2015. november 23., hétfő

11. Fejezet

Az órák hátra élvő részében ki kellett töltenünk pár papírt. Megkaptuk a tankönyveket, megbeszéltük az órarendet, ja és persze, mint minden új osztály bemutatkoztunk, mind az ofőnek, mind egymásnak. Kiderült, hogy a vezéregyéniségnek Ryan Gilbert a neve és pénzes családból származott, a szőkeséget Isabel Fordnak a könyvmolyt pedig Cameron Hillnek hívták. Nem jegyeztem meg mindenki nevét, de előbb-utóbb úgyis belevésődnek az agyamba.
- Annabell? - szólalt meg Mr. Pierce miközben az adatkapunkat nézegette. Megijedtem, hogy valamit rosszul töltöttem ki.
- Igen?
- Mondd csak nem vagy a rokona véletlenül Adam Cennedynek? Mert ha jól látom az édesapja a gyámod - annyira éreztem, hogy ez a téma elő fog kerülni.
- De igen, az unokahúga vagyok. John pedig a nagybátyám
- Áh értem, nos Adam remek srác, akkor kezdte itt a tanulmányait amikor én idejöttem tanítani. Igazi bajkeverő volt, de ez nem hatott ki a tanulmányaira hiszem gondolom tudod kitűnő érettségi vizsgát tett majdnem minden tárgyból. Nagyon remélem te is vagy ilyen jó, mint ő.
-Úgy látom megvan az új kis kedvenc - nem tudtam mire vélni Ryan bunkó beszólását, a többiek ugyan nevettek rajta, de én nem hagyhattam szó nélkül.
- Fogd be pénzeszsák, mert a végén még kiderül, hogy apuci plusz költségei miatt vagy itt - a mondatomat elismerő huhogás követte Ryan meg nem számított arra, hogy visszaszólok, ezért csak tátogott, mint a sült hal én meg elégedett mosolyra húztam a számat és folytattam társalgásomat a tanár úrral - nézze Mr. Pierce nagyon örülök, hogy ilyen jó véleménnyel van az unokatestvéremről, a nagybátyám és én is nagyon büszkék vagyunk rá, de lehetne, hogy engem nem az ő alapján ítéljen meg? - nem akartam tiszteletlen lenni, de ezt jobb még az elején tisztázni.
- Persze én nem is mondtam, hogy legyél olyan, mint ő vagy pedig, hogy tőled többet várok el miatta, csak jeleztem, hogy a lazaság és a növekvő társasági élet mellett a tanulásra is lehet koncentrálni - bólintottam. Megkaptuk a szekrénykulcsunkat is ami elég szuper, mert semmi kedvem nem volt a marha nehéz tankönyveimet mindennap összevissza cipelni. A szekrényeink közvetlenül a termünk mellett voltak ami előny mivel a legtöbb óránk úgyis ebben a teremben lesz. A szekrények szorosan egymás mellett voltak, pont mint a filmekben csak, nem számkóddal hanem ugyebár kulccsal. Az egy oldalamon Nate volt a másikon pedig Emily.
- Elég keményen beszóltál Ryannek- szólalt meg Emily.
- De ő kezdte - védtem meg magam, bár nem tudtam miért is - rám senki se gondolja, hogy kis kedvenc vagyok.
- Úgy érzem nem lesztek nagy barátok ez alatt a pár év alatt.
- Túl fogom élni - elköszöntünk Em-től és elindultunk a kijárat felé. Caroline és Jeremy tényleg ott vártak minket a kerítés előtt, ahogyan mondták.
- Sziasztok - egyszerre fordultak felénk és mosolyogtak ránk.
- Hello, na hová menjünk? - tette fel a döntő kérdést Care.
- Hát innen nem messze láttam egy régi játszóteret amikor jöttem reggel, esetleg oda? - Igazán tetszett Jeremy ötlete.
- Nekem okés - néztem Natere aki szintén bólintott.
- Menjünk - intett a fejével Jeremy, hogy kövessük. Tényleg nem volt messze. Megkerültük az iskola épületét és körülbelül tíz perc séta után tényleg ott volt a játszótér. Látszott rajta, hogy rég nem járt itt kisgyerek. Voltak rozsdás hinták, egy fűvel benőtt homokozó, kemény kőből készült padok és egy összegraffitizett mászóka. Nekem viszont mégis tetszett. Az egésznek olyan misztikus hangulata volt. Felültem az egyik pad támlájára, Jeremy a lábam mellé a pad szélére, Caroline és Nate pedig a velünk szemben a hintákon foglaltak helyet.
