24. Fejezet

Sziasztok! Nagyon, nagyon sajnálom, hogy majdnem egy hónapot kellett várnotok az új részre, de eléggé összecsaptak a hullámok a fejem felett, de ígérem, hogy soha többé nem lesz ilyen és köszönöm azoknak akik itt maradtak velem. 

Puszi C.

Szinte suhantunk a város felé. Elhaladtunk számos kocsma és étterem mellett, ahonnan legtöbbször kellemes jazz zene szólt. Amikor egy kicsit csendesebb helyre értünk Adam lassítani kezdett majd megállt egy nagy kertes ház előtt. Leszálltam majd elindultam a kapu felé, ami a legnagyobb meglepetésemre nyitva volt. Azért nem hiszem, hogy akkora lenne itt a közbiztonság, hogy még az ajtókat sem kell zárni. Gyanúsan hátrapillantottam az unokatestvéremre, aki csak rántott egyet a vállán majd elindult befelé. A bejárati ajtó előtt egy pillanatra megint elbizonytalanodtam, de mire észbe kaptam volna már meg is nyomtam a csengőt. Percekkel később még mindig a verandán álltunk és már épp megnyomtam volna még egyszer a kis jelző készüléket, amikor végre kinyílt az ajtó.

- Nem veszek semmit! Tűnjetek innen! - a férfi körülbelül a hatvanas éveiben járhatott, kezében napilap, az orrán olvasószemüveg. Talán másfél fejjel volt magasabb nálam, kissé őszes haja összevissza állt, az arcát borosta borította és a szeme már-már félelmetesen sötét volt, szinte fekete. Dühösen méregetett minket és már épp ránk vágta volna az ajtót, amikor feleszméltem, hogy meg kéne szólalnom.

- Várjon! Mr. Brown - gyorsan az ajtó elé tettem a lábamat. Kérdőn pillantott rám, de láttam, hogy nem nagyon tetszett neki az előbbi mozdulatom - Kérem! Annabell Cennedy vagyok - a vezetéknevemre mintha felismerés villant volna át a tekintetén, de lehet, hogy csak képzeltem - Azért jöttem, hogy meséljen nekem arról az időszakról, amikor a The Secret Defenders nevű intézményben volt igazgató - intett a fejével, hogy kövessük. Egy hangulatos nappaliba vezetett minket. A szobában az leginkább a barna és szürke árnyalatai uralkodtak. A falakon különböző festmények, a földön pedig kisebb szobrok voltak. Mivel az egész ház fából készült néhol feltűnt egy-egy tartógerenda, de ez még természetesebbé és otthonosabbá tette az egészet. Most vettem észre, hogy még egy hatalmas kandalló is helyet foglalt elegánsan a szoba közepén.

- Nos, most már igazán érdekelne, hogy mit keres itt két kis taknyos Cennedy - foglalt helyet méltóságteljesen a tűz mellett lévő fotelben. Várjunk csak... Adam be se mutatkozott, honnan tudja, hogy... - Hasonlítotok egymásra és mivel veled jött innen a következtetés, hogy rokonok vagytok - félelmetes, mint aki belelát a fejembe. kezével a kanapé felé intett, hogy foglaljunk helyet.

- Azért jöttünk, hogy hátha tudna nekünk mesélni valamit egy bizonyos emberről, aki akkor járt az iskolába, amikor maga volt az igazgató.

- Bökd már ki, hogy kiről kéne infó kicsi lány, mert nem érek rá egész nap - kezdett nagyon feldühíteni ennek a zsémbes öregembernek a stílusa és a szemem sarkából láttam, hogy Adamet is, mert egyre szaggatottabban vette a levegőt.

- Mondja el nekem ki volt Rosalie Montgomery - egy pillanat alatt megváltozott a viselkedése. Úgy pattant fel a székéből, mint egy húsz éves, megragadta a karomat és felrántott a kanapéról olyan közel magához, hogy csupán pár centire az arcomtól meredt rám az eszelős tekintetével.

- Ki vagy te, Annabell Cennedy és mit keresel itt? - Adam azonnal akcióba lépett és két kézzel taszította el tőlem a férfit, aki a lökéstől majdnem hátraesett, de azonnal visszanyerte az egyensúlyát, és távol maradt tőlem. Talán csak azért, mert Adam teljes testtel beállt elém és tudta, hogy semmi esélye ellene.

