itt és most megígérem, hogy nem mondom el senkinek sem amit láttam. Hidd már el, hogy semmi rossz szándékom sincs feléd - erre már ő sem tudott mit mondani csak gyanúsan méregetett, aztán hirtelen leesett, hogy le kéne szállnom róla, mert ezzel épp a mondandóm ellenkezőjét bizonyítom. Leugrottam róla és megvártam amíg felül hátha mond valamit. de csak meredt pár percig a semmibe. Épp szóltam volna neki, hogy most mi van amikor rám emelte a két barna szemét.

- Nem tudom megbízhatok-e benned. Az eddigiek alapján az eszem azt súgja, hogy óriási nagy barom lennék, ha megtenném.

- Az agy állandóan csak hülyeségeket mond, ne hallgass rá. Az enyém is összevissza beszél - elnevette magát amit egy kis lépésnek vettem a cél felé - Bízz bennem - nyújtottam felé a kezemet, hogy felhúzzam. Vonakodva bár, de elfogadta.

- Rendben. Megbízok benned és elmondom ezt az egészet egy feltétellel.

- Mi lenne az? - húztam fel a szemöldökömet.

- Ha kölcsönös. Te is mondj el nekem valamit magadról amit senki sem tud és nem találhatsz ki semmit. Az igazat - ez fair ajánlatnak tűnik.

- Nekem jó és...

- Várj meg tanítás után az előtérben - és ezzel el is viharzott. Ezt meg kellett osztanom Jeremyvel. Visszaloholtam az osztályba és boldogan konstatáltam, hogy Caroline nincs bent, mert ehhez a beszélgetéshez ő most nem volt szükséges.

- Morgan - kiáltottam el magam amint beléptem a terembe. Nem kellett volna, mert mindenki azonnal felém kapta a fejét ami egy kicsit zavaró volt. Az említett személy kérdőn húzta fel a szemöldökét mire intettem a fejemmel, hogy jöjjön ki. Megálltunk a szekrények előtt.

- Mi van veled Evans?

- Óriási hírem van. Gondolom tudsz róla, hogy a Cennedy családja nem csak vadászokból áll - szeme se rebbent amikor kimondtam szóval igazam volt - Szóval az történt, hogy beszélni Ann-nel a szünetben és láttam, hogy az udvar felé megy ezért követtem és esküszöm véletlenül hallottam egy beszélgetést aztán láttam, ahogy egy ige segítségével felemelt egy kanalat, de lebuktam, mert zajt csaptam és elkapott és leterített miközben menekültem, de végül is én jövök ki jól a dologból, merz azt mondta, hogy beszéljük meg ezt iskola után - mire mondandóm végére értem a barátomból kirobbant a nevetés.

- Most meg mi olyan vicces?

- Ann leterített téged? Ugyanarról az Annabell Cennedyről beszélünk? Az alacsony szőke kislányról?

- Látom felfogtad a lényeget - sokra megyek ezzel az idiótával - Figyeltél egyáltalán a sztori többi részére? - feltartotta a mutatóujját, hogy várjak egy kicsit, majd vett pár mély levegőt és végre abbahagyta a röhögést - Befejezted? - bólintott majd újra felvette a "figyelek" kifejezést az arcára.

- Akkor suli után találkozol vele?

- Igen vagyis ez már majdnem egy randi.

- Te megőrültél - csapott a homlokára és otthagyott.

- Nem igaz - rohantam utána.

- Figyelj. Ann nem egyszerű eset ami annyit jelent, hogy ha tényleg komolyak a szándékaid és nem csak szórakozni akarsz vele akkor szedd össze magad és ne játszd a macsót, mert páros lábbal fog kihajítani - vetett rám egy komoly pillantást és visszament az osztályba. A nap további részében folyamatosan járt az agyam, pont ezért azt se tudtam hol vagyok, amikor hirtelen megszólalt valami élesen csipogó hang, de nem a csengő hiszen még volt több, mint húsz perc az órából és annak egészen másmilyen a hangja. A tanár azonnal felpattant a székéről és felénk fordult.

- Ez a vészjelző volt, keljetek fel, hagyjatok itt mindent és kettes sorba rendeződve kövessetek. Mozgás! - kiáltott ránk amikor mg másodpercek múlva se mozdultunk. A döbbenettől fel se fogtuk mi történt csak szaporán szedtük a lábunkat és követtünk. Mr. Andersen utasításait. A folyosóra érve láttuk, hogy a többi osztály is hozzánk hasonlóan cselekszik. Levittek minket egy hatalmas pince szerű helyre. Ott volt az összes többi osztály is, mégsem találtam azokat akiket a tekintetemmel kerestem.

- Figyelmet kérek! - hallottam meg az igazgató nő hangját, ám nem tudtam száz százalékosan rá figyelni - Azért vagytok itt, mert vámpírok tévedtek az iskola területére, de nincs ok a pánikra, mindenre fel vagyunk készülve. Különleges harcosok vannak fent és ők elintézik a betolakodókat szóval nyugodjatok meg és várjatok türelemmel. Most felolvasom az osztályok neveit kérlek kézfeltartással jelezzétek, hogy itt vagytok - valami nem stimmel. Sehol sem látom őket. Ms. Marshall a végzősökkel kezdte a felsorolást és szépen haladtunk lefelé, de mire az én osztályomhoz értünk már tudtam, hogy mi vagyunk az utolsók. Hol vannak a...