- Ann honnan ismered a nővéremet? - kezdte a beszélgetést Caroline, miközben egy kis lendületet szerzett a hintázáshoz.
- Csak egyszer találkoztunk a nyáron a The Orleansban. Az unokatestvérem évfolyamtársa volt. Azt mondta nagyon jó barátok voltak, együtt voltak az érettségi vizsgán.
-Áh Adam Cennedy, igaz? - hihetetlen, hogy mindenki ismeri - Nathalie már mesélt róla amikor még a Defenderbe járt. Nektek van testvéretek? - intézte kérdését az eddig néma fiúkhoz.
- Én egyke vagyok.
- Nekem van egy húgom - Jeremy válasza meglepett. Nem tűnt annak a nagy erős bátyó típusnak aki mellett el tudok képzelni egy kislányt.
- Hány éves?
- Idén lesz kilenc. A neve Mia.
- Egyszer bemutatod nekünk? - elfogott a kíváncsiság, Hogy nézhetett ki? Vajon hasonlított Jeremyre?
- Ha ennyire szeretnéd persze - mosolygott rám. Egy pillanatra beállt a kínos csend amit a telefonom hangja tört meg, ami persze mindenkire a frászt hozta.
- John szia! - egy kicsit arrébb mentem a többiektől.
- Ann hol vagy? - tudtam, hogy elfelejtettem valamit. Szólni a nagybátyámnak, hogy nem megyek haza rögtön suli után.
- Jaj, ne haragudj elfelejtettelek felhívni, hogy még egy kicsit kint maradnék néhány barátommal, tanítás után.
- Már is találtál barátokat? Hát ez remek, de legközelebb akkor is szólj, ha ilyen van. Mikor jössz haza?
- Ígérem, és fogalmam sincs. Mikorra menjek?
- Mondjuk 5-re? - a telefonom kijelzőjére pillantottam. Fél három, tökéletes.
- Rendben. Szia.
- Szia- a zsebembe süllyesztettem az apró készüléket és visszamentem a többiekhez.
- Anyukád volt? - kérdezte Caroline.
- Nem, a nagybátyám.
- A szüleiddel mi van? - mástól ez a kérdés indiszkrét lett volna és az illetőt már reflexből elküldtem volna melegebb éghajlatra, de nekik elmondtam.
- Ők már nem élnek, anyukám akkor halt meg amikor születtem apukám pedig körülbelül hat éves koromban. Ezért élek a nagybátyámmal és Adammel - egy pillanatra csend támadt láttam a többiek arcán, hogy elgondolkodtak, majd kétkedve bár, de Jeremy megszólalt
- Apám lelépett amikor a húgom megszületett. Azt mondta sok ez neki és nem bírja a kötöttséget, majd összepakolt és azóta egy szót sem hallottunk felőle - elfogott a méreg. Hogy lehet valaki ekkora paraszt, hogy elhagyja a családját, mert éppen olyan kedve van?
- Micsoda féreg - morogtam az orrom alá.
- Tudom, de megtanultam élni vele, hogy az apámat nem érdekeljük - Caroline és Nate összenéztek úgy tűnt az ő családjukban minden rendben volt aminek örültem. Még rengeteget beszélgettünk, megismertük egymást, és a végén belegondoltam... azt hiszem barátokat találtam és egy törzshelyet amit bár nem mondtunk ki, de nyilvánvaló, hogy az a kis játszótér mostantól a miénk. A telefonom kijelzőjére pillantva konstatáltam, hogy itt az ideje elindulni haza. Kiderült, hogy Jeremy is arra lakik, mint és szóval amikor Caroline és Nate leváltak tőlünk, mi még együtt sétálunk tovább.
- Szép a nyakláncod - azt hittem már sose fog megszólalni. A kezembe vettem a medált és elmosolyodtam.
- Kösz a szülinapomra kaptam
- A nagybátyádtól?
- Nem... a szüleimtől - az arcára az értetlenkedés jelei ültek ki amit meg is tudtam érteni.
- Mi? De azt mondtad, hogy... Mi van? Magyarázd már el kérlek ahelyett, hogy itt vigyorogsz nekem- mi tagadás tényleg élveztem, ahogy próbál találgatni.
