32. Fejezet

Nem tudtam különbséget tenni a napok között, összefolytak és zavarosak voltak. Az Evans családnál töltött időszak sem segített igazán, de úgy éreztem máshová nem mehettem volna. Igaz, Caroline és Jeremy folyamatosan SMS-ekkel bombáztak, Nate pedig hazajött Svájcból miattam, de egyikükkel sem voltam képes beszélni. Nem válaszoltam nekik, nem kerestem őket. Egyszerűen képtelen lettem volna elviselni a sajnálkozó tekintetüket és hallgatni ahogy azt hajtogatják minden rendben lesz. Tévedés, sose lesz rendben. Semmi sem lesz már ugyanolyan, mint eddig. Senkivel sem beszéltem, csak a rendőrökkel a kihallgatásom során, de ott is csak a lehető legfontosabb dolgokat mondtam el. Mintha minden egyes szó égette volna a torkomat. Talán a ki nem mondott érzések és gondolatok, de ezeket inkább megtartottam magamnak. Alexandert nem találták meg, mintha elnyelte volna a föld, amin nem is csodálkoztam. Egy gyilkosság után persze, hogy felszívódott. Mocsadék. Még mindig elkapott a remegés amikor eszembe jutott. Egyrészt a düh, másrészt a félelem, mert azt mondta, hogy minket is megtalál. Pont ezért ahová csak tudtam Adammel mentem. Rajta is látszott a meggyötörtség és a kimerültség, mégis minden erejével próbálta azt sugározni felém, hogy együtt megoldjuk. Kai is ott volt velem mindenhol. Bár az elején még próbált szóra bírni, de amikor belátta, hogy teljesen felesleges csak mellettem maradt. Nem tudtam mit tenni, beláttam magamban, hogy beleszerettem ebbe a fiúba. Mindent megtett értem és én is bármit megtennék érte. Mellette biztonságban éreztem magam, védelmezett. Jelenpillanatban ezt nem tudtam neki kimutatni, de éreztetni akartam vele, hogy fontos nekem. A temetés két héttel a tragédia után következett be. Michael lakásában álltam a tükör előtt. Michael, John asszisztense volt, mondhatni a jobbkeze. a Fiú nem sokkal volt idősebb Adamnél és mindennél jobban tisztelte a nagybátyámat így megengedte, hogy egy időre hozzá költözzünk, mivel én nem akartam Kai családjának a nyakán lógni Adam pedig összevissza ingázott a barátai között, de egyikünk sem tudott visszamenni a házba, még nem. Egy térdig érő fekete ruha volt rajtam, ugyanilyen színű magassarkúval. Az arcomra tévedt a tekintetem, de azonnal meg is bántam. Sápadt arc, fekete karikák a szemem alatt, de meg sem próbáltam elrejteni őket. Nem érdekelt mit gondolnak mások. Az előszobában az unokatestvérem várt sötét öltönyben, félig megkötött nyakkendőben. Az utóbbit megcsináltam neki és elindultunk a Lafayette temető felé. A kocsiban egyikünk sem szólt, de láttam, hogy Adam keze kissé megremegett a sebváltón. Odanyúltam és bátorítóan megszorítottam, mire egy pillanatra rám emelte a tekintetét és egy fáradt mosolyt küldött felém. Mire odaértünk már majdnem mindenki ott volt. Család, barátok, munkatársak. Mikor leláttak minket, a tömeg ketté vált, ezzel utat adva nekünk, de amint elhaladtunk mellettük kezdetét vette a sugdolózás. Hallottad, hogy történt? A kis Annabell kezei között halt meg John. Mi lesz most velük? Hogy fogják eltartani magukat? Hiszen majdnem, hogy még mindketten gyerekek. Legszívesebben megfordultam volna, hogy megkérjem őket, a szemembe mondják, ha van valami mondanivalójuk. Adam érezte, hogy megfeszülök, ezért kicsit megszorította a kezem. Idegesen fújtam ki a levegőt, amikor elkezdődött a szertartás. Egyetlen szóra sem emlékszem, az agyamban tombolt a düh amikor néhány "kedves" vendég úgy döntött szól pár szót. MI direkt nem tettük, mert tudtuk, hogy John nem szerette a felesleges beszédet. Úgy tettek mintha ismerték volna a nagybátyámat. Semmit sem tudtak, se róla se rólunk. Az esemény után az egyik közeli rokon házába mentünk. Persze egyből mindenki megtalált minket a sajnálatával, a részvét nyilvánításával és azzal, hogy ha bármi segítségre van szükségünk csak szóljunk. Bennem egyre jobban ment fel a pumpa és éreztem, hogy már nem bírom sokáig. Semmi szükségünk a szánalmukra és a bájolgásukra mintha valaha is érdekelte volna őket mi van velünk. Hirtelen megláttam valakit akire soha nem számítottam volna.