- Ha még egyszer hozzáér, esküszöm a korára tekintet nélkül még a szart is kiverem magából - olyan fenyegető hangon szólalt meg, hogy még én is berezeltem volna, ha nekem mondja.

- Elnézést, sajnálom ezt nem kellett volna. Igazán röstellem - lépett közelebb, de Adam csak hozzám lépett közelebb én pedig rendületlenül a szemét néztem ahonnan lassan eltűnt a dühös köd.

- Mit tud Rosalie Montgomery-ről? - Most már egyre jobban érdekelt a dolog annak ellenére, hogy ilyen hevesen reagált rá.

- Előbb mondd meg ki küldött ide. Kinek a gyereke vagy te?

- Magamtól jöttem. Az apám Ethan Cennedy és...

- Montgomery az anyád? - Egy pillanatra a félelem és a zavarodottság keverékét láttam a szemében, de megrázta a fejét és ismét ránk nézett. Bólintottam.

- Miért nem kérdezed meg apádat? - Komolyan hülyének néz ez az ember. Azt hiszi, hogy itt lennék, ha ez lehetséges lenne?

- Mert meghalt. Évekkel ezelőtt.

- Sajnálom - a hangjából tényleg együttérzés tükröződött -, kedveltem azt a srácot. Igaz, hogy elég nagy bajkeverő volt, de mindig tudta hol a határ és helyén volt az esze - mosolyodott el, mint aki felidézett egy emléket. - Mi van az ikertestvérével? Johnnal? Ő meg a te apád? - Adam feszülten bólintott, de látszott, hogy nem bízik benne. - Akkor ti unokatestvérek vagytok?

- Igen, de meséljen még az apámról, viszont előtte egy dolgot áruljon el. Miért nem beszél Rosalie-ról?

- Az nem a te dolgod.

- Legalább azt mondja el, hogy vadász volt-e?

- Nem – várjunk, csak rosszul hallottam volna?

- Akkor ő... - nem, ez lehetetlen, apának több esze volt ennél.

- Boszorkány volt - már épp az arcába vágtam volna, hogy hazudik, amikor hirtelen elrohant az egyik szoba irányába. Leroskadtam a kanapéra és a semmibe meredtem. A fejem kérdések hadától kezdett zúgni. Adam gyorsan letérdelt mellém, látta, hogy ez most sok volt egyszerre.

- Ann, hallasz? Figyelj, nézz rám - nagy nehezen felé fordítottam az arcomat. - Nem lesz semmi baj. Te ettől még ugyanúgy vérbeli vadász vagy, csak egy kis extrával - mosolygásra késztetett, hogy a saját szavaimmal akart megnyugtatni. - Még nem késő varázslást tanulni, Ms. Ramsay neked is segíteni fog, úgy ahogy apának és nekem - már épp válaszoltam volna, amikor visszajött Mr. Brown két mappával a kezében, amin a szüleim neve szerepelt.

- Ezekben a legtöbb szükséges információt megtalálod. Most viszont tűnjetek innen - mutatott az ajtó felé. Nem dobhat csak úgy ki, nem ezért jöttem ide.

- Ennyire el akar intézni? A nevükkel és a születési dátumukkal? Ennyit még én is tudok. Mit titkol előlünk? - mivel látta, hogy nem szándékozok megmozdulni, elkapta a karomat és az ajtó felé kezdett rángatni.

- Nem tartozom neked magyarázattal. Most pedig tűnés innen, kislány - lökött át a küszöbön. Adam már épp fordult volna vissza, hogy rendbe tegye ezt a borzasztó alakot, de már ránk is vágta a bejárati ajtót.

- Jól vagy? - a kezemre néztem, ami vörös volt a szorításától. Fellobbant bennem a düh, legszívesebben üvöltöttem volna, de kellett az önuralom, hogy ne csináljak magamból komplett idiótát az utcán, azonban azért szívesen betörtem volna egy kővel az ablakát.

- Persze, menjünk haza - nem is emlékszem a hazafelé útra, olyan mélyen a gondolatimba voltam temetkezve. Szinte be se léptünk a házba John bácsi már ott is volt, hogy kifaggasson minket.

- Kiderítettetek valamit? - csak bólintottam, de éreztem, hogy ennyivel nem ússzuk meg. Betessékelt minket a nappaliba egy-egy bögre tea kíséretében és várta a mesénket.

- Úgy tűnik anya nem vadász volt.