- Anyukám csinálta a medált a születésem előtt, de ő már nem tudta nekem odaadni, ezért úgy volt, hogy apától kapom meg a tizenhatodik születésnapomra, de pár évre rá ő is meghalt, de előtte még írt nekem egy levelet és ahhoz tartozott a nyaklánc így olyan mintha tőlük kaptam volna - láttam az arcán, hogy erősen agyal mit mondhatna erre a hírre, de én azt is elfogadtam volna, ha nem mond rá semmit.
- Nagyon durva történeted van.
- Nekem? Szerintem a tiéd erősebb - erről még elvitatkozhattunk volna egy ideig, de megláttam a házunkat - nos én eddig jöttem - álltam meg a kapu előtt.
- Te itt laksz? - mérte végig Jeremy a hatalmas házat majd elismerően bólintott egyet.
- Én viszont most megyek, mert nem akarom, hogy John ne engedjen ki többet, mert elkéstem. Szia - nem tudom honnan jött a gesztus, de megölelt. Nem zavart csak váratlanul ért, de attól még visszaöleltem. Pár másodperc után elengedett.
- Szia - intett és elindult tovább az utcán. Beléptem a bejárati ajtón, bevágtam magam után és hosszan, megkönnyebbülve fújtam ki a bent tartott levegőt. Túléltem az első napot. 

2015. november 8., vasárnap

10. Fejezet

Már megint késésben voltam. Miért van az, hogy a filmekben minden lány időben és tökéletes kinézettel ébred? Én olyat miért nem tudok? Most is alig tizenöt percem volt elkészülni, mert a hülye ébresztő óra nem abban az időben szólt amikor én azt akartam hanem húsz perccel később. Fogalmam sincs miért, de most időm sem volt gondolkodni rajta. Gyors zuhany, még gyorsabb felöltözés (piros pont amiért tegnap este kikészítettem a ruhámat), táskával a vállamon lerobogtam a konyhába, ahol már érezni lehetett a kissé égett pirítós illatát ami azzal volt egyenlő, hogy Adam a reggelivel próbálkozott. Az ebédlőben tányérok, tojás héjak, szénné égett kenyérdarabkák fogadtak mindenfelé.
- Adam élsz még?
- Itt vagyok - jelent meg egy jégkockát nyomva az egyik ujjhegyére.
- Hadi sérülés?
- Nem vagyok szakács.
- Hát most már tudom mit fogsz csinálni amíg John bácsi és én nem vagyunk itthon. Összetakarítasz és megtanulsz főzni - kerestem neki egy ragtapaszt, beleittam az egyik pohár almalébe, felkaptam egy viszonylag ép állapotú pirítóst puszit nyomtam a sérült unokatestvérem arcára és az ajtó felé rohantam.
- Mennem kell már így is késésben vagyok. Isteni a pirítós, de azért gyakorolj még egy kicsit, szia! - A kabátommal a kezemben kiléptem a kapun és sietősen az iskola felé vettem az irányt. Út közben a reggelimet majszolva, fülessel a fülemben próbáltam oldani a gyomromban keletkezett óriási görcsöt. Alapjáraton húsz perc lett volna az út, de mivel tíz perccel később indultam otthonról futhattam, hogy időben odaérjek. Nate már a hatalmas épület előtt várt. Vettem egy mély levegőt és odamentem hozzá.
- Szia
- Szia. Na izgulsz már?
- Csak tegnap este óta és te?
- Amióta látom bemenni ezt sok embert én is. Nekik olyan természetes, hogy itt vannak. Mi meg, kezdő zöldfülűként, sunnyogunk be, fogalmunk sincs mi merre van, nem ismerünk senkit és semmit - kicsit hirtelen ért ez az indulat zuhatag, de teljesen igaza volt. Egy pillanatra beállt a csend. Fel kellett készülnöm. Vettem egy mély levegőt és elindultam az ajtó felé, Nate pedig mögöttem. Annyira más volt így látni az előteret. Tele volt felsőbb évesekkel. Tegnap az egész iskolában csend volt ma viszont már a nyári sztoriktól volt hangos az egész épület. Az aulában egy tábla volt felfüggesztve, hogy az új osztályoknak melyik terembe kellett menniük. Vörös Vadászok 9. osztály, 11-es terem. Bárcsak tudtam volna, hogy az hol van. Kérdőn Natere pillantottam hátha ő okosabb, mint én, de ő csak meredten bambult maga elé. Legyezni akartam az arca előtt, hogy észhez térjen amikor elkapta a csuklómat és elkezdett húzni az egyik folyosó felé.