- Annabell.
- Mr. Brown. Maga meg mit keres itt? - tényleg nem értettem mégis, hogy került ide.
- Beszélnem kell veled - a tekintetemmel az unokatestvéremet kezdtem kutatni, hátha ki tud menteni - Adammel már beszéltem és tudja, hogy elrabollak pár percre. Kérlek, nagyon fontos - nem tehettem mást mint követtem a teraszra majd leültem a hintaágyra és vártam a folytatást - Először is, nagyon sajnálom a nagybátyádat. Jól ismertem amíg az iskolába járt.
- Nem kérek megható sztorikat a régi időkből és nem kell az együttérzése sem, mert abból is van elég. Csak mondja, hogy mi olyan fontos, hogy miután szépen szólva kidobott a házából néhány ártatlan kérdés hallatán most megjelenik a nagybátyám temetésén.
- Igazad van. Egyrészt jöttem leróni a tiszteletemet másrészt pedig pontosan emiatt. A megválaszolatlan kérdéseid miatt - még mindig nem értettem miért most jött el ennek az ideje, de láttam, hogy nagyon ideges amit nem nagyon tudtam mire vélni - Amikor megtudtam, hogy te vagy a lánya, azért küldtelek el, mert nem voltam kész elfogadni a tényt, - itt hatás szünetet tartott nekem pedig már pattanásig feszültek az idegeim, hogy mégis mi a fenét lehet ilyen nehezen kinyögni - hogy én vagyok a nagyapád - elakadt a lélegzetem. Nem hiszem, hogy jól értettem. Christopher Brown, a Defender előző igazgatója, Rosalie Montgomery édesapja vagyis a nagyapám. Lehetetlen.
- Hogy mi?
- A nagyapád vagyok - és újra kimondta.
- Nem. Sose hallottam anya szüleiről. Nem kerestek, nem érdekelte őket, hogy van egy unokájuk. Erre maga megjelenik most, tizenhat évvel később, amikor ismét temetjük a családom egy újabb tagját és közli, hogy a nagyapám. Nem - eddig bírtam. Nem akartam meggyalázni John bácsit azzal, hogy a temetésén műsort rendezek, így felpattantam és a bejárat felé vettem az irányt. Útközben Adambe botlottam aki egyből kiszúrta, hogy baj van. Két mondatban közöltem vele a helyzetet ő pedig azonnal mondta, hogy menjek csak. Felkaptam a kabátomat és kirohantam a házból. Bár a telefonom kijelzőjét már homályosan láttam a szememet égető könnyek miatt gyorsan küldtem egy üzenetet a barátaimnak és Kainak, hogy jöjjenek az iskola mögötti játszótérre. Séta közben jöttem rá, hogy magassarkúban, egybe ruhában és egy kabátban nem fogom sokáig bírni. Így Caroline-t megkértem, hogy hozzon nekem egy vastagabb kabátot és egy cipőt. Ahogy bekanyarodtam a kis utcába ami a törzshelyünkre vezetett a lépteim automatikusan gyorsultak, mert megláttam a többieket. A történtek óta egyikükkel sem beszéltem. Nate látott meg elsőnek és azonnal megindult felém. A szívem vadul kalapált amikor a legjobb barátom karjaiba ugrottam és a vállába fúrtam a fejem. Remegve engedtem el majd fordultam Caroline felé akinek megláttam a könnyek áztatta arcát és akkor jöttem rá, hogy én is hasonlóan nézhetek ki mert éreztem, hogy kitört belőlem a sírás. Őt is percekig öleltem majd Jeremy következett aki még mindig szipogott a betegségtől, de azért magához szorított és próbált csitítani.
- Annyira sajnálom, hogy nem hívtalak titeket, de egyszerűen képtelen voltam ne haragudjatok rám - alig bírtam megszólalni, annyira jó volt látni őket.
- Istenem dehogy haragszunk, csak attól féltünk mi van veled, de Kai mindennap közvetített nekünk - az említett személyre néztem aki az egyik pad támláján ült és engem nézett.
- De mondd mi történt, hogy most idehívtál minket?
- Emlékeztek Christopher Brownra? - mind bólintottak Kainak pedig tőmondatokban összefoglaltuk, ki is ő - Megjelent a temetésen és azt mondta, hogy ő a nagyapám - szinte hallottam ahogy a többiek álla a kövön csattan. Elmondtam mindent. Amikor megjelent, félrehívott, elmondta és azt is, hogy megijedt amikor megjelentem nála.
- Most mit fogsz csinálni?
- Nem tudom. Gyűlölöm amiért akkor elküldött és utána ennyi ideig tartott, hogy idetolja a képét és elmondja nekem. De a legjobban azért, mert sosem keresett.
- Lehet, hogy megvolt az oka.
- Erre nincs megfelelő indok, hogy miért nem keresi az unokáját.