- Hanem? Félvérű? Vagy csak sima ember?

- Boszorkány - ebben a pillanatban a nagybátyám olyan ívben köpte ki a teáját, hogy az egész asztal olyan lett.

- Hogy micsoda? Az lehetetlen, Ethan nem lehetett ennyire felelőtlen. Az öreg összevissza beszél - ekkor eszembe jutottak a mappák, amik a táskámban lapultak.

- Azt mondtad, nem ismerted anyát. Most talán mégis eszedbe juthat valami róla - a kezébe adtam, a másikat pedig én lapoztam fel. Az első oldalon egy kép volt apáról, alatta pedig a neve szerepelt dőlt betűkkel, Ethan Cennedy. Ahogy lapozgattam láttam az alapinformációkat, képeket az iskolában, versenyeken elért helyezéseket. Apa rengeteg eseményen vett részt. Viszont megakadt a szemem egy oldalon. KIHÁGÁSOK. Pár sor és egy nagy kép szerepelt rajta. A képen egy fal látható, ami gyönyörű absztrakt mintával van lefedve. Ahogy a színek keveredtek, mintha minden ecsetvonásnak jelentése lenne, de mégsem lehet megmondani mi az. Nem hinném, hogy apa akkora művészlélek volt, pont ezért nem is értem, hogy mi köze van hozzá. 

- John bácsi - a neve hallatára azonnal felemelte a fejét az éppen olvasott szövegről - Mi a sztori? – Felé mutattam a képet hátha el tudja mesélni. Mosolyogva kivette a kezemből és jobban szemügyre vette. 

- Erre emlékszem. A végzős évünk egyik legmegragadóbb csínye volt - a legtöbb középiskolában hagyomány, hogy a végzősök az utolsó évükben egy viccel búcsúznak el tanáraiktól és diáktársaiktól. Figyelmeztetést vagy igazgatóit nem kapnak érte kivéve, ha valaki megsérül vagy megrongálódik valami. - Év vége felé jártunk és már mindenki ellőtte a saját kihágását csak ő nem. Aztán amikor egyik péntek reggel beléptem az aulába ez a csodás festmény fogadott - mutatott a képre - az egész falat elfedte és egyszerűen gyönyörű volt. Tudtuk, hogy nem ő csinálta, hiszen egész életében egy egyenes vonalat sem tudott húzni, de sosem árulta el ki volt. Talán azért, mert nem akarta felnyomni vagy, hogy ez csak az ő titkuk legyen. De miután láttam, hogy édesanyád készítette a láncodat is - azonnal a nyakamhoz kaptam, a kis ékszerért - összeraktam, hogy csak is ő lehetett az. 

- Ez elképesztő és mi történt utána?

- Az igazgató helyettes teljesen kiakadt és Ethan kirúgását követelte, de Mr. Brownnak tetszett ezért egy figyelmeztetéssel megúszta és azzal, hogy a hétvégén be kellett jönnie, lemosni az egészet. 

- Az nem is annyira vészes.

- Óriási nagy szerencséje volt, de azt mondta, hogy az sem érdekelte volna, ha intőt kap, mert teljesen megérte. Nézd ezt - mutatta felém anya mappáját, amiben egy kép volt. Végre láthattam, hogy néz ki. Gyönyörű volt. Vörös haj, nagy barna szemek, csodaszép bőr. Nem kérdés, apa jól választott. - Pont úgy néz ki, mint te. Le se tagadhatnád. 

- Hasonlítok rá? - Ahogy alaposabban megnéztem én is láttam. 

- Aki azt mondta, hogy apádra hasonlítasz az még sose látta Rosalie-t. - mosolygott rám - Egyébként már emlékszem, hogy ki ő. Eggyel alattunk járt. Igazi művészlélek volt, elmélyült gondolatokkal a pólóin, kantáros farmerben és állandóan változó hajszínnel. Egyik nap fekete másnap lila tincsekkel mászkált, de az eredeti hajszíne szőke volt, akár a tiéd - kivettem a kezéből a mappát és elkezdtem lapozgatni. A nagyszüleim neve sajnos nincs benne, ami felettébb furcsa, de megtudtam, hogy nem is New Orleansban született, hanem Detroitban. Egész jó tanulmányi eredmények, bár volt egy-két gyenge pontja. Rajzversenyek és külön rovat a suli újságban.