- Tudom hol van a termünk
- Mégis honnan?
- Tegnap korábban jöttem a szimulációra, hogy legyen egy kis időm bejárni az iskolát, hogy ma ne tévedjek el. Kapóra jött. Látod milyen jó, hogy együtt jöttünk? Különben most itt állnál tök esetlenül, hogy merre kell menni - okos, de az egó nagyon nem tetszett ott a mondat végén. Én is megoldottam volna!
- Oh Nate hálám üldözni fog a sírig. Mi lenne velem nélküled? - reméltem, hogy kihallatszott a hangomból a szarkazmus. Csak vigyorogva hátrafordult és rám öltötte a nyelvét, mint egy rossz óvodás. A termünk az iskola egyik eldugottabb szakaszában volt. Olyan volt az egész, mint egy kisebb labirintus. Eleve a három emeletes épület plusz könyvtár, kiképzőterem és a varázslóknak egy hatalmas labor és hozzátartozó szertár a különböző főzeteik miatt. A terem nem volt túl nagy, mivel az osztályunk is csak húsz főből állt. Három sorban álltak a két személyes padok, némelyikhez már lepakoltak azok akik előttünk érkeztek. Lepakoltunk az ablak melletti második padra majd alaposabban szemügyre vettem az osztálytársainkat, de mielőtt alaposabban szemügyre vehettem volna bárkit is egy lány jelent meg a pad előtt bájosan vigyorogva.
- Sziasztok! Emily Collins vagyok, de szólítsatok csak Em-nek - nyújtotta a kezét először Nate felé.
- Nate Colton - mosolygott vissza és rázott vele kezet, majd a lány rám pillantott és most felém nyújtotta a kezét.
- Ann Cennedy - csúsztattam a tenyeremet az övébe és illedelmesen mosolyogva köszöntöttük egymást.
- Lenne egy kérdésem ami remélem nem túl indiszkrét - kérdőn néztünk rá, hogy folytassa - ti együtt jártok?- minden kérdésre számítottam csak erre nem. Attól még, hogy együtt jöttünk suliba és egymás mellé ültünk máris együtt járunk? Jó tudni. Szerintem pont olyan döbbent arckifejezésem lehetett mint Natenek amikor összenéztünk. Pár másodpercig csak meredtünk a másikra aztán egyszerre tört ki belőlünk a nevetés. Szegény Emily meg csak nézett, hogy mi lehetett ilyen vicces abban amit mondott.
- Nem Em, nem járunk együtt - még jó, hogy drága barátom válaszolt helyettem, mert nem voltam olyan állapotban, hogy megszólaljak, mivel még mindig kapkodtam a levegőt a nevetés utóhatásaként.
- Oh bocsi csak azt hittem... - mintha egy kicsit elpirult volna. Hirtelen belém csapott a felismerés, de vissza kellett fognom magam, hogy csak egy kis kuncogást hallassak.
- Semmi gond, de tényleg csak barátok vagyunk hiszen tegnap találkoztunk először- nyugtattam meg szegény lányt. Mintha felcsillant volna a szeme és amikor rám pillantott én csak alig láthatóan bólintottam jelezve neki, hogy tőlem szabad a pálya viszont mielőtt bármit is válaszolhatott volna megszólalt a csengő. Furcsa dallam volt. Rövid, de mégis figyelem felkeltő. Akkor vettem csak észre, hogy tanterem már teljesen megtelt. Vagyis egy-két hely kimaradással. Hirtelen kivágódott az ajtó és egy magas, körülbelül a harmincas éveinek elején járható, férfi lépett be a tanterembe egy köteg lappal a kezében. Rövid fekete haja volt, világoszöld szeme izgatottan csillogott. Inget viselt kék nyakkendővel és farmer nadrággal. Egyáltalán nem úgy nézett ki, mint egy tanár. Túl lazának tűnt ehhez a szakmához, persze ez csak kinézet alapján.
- Jó napot újdonsült diákok! Jason Pierce vagyok az osztályfőnökötök illetve a történelem tanár. Szólítsatok csak Mr. Piercenek - a karórájára pillantott, majd ismét ránk - Mielőtt megbeszélnénk a fontosabb iskolai teendőket és megkapnátok az iskolai egyen pólótokat ki kell mennünk az udvarra meghallgatni az igazgató évnyitó beszédjét - fájdalmas arckifejezéssel indultunk el a hosszú folyosón a kijárat felé. Mire kiértünk a többi osztály már körbeállta azt a kisebb dombot az udvar közepén ahová most éppen az igazgatónő sietett. Megkocogtatta a kezében lévő mikrofon fejét aminek iszonyatos sípolás lett a következménye. A fülemhez kaptam a kezemet, hogy elnyomjam a hangot.