- Kilencedik osztály, vörös vadászok? - néha csend ült a szobára. Egy kéz se lendült a magasba. Hirtelen zajra lettünk figyelmesek az emeletről. Ez hihetetlen, hogy nem vették észre, hogy lemaradt egy konkrét osztály. Összenéztem Jeremyvel és Caroline-nal. Tudtam, hogy fent vannak, életveszélyben, vámpírokkal körülvéve, hiszen nem tudnak a harcosok és közben diákokra vigyázni. Egyszerre mozdultunk mindhárman a lépcső felé és már nem tudtak elkapni. Amint felértünk teljes káosz fogadott. A székek darabokban a földön, kiáltások mindenfelől. Azt se tudtam merre induljak amikor megjelent előttünk egy fenevad. Beálltam Caroline elé, hogy ha esetleg támadna ne neki essen baja. Úgy éreztem, mintha a halállal néznék farkasszemet amikor megindult felénk.

- Mureneva! - kiáltottam az első gyilkos igét ami eszembe jutott és bevált, mert mielőtt hozzámérhetett volna, a fattyú a földre zuhant, fájdalmában ordítani kezdett és szép lassan porrá vált.

- Ilyen varázslatot még nem is tanultunk - nézett rám elképedve Jeremy.

- Otthon előre készültem egy kicsit, a hasonló esetekre - válaszoltam és szerencsémre nem firtatták a dolgot. Elindultunk a hangok irányába amikor egy nő jelent meg az egyik folyosón és már azt hittem, hogy rá is kell valami átkot szórnom, amikor megszólalt.

- Ti meg mi a fenét kerestek itt? Ti is a kóbor osztályhoz tartoztok?

- Igen - vágta rá Caroline.

- Gyertek velem, visszamegyünk a többiekhez - a kezünkbe adott egy-egy pisztolyt.

- Szegfűszegbe mártott fagolyókkal vannak megtöltve szóval jól célozzatok - egyre közeledtünk a sikítások és a lövések felé. Próbáltam nem mutatni, de eléggé beijedtem. Éles terepen voltunk, totál képzetlenül, egy rossz mozdulat és meghalunk. Láttam a sok diákot, ahogy egymás és a saját életükért küzdenek. Hirtelen minden félelmem elillant és elszántság került a helyére amikor megláttam Őt. Nate-tel egymást fedezve lőtték a szörnyetegeket. Azonnal elindultam felé nem figyelve arra, hogy kit dühítek magamra ezzel. A második lépésemnél egy dúvad megragadta a pólómat és felemelt legalább húsz centire a földtől.

- Meg fogsz halni kisfiú - fröcsögte és szinte hallottam ahogy előjönnek a tűhegyes fogait, már a szememet is összeszorítottam amikor éreztem, hogy enged a szorításomon és a földön kötöttem ki.

- Mureneva! - lassan kinyitottam a szememet és Caroline állt felettem elégedett mosollyal az arcán - Gyorsan tanulok. Na gyere - nyújtotta a kezét amit azonnal elfogadtam.

- Idióta ne rohanj a vesztedbe inkább szépen megfontoltan menjünk és fedezzük egymást - hordott le Jeremy amit meg is tudtam érteni. Meggondolatlan voltam és kapkodtam. Lassú, de határozott léptekkel indultunk el újra és próbáltunk mindenhová figyelni és egyre közelebb kerültünk hozzájuk. Nem jártunk messze amikor Ann hirtelen felkapott egy vascsövet a földről és elhajította.

- Ryan vigyázz! - láttam ahogy az ívesen szálló rúd beleáll az egyik vámpír mellkasába. A mellette álló szőke srác gyorsan fejbe is lövi, majd a lány felé néz és bólint egyet, ő pedig megismétli a gesztust, de amint visszafordul egy másik fenevad elkapja a torkát és annál fogva szegezi a falhoz. Itt elpattant bennem valami és minden gondolkodás nélkül vetettem magam a bestiára, de legalább annyi sikert elértem, hogy a szőkeséget elengedte aki azonnal a nyakához kapott és lihegve rogyott a földre. Aztán felfogta, mi történt és azonnal a segítségemre próbált sietni.

- Kai! - a nevem hallatán egy pillanatra megremegett a karom és ezt ki is használt az ellenfelem a csata során. Egy nagy fadarabot vett a kezébe amit egy erőteljes mozdulattal a bal lábamba állított. Egy igazán férfias üvöltés hagyta el a számat, de mielőtt kezdtek elhomályosulni a dolgok láttam ahogy Nate többször egymás után fejbe lövi a sebem okozóját és ez elégedettséggel töltött el - Te jó ég! - jelent meg mellettem Ann. Ahogy a lábamra nézett kifutott az arcából az összes vér - Kai, annyira sajnálom - az ölébe helyezte a fejemet és a hajamat simogatta. Ha nem éreztem volna azt, hogy bármelyik pillanatban leszakadhat a lábam még élvezni is tudtam volna - Nem lesz semmi baj, oké? Hallasz? - nem hagyhattam, hogy magát érezze hibásnak hiszen ennek az egésznek csak az önfejűségem az oka.

- Nyugi Bellám megmaradok -fizikai fájdalommal járt kimondani ezt a mondatot, de muszáj volt, hogy ne ijedjen meg ennél is jobban.Utolsó erőmmel megkerestem a kezét és összefűztem az ujjainkat, hiszen még szép, hogy kihasználom, ha már végre utat adott az érzelmeinek. De nem élvezhettem sokáig, mert éreztem ahogy elfáradok és nem volt lehetőségem küzdeni ellene így elnyomott az álom.