- John bácsi, holnap ugye bejössz Ms. Ramsay-hez?

- Mikor menjek?

- Délre, akkor van egy félórás szünetünk és meg tudnánk vele beszélni, hogy mikor jöhetünk gyakorolni.

- Rendben ott leszek, de most menj aludni Ann, késő van. Jó éjt - adtam neki egy puszit és a szobámba érve egy gyors zuhany után el is nyomott az álom.

Fogalmam sincs, hogy kerültem a Defenderbe. Tanácstalanul forgolódtam a folyosón hátha kapok egy jelet, amikor vihogásra lettem figyelmes a hátam mögül. Megfordultam, de senki sem volt ott. Ismét hallottam, és amikor arra néztem láttam egy női alakot eltűnni a sarkon. 

- Hé, várj! - utána eredetem, de mindig csak a hátát láttam, amikor bekanyarodik. Egészen az udvarig üldöztem és ott is az üvegházig. Ahogy beléptem egy fazék repült majdnem a fejemnek éppen, hogy sikerült elhajolnom előle. 

- Hoppá, ne haragudj - felkeltem a földről még mindig a fejemet védve és Rosaliet láttam meg a tanári asztalon ülve. A haja épp szőke volt benne tengerkék csíkokkal. Fehér pólót viselt rajta az „I'm too weird to live but too much rare to die” felirattal, kék farmer shortot fekete bokacsizmával és egy kockás ing volt a derekára kötve. Ahhoz képest, hogy elmúlt harminc ez mind csodásan állt neki és elképesztően nézett ki - Te vagy Annabell. Gyönyörűbb vagy, mint ahogy apád mesélte - lépett oda hozzám boldogan és megsimította az arcomat.

- Mi? - Nem is bírtam kinyögni mást, mert egy újabb alak jelent meg a szobában. 

- Rengeteget változott amióta nem láttam - bárhol felismerem ezt a hangot.

- Apa - fordultam felé mire mosolyogva a karját nyújtotta én meg minden habozás nélkül belevetettem magam. 

- Hello kicsikém - nyomott puszit a homlokomra - azért vagyunk itt anyáddal, mert valami fontosat kell mondanunk neked - felé fordultam ő pedig könnyes szemmel állt az asztal mellett. Félve léptem hozzá és éreztem, hogy az én szemem sem lesz sokáig száraz. 

- Anya - lassan értem hozzá mintha csak attól félnék, hogy köddé válik, ha túl gyors vagyok. Az ujjaim közé vettem az egyik kék tincsét. A szemébe néztem és a nyakába vetettem magam.

- Kislányom - szorított magához mire belőlem is kitört a zokogás. Nem tudom meddig álltunk így, de egy idő után apa is csatlakozott és egy pillanatra olyanok voltunk, mint egy normális család.

- Annabell figyelj ránk - törte meg a csendet anya és a két kezébe fogta az arcomat - Betöltötted a tizenhatodik életévedet. Nem sokára kiderül mi a különleges képességed és most tudtad meg, hogy varázsló vér is folyik az ereidben. Más vagy, mint a többiek, különleges és ezzel nagyon nehéz lesz megbirkózni ráadásul mindig lesznek rossz akaróid és ellenségeid, főleg azok a bosszúszomjas vámpírok akik nagy részével apád már leszámolt, de nem az összessel. Ott vannak a barátaid és a családod, de ne bízz meg akárkiben. Lassan lejár az időnk, de nagyon szeretünk, ott leszünk veled és segítünk, ha erősen koncentrálsz - megfogták a kezemet és szinte fel se fogtam mi történt elkezdtek elhalványulni. Nem mehettek el. Kétségbeesetten néztem rájuk és szorítottam a kezüket, de már alig éreztem a jelenlétüket.

- Anya, apa - szólítottam őket hátha még hallják, de csak egy halvány suttogást kaptam válaszul.

- Büszkék vagyunk rád.

Kipattant a szemem és lihegve ültem fel az ágyamon. A hajam kócosan tapadt a csatakos bőrömre. Az ágyneműm összegyűrődött, de nem foglalkoztam vele, mert egy kérdés cikázott folyamatosan a fejemben és most hangot is adtam neki, bár tudtam, hogy senki sem adhat rá választ.

- Mi vagyok én?