- Elnézést kérek - nem nézem el - Szép napot, kedves tanárok és diákok! Üdvözlök mindenkit a The Secret Defender újabb tanévnyitóján...- mivel az évnyitókon sose történik semmi érdekes gondoltam megnézem magamnak egy kicsit mind az osztály, mind az évfolyamtársaimat. A fiúk és a lányok körülbelül egyenlő arányban oszlottak el az osztályban. Legelöl egy magas szőke hajú fiú állt, az arcát nem láttam, mert háttal volt nekem, de már a testtartásából és a körülötte lévő kisebb csapat fiúkból és lányokból azt következtettem ki, hogy erős vezéregyéniség. Aztán kicsit arrébb egy srác könyvvel a kezében teljesen kizárta a világot, láttam még különcöket furcsa ruhákban és egy nitrogén szőke hajú szépséget akin kissé tovább időzött a tekintetem mint kellett volna, mert fogalma sem volt, hogy kerülhetett az erősek közé, de valami azt súgta jobb, ha vigyázok vele. De voltak átlagos emberek is akik csak álltak és csendben hallgatták az igazgatónő beszédét. Az évfolyamot végig nézve láttam néhány érdekes arcot, de pár kivételével bárkivel szívesen beszélgettem volna. Ahogy pásztáztam a tömeget megakadt a szemem egy lányon. Hosszú barna haja volt és épp a mellette álló fiúval beszélgetett halkan, nehogy feltűnjön bárkinek is. Olyan ismerős volt. De honnan? Hosszú, derékig érő barna haj, kecses testtartás, szép testalak, világosbarna szemek. Hol láttam én már ilyet? Minél tovább néztem annál ismerősebb volt és amikor végre leesett miért felém fordította a fejét. Először felhúzta a szemöldökét majd ő is elkezd erősen szuggerálni, de nincs ideje alaposabban megnézni, mert Nate legyezett az arcom előtt, hogy vissza kell mennünk a terembe. Észre sem vettem, hogy Ms. Marshall végzett is a beszéddel.
- Várj egy kicsit - fogtam meg a karját, hogy egy kicsit lemaradjunk a többiektől.
- Mire? - de már nem tudtam megválaszolni a kérdését, mert valaki hátam mögött a nevemet mondta.
- Annabell Cennedy ,igaz? - fordultam meg és a lánnyal találtam szembe magam és a barátjával.
- Csak Ann, te meg ha nem tévedek Caroline Ross - ráztunk kezet mosolyogva - ne haragudj, hogy úgy bámultalak csak először nem tudtam honnan vagy ilyen ismerős aztán rájöttem, hogy nagyon hasonlítasz a nővéredre.
- Én is azért néztelek, mert Natalie nagyjából leírta, hogy nézel ki. Átlagos termet, hosszú szőke haj, ja és persze vadász is vagy - köhintést hallottam a hátam mögül mire leesett, hogy mekkora bunkó is vagyok.
- Ne haragudj - fordultam Nate felé és közelebb húztam magunkhoz - Caroline ő itt Nate. Nate, Caroline - olyan hülyének éreztem magam amíg meg nem láttam a Caroline mögött csendben álló sötét barna hajú srácot akivel beszélgetett az évnyitó alatt.
- Jeremy vagyok - fogott kezet velem ő is.
- Ann - mosolyogtam rá. Magasabb volt nálam, barna haja kissé szétállt, sötétbarna szeme csak úgy csillogott.
- Nem kéne visszamennünk az osztályba?
- Basszus, de. Nem kéne rögtön elvágnunk magunkat az ofőnél azzal, hogy az első adandó alkalommal elkésünk - még mielőtt rohanásba kezdtünk volna újdonsült barátaink felé fordultam- Órák után beszélgethetnénk egy kicsit - összenéztek majd egyszerre bólintottak - Megvártok kint a kerítés előtt?
- Persze - intettünk nekik majd fénysebességgel indultunk meg a termünk felé. A tanár szerencsére nem volt bent, a többiek azt mondák, hogy fel kellett mennie a tanáriba, de fél percen belül itt lehet. Amint letettük a fenekünket a székre betoppant Mr. Pierce.