- Ugye tudod, hogy túl kell lépned ezen, ha bármit is akarsz tudni Rosalie-ról?
- Nem fogok túllépni, se megbocsátani. Nekem csak a válaszaim kellenek. Ha azokat megtudom, már ott sem vagyok és elfelejtem, hogy valaha is találkoztam Christopher Brownnal - láttam, hogy a többieknek nem tetszik a hozzáállásom, de beletörődtek, hogy makacs vagyok. A továbbiakban próbálták elterelni a gondolataimat a jelenlegi helyzetemről amiért nagyon hálás voltam nekik. A következő hetek gyötrelmesen teltek. Az iskolában élőhalott üzemmódban voltam. Mindenki tudott Johnról és az elején még néhányan odajöttek részvétet nyilvánítani, de amikor már azokra is gyilkos pillantást vetettem akik egyáltalán a közelembe jöttek, gyorsan megunták. Csak a barátaim társaságában tudtam megmaradni, de ott sem beszéltem. Egyszerűen nem volt mit mondanom, de ők megértették. Ms. Ramseyvel mindennap gyakoroltam, de nem nagyon éreztem a fejlődést. Néha egy kisebb mozzanat, de sose volt igazán sikerélményem, de már csak a nagybátyám miatt sem adhattam fel. Minden létező varázskönyvet elolvastam és próbáltam rájönni mi lehet a baj. Adammel ideiglenesen Michealnél laktunk, igaz ő azt mondta, hogy maradjunk ameddig csak akarunk és a lakása is hatalmas, de tudtuk, hogy mégsem maradhatunk ott örökre. viszont még mindig fennállt a kérdés, hogyha el megyünk akkor hová? Az biztos, hogy előbb-utóbb haza kell mennünk összepakolni John bácsi holmijait, de nem tudtuk mi lesz utána. Azt már megtudtuk, hogy a nagybátyám a házat és minden benne lévő értékét Adamre és rám hagyta. Az üzletrészét Michaelre és Mr. Gilbertre, de kikötötte, hogy ha Adam egyszer meggondolná magát akkor bármikor mehessen oda dolgozni. A Bourbon Streeten azóta sem voltam, pedig tudtam, hogy elkerülhetetlen lesz a beszélgetés a nagyapámmal. Két hónapnak kellett eltelnie ahhoz, hogy mindketten készen álljuk hazamenni. A kapu előtt mindketten hezitáltunk, de amikor Adam nem bírta kinyitni a kaput a remegő kezével tudtam, hogy most nekem kell az erősebbnek lennem. Az ajtón belépve megrohamoztak az emlékek. Amikor kiskorunkban itt bújócskáztunk és John sose talált meg minket, ahogy Adammel csapatmunka kíséretében szereztük meg a hűtő tetején lévő sütit. A kisebb-nagyobb veszekedéseink amiket végül is mindig meg tudtunk oldani, amikor elvitt a Defenderbe a felmérésre és megtudtuk az eredményeimet. éreztem ahogy a sírás fojtogat, de nem mutathattam ki. A holmijait nagy papírdobozokba válogattuk szét. Külön az irodai felszereléseit, papírjait és mindent ami ráemlékeztetett. Amikor a ruháit hajtogattam amikor a kezembe került az egyik kockás inge. Az amelyikben a születésnapomon volt. Beszívtam a kellemes parfüm és erdő illatát. Sose fogom többet érezni. A nagybátyám meghalt és csak ezek maradtak belőle.
- Ann? - Adam állt az ajtóban könnyes szemmel és akkor vettem észre, hogy az én szemem se száraz már. Még mindig a kezemben tartott ruhadarabot bámultam és úgy döntöttem, ezt megtartom magamnak.
- Ne haragudj. Én próbáltam erősnek tűnni, de...
- Semmi baj - jött oda hozzám és ölelt át jó erősen. A továbbiakban a pakolás abból állt, hogy felidéztük a régi történeteket és jókat nevettünk rajtuk. Így sokkal könnyebb volt őt elengedni, jó emlékekkel búcsúzni. A dobozokat felpakoltuk a padlásra és egy hét múlva már vissza is költöztünk, bár még elég bizonytalanul mozogtunk otthon. Már csak egy elvarratlan szál maradt. A téli szünet harmadik napján rávettem magam, hogy buszra szálljak és a Bourbon Street felé vegyem az irányt. Megálltam a nagy ház előtt és egy nagy levegő után bekopogtam.
- Mielőtt még örülne csak és kizárólag a beígért válaszaim miatt jöttem - kezdtem a mondandómba amint kinyitotta az ajtót.

Blogverseny

Sziasztok! :D Most nem fejezettel jelentkezek hanem egy hírrel. Meghívtak a Eve's Seven által rendezett blogversenyre és én elfogadtam a kérést.

http://evesseven.blogspot.hu/