23. Fejezet

Még mindig kapkodtam a levegőt ahogy futottam az órámra ahonnan sikeresen sikeresen húsz percet késtem amiatt az idióta miatt. Nem hiszem el, hogy pont én vagyok ilyen peches. Benyitottam a terembe ahol hirtelen minden szem rám szegeződött.

- Oh, Ms. Cennedy jobban van? - nézett rám az irodalom tanár. Hogy mi? Nate-re pillantottam aki szaporán bólogatott.

- Igen persze, most már sokkal jobban, köszönöm - amint Mrs. Peterson végre visszafordult a táblához azonnal Nate-hez fodrultam. 

- Miért falaztál nekem? Egyáltalán honnan tudtad, hogy szükségem lesz rá? - nem kellett válaszolnia, mert megláttam a vigyort az arcán ami mindent megmagyarázott. - Te... te tudtad igaz? Tudtad, hogy kelleni fog egy alibi, mert te zártál be a szertárba azzal a sráccal - még a szám is tátva maradt attól, hogy a legjobb barátom ilyen szinten hátba támadott. - Ellenem fordultál. Ezt nem hiszem el. Összezártál több mint fél órára Kai Evanssel akit köztudottan utálok - ütöttem folyamatosan a vállát hátha végre felfogja milyen dühös vagyok rá. 

- Ann higgadj már le az egészet miattad csináltuk.

- Ti? Mégis kit rángattál bele ebbe az aljas cselszövésbe? - ekkor beugrott egy név, de Nate mintha olvasott volna a fejemben azonnal közbevágott.

- Nem Caroline mielőtt még letámadnád szegényt a szünetben - ha nem ő akkor már csak egy valaki maradt.

- Megölöm Jeremyt - a csengő szakította félbe a kisebb idegrohamomat. Már mentem volna, hogy megkeressem a másik árulót amikor Adam jelent meg a semmiből. 

- Hihetetlen vagy.

- Mi? - néztem fel rá, de nem láttam a düh legkisebb jelét sem az arcán. 

- Beszéltem Ms. Ramsey-vel. Azt mondta segíteni fog és, hogy amilyen hamar csak tudjuk hozzuk be apát is és keressük az üvegházban.

- Mikor akarod behozni Johnt?

- Úgy érted mikor akarjuk, mert te is jössz, hiszen a te ötleted volt az egész - engem nem zavart, mert szerettem a tanárnőt és nem árt, ha gyakorolom pár főzet elkészítését.

- Rendben, de ma szerintem átmegyek Care-hez szóval később megyek haza

- Oké, majd megmondom otthon most viszont mennem kell - intettem neki majd elment a tornaterem felé. Épp bementem volna a 17-es terembe amikor megláttam a barátnőmet.

- Caroline - szerintem az egész folyosón hallották ahogy szólok neki.

- Ann, mi a helyzet? Hol voltál tesi után? - szóval semmit sem tud az egészről.

- Pont ezt kell elmesélnem. Átmehetek hozzátok délután?

- Huh, ennyire nagy a baj?

- Őszintén... fogalmam sincs - erre vágott egy értetlen arcot, de már nem tudott többet kérdezni, mert vissza kellett mennem a termembe. Nate a tanár előtt pár másodperccel jelent meg és vágódott le mellém. A nap további részében nem voltam teljesen jelen. A gondolataim alattomos módon visszakúsztak ahhoz a kék szempárhoz. Sokkal közelebb került hozzám, mint szabad lett volna neki. Amint kicsengettek az utolsó óráról, mint akit rakétából lőttek ki rohantam a kabátomért, hogy az iskola előtt megvárhassam Caroline-t, mert már nagyon kikívánkozott belőlem a felgyülemlett düh.

De nem volt szerencsém, mert az osztálytársaival együtt lépett ki a kapun akik között ott volt Ő is. Amikor észrevett hirtelen emlékképek villantak be. Amikor végig simított az arcomon, ahogy a csípőjén ültem és az arcán ott volt az a pimasz vigyor. Te jó ég ez most komoly? Megráztam a fejemet, hogy eltűnjenek belőle ezek a gondolatok.

- Ann, mehetünk? - legyezett a kezével a szemem előtt. Az előbb még nem is állt itt.

- Persze - elkaptam a tekintetem a fiúról és gyors léptekkel elindultam, húzva magammal a barátnőmet.

- Na mesélj, mert a fiúk semmit sem mondtak annak okán, hogy majd te beszélsz. Mi miatt késett több mint húsz percet Kai az óráról? Mert tudom, hogy közöd van hozzá - tényleg nem tud semmit.

- Először is nehogy már én legyek a hibás az egész annak a két idiótának a hibája. Mármint Jeremynek és Nate-nek - láttam az arcán, hogy még jobban összezavartam szegényt. - Mindent elmondok részletesen csak előbb érjünk oda hozzátok, mert mindjárt megfagyok - körülbelül negyed óra múlva már Caroline szobájában ültünk egy-egy csésze teával.

- Kezdheted.

- Szóval az edzés után Richards edző elkapott, hogy vigyek be a szertárba egy mappát Kai pedig utánam jött, mert reggel piszkosul leteremtettem és nőcsábásznak neveztem ami nagyon piszkálta a csőrét és mindenáron ki akarta magyarázni. Már épp elkezdtem volna veszekedni vele amikor valaki bezárta az ajtót. Mint később kiderült az a két jómadár volt. Kiabáltam, ütöttem az ajtót, semmi. Aztán leültetett a matracokra, hogy lehiggadjak, de ő megtartotta a tisztes távolságot, egy kis ideig. Majd elkezdett közelebb kúszni és amikor már nem tudtam hová menekülni megragadott, maga alá fordított és elkezdett csiklandozni - ennél a résznél Caroline-ból kitört a nevetés kért egy percet és amikor már kapott levegőt intett, hogy folytassam - Úgy kapálóztam, hogy kiütöttem alóla az egyik kezét amivel tartotta magát és majdnem rám esett. Na akkor tényleg volt egy pillanat amikor túl közel voltunk egymáshoz, de azonnal lelöktem magamról és fölé kerekedtem. Szó szerint amit nem gondoltam teljesen végig, mert isten tudja, hogyan a csípőjén kötöttem ki - na itt már a barátnőm szája is tátva maradt - de azonnal leugrottam róla amint felfogtam, hogy ott vagyok. Aztán felállt és utánam jött. A falnak nyomott és mi majdnem... de szerencsére Richads edző végre kinyitotta az ajtót és kiszabadultunk - próbáltam meg elterelni a szót arról, hogy majdnem csókolóztunk, de nem sikerült. A barátnőm tátott szájjal bámult rám.

- Teljesen odáig vagytok egymásért.

- Ez nem igaz. Neki csak egy csaj kell és én voltam az aki nemet mondott neki. Engem pedig nem vonzanak az egoista seggfejek.

- Oh dehogynem - bólogatott bőszen miközben kiült az az idegesítő vigyor az arcára.

- Caroline nem segítesz.

- Nem is azért vagyok itt, hanem, hogy elmondjam az igazságot és ez az - belefáradtam az ellenkezésbe ezért a továbbiakban csak bólogattam. Még egy ideig taglaltuk a témát amikor éreztem, hogy megrezdül a zsebemben a mobilom. Adam írt.

"Gyere haza megvan Brown címe" Egy pillanatra azt sem tudtam kiről beszél aztán leesett.

- Ne haragudj most mennem kell majd a suliban találkozunk - felkaptam a táskámat és már az ajtóban voltam amikor barátnőm felfogta, hogy távozni készülök.- Szia - kiáltottam, majd kiléptem az utcára. Olyan gyorsan szedtem a lábaimat, hogy tíz perc alatt haza is értem. Felakasztottam a kabátomat, lerúgtam a cipőmet és a nappali felé vettem az irányt.

- Ann de jó, hogy itt vagy - nyomott a kezembe egy kinyomtatott térképet. Két pont volt rajta megjelölve.

- A francia negyedben lakik. A Bourbon St-en.

- Ironikus, mivel az én időmben nagy piásnak tartották - jelent meg John bácsi az ajtóban. Egy pillanatra ránéztem majd visszafordítottam a tekintetemet a lapra.

- Nincs is messze. Alig húsz perc kocsival.

- Mit akarsz csinálni? Csak úgy odamenni és bekopogni hozzá? - vonta fel a szemöldökét Adam.

- Pontosan. El tudsz vinni? - tudom, hogy ezt alaposabban végig kellene gondolnom, de kinek van arra ideje?

- Szó sem lehet róla, nem fogtok egyedül odamenni - tépte ki a kezemből John bácsi egy pillanat alatt a megoldásom kulcsát.

- Ha rajtad múlna sose jutnánk oda. Nekem oda kell mennem, még pedig huzamosabb időn belül. Kérlek, bízz meg bennünk annyira, hogy elengedj - addig nem mozdulok innen amíg meg nem fogja ígérni.

- Nem hiszem, hogy...

- John bácsi, ha nem hiszed, hogy meg tudom védeni magam, akkor bízz Adamben. Végig ott lesz velem - rám nézett, majd a fiára, vett egy mély levegőt majd hosszasan kifújta.

- Rendben, de egy percre se hagyd egyedül az öreggel, bármilyen csellel is akar rávenni - mindketten bólintottunk majd Adam rám nézett.

- Apa akkor ki kéne hagynunk a holnapi sulit, mert egy, gondolom nem tíz percig szeretne Ann ottmaradni, kettő, pedig az, hogy a hely ahová készülünk nem a legveszélytelenebb este felé - a nagybátyám pár másodpercig csak meredt maga elé mielőtt megszólalt.

- Rendben neked igazolom a holnapot - mutatott rám - Te meg hívd fel, az igazgatónőt, hogy családi okok miatt nem tudsz menni dolgozni - megtárgyaltuk, hogy mikor megyünk aztán felvonultam a szobámba, hogy végig gondolhassam mit is akarok egyáltalán ettől az embertől.

Másnap már egész korán fent voltam és készítettem a reggelit a többieknek. Közben Nate-tel is beszéltem, mert tegnap este elfelejtettem szólni neki a helyzetről. Azt mondta, hogy majd ő elmondja a többieknek.

- Jó reggelt! Jelent meg Adam álmos feje az ajtóban.

- Jó reggelt! - aztán a nagybátyám aki éppen a nyakkendőjét kötötte miközben sietve nyomott egy puszit a fejemre elvett egy almát gyümölcstálból, visszafelé összekócolta a fia így is szétálló haját, majd mielőtt elhagyta volna a házat még ennyit mondott nekünk - Nagyon vigyázzatok magatokra és hívjatok, ha van valami és akkor is amikor hazaértetek. Sziasztok - ezzel bevágta maga után a bejárati ajtót és pár perc múlva hallottuk ahogy felzúg a kocsi motorja és egyre távolodik a háztól.

- Jól vagy? - eszméltem fel az unokatestvérem hangjára.

- Mi? Ja, persze csak még egy kicsit lassú vagyok - mosolyogtam rá, majd elé raktam a szendvicsét és a kávéját amit csináltam, majd leültem vele szembe az asztalhoz a teámmal és az én reggelimmel.

- Mikor akarsz menni?

- Fogalmam sincs. Egyáltalán jó ötlet ez szerinted?

- Elbizonytalanodtál?

- Mi van, ha Johnnak igaza van és valami idegileg labilis alkoholista lett belőle aki simán nekünk esne a kérdezősködés miatt?

- Ugye tudod, hogy csak egy szavadba kerül és nem megyünk oda? Ez az egész a te ötleted volt, hogy megtudj valamit az anyádról - talán féltem, de ez akkor sem tántoríthatott el hiszen vadász vagyok.

- De, oda kell mennünk.

- Emlékszel? Egy percre sem hagyhatlak vele egyedül, de egyébként sem hagynálak. Ígérem - ezután a nap további része egész csendben telt. Mindketten a szobánkban voltunk. Délben indulunk ami azt jelenti, hogy van még bő másfél-két órám. Addig bepakoltam a táskámba, aztán pedig ki. Feküdtem az ágyon, a földön, a szőnyegen és még a gurulós székemen is. Mindeközben végig a kérdéseimen agyaltam és azon, hogyan kéne feltennem őket. Felálltam és az asztalhoz sétáltam és rátámaszkodtam. Egyből vágjak a közepébe? Vettem egy mély levegőt és körbe-körbe kezdtem sétálni. De valahogy mégiscsak fel kéne neki vezetnem témát. 

- Ann - kopogott az ajtómon az unokatestvérem - idő van, mehetünk? - nem tudtam rögtön válaszolni - Minden rendben? - nyitott be óvatosan, mire rápillantottam. 

- Igen, persze menjünk - a földszinten felkaptam a dzsekimet és már mentem is Adam motorja felé. Ő ráérősen követett miközben a jármű kulcsával játszadozott. Felvettem a sisakomat majd felültem mögé. Berúgta a szerkezetet és már süvítettünk is a Bourbon St felé.